Mai tortúra ...

A mai nap "jól" kezdődött. ! előtt ébresztett a teló, gondoltam pár perc "Szundi" nem gond, ébreszt majd megen. Ébresztett is. Anyám, hogy 3/4 5 van. Tehát elaludtam, elkéste. Kaja, kávé, tea, öltözködés, irány buszmegálló, polgári járat. Ott meg várhattam 10-15 percet, mert annyival korábban értem le. Aztán begyalogoltam Parasztelosztótól, jól átfáztam. Mikor beértem termelésbe, akkor tudatosult bennem, hogy megen Herót haverommal érkeztem munkába. Mostanra átvette az irányítást, és ő a fő hangadó, mérvadó. Nincs kedvem dolgozni, álmos vagyok, és fáradt. Simán tudnék aludni pár órát, nem jelentene gondot. Csak itt bent nem lehet. Mikor meg végzek, még nem mehetek haza, be kell ugranom pécsre, belvárosba. Csak utána érek haza, addigra meg nem tudok majd aludni. Sebaj, majd holnap reggel, délelőtt kialszom magam. de addig ... Marad a csendes szenvedés ...

Pech ...

Ebédnél Budapest Ragu volt. Gondoltam, megszórom kicsit borssal. Na ja. Előszőr nem akart jönni belőle, az asztalhoz ütögettem a szórót. Aztán elkezdtem megen. És jött. Kupakostól az üveg tartalmának fele. A többiek röhögtek, én meg csak néztem döbbenten, majd leszedtem a nagyját. Azért még így is maradt bőven ahhoz, hogy beleizzadjak az ebédbe. Még most is melegem van. mint kiderült, a kupak törött volt, ezért esett le. Legközelebb jobban odafigyelek ...

Hivatali Patkányok ...

És megen (1ik) kedvenc filmem a téma. No, nem egészen, csak megint némi párhuzam. A filmbéli főhős elmegy egy terapeutához (jól írtam?), aki hipnózist alkalmaz rajta, hogy megszabaduljon a munkában elszenvedett stressz feszültségeitől. Amikor visszahozná a hipnózisból, a doki szívrohamot kap, hősünk meg úgymarad, lazán, gondtalanul, és szabadon. Na most! Nekem is kellene egy ilyen csodaguru, aki megszabadít a bizonytalanság érzetétől, ettől a kellemetlen "társtól", aki egy ideje végigkísér minden egyes lépésemnél, csak nem mindíg mutatkozik. Csak bizonyos helyzetekben. Konkrétan mikor az ellenkező nemről van szó. Akkor mellém áll, és biztosít "segítő" szándékáról, "támogatásáról". Vagy kellene egy bérgyilkos, aki megszabadít e kellemetlen "utitárstól". De gyanítom, hogy ilyen lehetőségek csak a filmekben, és mesékben fordulnak elő. Ez az én személyes démonom, akit kirendeltek mellém, NEKEM kell vele megküzdenem, legyőznöm. Bizonyos dolgokon túl kellene már lépnem ...

Semmise ...

Valahogy nemigazán érzem át ennek a napnak a fontosságát. Nem értem, miért kell ma itt lenni, amikor alig csinálunk valamit, ami érdemes, értelmes lenne. 4kor keltem, 6 óta itt vagyok, elméletileg dolgozok, gyakorlatilag meg semmit se csinálok, csak unatkozok, 1ik helyről megyek a másikra, beszélgetek. A mai munkám értéke erősen konvergál a 0hoz. Összegezve úgy csinálok, mintha dolgoznék. Érzek némi párhuzamot a Hivatali Patkányok c. film és a saját valóságom között. Bár én most nem vagyok annyira "kiégve", letörve, ésatöbbi. Jelenleg motiválva vagyok valamelyest, bár tudom, hogy a varázs előbb-utóbb elmúlik majd. Mindenesetre szívesebben keltem volna inkább most ...

Karácsony végefelé ...

Lezajlott, megünnepeltük, és minden ilyesmi, ami ekkor zajlik. Leginkább a nagy zabálás, ami jellemző erre a pár napra, legalábbis minálunk. Persze volt ajándékozás is, fenyőfadíszités, meg minden, ami ilyenkor va, de részemről az a legfontosabb, hogy nem kellett dolgozni menni, nagyrészt pihenés. Nagyrészt. De ez most mindegy.
Öröm volt látni, hogy unokahúgom mit művelt az ajándékokkal, meg egyáltalán. Ez volt az első igazi Karácsonya, amit már föl is tudott fogni valamelyest. Otthon még a fa díszitésében is segített, aztán később a díszek leszedését akarta előre hozni. Pedig még nincs ideje. Nálunk azon csodálkozott tegnap, hogy 2 Karácsonyfát látott. Rohangált is fel-le a házban, a 2 fa között, és mutogatott rájuk, és közben csodálkozó hangokat adott ki. Mókás volt.
Aztán tegnap még szánkóztunk is. Öcséméktől előkerült a szánkó (az előző lakóktól örökölték), aztán 2x még én is csúsztam. Idejét sem tudom, hogy mikor csúsztam utoljára, de lehet, hogy több mint 10 éve. Alkalmam utoljár a 5 éve lett volna, akkor volt utoljára fehér Karácsonyunk. Bár sokkal kevesebb volt a hó. Szánkózás után még elmentem öcsémékkel sétálni a Zengő felé egy kicsit, közben bőszen kattogtattunk, fényképeztünk, mindent, ami érdemesnek tűnt arra, hogy megörökítsem. Majd kicsit átnézem, válogatok, és ide is felrakok párat, ami az elmúlt napokban készült.
Most, hogy az Ünnep lassan végetér, lelkileg készítem föl magam a holnapi munkanapra. Még 2 ebben az évben, aztán csak jövőre! Itt van az Évvége, valami véget ér, és valami elkezdődik. Vagy csak folytatódik? Asszem inkább az utóbbi. Csak folytatás van, és nem pedig Vég, és Kezdet. Legalábbis nem most. Hogy mivel ünnepelem ennek az évnek a végét? És hol? Hogyan? Kikkel? Ezeket a kérdéseket még nem tudom megválaszolni. De majd csak lesz valahogy ...

Nyafff ...

Nem igazán érzem magam elememben. Álmos vagyok, fáradt, fázok is, és semmihez sincs kedvem. Na jó, ez nem újdonság, de attól még nem érzem jól magam. Olyan nyomott a hangulatom, meg minden. Legszívesebben hazamennék és aludnék, persze abból se lenne semmi, mert otthon meg fát kellene vágni. Semmi se jó, sehogyse. Csak az az egy vígasztal, hogy holnap már nem kell jönnöm, és jövő 7en is csak 2 nap a 3 helyett. Sikerült ennyit elintéznem, ennyi az idei év. Aztán január2-án kezdődik (azaz folytatódik minden). Ugye milyen faja?

Valahogy az se tölt el túl sok jókedvvel, hogy jön a Karácsony. Nekem ez most olyan, hogy lesz pár nap, amikor nem kell menni dolgozni, lehet nagyokat zabálni, és kapok valami ajándékot. És én is adok másoknak, de ez nem az igazi. Leginkább olyannak adnék, akit nagyon kedvelek, akit szeretek, aki fontos nekem. De ilyen nincs. Ez nem egészen igaz, mert akiknek veszek, azokat szeretem, csak nem úgy. Nincs, akinek tényleg szívesen, nagy örömmel, izgalommal vennék valamit. Nekem ez az ünnep nem a Szeretet Ünnepe, inkább a Szomorúság, vagy a Hiány, esetleg a Vágyakozás Ünnepe. Mert amire vágyok, az tényleg hiányzik, és azt nem igazán fogom most megkapni senkitől. Vagy legalábbis nem olyan mértékben, ahogy szeretném, és nem attól, akitől szeretném. Igazából nincs is olyan. Lehet, hogy van, csak én nem tudom, hogy ki az. De nem hiszem, nincs nekem olyan szerencsém. Éhezem, és ez az éhség oly hatalmas, hogy engem is képes lenne elemészteni, ha hagynám. De szerencsétlen módon mindíg az elérhetetlen tetszik meg, bár akkor még nem tudom, hogy az. Csak amikor már késő. Amikor már teljesen mindegy, mert elindultam egy úton, ami előbb-utóbb, egyre jobban a mélybe vezet. Pedig próbálkoztam, de nem jött össze. Nem találtam meg Őt, aki a megfelelő lenne, aki ... Mindegy. Inkább lenyelem ezt az érzést, és eltemetem egy kis időre, amig elő nem jön újra. Mert elő fog jönni, ha akarom, ha nem ...

Metamorphosis ...

Néha érdekes átalakulásoknak vagyok szemtanúja. És most arra gondolok, ami emberekben végbemegy, illetve amit szemmel lehet látni. Pl. van a cégnél egy fiatal csaj (csak látásból ismerem). Amikor idejött dolgozni, akkor konkrétan punkként öltözködött. Bőr dzseki, szűk farmer föltűrve a szárral, bakkancs, szimatszatyor, kétoldalt fölnyírt haj, sörénybe hordva. Azóta eltelt vagy másfél év, és a punk külső elmúlt. Konszolidált külső, normális ruhák, magassarkú, és magasszárú csimma, normális frizura. Gondolom elkezdett normálisan keresni (ennél a cégnél? (végülis rendszeresen kap fizetést, az már normális, nem?)), talán a munkahelyi környezet (kolegák) is befolyásolták, de aztán ki tudja?

A másik, ami eszembe jutott, az szintén egykor punk csaj, szinesre festett haj, bakkancs, punk öltözködés és szokások (tarhálás), fülbevalók és biztosítótűk a test különböző részeiben, stb. Ő szintén "átváltozott", szem, és fültanúja voltam, amikor RÁKból átmnet a BOCACCIOba. Ja, és az öltözködése is ennek megfelelően változott. A szakadt farmer, és egyéb kellékek elmaradtak, és lett belőle egy "party-girl".

Nekem is voltak kisebb "átváltozásaim", hosszú évekig nem voltam hajlandó felvenni mást, csak feketét. Aztán ez elmúlt, és a fekete az, amit lehetőleg soha többet nem akarok hordani. Kivéve az öltönyöm. De azt is csak ritkán. Mostanában próbálok színesebben öltözködni, bár most is vannak megkötések, tabuk. Kéket, és szürkét nem igazán vagyok hajklandó hordani, a túl világos szinek sem jöhetnek szóba. Ami bejön, és jól érzem magam benne, az a földszinek közül kerülnek ki, úgy, mint a zöld, barna, drapp, illetve ezek árnyalatai, illetve ami még esetleg megtetszik. De a kedvenc a zöld. Nem tudom, hogy ez mit tükröz, talán majd egyszer választ kapok rá. A többi "átváltozást" most nem veszem nagyító alá. Talán majd ...

Kinevezés ...

Ma végre megtörtént, bekövetkezett az, amire már augusztus eleje óta várok. Végre átvettek technikusi állományba, megkapom most már én is a normális béralapomat. Hogy ez mit jelent anyagilag, az majd kiderül január elején. Igazából mostanra ez valahol presztízskérdés lett a számomra. Hogy miért? Ez jó kérdés, de a választ nem tudom megfogalmazni. De most azért fognak megfizetni, amit ténylegesen csinálok. Aztán lehet, hogy ez se számít. Inkább az a lényeg, hogy ... Nem tudom, mi a lényeg. Mindegy.

X-mass ...

Már csak 1 hét Karácsonyig, is itt állok a teljes tanácstalanság küszöbén. Merthogy nemcsak arról van szó, hogy még nem vettem senkinek semmilyen ajándékot, de még csak 5letem sincs. Na jó, anyámnak veszek egy kenyérpirítót, mert tudom, hogy annak örülne, voltak is rá célzások. Na de a többiek? Nekik mit vegyek? És alig van 1 hetem az egészre. Igazából 2 napom van rá, szereda, meg vasárnap. A többi napon dolgozok, illetve dolgom van. De ez a legkevesebb, mert télleg nem tudom, mit vegyek kinek. Öcséméknek? Apámnak? Nagyszülőknek? Unokahúgomnak úgyis kitalálok valamit, de a többiek? Ez az egyik, amit nem szeretek a Karácsonyban. Ajándékot kell venni mindenkinek, de 5let nincs, megkérdezni meg nem az igazi, mert akkor hol marad a meglepetés? A másik, amit nem szeretek, az a kötelező vidámság és bájvigyor, mintha minden rendben lenne. Pedig csak arról van szó, hogy ilyenkor félretesszük a gondokat, problémákat. Elfelejtjük egy időre a nézeteltéréseket. Már ha sikerül. Mégis, hányszor láttam ennek ellenkezőjét? Sajnos többször, mint kellett volna. Most is vannak balsejtelmemim, rossz előérzetek, de ez is maximum egy fintort vált ki, aztán nem érdekel, egyenlőre. És mi az, amit szeretek a Karácsonyban? A közvetlen előkészületeket. A sütést, főzést. A Fa díszítését. Az ajándékok átadásának pillanatát. Leülni a gondosan megterített asztalhoz, és nekilátni az ünnepi vacsorának. A sütemények, amit el kell fogyasztani. Az illatok, amik ilyenkor terjengenek. A fények mindenfelé. Az érzések vegyesek, és a mérleg nyelve középen áll, egyensúlyban van. Billeg ide-oda, de alapvetően középen marad. Azonban az idei Karácsony mindenképpen más lesz. Először is ez az első Pécsváradon. Másodszor kíváncsi vagyok unokahúgom reakciójára. Mit fog csinálni? Mi lesz a reakciója? Fényképező készenlétben lesz, az már biztos ...

The Last Weekend ...

Abban a szerencsében volt részem, hogy pénteken egész nap (na jó, déltől), szombaton meg pár órán át kellett unokahúgomra vigyáznom. A pénteket már régebben, legalább előtte egy héttel elválaltam, a szombat meg összejött. Nem mondom, egy gyerekhez kell türelem bőven (mondjuk nekem van), de a felnőttekkel nehezebben boldogulok. Jól elvoltunk, nem volt probléma, és általában sikerült lekötnöm a figyelmét. Nem mintha nagy szükség lenne rá, feltalálja magát. Most van a felfedező korszakában. Kedvenc vadászterülete az iróasztalom. Az számára kész kincsesbánya, ott mindíg van valami, ami felkelti az érdeklődését. Leginkább a PCm egere, és billentyűzete. És tudja, hogy a monitort kell olyankor nézni, ha azokat piszkálja, folyamatosan nézi a monitort. Veszélyes kiscsaj. És tele van energiával. Mikor reméltem, hogy most már fárad, álmosodik, annak semmi jelét nem láttam. Bezzeg én! Én fáradtam, álmosodtam. Ő meg rohangált, pakolt, matatott, néha dögönyöztem, nyúztam, de hiába. De nem volt rossz program, élveztem.

Apám eltörte a karját. Azaz csak majdnem. Megrepedt a kezében egy csont, és balszerencséjére a jobb keze. Most javarészt tehetetlen, és ez felettébb bosszantja. Túl sokat nem tehet ellene, türelmesen kell várnia, nem eröltetnie a kezét. Csak fáj neki. Nem irigylem. Ennek köszönhetően tegnap öcsémmel vágtunk fát, én tartottam, ő meg láncfűrésszel darabolt. A későbbiekben még hasogattam, meg fűtöttem, egyrészt hogy ne legyen hideg a házban, meg hogy apám tudjon fűteni amíg nincs otthon senki. Ezt legalább tudja csinálni. Addig sem unatkozik, és talán addig a fájdalomra sem figyel annyira. Mondta, hogy ez nem fog túl sokáig tartani, hamarosan rendbejön. Mondtam neki, hogy ja, 2 hét, és már talán tud rendesen fogni vele. Az a baj, hogy ő is türelmetlen fajta. Azért érdekes, hogy mindíg történik valami, ami átrendezi a sorokat, felforgatva mindent. És mindez ünnepek előtt ...

My Dark Side ...

Észrevettem, hogy mostanában kezdek megen feszült lenni, ingerlékeny, hamarabb felakpom a vizet. Türelmetlenebb vagyok. Ez mind azt eredményezi, hogy megint kimondom azt, ami az eszembe jut, és nem érdekelnek a következmények, hogy kit bántok meg esetleg. Télleg nem érdekel. Pedig nem szándékos, csak egyszerűen így alakulnak a dolgok. Mindenesetre kicsit aggaszt (de csak kicsit), hogy kezd visszatérni a sötétebbik, gonoszkodóbb énem. Annyira, mint "fénykorában", nem fog manifesztálódni rosszabbik természete, de azért elgondolkodtat, hogy mi idézi ezt az állapotot elő. Talán a közelgő ünnepek? Vagy csak ... ? Nem tudom, mit gondoljak erről. Nem rémülök meg ettől a lehetőségtől, mert képes vagyok a kontrollra, bár lesznek olyanok, akik ezt nem fogják tudni, elhinni. De ez se érdekel, az ő véleményük nem számít. Csak az számít, hogy hova vezet ez majd, mi lesz az eredmény. De ahhoz végig kell haladnom ezen az úton ... Bár lehet, hogy helyenként fájdalmas lesz ... Nekem, vagy másoknak ...

Emlékek ...

Ha meg akarom határozni, hogy melyik időszak volt az, amikor viszonylag jól éreztem magam, akkor azt kell, hogy mondjam, a Tettyén töltött 2 év volt az. Nem voltam egy Krőzus, nemis laktam fejedelmi körülmények között. Volt egy lakás, abban egy kisebb szoba (olyan 2,5x4 m körüli lehetett), ami az enyém volt, a konyhát és a fürdőszobát 3an osztottuk meg. Volt egy 80 literes bojler, ami nem sok, sokat kellett gyalogolni hegynek fel, ha nem volt éppen busz, de jó volt. Volt egy saját szobám, ahova el tudtam vonulni magányomba, ha éppen azt akartam (most is van saját szobám, csak nem tudom kirekeszteni a külvilágot, ha arra van szükségem). Élveztem a szabadságot, a függetlenséget, az önállóságot. Életem mozgalmas volt, néha rohanó, kapkodó, esetleg meggondolatlan, de jó volt. Szerettem azt az életet, és valahogy hiányzik is. Az elmúlt egy év nyugodt volt, viszonylag csendes, amire szükségem is volt, sok mindent kellett kipihennem. De most már unom, túl egyhangú. És hiányzik a függetlenség is. Oly sok mindenre lenne szükségem ...

Gondolatok ...

Múltkoriban beszélgettem egy ismerősömmel. Hogy ki volt az, igazából nem lényeg, illetve nem ide tartozik. Ecsetelte, hogy mennyire elege van mindenből. Az életéből, a körülményekből, az egyedüllétből .. Ez persze még mindíg tart nála, de remélem, hamarosan elmúlik. Akkor azt mondta, hogy ha újra kezdhetné az életét, akkor mindent másképp csinálna. Kérdeztem "Mindent?" Erre ő azt mondta "Mindent." Aztán elkezdtünk beszélgetni erről. Hogy ez mennyire lehetetlen, és mennyire felesleges gondolatmenet. Hogy ha ezt megtehetné, akkor Ő nem létezne a mostani formában. Egy másik életet élne, aki nem Ő. Nem a mostani lenne. Egy másik tudat, egy másik személy. Nem tudom, hogy milyen eredményt értem el az a beszélgetés során, mindenesetre bennem is érdekes gondolatokat ébresztett. Persze ezt az eszmefuttatást már én us lefuttattam magamban vagy ezerszer, hogy "mi lehetett volna", meg "mit kellett volna másképpen", aztán rájöttem, hogy ez felesleges. Pontosan a fent említett dolgok miatt. Persze van, amit mindenképpen megváltoztatnék, de csak a közelmúltban. 16 hónappal ezelőtt ... De ez is elmúlt, és már nem lesz olyan lehetőségem, mint akkor. Illetve ugyanolyan nem. Vannak dolgok, amik elmúlnak, és túl kell lépni rajtuk. Ez jól hangzik, csak kár, hogy magamon nehezen tudom alkalmazni. Másnak mindíg könnyebben ad az ember tanácsot. Azért kíváncsi vagyok, hogy mit tehettem előző életeimben, hogy ezt az életet kaptam? Mi volt az a tett, ami miatt büntetésem olyan, amilyen?

In the Shadows ...

Árnyékban élünk. Mindannyian. Szinte mindannyian. Hogy milyen árnyékról beszélek? A szülők, ősök árnyékáról. Mert ők azok, akik felnevelnek minket, megmutatják a világot, akiktől az első benyomásokat kapjuk. Meghatározzák életünket, irányt szabnak neki. Itt most lehetne ellenkezni, hogy ez nem így van, pedig igenis így van. A szülő mindenképpen példát mutat. Jót, vagy rosszat. De mindenképpen ezt teszi. Csak a gyermeken múlik, hogy mit fog fel belőle, hogyan értelmezi, mi az, amit követésre tart érdemesnek. Ha rossz a kép, amit a szülő mutat, akkor is tanító értékű a dolog, mert megmutatja, mi a nem helyes. Kicsit nehezen fogalmazok. De a lényeg érthető, szerintem. Persze az is előfordulhat, hogy ami igazából hiba a példaképben, azt a "tanuló" rosszul értelmezi, és erényként értelmezi, követi a példát. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy hibásan cselekszik, hanem azt, hogy korlátok közé szorítja magát, behatárolja, és elfojtja lehetőségeit, tehetségét. Ez most lehet, hogy megen zavaros volt egy kicsit. Sebaj. Véleményem szerint sokkal előrébb járhatnánk, ha nem korlátoznánk le magunkat, és másokat. Bár valahol megértem azt, hogy miért butítják az embereket tömegesen minden szinten. A "tudatlan" ember egyszerű gondolatokkal bír, nehezen tudja átlépni korlátait, könnyebben irányítható, és vágyait is könnyebb teljesíteni. Márpedig a "jóllakott" ember elégedett, nem háborog. Persze kérdés, hogy mitől lesz valaki elégedett? Ez egyénenként változó, valahol mégis ugyanaz, hasonló. Nekem is vannak vágyaim, amik hasonlóak másokéhoz ... De ez most lényegtelen. Én külön eset vagyok, nehezen tudom magam besorolni a szürke tömegbe. Ez valahol jó, valahol rossz. Mostanra már különccé váltam, és megvannak a magam antiszociális vonási. És ezektől nehezen szabadulok. Vagy nem is igazán akarok szabadulni ... Ezek a dolgok már részemmé váltak. Sokkal inkább arra vágyok, hogy megértsenek. Illetve, ha nem is értenek meg, de legalább fogadjanak el. Olyan nagy kérés ez? Nem hiszem, mégis nehezen teszik meg az emberek. Mostanra megen távol kerültem tőlük, az emberektől. Megen kritikus szemmel nézek mindent, megtalálom a hibákat. Másokban, és magamban. Ez vicces dolog egyébbként. Mikor közlöm emberekkel, hogy hol van bennük a hiba (ez rendszerint abban merül ki, hogy közlöm velük, ostobák, és hülyék, mert ezt még megértik), fejemhez vágják, hogy én se vagyok tökéletes. Aztán jön a meglepődés részükröl, mert konkrétan közlöm velük, hogy én tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok normális. Ilyenkor kiül arcukra a döbbenet, mert nem erre a válaszra számítanak. Mellesleg télleg nem vagyok normális. Persze jön a kérdés: mit nevezünk normálisnak? De ez nem érdekel. Erre nincs válasz igazából. Ha az én szemszögemből vizsgálom, akkor semmi sem normális. Hogy csak én? Nem, még én sem. Mindegy, nem számít. Vagy ha igen, akkor nem tudom. Árnyékok ... Érdekes gondolat mindenesetre. Az egészben az az érdekes, hogy amíg szüleink beárnyékolják életünket, mi a gyermekeink életét fogjuk beárnyékolni. Nem próbálom magam azzal áltatni, hogy ha majd lesz gyerekem, akkor igyekszek arra törekedni, hogy jó példát mutassak majd neki. Egyrészt úgyis majd megy a saját feje után, másrészt pedig inkább abban bízom, hogy ... Ezt most nem tudom kifejezni, nehéz megtalálnom a szavakat. Asszem a tanulságos a megfelelő szó. De lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy ez az egész, amit most leírtam teljesen értelmetlen zagyvaság. Ki tudja?

Én, meg a Herót ...

Ez a mostani nappalos ciklus valahogy nem az igazi. Jó, egyik sem az igazi, de ezt a mostanit valahogy különösképpen rühellem. A korai kelések, fagyoskodás a buszmegállóban, a főnökök nyüzsgése, meg úgy minden rányomja a bélyegét a hangulatomra. Műszak eleje óta várom a műszak végét, az este 6 órát. De a felén már túl vagyok! Tegnap még gondolkodtam, hogy majd szombaton bemegyek Pécs, de aztán már este tudtam, hogy nem lesz belőle semmi. Ahhoz, hogy értelme legyen a beutazásomnak, a 10 előtti busszal kellene bejönnöm, de ahhoz meg korábban kellene kellnem, mint szeretnék. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy 7végén nem megyek igazán sehova, maradok otthon, és 9nél előbb fel se kelek, csak alszok, illetve döglök az ágyban, heverészek. Komoly kihívásnak tűnik. Nem is tudom, hogy tudom majd ezt a komoly feladatot kivitelezni.

Amúgy a hoonapi napra nem tervezek túl sokmindent, javarészt pihenni szeretnék. Filmet nézni, olvasni, játszani, és unokahúgommal foglalkozni. Napközben nálunk lesz, öcsémék mind2en dolgoznak holnap. Anyám morgolódott, hogy nem tud akkor sokmindent csinálni, de majd én megpróbálom lefoglalni a kiscsajt. Remélem sikerül. Mindenesetre amit hajlandó vagyok bevállalni a holnapi nap folyamán, az a fahordás (sajna még mindíg van belőle kint), és hasogatás, de igazából ezeket sem akarom túlzásba vinni. Aztán a többi majd úgyis alakul valahogy ...

Hogfather

Múlt 7végén láttam egy remek filmet, Terry Prachett azonos c. regényéből készült alkotás. Prachett az általam nagyra becsült írók közé tartozik, kedvelem történetvezetését, képi megjelenítését, és nem utolsósorban páratlan humorát. Habár a könyvet nem olvastam, de hűen visszaadta a világ (Discworld/Korongvilág) hangulatát, stílusát. Kedvenc figurám, szereplőm a Halál, aki nem gonosz, csak végzi a munkáját, és csodálja az embereket, habár nem mindíg érti őket. Nem írok róla semmit inkább, mert ezt nem lehet elmesélni, ezt meg kell nézni, meg különben is, minek lőjem le a poénokat előre? Csak javasolni tudom ...

Winter in the country ...

Tegnap belekóstóltam a vidéki élet "szépségeibe". Kb. délelőtt 10kor meghozták a fát, leborították, és már mentek is tovább. Utána bereggeliztem, majd nekiálltam behordani, illetve begyújtani, fűteni. Azt kell, hogy mondjam, nem egyszerű feladat, és nem is könnyű. Az izmaim be vannak durranva, minden tagom sajog, izomlázam van. A sok gugolástól a kazán előtt még a térdem is fáj. No, hát elszoktam az ilyen jellegű munkától, nem mostanában csináltam. Meg fűteni se kellet túl sűrűn eddig, abban sincs még túl sok tapasztalatom. Elméletileg 7végére be lesz hordva mind, addigra már nem lesz vele ilyen gond. És mivel nagyrésze hasogatva van, le van egyszerűsítve a munka, max. vékony miatt kell hasogatni, de ez se gond. Tennap megmutattam a fának a fejszét, és majdhogynem szétesett :D Jövő 7en meg jön száraz fa, és meg is van a téli fűtésre való. És mennyivel kevesebből jövünk ki, mint Pécsett a távfűtésből ...

Dream ...

Múlt éjjel (azaz nappal, mert akkor aludtam) érdekes álmom volt. Találkoztam valakivel, egy lánnyal. Úgy alakult, hogy Ő volt az, aki nekem rendeltetett. Hogy mi történt, annyira nem is lényeges (?), de ami zavar, hogy nem emléxem az arcára. Nem volt tökéletes, de minden olyan volt, amilyennek kellett lenni. Ő elfogadott engem, én elfogadtam őt, hibáink, tökéletlenségünk ellenére. És most nem emléxem az arcára, a hangjára. Most is olyan, mintha ismerném, de ha megpróbálok arcot behelyettesíteni, hogy ki lehetett Ő, senki sem stimmel, senki sem Ő. Pedig annyira ismerős! A hangja, az alkata, az illata, a nevetése, az érintése ... De ez csak egy álom volt. És most gondolkodok, hogy ki is Ő?

Furcsa ...

Tennap délután leültem, gondoltam postolok egyet. Aztán csak ültem, néztem a monitort, és semmi értelmes nem jutott az eszembe, amit lejegyezhettem volna. És perceken át ment. Meg is lepődtem rajta, mert ez annyira nem jellemző. Általában van mit írnom, mindíg jön valami gondolat, ami foglalkoztat, amit meg kell formálni, szavakba önteni. Pár perc gondolkodás mindíg elég volt, de most ... Mindenesetre érdekes. Ennyire üres lenne az elmém? Vagy csak lényegtelen, amire mostanában gondolok? Nem hiszem. Nem hiszem azt sem, hogy elfelejtettem fogalmazni, mert az most is megy, sőt, műszak végén jelentést is kell írnom, és a tegnapi nap végén megen sikerült egy érdekesen megfogalamazott jelentést produkálnom. Kíváncsi vagyok, mikor fognak szólni az érdekes fogalmazás, vagy a jelentések végére beszúrt kínai közmondások miatt? Eddig még senki nem problémázott, de előbb-utóbb csak eljön az ideje. Biztos lesz majd egy olyan közmondás, amit majd valaki személyeskedésnek fog vélni. Már ha veszi a fáradságot, hogy végigolvassa, értelmezze a dolgokat. De akikről tudom, hogy elolvassák ezeket, azok eddig nem szóltak, tehát vagy nem zavarja őket, vagy azt a részt már olvassák. Mindegy, egyszer mindennek eljön az ideje ...

Oakley ...

Nézegetem a mostanság divatos szemüvegkereteket, és nem értem. Nem is tetszenek. Túl széles a szár, csiri-csáré színekben, túl széles, túl keskeny (micsoda ellentmondások), és micsoda árak! Ami miatt leginkább nem tetszik, az a szára. Teljesen kikapcsolja a periférikus látást, nem lehet oldalra látni. Engem abszolút zavarna, félig vaknak érezném magam. Amúgy is rossz a szemem ...

Fáradtan ...

Valahogy megen nincs kedvem semmihez se. Legszívesebben otthon lennék, pedig a múlt hetet otthon töltöttem. Lehet, hogy azért van az egész, mert meg vagyok fázva, és nem érzem magam valami jól. Mondjuk amúgy se. Sebaj, majd holnap. Pihenős leszek, és 9ig biztos, hogy nem fogok felkelni. Nem akarok. Aludni akarok, pihenni. Játszani, filmet nézni, olvasni. Átnézni a fényképezőm leírását, utánajárni a témának. Semmi fontos, csak csupa apróság, ami kikapcsolódásra ad lehetőséget. Másra nem is lesz nagyon lehetőségem, anyagi forrásaim a vége felé járnak, fizetés meg csak jövő 7en lesz. Állítólag 7végén lesz főzős, kajálós, iszogatós baráti összejövetel. El is akarok menni. Kivéve , ha ... Ha ott lesz bizonyos valaki, emberformájú sejtburjánzás, akivel nem igazán vagyok hajlandó 1 légtérben tartózkodni. De ez még kiderül addig. Most csak azon vagyok, hogy a hátralévő 6 óra minél előbb elteljen. Aztán hazafelé alszok egy fél órácskát, ami pont elég ahhoz, hogy ne tudjak korán elaludni. De ahhoz meg kevés, hogy kipihenjem magam. Ördögi csapda.

Utóbbi időben kicsit eltávolodtam magamtól, és úgy általában mindentől. Kaptam egy kellemetlen hírt, ami ráébresztett, hogy van még az életemben olyan dolog, amit nem tudtam lezárni. Pedig azt hittem. Ennek következtében szétszórtabb lettem, figyelmetlenebb, és befeléfordulóbb is a szokásosnál. Most meg próbálom magam helyrerázni. Sikerülni fog, ez csak átmeneti állapot, bár hosszabb, mint szeretném. Kell találnom valamit/valakit, ami/aki kellőképpen le tud foglalni, ami/aki eltereli a figyelmemet. Nem könnyű feladat, mert nehezen felejtek. Átok, és áldás egyszerre. Lehet, hogy el kellene mennem messzire. Nagyon messzire. Idegen környezet, az talán segítene. De sajnos ez se menne olyan hamar, kellene egy kis idő hozzá. És/illetve pénz. Januártól megpróbálok takarékoskodni. Gyüjteni pénzt. Föl kellene vennem a kapcsolatot pár régi cimborámmal, hátha tudnak valami ifót mondani, esetleg segíteni. Ki tudja? Meg kell próbálnom ...

I'm Sick ...

Megbetegedtem, megfáztam, engem is utolért a takonykór. Reggelente alig kapok levegőt, el van dugulva az orrom, és ki van száradva a torkom. Ez van, de 1x elmúlik. Remélem hamarosan. Iszogatom is a mézes, meleg teát, egyenlőre még nem érzek undort tőle, mint azt valaki 1x mesélte. Azért örülnék neki, ha elmúlna már ...
Milyen vicces, hogy a hétre felmelegedést mondtak meteorológusaink, és télleg. A hőmérséklet 0 C fölött van, a hó nagyrésze elolvadt, minden tiszta sár, és latyak. Persze ez csak átmeneti, ha lehet hinni, fentebb említett szakembereinknek, mert jövő hétre meg megen havat mondanak. Legyen! Benne vagyok, essen a hó, de maradjon is meg! Az lenne a jó! Unokahúgomra vagyok kíváncsi, hogy reagál rá, és mit művel vele. Ez is kiderül majd ... És vicces lesz ...

My Photos ...

Múltkoriban megvettem végre hőn áhított fényképezőmet, egy Nikon L10es gépet. Nem volt drága, egyszerű, könnyen kezelhető, és lehet vele jó képeket készíteni. Még kell idő, hogy kiismerjem magam rajta, hogy minnél jobb képeket tudjak vele csinálni, de alakul. Csak rá kell éreznem az ízére, és rá kell jönnöm, hogy mit, miként, és hogyan akarom. Meg kell találnom azt a témát, stílust, ami a leginkább érdekel, megfog. Még nem tudom mi lesz az, de előbb-utóbb megtalálom. Érdekel a makrózás is, csak még nem tudom, hogy mi a nyitja. Majd szépen, lassan kialakul ez is ...

És most pár kép:













Tudom, nem nagy eresztés, de akkor is én csináltam, és kezdésnek szerintem nem rossz. Majd alakul még.

Emberek ...

Ahhoz képest, hogy viszonylag jó emberismeretem van, néha nem tudom megérteni az emberi viselkedést. Csakazért is megteszünk olyan dolgokat, amikről tudjuk, hogy az nekünk nem jó. Még ha teljes romlásba visz minket, akkor is. Nem számit semmise. Folyton hibázunk, és tanulni sem vagyunk hajlandóak a hibáinkból. Mindez miért? Fene se tudja. Talán az emberi természet alapvetően ilyen. A jót sokszor eltaszítjuk magunktól, és a rosszat akarjuk, ami csak árt. Meggondolatlanul cselekszünk a legjobb tanácsok mellett is, figyelmetlenül, minden észérv, és logika ellenére is. A minták folyamatosan kavarognak, változnak, mozgásban tartva a jövőt. Néha meglátok 1-1 lehetséges, vagy egykor lehetségesnek vélt szálat, ami lehetett volna. Ki tudja, lehet, hogy léteznek párhuzamos valóságok, ahol másként történtek a dolgok, események. Talán néha keresztüllátok azon a vékony szöveten, ami elválasztja ezeket a világokat, valóságokat egymástól? Ki tudja? De látni néha egy olyan életet, ami nem az enyém, mégis hasonló, néha riasztó, néha fájdalmas. Néha reménnyel tölt el. Talán a távoli (vagy nem is oly távoli) jövőbe pillantok be ilyenkor néha. Talán csak álmodozok.Talán nem is én vagyok. Vagy lehet, hogy ez az egész egy álom? Míg én másokról álmodok, mások rólam álmodnak, és ahogy az én álomképeim nem valóságosak, úgy én sem vagyok valóságos más számára. Talán majd egyszer valaki fölébred, és ez az egész véget ér. Ki tudja mi a különbség álom, és valóság között? Ahol az egyik végződik, ott kezdődika másik. Mindazok ellenére, hogy javarészt idealista vagyok, próbálok a realitások talaján maradni, az általunk ismert valóság útvesztőjében eligazodni. Nem könnyű, az út számos veszélyt, és csapdát rejt, tartogat a vándor számára. Nem is baj, hogy ez így van, sokkal unalmasabb lenne, ha minden előre kiszámítható lenne. És szörnyű is. Nem lenne ismeretlen, és kockázat. Hiányozna a kihívás. És hol lenne az újdonság varázsa, az új tapasztalatok izgalma? Ott van a sokak által emlegetett Szabad Akarat, amit az emberiség egyik legnagyobb erejének tartanak. Éppen ezért (sajnos) nincs jogom hozzá, hogy valakit a meggyőződése ellenére akarattal kényszerítsek valamilyen tettre, cselekedetre, elhatározásra, még ha tudom is, hogy az lenne a számára a legjobb. Vagy legalábbis sokkal jobb, mint az aktuális helyzete. Pedig ... Végül is mindegy, nem az én dolgom ... Nincs jogom hozzá, hogy mások életét irányítsam, abba beleszóljak. Még ha néha meg is teszem, nem mindíg sikerül alfojtanom az ilyen irányú késztetéseimet. Néha még én is hibázok (néha?). Az emberi akarat, ha elég erős, képes lehet megváltoztatni a dolgokat. A legerősebbek a legendák szerint puszta gondolatukkal, akaratukkal képesek voltak megváltoztatni a valóságot. Én nem vagyok elég erős, de a tőlem telhető legtöbbet megteszem. Küzdök a céljaimért, bár még nem tudom, mik azok. Még csak körvonalazódnak, bár elég ködösek,és alaktalanok jelenleg. Harcra születtünk, még ha néha nem is vagyunk tudatában, vagy nem ismerjük fel a harcteret, de ez az igazság. Ahogy egyik haverom egyszer mondta, "az ember egy agresszív, ám igen kíváncsi majom". Elég sok igazság van benne, sőt, csak az. Bár vannak "embertársaim", akikre csak a majom jelző igaz. Nem többek egy állatnál. És ha már itt tartunk, mi tesz minket emberré? Mi az, amitől különbözünk az állatoktól? Mi az, ami kiemel minket, amitől "felsőbbrendűek" vagyunk? Egyáltalán, azok vagyunk? És mi a következő fokozat? Van állat, ember, és aztán? Az ember fejlődik, folyamatosan, bár az utóbbi évezredekben ez a fejlődés nem igazán érezhető. Technikailag igen. Társadalmilag is, talán. Morálisan viszont alig. Ugyanaz a tudatlan, babonás faj vagyunk, mint 2, 3, 5, vagy 10 ezer évvel ezelőtt. Hiába van az egyén, nagy tömegben ez már nem számít, a tömeg befolyásolható, manipulálható. Mindíg is voltak, vannak, és lesznek emberek, akik ezt ki fogják használni saját céljaik elérése érdekében. Valahol örülök, hogy én nem tudok ilyen lenni. Bár ez néha igen nagy hátrányt jelent. Néha úgy érzem, hogy saját embertársaim idegenek a szememben. Néha még saját magam is idegen vagyok magamnak. De ez ritka. Amit nehezen értenek meg, vagy fogadnak el, az az, hogy teljesen másképp gondolkodom, mint a többség. Mondták már páran, de tudom én is, észrevettem már nem egyszer. Leginkább abból jöttem rá, hogy nem mindíg értik az emberek, hogy mit is akarok mondani, vagy mire gondolok, valamit hogy értek, meg hasonlók. Kevesen értenek meg. Nagyon kevesen. Nem szeretem a hagyományokat, tradíciókat, szokásokat, illetve megszokásokat. Ez se teljesen igaz. Leginkább azokkal vagyok így, amik megkötnek, korlátoznak, hátráltatnak, idejétmúltak. Valamit csak azért csinálni, mert így szokás, a hagyomány azt diktálja, egy az egyben hülyeségnek tartom. Persze ezzel a kijelentésemmel megen egy csomó ember rosszallását vívnám ki. Vagy már ki is vívtam. De nem érdekel. Ilyen vagyok. A magam módján különc vagyok. Túl önálló, túl makacs, és túl öntudatos, hogy csak úgy, simán beolvadjak a hétköznapi, szürke tömegbe. Megvannak a magam hülye, különös szokásaim, sajátos közlési formáim, kicsit fanyar, sötét humorérzékem, érdeklődési köreim. Kicsit (?) normáltalan, lökött, de minden pozitív és negatív tulajdon tulajdonságomat vállalom, ez vagyok én. Ilyen vagyok ...

Érzések ...

Tudom, nem tisztességes dolog, meg télleg, lehet, hogy gáz is, de ez van. Nem szégyenlem magam azért, ahogy érzem magam egy adott dologgal kapcsolatban. Mert hogy történt az, megtudtam, hogy az öregasszony, aki alattunk lakott a panelban, és 10 éven át megkeserítette az életünket (azaz leginkább szüleimét), felvette a néhai előnevet. És Uram bocsáss meg érte, de én cseppet sem szomorkodom miatta, nem sajnálom, sőt, amikor meghallottam, el is mosolyodtam. Ez lehet, hogy gonosz dolog, bár én nem érzem annak. Télleg. Sőt, valahol azt gondolom, hogy legalább már nem bosszant másokat sem, és nem gonoszkodik. Lehet, hogy sajnálatot kellene éreznem, de még azt sem. Ez van. Az én életem ettől még nem lett jobb, vagy rosszabb, megy tovább a maga útján minden. Ő meg nyugodjon békében, ha már életében nem volt rá képes ...

Hemüveg ...

Hétfőn éjjel baleset történt. Nem voltam még álmos, gondoltam, megnézek 1 filmet. Hogy mit, az most lényegtelen. De sötét volt, késő, nem láttam már rendesen, és amúgy is feliratos volt, elővettem szemüvegem. Aztán észrevettem, hogy unokahúgom összefogdosta, elkezdtem megtörölni. Érdekes volt a felismerés, hogy egy adott pillanatban kezemben maradt az egyik lencse. A keret egy bizonyos ponton megadta magát, és eltörött, ahogy elnéztem, kicsit elkorrodálódott. Most orvosnál (optikusnál) van, meg lesz forrasztva, és végre megen úgy látok, ahogy régen. Mármint szemüveggel ...

My PC ...

A 7en kisebb para vett erőt rajtam. 1ik reggel nem indult pe a gépem. Illetve nem is a gép, csak a winfos. Kicsit matekoltam vele, aztán sikerült némi szikrát csiholnom belé, majd lefeküdtem aludni. Délután aztán adatmentés után winfos reinstall. A gond csak az volt, hogy többször is menet közben lefagyott, kikapcsolt a monitor, meg ilyenek. Szétszedtem, kiporoltam, megtisztítottam, átnéztem, persze mint halottnak a csók. Aztán ma délután ébredés után jött az isteni szikra (!), leszedtem az új Winampot (5.5), felraktam 1 kicsivel régebbit, aztán azóta megy, semmi gond nincs. Azaz van, de az könnyen áthidalható, megoldható. A tápba kell vennem új ventit, és akkor minden jó. Egy darabig ... Mindenesetre nem kell vennem új proci, alaplap, vagy vidiókárd. Ájm veri hepi!

My 1st public photo ...

Ez az első kép, amit publikálok, nyilvánossá teszek. Na jó, ezen a blogon, oldalon. Ezt még telóval csináltam, szal nem a legjobb minőség, de hát egy kezdő hobbi-fotós szárnypróbálgatásiról van szó. Ha minden igaz, talán ebben a hónapban tudok venni egy digi Nikont. Kinéztem már, árban sem roszz, majd meglátom jövő 7en, mi lesz a sorsa.

Találós kérdés: Mit ábrázol a kép, és mi látható rajta még?

Emberek ...

Érdekes népség vagyunk mi, emberek. Hogy ezt most miért mondom? Magam sem tudom. Talán azért, mert néha én magam is meglepődök, mikor megtudok valami olyat másról, ami addig eszembe se jutott. Ez elgondolkodtató. És mégsem. Ez egy olyan ellentmondás, amitől most kicsit zavarban érzem magam. És mindezt azért, mert ilyenkor rá kell ébrednem, hogy minden különcségem (igen, az vagyok, nem tagadom, egy különc) ellenére meglepő hasonlóságokat fedezek fel embertársaim (?) és magam között. Igazából mindannyian állarcok, és maszkok mőgé bújunk, rejtőzünk, folyamatosan szerepeket játszunk, amiket elvárnak tőlünk. Beosztások, pozíciók, tradíciók, hivatások, helyzetek, konfliktusok, ezek mind azt követelik tőlünk, hogy elrejtsük igazi mivoltunkat, énünket, és néha (vagy gyakran?) saját tersmészetünkön, személyiségünkön kell erőszakot tennünk. Van, aki megbírkózik ezzel a feladattal, van, aki nem. Van, akinek ez természetes adottsága, van, aki kifejleszti, megtanulja. Én megtanultam, nem önként, a szükség kényszerített rá. Védekezés. Álarcok mögé bújok, elrejtem igazi érzelmeimet, gondolataimat, érzéseimet, és félelmeimet. Leginkább félelmeimet. Sajnos az élet megtanított arra, hogyha nyílt vagyok és őszinte, sokkal sebezhetőbb vagyok, amit persze mások ki is használtak. Amíg hagytam, amíg nem volt megfelelő védelmem. Néha örülök neki, néha nem. De tűnjek bármikor is a leghatározottabnak, néha-néha bizony még mindíg csak egy kisgyerek vagyok, aki félelemmel vegyes csodálattal  tekint a felnőttek világára, ami riasztó, mégis csábító, vonzó, és megannyi felfedezésre váró csodát, és meglepetést nyújthat. És megannyi csalódást fájdalmat. Persze megtehetném, hogy nem foglalkozok a külvilággal, és élem a magam kis csendes, visszavonult életemet (meg is tettem párszor), de akkor hol lenne az a sok felfedezés, érdekesség, és csoda, melyek a mohó kiváncsiság, türelmetlenség, és tudásvágy eredményei? Inkább kockáztatok, és elszenvedem azt a csalódást, és fájdalmat, amit az elővigyázatlanság, és figyelmetlenség okoz. Inkább tanulok hibáimból, minthogy életem üresen és unlamasan tengessem. Bár a mostani állapot igen erőteljesen kezd unalmas lenni. Érzem, ahogy a türelmetlenség, és valami megmagyarázhatatlan izgalom egyre inkább áthatja, átitatja lényem egészét, és hamarosan megint valami szokatlan, vagy új dolog kezdődik életemben. Ami persze vezethet kellemetlen élményekhez, és tapasztalathoz, de nem érdekel, inkább kockáztatok. Bár még nem látom, merre is kell indulnom, mindez nem számít, előbb-utóbb megtudom valamilyen módon. Néha úgy érzem, vihar előtti csönd van. Valami készül, valami nagy, ami befolyással lesz további életemre, csak még nem tudom, nem látom, mi is ez, mi a természete. És pont ez az, ami érdekessé teszi az egészet, a bizonytalanság, a titokzatosság köde, homálya. Ez most nem olyan, mint tavaly, amikor minden összejött, és tudtam, hogy valamikor odaérek az alagút végére, csak még túl mélyen benne vagyok, hogy lássam a végét. Ez most inkább olyan, mintha ott állnék egy viszonylag nyílt terepen, bármerre mehetek, csak éppen a köd eltakarja a kilátást, ami lehetőséget adna a tervezésre. Minden homályos, alaktalanul kavarognak az árnyak, megannyiszor változtatják formájukat, bizonytalanságban tartva a szemlélőt. Gyanítom, hogyha nem oszlik el a köd, akkor hamarosan meg kell tennem a kezdő lépést valamelyik irányba. Hogy mi lesz ez a lépés, és milyen irányba, mik lesznek a várható következmények, és milyen eseményeket indít el, még nem tudom. Ráadásul korábban hasznosnak bizonyuló megérzéseim is hallgatnak, csendben vannak. Ezen persze nem aggódok, majd ha kell, megen itt lesz, és segít, ahogy már korábban oly sokszor. Addig is várok türelmesen ...

És megint ...

       
       
        "Nekem ma itt se kellene lennem ... "

Véglegesség ...

Vannak dolgok, amik véget érnek. Az ember lezarja magában őket. Legalábbis azt hiszi. Aztán történik valami, ami ráébreszti, hogy még mindíg nincs lezárva a múlt egy része. De végleg elveszett valami. Így vagyok most én is. Valami megváltozott, valami történt, és ez végleges. Valami lezárult örökre, minden lehetőség, ami avval kapcsolatos volt, megszünt örökre. Nem érzek szomorúságot, bánatot, haragot, semmit. Csak ürességet, hiányt. És valahol csalódottságot, amiért úgy alakultak a dolgok, ahogy. Nem tudom, mit kellene csinálnom. Talán tényleg elvonulnom, eltávoznom messzebbre, távolabbra, ahol mindent előlről kezdhetek. Talán. Nem tudom. Csak itt már túl sok az emlék, a múlt sötét árnyai visszanyúlnak értem, nem hagynak nyugodni. Megragadnak, behálóznak, gúzsba kötnek. Láncok, melyek nem láthatóak, mégis nehezebbek, és szilárdabbak bárminél. Az a baj, hogy nem látom a dolgok értelmét. Nem tudom, mire jó ez így? Mert kell, hogy legyen értelme! Azt hittem, hogy majd lehet jobb is, csak idő kell hozzá, türelmesen kivárva mindent. De nem. Hiába vártem, hiába voltam türelmes, jobb nem lett, csak elfogadhatóbb, kényelmesebb. Bizonyos szempontból. Minden más tekintetben nem igazán. Mégsem változnakadolgok? Mindaz a "mozgás", változás, amit tapasztaltam, csak illúzió, szemfényvesztés? Ezt azért nem hiszem. Még mindíg hiszek a változásban, ebben az örök formáló ERŐben. Csak néha kapunk olyan híreket, tapasztalunk dolgokat, amiknek nem örülünk. Mint most is. Pedig azt hittem, hogy már sikerült lezárnom ezt a dolgot nagyrészt. És nem tudom, mitévő legyek. Tanácstalan vagyok. Nem látom, hogyan tovább. A folytatás biztos, csak a forgatókönyv hiányzik hozzá. Illetve ami megvan belőle, az mind a MOSTra vonatkozik. A MOST pedig max. 2-3 napot ölel magába. Nem többet. Ennél messzebb nem látok. Ami onnan tovább van, az mind ködös, homályos, alaktalan. Semmi konkrét, kézzelfogható, ami támpontot adna, hogy miként alakulnak a dolgok. Hol vannak a megérzéseim, miért nem müködnek az érzékek, amik oly sokszor segítettek már!? Csak nézek ki a fejemből értetlenül, csalódottan, mérhetetlen űrt érezve legbelül. Nem tudom, mit kellene tennem, és mit kellene éreznem. Mit kellene gondolnom. Mi lenne a normális? Persze ez hülyeség, mert nem vagyok normális. Az átlagtól eltérő, és ennek minden előnével, hátrányával sújtva. Ismerősök közt is idegen, nyugtot nem lelő, helyét kereső lélek, kit soha meg nem értenek. Vagy csak kevesen, de ők se teljesen. És ők is egyre kevésbé. De hogy is várhatnám másoktól, hogy megértsenek, amikér én is alig értem magamat? Sehogy. Nem is igazán akarom, hogy megértsenek, inkább azt, hogy elfogadjanak. Nehéz a különcök élete. Szörnyű egy átok ez. Már amennyiben vannak igazi átkok. Ha hinnék az átkokban, azt kellene feltételeznem, hogy megátkoztak. De ez nem így működik, legalább is nem tudok róla. Hideg járja át testem, lelkem, és nem azért, mert hideg van. Valahonnan távolról érkezik, de belülről fakad. Egyfajta jegesség rakódik tagjaimra, átjárja testemet, borzongásra késztetve. Csendesen élvezem. Egy kis öröm az ürömben. Most minden értelmetlennek tűnik. Semmilyennek. Lényegtelennek. Nincs semmi, és senki. Csak program van. Az fut, végzi az előírt rutint. Fáradhatatlanul, töretlenül, mindíg, minden körülmény között. Én meg közben álmodozok, sóvárgok ... Aztán megint találkozok a rideg valósággal, visszacsöppenek a jelenbe, sé távolinak tűnik minden, ami előtte még a fejemben volt. Álmok. Remények. Hiú ábrándok. Aztán nem marad más, mint a csalódás. Zenét kell váltanom. Talán Portishead. Az most jó lenne, de csak otthon van. Majd. Később, este. Talán ... Az idő múlik, észrevétlenül elsuhan, és megint csak azt nézem "Már ennyi van?", aztán tovább. Mindíg csak tovább, egyre messzebb valakitől, aki már nem lehetek. Mint egy kirakós, ami szerteszét hever a padlón, összevissza, és nem tudni, melyik darab hova illeszkedik. Vagy a váza, ami összetört ezernyi darabra, és hiába ragasztjuk össze, már nem az, ami volt. "Hiába 100 ló, 100 katona, Humpty Dumptyt nem rakják össze soha ..." Persze a régi már avitt, ósdi, idejétmúlt. És különben is vannak darabkák, amik már nem is illenek bele sz egészbe, nincs már helyük. Pótolva lettek, új részek születtek a helyükre. A kép változil, mozog, tovasuhan. Szeretnék egy csendes, sötét zugot, ahova elvonulhatnék csendesen, magányomból nézném az engem nem észrevevő külvilágot, onnan csodálnám sokszínűségét, riasztó, és mégis lenyűgöző durvaságát.

Hero ....

        " ... a hős olyan ember, aki egyszerűen túlzottan megijed ahhoz, hogy elszaladjon, aztán a végén valahogy túléli az egészet ... "

Thief! Thief!

A helyzet az, hogy tolvaj jár közöttünk. És nem is akármilyen! Az elmúlt 2 éjszaka alatt kb. 30 öltözőszekrényt nyomott, vagy nyomtak fel valaki/k. Ruhát, cipőt, iratot nem nyúltak le, szerencsére, csak a műszakicikk az, ami érdekli a tettest/eket. Azért ez gáz. Kiket vesznek fel ide? Kik dolgoznak itt? Most már bárki jöhet ide, tolvaj, bűnöző? Ide járunk dolgozni, hogy megkeressük a mindennapi életünkhöz szükséges pénzt, kamerák figyelnek, hogy nehogy lopjunk a cégtől, ők bezsebelik a hasznot, nekünk meg nevetséges összeget adnak fizetés címén, és közben attól kell rettegnünk, hogy mire végzünk a munkánkal, megvannak-e az értékeink. Nemrég ki is mentem az öltözőbe megnézni, épségben van-e még a szekrényem? Egyenlőre megnyugodtam. Egyenlőre. De meddig megy ez így? Nem lenne jobb, ha az öltözők környékét is őrök figyelnének? Elég már a jelenlét is, az már éppen elég elriasztó tényező, és az emberek is nyugodtabbak lennének. Hacsak nem az őrök lopnak. Valahol megérteném (nem elfogadnám), ők sincsenek túlfizetve. De az még gázabb lenne. Visszavonva, nem érteném meg. Az a baj, hogy a Cég ez ellen megen nem fog tenni semmit se, csak kijelenti, hogy nagyon sajnálja, és akkor inkább lehetőleg ne hordjunk magunkkal értéket, amit el lehet tulajdonítani. Faja! Szép kilátások, de nagyon szeretném, ha most pozitívan csalódnék a Cégben, és tennének valamit, és fellépnének a lopások ellen. Azok ellen mármint, amiknek mi vagyunk a potenciális áldozatai. Lehet, hogy megen álmodozok csak?

A Herót, meg én ...

Ma ketten jöttünk dolgozni, a Herót, meg én. És ahogy Őt, meg magamat ismerem, egyikünknek sincs kedve dolgozni. Kérdés, melyikünknek nagyobb a munkaundora? Legszívesebben most otthon ülnék, GWznék, felfedezném az új területeket, és egyébb újdonságokat, hentelnék, halomra ölném az ellent. Esetleg letöltenék valami filmet, és azt nézném az ágyamból, kényelmesen elfekve (egy igazi hedonista rejtőzködik bennem). Vagy bármit, csak ne itt bent, az Elcónál, a mesterséges fényözönben ülve, az agyonszűrt és alig frissített levegőt belélegezve, és unalmas emberek közt tevékenykedve. Na jó, nem unalmasak, csak hozzám képest túl egyszerűek. Legalábbis a nagytöbbség, kivéve azt az 1-2 fő kivételt. Jelenleg Mike Oldfield-et hallgatok (Öregmező Misi jó zenét csinál még mindíg), és közben blogolok. Asszem ma este is lesz pár bejegyzésem, van pár gondolatom, amik már napok óta kóvályognak a fejemben, formátlanul, megfogalmazásra várva. Persze az, hogy milyen lesz a végeredmény, az majd kiderül, mikor lejegyzem. Addig minden viszonylagos.

Funny ...

Hegyről lefele buszhoz mókás képet láttam. Ippeg Sonictól a Dr. Who c. számot hallgattam (a sorozat főcímzenéjét mixelte be, elég ütős, aláz rendesen), mikor észrevettem, hogy gyerekek az út szélén játszanak. A poén tárgya az volt, hogy az 1ik kiscsaj léggitározott, és ugrált hozzá, ám amit ő nem tudott, hogy az általam hallgatott számmal teljes összhangban tette ezt,annak ritmusára. Próbáltam nem elröhögni magam, a vége felé nem nagyon sikerült. Sebaj, különösen nem zavar/t.

Sungoo again ...

Ma teszteltem igazából előszőr rendesen a kis zenelejátszó kütyümet. Eddig csak "laboratóriumi" körülmények közt használtam, azaz otthon, ahol amúgy is csend volt, nem voltak zavaró tényezők, és nem is mozogtam közben. Ma lefele buszmegállóba, illetve befele céghez buszon hallgattam. Faja. Tökéletes hangzás, menetközben semmi zavaró tényez, csupáncsak egyvalamire kell figyelnem, hogy jönnek-e mögöttem autó, mert így nem hallom őket. Kicsit veszélyes, csak meg kell szoknom.  Buszra felszálva újra bekapcsoltam, csak 1x kellett hangosítanom, áthallatszott a Danubius rádió hülyesége, azt meg nem akartam, hallom/tam én azt már eleget. Onnantól kezdve max. számváltáskor hallatszott be valami, még kolegáim beszélgetését sem hallottam. Ami még nem volt, hogy ha csörög a telóm, akkor azt észreveszem-é. Majd kiderül, egyenlőre nem tom. Bár rezeg is, azt csak észreveszem majd. Meg kell, hogy jegyezzem, a basszus nagyon szépen átjön, dübörög rendesen. Az is igaz, hogy megfelelő zenét választottam. Na jó, ez nem teljesen igaz. Csak ma hallgattam Black Sun Empire-t, és nagyon megtetszett, úgyhogy másoltam is föl. Aztán amikor elindultam és bekapcsoltam a zenét, automatikusan azt kezdte el lejátszani. Ennek következménye az lesz, hogy kell még BSE-t fölmásolnom, még ha ez azt is jelenti, hogy lesz, amit le kell törölnöm. De sebaj! Gépen úgyis megvan ...

"Shape of my Heart"

Éppen Sting szól, Shape of my Heart. Egyik kedvenc Sting-számom. Bár tudnék még egy párat felsorolni, de kicsit nehezen megy úgy, hogy egy se jut az eszembe (na jó, most hogy befejeztem, van pár, ami eszembe jutott: Fragile, Russia, Englishman in New York). Ez a szám már csak azért nagy kedvenc, mert egyik szintén kedvenc filmem, a Leon a profi befejező száma, zenéje, ezzel zárul a film. Luc Besson filmjeit mindíg is kedveltem, a történet, a látvány, a vágások (ez különösen tetszik, szeretem, ahogy az egy időben zajló eseményeket egyszerre mutatja be, zseniális), és a színészek alakítása, mind igazi mestermű. Egyszer feltűnt, hogy a legtöbb (ha nem az összes) filmjében szerepel Jean Reno, még ha csak a hangját adja is valakinek (az 5. Elemben például). Szintén kedvenceim közé tartozik. Igazi karakterszínész, tetszenek az alakításai, ahogy kihozza a lehető legtöbbet egy szerepből. Nemrég jutott eszembe, hogy a Nikitában (szintén Luc Besson film) is szerepel, habár 15-20 percnél több szerepe nincs a filmben (lehet, hogy még annyi sem). Ő Viktor, a takarítóember. Hát nem egy szokványos szerep, az már biztos. Most határoztam el, hogy azt a filmet is meg kell szereznem. Az nem hiányozhat a gyüjteményemből. Mindenesetre hamarosan elő kell vennem a Leon, a profit (rendezői változat), és megnéznem újra. Feledhetetlen élmény.

Self-analyzis ...

Múltkoriban megkaptam azt a kisebb jellemzést, minősítést, hogy néha kicsit önmarcangoló vagyok. Én nem csodálkozok rajta. Ha sok szar történik az emberrel, egy idő után saját magában kezdi keresni a hibákat. És persze talál is. Ahogy én is találtam. A balul sikerült dolgok után elkezdtem azon gondolkodni, hogy hol rontottam el, mit kellett volna másképp csinálni, és mi lett volna ha ... Persze ez mind hülyeség. Ez az egyik legnagyobb hiba, amit az ember elkövethet. Nem szabad. Pláne állandóan visszatekinteni a múltba, és azon rágódni, tépelődni. Valahol nemrég azt olvastam, hogy meg kell tanulnunk régi hibáinkon túllépni, mert különben soha nem leszünk képesek előrehaladni. Milyen igaz. Még ha nem is tudtam teljesen ezt a leckét megtanulni, elsajátítani. De próbálok előre nézni, a felé, ami jön. Hogy mi az? Azt még nem tudom, de várom. Nem ígérek semmit, hogy mit fogok tenni, mert úgyse tudom, és fogom betartani. Nem ígérem meg, hogy nem fogok félni, mert tudom, hogy fogok még félni. És megijedni is. De sebaj. Ez is hozzátartozik az élethez. Csak a bolond ember nem fél. Vagy akinek már semmi veszítenivalója nincs.

Taoista filozófusok, és mesterek mondták, írták, hogy az ember úgy egész, ahogy van. Jó, és rossz tulajdonságaival együtt. Nem érdemes arra törekedni, hogy egy rossz tulajdonságot elhagyjunk, kitöröljünk. Vagy az történik, hogy felerősödik, vagy ha mégis sikerül megszabadulnunk tőle, jön helyette másik. Felveszünk újat. Esetleg többet is. A Mesterek szerint inkább arra kell törekednünk, hogy miként tudunk előnyt kovácsolni egy negatív tulajdonságból, hogyan tudjuk hasznunkra fordítani. Rengeteg tanmese van erről, olvastam is párat, és van bennük igazság. A fa, ami hatalmasra nőtt, és nem vágták ki, csak annak köszönhette létét, hogy nagyon göcsörtös volt, semmi haszon nem származott volna belőle senkinek. Így viszont nagyra nőtt, és árnyékot adott. Valahogy nekem is hasonlóképpen kell negatív tualjdonságaimat előnyömre fordítani. És sikerülni is fog ...

Magyarázatok, okok ...

Megkaptam a bérpapíromat. És, mint ahogy számítottam is, rajta voltak az oko, amik miatt többet (sokkal többet) kaptam, mint számítottam rá. Fél éves munkaidő keretünk van (jó név mi?), és most ért véget. Ha a fél év alatt van túlóra, amit nem dolgoztam volna le eddig, akkor azt ilyenkor számolják el, és fizetik ki. Na most, nekem volt összesen 6 nap túlórám (hogy miként jött össze, azt nem tudom, de nem is érdekel, a lényeg, hogy kifizették). Elég szépen kaptam rá, nem panaszkodhatok, tény, de legözelebb csak fél év múlva számíthatok hasonlóra. Mindegy, a lényeg, hogy nem számoltak el semmit, és nekem sem kell visszavizetnem semmit.

Mp3 Playa ...

No, hát ez is megvolt. Azaz megvan! Tegnap délben beugrottam Pécsre, a Mediamarktba. Eleget akartam tenni régi vágyamnak, hogy bármikor tudjak zenét hallgatni. Igazából nem tudtam, hogy majd milyet akarok venni, konkrét elképzelés nem nagyon volt. Tetszett a z iPod jellegű külső, esetleg ami mp4et is lejátszik, de 1részt úgyis a kínálat dönt, másrészt meg gondolta, úgyis megtaláljuk egymást. Nem csak én választok, hanem az is, amit vásárolok. Így alakult, hgy végülis egy Sungoo mellett döntöttem, a 7.01es modell személyében. Nem tud mp4et, nincs nagy, fényképet mutatni tudó kijelző, de 2GB a memória, van rajta rádió, beépített equalizzer, faja füles, és nagyon jól szól. De télleg. Ráadásul a külseje is dizájnos, barátságos forma, kellemes színösszeállítás (narancs-szürke), könnyen kezelhető, logikus vezérlés. Télleg jó. Tegnap délután fel kellett töltenem, powerrel, meg adattal, azóta tesztelgetem. Egyenlőre nincs vele problémám.
Ha már Mediában voltam, akkor kicsit körülnéztem, és vettem új billentyűt is. A régi már nagyon öreg volt, hiába rendelkezett multimédiás funkciókkal, meg egyébb plusszokkal, nem támogatta a WinXP, kemények voltak a gombok, meg már nagyon koszos is. A lényeg, hogy vettem egy újat, fekete, multimédiás, és progamozható gombokkal rendelkezik. Hangosítható, hallkítható, a fontosabb dolgok egy gombnyomással előhívhatóak. És tetszik is. Mindegy.
És megvettem még a GW kiegészítőjét, az Eye of the North-t. Előző hónapban már szerettem volna megvenni, de kihagytam, nem volt rá keret. Nem lehet mindent egyszerre. A fényképező is vár még egy hónapot, ha minden igaz. Meglátjuk, mi lesz ...

Budget ...

Kicsit számolgattam. Ha minden stimmel, és a fizetésemet nem számolták el, és nem írnak vissza belőle, akkor elég jól állok. Miután kifizetek minden számlát, és haza is adok pénzt, kezdhetek költeni, venni ezt-azt. A tervezet a következő. Mint már zöbbször is írtam, mp3player mindenképpen befigyel. GWhez mindenképpen megveszem a kiegészítőt, mert az is kell. És ha minden jól megy, veszek még 1 digi fényképezőt, ami árfekvésben kellően barátságos, de a tudása sem elhanyagolható azért. Ha ezeket mind kifizete, és megveszem, még akkor is bőven marad a hónap hátralévő részére pénzem, és talán még tudok félrerakni is. Nem akarok nagyon költekezni, hülyeségeket venni, elherdálni a pénzem. A fényképező mellett is azért döntöttem, mert következő hónapban kell vennem cipőt, az megint egy kisebb összeg, az mellé már nem nagyon akarok mást betervezni, nagyobb összegű kiadást. Bár lehet, hogy fotógépbe kell majd még venni 1 memóriakártyát, de most már azt is potom pénzekért dobálják az ember után. Boltban annyi van, hogy pénzért adják!

Várakozás közben ...

Megkezdődött a mai műszak utolsó harmada. Már csak 4 óra van vissza,és kezdődik a 7végém. Nehéz lesz ezt az időt kivárni, gyanítom, innetől sokkal lassabban fog menni az idő. Még az a szerencse, hogy ez egy nyugisabb nap (az eddigiekből ez a legnyugisabb), és nem kell pörögnöm. Fáradt vagyok, és álmos. Gyanítom hamar el tudnék aludni, minden nehézség nélkül. Jelenleg az a legfőbb gondom, hogy unatkozom, és ez csak kihangsúlyozza a fáradtságomat. A műszakban lévő emberekkel nemigazán tudok rendesen beszélgetni, de ezt már említettem. Jóval idősebbek, és nem egy hullámhosszon mozgunk. Nagyon nem. Itt nincs olyan kolega, akivel félszavakból is megértjük egymást. És nem is fogom megtalálni közöttük, aki esetleg alkalmas lenne rá, mert már kiismertem őket annyira, hogy ezt felismerjem. Megen én lettem az, aki kilóg a sorból, a tömegből. Nem lepődök meg ezen, nem döbbent meg, ez már így megy egy jó ideje, évek óta. Egyszer valaki azt mondta, hogy én különcködök, mert azt akarom, hogy másnak tűnjek, hogy "különlegesnek" lássanak. Ez hülyeség. Inkább az volt hosszú éveken át, hogy azt akartam, hogy befogadjanak, ezért olyan akartam lenni, mint a többség. Aztán rájöttem, ráébresztettek, hogy ez hülyeség. Azóta inkább önmagam akarok lenni. Nem játszom meg magam, alapvetően azt adom, aki vagyok. Néha azért kell egy kis színjátszás, tettetés, hogy ne lógjak ki annyira. Bár aki ismer, azt nehezen tudom átverni. Magamat se.

Légi veszély ...

Ősz van. Ilyenkor megnő az esélye annak, hogy az embert támadás éri a levegőből. No nem szándékos, célzott, hanem csak úgy, véletlenül. Véletlen, hogy valaki éppen ott tartózkodik. Habár a támadás maga a Levegőből érkezik, mégse ez az elem a felelős érte. Inkább a Föld. Vagy ha jobban belegondolok, és a kínai őselemeket veszem alapul, akkor a Fa az az elem, ami a támadást intézi egészen pontosan a Vadgesztenyefa. Most érik a termése. És valahogy nem is igen akarok ilyenkor alattuk tarózkodni, vagy közlekedni. Pedig a Malom, és a házunk között van jópár, elég hosszan vannak az út mindkét oldalán. Nem is megyek mostanában a járdán. A végén még fejbevág egy gesztenye. Valahogy nem igazán örülnék neki. Ma reggel is mentem lefele a buszhoz, és többször hallottam, hogy potyognak lefele. Nem egyszer autók tetején kötöttek ki, hangosan kopogva. Gondolom, nyomokat hagyva maguk után. Ilyenkor az autójukat leparkoló sofőrök nem gondolnak arra, hogy megsérül a vényezés, a festés? Hogy ennek a javítása nem kis pénzbe kerül? Pár éve egyszer szakadó esőben, és közepes erősségü szélben keresztülmentem a Séta téren, siettem haza, éjfél felé. Közben folyamatosan attól tartottam, hogy egy gesztenye a fejemen fog kikötni, duzzanatot hagyva maga után, és kellemetlen fejfájást. De szerencsém volt, vagy megvédtek a szellemek, nem tudom, de egy se talált el. Akkor megfogadtam, hogy lehetőleg ilyenkor nem nagyon akarok Vadgesztenyefa alatt tartózkodni.

Csalódások ...

Néha csalódok bizonyos embereknek, mert elkövetem azt a hibát, hogy értelmesebbnek gondolom őket. Aztán kiderül, hogy tévedtem. És nem az a gond, hogy egyszer előfordul adott személlyel, hanem sajnos többször is, bizonyítva, hogy túlbecsültem. Ilyenkor persze kicsit fölmegy a pumpa, mert nem értem, hogy adott dolgon mit nem lehet érteni, amikor egyértelmű dologról van szó, és még én is világosan, érthetően elmondom. Pedig arról már leszoktam, hogy magamból induljak ki. De mégis, hajlamos vagyok túlértékelni az embereket, illetve bizonyos embereket. Talán egyszer majd ez is elmúlik ...

Guild Wars ...

És ha már MMORPG, akkor Guild Wars is. Bár igazából nem is MMORPG, hanem CMORPG, ahol a C a Cooperativ-ot jelenti. Mindegy, a lényegen szinte alig változtat. Számomra ez A JÁTÉK, ez az, ami hosszú időre fegfogott, lekötött. Ezt egyenlőre nem tudtam megunni, annyira jó, pedig már jó fél éve nyomom. A grafikája messzemenőleg eddig a legjobb, amit az ilyen játékoknál megfigyeltem (tény, hogy az EVEnek is fenomenális a grafikája, de az sci-fi, teljesen más karegória), egyedi, eddig nemtapasztalt látványvilágot, és vizuális élményt nyújt. Maga a játék rendszere sem túlbonyolított, egyszerű, könnyen kezelhető, átlátható játékfelület, ami az irányításról is elmondható. A karakterek szempontjából bőséges választék, 6 főosztály (a Factions, és a Nightfall kampányok megvétele után 10), ami kombinálható másodlagos osztállyal, illetve a későbbiekben változtatható, ezáltal szinte végtelen lehetőséggel, kombinációval. A max level, amit el lehet érni, az a 20as, onnantól kezdve ha elérjük a következő tapasztalati szintnek megfelelő XPt, skillpontot kapunk. Habár rengeteg skillt lehet összegyüjteni, egy területre 1xe csak 8at vihetünk magunkal, ami elég nagy körültekintést igényel az összeállítást illetően. Ha az ember szentel rá időt és türelmet, akkor elég jól működő kombinációta lehet létrehozni.  Én igazából most kezdek rájönni, hogy is kell ennek nekiállni igazából, amit a tapasztalat is mutat, egyre gyilkosabb Buildeket építek.  A GW alapvetően PvP orientált, leginkább erre építettek a készítők, de a PvE kedvelőinek is rengeteg élményt nyújt az egész. Eleve a skilleket PvE módban lehet unlockolni csak, ami mindenkit rákényszerít erre. A játékosnak nem szükséges csak másik játékosokkal rohangálni, alkalmazhat Herótokat is, kiegészítve a csapatot, ha nincs meg a kellő létszám. A Herótok Buildjeit mi magunk tervezhetjük meg, fegyvert adva neki, olletve egyább támogató mágával ellátva (mágikus fegyverek, és páncélok, rúnák, insigniák, és inscriptionök). Ami szintén egyedi ízt ad neki, hogy habár rengeteg quest van, van fővonal, sztory, ami viszi előre az egész játékot, kampányt, 1-1 Primary quest után mission, amit video-betétek szinesítenek.

Még hosszan áradozhatnék az egészről, és még akkor sem érnék a végére, valami mindíg eszembe jutna. De a sok pozitív dolog mellett vannak negatívumok, árnyoldalak is. például nem lehet ugrani, bizonyos helyekre felmenni, dombok, domboldalak, létrák. Nincsenek hátasok, amik gyorsítanának az utazások, meg egyáltalán. A max level 20, bár ez annyira nem is probléma, megszoktam már. A karakterek néha elakadnak a textúrákban, indokolatlanul. Nincsenek választható fajok, csak emberrel lehet játszani. Most több nem jut eszembe, de ezek azok, amikkel kapcsolatban hiányt érzek. Mindent összevetve egy remek játékot hoztak össze. Ráadásul most adták ki a GW:ENt, az első igazi kiegészítőt, ami tovább szinesítí, gazdagítja a játékélményt.

Archlord ...

Manapság nagy népszerűségnek örvendenek az Online játékok, azon belül is az MMORPG kategória. A kínálat széles, és színes, mindenki megtalálhatja a neki tetsző típust, stílust, mégsem könnyű választani. Az új játékoknak komoly küzdelmet kell folytatniuk a túlélésért, a megfelelő méretű játékostábor toborzásáért és megtatrtásáért. Nincsenek könnyű helyzetben, amikor olyan vetálytársakkal kell megküzdeniük, mint a WOW, vagy a Guild Wars (rulez!), az EVE-Online, vagy bármelyik régebbi, kemény maggal rendelkező játék. Még az olyan veteránok is komoly veszteségeket szenvedtek ebben a harcban, mint a veteránnak számitó EverQuest2 (az EverQuest folytatása, utódja). Ennek az örök harcnak az egyik "vesztese" az Archlord, ami egy viszonylag friss játék, tavaly ősz elején jelent meg. Nem igazán hozta azt a sikert, amit a készítők reméltek, ezért rövid idő elteltével az amúgy fizetős játékot havidíj-mentessé tették, elég volt megvenni csak az alapjátékot, aztán telepíteni, és már lehetett is játszani. Hogy ez a lépés mennyire hozta meg a sikert, az abból is látszik, hogy idén augusztus elején bejelentették, hogy teljesen ingyenessé tették a játékot, és minden kiegészítést, frissítést, csak le kell tölteni az istallt, telepíteni, és regisztrálni az ingyen kapott kulccsal egy accountot. Aztán GO! Az augusztusi döntésük sikerét mutatja, hogy azóta be kellett üzemelni még egy szervert, mert hirtelen megugrott a játékosok száma. Felkeltette kíváncsiságom a dolog, fentebb leírt dolgokat végig is játszottam, letöltés, telepítés, regisztráció. Innentől kezdve a szokásos a menet, bejelentkezés, majd szerverválasztás, és ha még nem rendelkezünk karakterrel, karaktergenerálás. Meglehetősen egyszerű a folyamat, fajt kell választani (ember, ork, illetve hold elf (csak női karakterek vannak, ennek miértje a háttértörténetben van leírva)), majd class-választás (harcos, íjász, mágiahasználó a kínálat, fajtól függő elnevezésekkel), külső kialakítása, majd névadás, végül lehet kezdeni. Az eleje eléggé tutorial jellegű, a szokásos menj ide, menj oda, ölj le ennyi ezt, annyi azt, öld meg őt, és hozd ide, amit dob, stb. Közben ahogy szintet lépeget az "ember", egyre több lehetősége van fejlődni, skillek tanulása, foglalkozások elérése, fegyverek, páncélok vásárlása (személyes tapasztalatom, hogy mint minden játékban, ebben is a mobok jobb cuccokat dobnak, mint amiket lehet vásárolni), magasabb szintű questek elvállalása, stb. Egyedi dolog a játékban, hogy minden játékosnak lehetősége van elérni, és birtokolni az Archlord címet, ami egy igen kemény, és hosszú küldetéssorozat. A cím birtokosa 1 hónapig élvezheti hatalmát, ő a világ ura, bármit megtehet, változtatva ezzel a világ arculatát. Irányíthatja az időjárást, a fényviszonyokat, kivethet adókat, és még egy rakás dolog. Mikor letelik az egy hónap, meg kell küzdenie a cím megtartásáért, mert jön a következő címvárományos. Jómagam meglehetősen az elején vagyok az egésznek, jelenleg próbálgatom az ízét, hogy tetszik, mik a lehetőségek. Azt azért meg kell, hogy mondjam, a GWt nem tudta felülmúlni, szememben az marad az örök kedvenc. Legalábbis egyenlőre, jóidőre. A WOWnál viszont jobban tetszik. Jelenleg 2 karit indítottam, mindkettő ork, az egyik Berserker, a másikmágiahasználó (asszem Warlock). Mindkettő classra jellemző, hogy meglehetősen erőteljesek, a Berserk erőteljes támadásokkal, sebzésekkel, gyorsan kaszabolja le ellenfelét/áldozatát, míg a Warlock erős mágikus csapásokkal pusztítja el célpontját. Érdekesség, hogy a fegyvereket lehet boostolni, tápolni, illetve gondolom a páncélokat is. Leírásom meglehetősen hiányos, de eddig ,ég csak 2-3szor szátszottam vele összesen. Szépen megrajzolt grafika, könnyen kezelhető játékfelület jellemzi, a hangefektek is elég jók, helyzethez illőek. A zenéje kicsit túl "romantikusra" sikeredett, de tulajdonképpen elmegy. Mindent összevetve enm egy rossz játék, bár nekem nem lesz a kedvencem, néha-néha előveszem majd a GW mellett, nem árt néha a változatosság. Ha szerencséje lesz, egy erősen közepes játékká tudja magát kinőni, de azért ezzel a kijelentéssel óvatosan bánok egyenlőre. Legnagyobb előnye mindenképpen a teljes ingyenessége, ezzel sok olyan embert tud maga mellé állítani, akik szívesen játszanának valami hasonlóval, csak sajnálnak rá pénzt kiadni. Ha 10es skálán kellene osztályoznom, askkor 6osra értékelném (a GW 9et kap nálam, mert azért ott is vannak hiányosságok, problémák, de 10est nálam senki se kap).

Mi miatt esetleg többet foglalkoznék vele, az az eset, ha öcsémnek esetleg felkelti az érdeklődését. Ő is az előbb említett kategóriába tartozi, bár nála nem a pénzt sajnálja rá, hanem egyszerűen máshova kell a pénz. Fizetni kell a házuk törlesztőjét, illetve ott van unokahúgom, akinek muszáj megvenni dolgokat a mindennapi életéhez, De ez teljesen jogos. Mindegy, majd meglátjuk mi is lesz. Addig meg próbálgatom ...

7vége ...

Habár holnap mégse kell bejönni dolgozni, egyre valószínűbb, hogy este nem megyek buliba. Vagyok annyira fáradt, hogy inkább kihagyom, teljesen felesleges. Annak nincs értelme, hogy odamegyek, és pár óra múlva már nem akarok ottmaradni, mert alig bírok ébrenmaradni, de buszom csak korán reggel indul. Mire hazaérek (mert haza kell mennem), fáradt leszek, álmos (még ha nem is bírok aludni), büdös (ezen egy fürdő segít), és nem akarok igazán embereket magam kkörül. Hát még egy mozgó, hullámzó, energiától lüktető tömeget! Amúgy is, holnap be akarok menni Pécsre, akarok venni mp3playert, telefonszámla befizetni, meg ezt-azt, apróságot venni. Jut eszembe, kell vennem füstölőt, meg gyertyát. Jó pár évvel ezelőtt vettem egy gyertyatartót még Finnországban, olyat, amit akkor már évek óta akartam. Kovácsoltvas, fekete, kó a formája, és a stílusa is. Ha működőképes, inkább azt használom a szobámban, minthogy fölkapcsoljam akármelyik lámpát is. Elég nekem a mesterséges fényből itt bent, a gyárban.

Elméletileg holnap meghozzák a tüzifát hozzánk, valamikor dél körül, de inkább koradélután. Apám jelezte is, hogy szüksége lenne délelőtt a segítségemre, de akkor nekem nem jó, Pécsett leszek. De délután már otthon leszek, az akkorra tervezett programomat inkább halasztom máskorra, ráér az később is. Inkább segítek a farakodásban, pakolásban, és ha lesz, darabolásban is. Ezt szívesebben csinálom, minthogy ásózzak a leendő kertünkben. Apámnak mondtam, hogy majd segítek, de eddig valahogy mindíg elmaradt. Nem nagyon törtem magam, hogy ásóközelbe kerüljek. múgy is a föld apám szerint szinte betonkeménységű. Legalább elvan vele 1 darabig. De azért télleg kellene egy keveset nekem is besegítenem. Igazából egyre kevesebb kinti munka van, amit bent kell csinálni, azt szinte bármikor lehet. Még mindíg nem álltunk neki apámmal kialakítani a kazánházban a műhelyrészleg-szerűséget. Pedig kellene, legalább mindennek ki lehetne alakítani a helyet, minden szerszámnak, hogy lehetőleg 1 helyen lesgyenek, rendezetten. Kell csinálni satupadot (hehe, csak föl kell szerelni a satunkat az egyik ottlevő asztalra), valami munkaasztal-szerűséget, szerszámtartót, vagy szekrényt (az is van, csak helyet kell neki csinálni, és falraszerelni), illetve valami delejt varázsolni arra a részre, meg normális világítást. Ez iagazából nem egy nagy munka, csak kicsit macerás. Meg kell csinálni neki a helyet, kitakarítani, kiüríteni, aztán berendezni. Lehet, hogy ez későősszel lesz. Novemberben mondjuk.

Good News ...

Ma reggel, mielőőt bejöttem gyárba, megnéztem számlámat, ráutalták-e már a fizut. Első dolog, ami feltűnt, hogy nem minuszos a számlám, ennek megörültem, rögtön után pedig, hogy megláttam az összeget, meglepődtem. Mert hogy sokkal jobb lett a fizum, mint azt vártam, és egyáltalán, az elmúlt másfél évben meg se közelítette ezt az összeget. Na most a lehetőségek a következők. Elfelejtették levonni a Diákhitel fennmaradó részét (ekorát csak nem hibáztak?). Ebben az esetben nekem kell befizetnem csekken a hátralévő összeget, de még mindíg jól jöttem ki anyagilag. A másik lehetőség, hogy már levonták, de akkor meg iszonyatosan jól kaptam, vagy valamit elszámoltak. Mindenesetre 10re megyek munka/bérosztályra, és megérdeklődöm, mi is a helyzet. Remélem kedvező hírekkel fognak szolgálni. Utóbbi esetben ez a hónap bőséges lesz, még félre is tudok tenni, spórolni. Nyugodtan vehetek mp3 playert, GW:ENt, meg mittomén, még mit. Ja, és szombaton mégse túlóra, délelőtt, vagy délután mehetek be Pécsre költeni, vásárolni. Fényképezőn még gondolkodok, ha minden jól alakul, lehet, hogy előrehozom 1 hónappal.

Megérzések ...

Napok óta esténként, elalvás előtt kellemetlen gondolatok, érzések kavarogtak/kavarognak a fejemben, és mind a halállal, elmúlással kapcsolatosak. Nem egy kellemes érzés, és nem is tudom megmondani, miért van ez, mi okozza a gondolatok jelenlétét. Ztán ma reggel mondják, mikor várjuk a buszt, hogy tegnap meghalt Váradon egy ember, viszonylag fiatal, nálam alig idősebb volt, talán, vagy velem egykorú, nagyjából. Állítólag tegnapelőtt este kezdett rosszul lenni, tegnap hajnalban vitték be a kórházba. A lényeg az, hogy kb. 2 napja kezdődött az érzés, nagyjából akkor, amikor az illető már elkezdte visszafordíthatatlan útját, amit mindenki csak egyszer jár meg. Az a gondolat ötlött fel bennem reggel/hajnalban, hogy mi van akkor, ha az ő távozását éreztem meg? Lehetséges ez? Vagy csak véletlen egybeesés a két dolog, és egymástól függetlenek? Nem tudom. Máskor is voltak már furcsa élményeim, tapasztalataim eltávozottakkal kapcsolatban, bár mind különböző volt eddig. Mi ez? Mi a magyarázata?

Bad day ...

Már tegnap este valahogy rossz érzésem volt a mai nappal kapcsolatban. Azzal kezdődött, hogy vacsora előtt apám ivott 1 kávét. Ezzel nem lett volna gond, de annyi már nem maradt, hogy én reggel (hajnalban) igyak egyet. Aztán éjjel nem tudtam rendesen aludni. Éjfélkor lefeküdtem, de 1kor még ébren voltam, és később is csak megszakításokkal tudtam csak aludni, azt is keveset. Gyanítom, hogy 2 óránál többet nem is sikerült aludnom. 4kor meg keltem. A reggeli kávéadagomat bent, a büfében intéztem, ott rögtön 2-t vettem, azt hamar el is fogyasztottam. Ez csak annyiban segített, hogy félautomata üzemmódban működtem. Ráadásul az éjszakás kolegától örököltem pár munkát, azokat is meg kellett oldani, illetve ezekhez még kaptam párat. Ja, és akkor még ott van az is, hogy másik műszakból hibakereső kolega lebetegedett, ezért én műszakomból lett megoldva a helyettesítés, mondván, hogy én úgyis értek hozzá, majd a saját munkám mellett azt is megoldom. Na ja! Az első kisebb lélegzetvétel kb. 10kor volt, ettem valami péksüteményt, és elmentem cigizni. Ma reggel azt is vettem, éreztem, hogy szükségem lesz rá. Ebédig egyébbként meg se álltam, addig folyamatosan volt valami munka. Ebéd után azért már rá tudtam nézni a kiesőkre, hibásokra, lassan, de biztosan javítottam. Már ha nem kellett éppen hivatalos munkámat végeznem, vagy ez végett ugrálnom a különböző állomások között. Ja, és mindezt 1 fizetésért, pedig 2 ember munkáját vágzem a mai nap. Ja, meg holnap is. Az egyetlen jó hír a mai nap, hogy utalták a fizetést, tehát holnapra nekem is számlámon lesz. Költhetek majd! Szerettem volna pénteken már, de ez valamelyest elmarad, mert valszeg szombaton lesz túlóra, és nekem kell bejönnöm, tehát a péntek esti buli kimarad. Pedig ... Jó lett volna elmenni, de így kimarad. Mint az utóbbi 3-4 hónapban általában. Nyaff! Fáradt vagyok, és nem kicsit. Mire vége lesz ennek a napnak, zomboid állapotban fogok tartózkodni.Ja, és műszak végén földreborulok, hálaimát rebegek az Égiekhez, hogy engedték eljönni a műszakváltás időpontját.

Others ...

Az előbb volt szerencsém egy fórumon értelmes gondolatot olvasnom, ami megragadott, és érdemesnek tartom arra, hogy lejegyezzem ide. Télleg értelmes, és van benne valami.

" Az igazi ero az, amikor a világvége kellős közepében is optimista vagy.
A cinikus az csak egy erőtlen, aki sokszor veszitett és ezért feladta.
Az idealista az, aki gyáva volt harcolni ezért soha nem veszithetett.
Mindenki vesztes. Csak az győztes aki a veszteséget megtanulta elfogadni. Győzelem, vereség, ez csak nézőpont kérdése ... az egyetlen helyes nézőpont az elegáns veszteség, és az ebből adódó felszabdult derű."

Igazából az idézet második fele az, ami az igazi mondanivalót tartalmazza. Az első 2 mondattal van némi problémám, nem igazán értek vele egyet. De hát oly különbözőek agyunk mi, emberek. És idegenek ...

Dream ...

Másodszor fordult elő velem, hogy ilyent álmodtam. Mármint, hogy belenéztem a tükörbe, és megint volt hajam. Sokkal sűrűbb, és dúsabb, mint az elmúlt 10 évben valaha. A poén az volt, hogy megfogtam a fejem, és beletúrtam, és éreztem. Mintha télleg valós lett volna. Pedig nem, mert felébredtem, és még mindíg kopasz vagyok. De az álom ... Ja, és fekete volt a hajam, pedig ha lene, ha nem hullott vona ki, akkor most barna, illetve vörösesbarna lenne. Mindenesetre érdekes, furcsa álom volt. Már csak azért is, mert az egész ott történt, játszódott, ahol régen laktunk, a Lila ABC mellett. De csak ideiglenesen voltam ot, mert én nem ott laktam, csak a szüleim. Ennek az álomnak vajom mi az értelme? Mit jelenthet?

From Home ...

És most olyan dolog történik, ami már rég nem volt. Itthonról postolok! No igen, ez van, ha az ember a munkahelyi mélcíméről tud postolni, amikor éppen kedve van hozzá. Amikor meg itthon vagyok, akkor valahogy nem jut eszembe, lusta vagyok hozzá, vagy a kedv hiányzik hozzá. De most valahogy indíttatást érzek hozzá. Ki tudja miért ...


Már pár nappal ezelőtt olvastam valahol, hogy most pénteken lesz buli a RÁKban, ráadásul megen minőségi zenével, exkluzív fellépőkkel. Ahogy a ma kapott hírlevélben is írták, Kelet és Nyugat összecsapásának lehetünk a tanúi. Német, Román, és állítólag Indiai Dj-k fognak fellépni, és ahogy a linkelt mp3-akat hallgatom, nem is rosszak. Lehet, hogy lenézek, bár pénteken reggel kezdem a munkát, korán kell kelnem, hajnali 4kor. Mindegy ezt majd addig még meglátom. Mindenesetre nem lenne rossz elmenni, mert már idétlen idők óta nem voltam egy normális buiban, másrészt meg ha minden igaz, pár napon belül lenullázom az adósságom, a Diákhitelt. Ezt azért meg kellene ünnepelnem. Meg rám is fér, télleg. Mindegy, hamarost kiderül ...

Még mindíg tetszik a vidéki élet. A nyugalom, a csend, a tiszta levegő. Anyámék tervezik, hogy lesz kert, a terület felásása folyamatban is van, bár én eddig nem nagyon vettem ki a részem belőle, azaz egyáltalán nem. Vagy az időjárás szólt közbe (esett), vagy a munkám (nappalos, vagy iccakás voltam) vagy 1xűen nem volt hozzá kedvem. Az igazság az, hogy nincs nagy kedvem a földműveléshez, kertészkedéshez. Na jó, a kertészkedéshez még csak volna kedvem, de nem konyhanövény szinten, hanem dísznövények, bokrok, sövények. Esetleg. Mindenesetre a szülőkkel nem könnyű, az már biztos.

Amit most leghamarabb szeretnék a szobámban megcsinálni, az egy elválasztófüggöny, ami egyrészt eltakar némi fényt, és az esetleges mozgást, ha alszok. Mégis esztétikus, és dekoratív. 5let már van, csak meg kell valósítani. Csak sajnos ehhez pénz kell, ami egyenlőre még nincs. Majd körülnézek, mi mennyibe kerül. Kell függönytartó rúd, meg valamilyen függöny. Asszem majd jövő héten körülnézek.

Melankólia ...

Régen hallgattam már Quimbyt. Ennek örömére most pár szám szól tőlük. De hogy jön ez most ide? Szombat este láttam egy elég gyatra zene-csatornán a Quimby 1ik videóklipjét, mégpedig az Autó egy szerpentinen-t. Nem rossz, maga a szöveg, és a zene is elég kellemes, mondhatnám,hogy már-már vidám, és ehhez a klip is jól lett megcsinálva. Aztán elhangzott a mondat, hogy "ezt tavaly milyen sokat hallgattuk, emléxel?". Már hogyne emlékeznék, tudom én azt elfelejteni? Nem. Majd szépen lassan elmúlik az érzés, és csak az emlék marad. Egyébbként meg mindegy. Nekem mindegy, csak a színe legyen vörös! Mint a hajnal alja vörös!

Good News ...

Végre valami pozitív, és nem a HIV-teszt! Úgy 1 órája voltam a HRen, megérdeklődni, mi helyzet van tartozásommal, levonásommal, hogy állok, mennyi van még vissza. Rövid várakozás után megérkezett az illetékes kolegina, majd rövid keresgélés után kiderült, hogy nemegészen 20e HUF van vissza a DiákHitelemből. Wow! Végre eljött az idő, amikor télleg csak karnyújtásnyira vagyok attól a pillanattól, hogy szabad legyek teljesen, mindenféle anyagi függéstől mentes! Kb. 20e HUFfal fogok többet kapni, mint eddig, és gyanítom, ezt meg is fogom érezni jelentősen. Aztán majd a November, na, az lesz az igazi felszabadulás! Akkor már teljes lesz a fizetésem, a mostanihoz képest 40e-vel fogok többet kapni. Ez nemazt jelenti, hogy ész nélkül elkezdek költeni, mert akkor megen hasonló helyzetbe kerülhetek, mint ami eddig volt. Azt meg nem akarom. Elég volt. Csak bennem van a vágy, az indíttatás, hogy végre költsek, és olyan dolgokat vegyek, amiket már régóta akarok. Mp3 lejátszó, fényképező, ez-az. Hogy végre elmehessek valahova szórakozni, bulizni 1et. Ha van 1 kis szabad időm, utazgatni 1 kicsit. Majd ez is kialakul. A lényeg az, hogy túl vagyok a nehezén, sőt, az egész időszakon, ami eddig tartott. Remélem, hogy ez egy új kezdet futára, és egy nehéz korszak zárul le ezzel.

Ja, jut eszembe, következő hónapban kapok vissza pénzt, ahogy eddig számoltam, 7e HUFt, innen-onnan. Ez is jó dolog, bár azt se nagyon tudom, hogy mikor volt olyan, hogy valaki nekem tartozik. Vicces az egészben, hogy a "csóró" ad kölcsön másnak, aki szintén szar helyzetben van. De ilyan az élet, furcsa, és néha érthetetlen, értelmetlen.

Drak Clouds ...

Hihetetlen, hogy egyes nemvárt találkozások mennyire le tudják húzni a hangulatomat, akár több napra is. Megvan a találkozás öröme, de ugyanakkor megjelenik a szomorúság, egy enyhe keserűség, egyfajta hiányérzet. Űr. Felidéződik az elmúlt idők ígérete, mindaz, amit remélni mertem, és aztán ... Elveszítettem. De mindegy, ez már a múlt, nem maradt más, csak az emlékek, jók és rosszak, vegyesen. Csak nehezen felejtek. Nem, ez így nem jó. Igazából nem tudok felejteni. Az a baj, hogy vannak dolgok, amiket csak nehezen tudok lezárni, magam mögött hagyni, és ez is ilyen ...

FW: Megen Clerks ...

És persze ma sem kellene itt lennem. De itt vagyok, és megen csak Dante jut az eszembe. Szerencsére nekem nem reggel szóltak, hogy ma kell jönnöm, 7 elején tudtam már. De akkor is! Tegnap reggel 6kor leadtam az uccsó éjszakást, erre ma megen itt vagyok. És hogy tudjak rendesen aludni éjjel, ezért tegnap napközben nem is aludtam. Reggel hazamentem, ettem 1 keveset, ittam 1 kávét, majd leültem kicsit játszani. De hamar abbahagytam, mert kezdett fájni a szemem. Ezért inkább filmézés mellett döntöttem, bár tudtam, hogy az elalváshoz fog vezetni. Szerencsére kaptam SMSt egy haveromtól, ezért jópár órát Pécsen töltöttem, csak délután értem haza. Megen kaja, majd télleg ledőltem mozizni. És télleg alvás lett belőle. Kb. 1 óra szundi után arra ébredtem, hogy sógórnőm és unokahúgom nálunk van, utóbbi maradt is még 1 darabig. Haláli kiscsaj, és ráadásul valami ismeretlen okból kifolyólag még kedvel is engem. Gyanítom sok hülyeséget fogunk elkövetni közösen. Estére eléggé elgyötörten éreztem magam, 10 előtt le is feküdtem, túl sokra nem emléxem, gyanítom 1xűen beájúltam. Hajnalben keltem, és megmondom őszintén, nem volt benne semmi öröm. Ráadásul tennap délután, mikor megtudtam, hogy mikor jön a buszom, 10 perccel korábbi időpontot kaptam, úgyhogy nagyon örültem, hogy feleslegesen korábban keltem. Valamiért valahogy nagyon várom a műszak, és a nap végét. De az még odább van. Azért remélem, nekem nem lesz annyira mozgalmas munkanapom, mint Dantenak. Azért az dúrva lenne ...

FW: Traveller ...

 
        "-Én éppen olyan idegen vagyok itt, mint te, egy utazó!
          -Itt, a Földön?"

Felismerések ...

Nehéz dolog, és fárasztó, ha az ember meg akar felelni mindíg, és mindenkinek. Rettenetesen fárasztó. Erre már elég régen rájöttem, és ha tehetem, nem is akarok senki elvárásainak megfelelni. Kivéve egy embernek, magamnak. Az is éppen elég nagy, és nehéz feladat. Nem kell ezt még nehezíteni. Még az előtt, hogy ezt felismertem, rendszeresen meg akartam felelni másoknak. Személyeknek, csoportoknak, elveknek. És közben nem voltam önmagam. Azaz önmagam voltam, de folyamatosan szemben álltam önmagammal. Harc, szüntelen küzdelem volt minden. Aztán találkoztam emberekkel, akik felnyitották a szememet, és megtanultam azt, hogy nem számit egy csomó dolog. Például, hogy mit gondol rólam a többség. Egyes emberek. Egyáltalán, bárki. Azóta megválogatom, hogy kinek a véleményére adok. Többnyire működik is a dolog. Többnyire.

Mostanában ami fáraszt, és valamelyest kiborít, hogy megen túl sokan várnak tőlem megoldást, segítséget. Mintha én lennék az ügyeletes problémamegoldó ember. "Viktor, a takarító." Milyen muris. És milyen fárasztó. Megoldást várnak, segítséget, tanácsot, mintha én tudnám a megoldást. Pedig ... Olyan problémákat tárnak elém, amikben abszolút nem vagyok szakértő. És várják közben a választ, a megoldást. Nem is sejtve, hogy ezzel mekkora zűrzavart keltenek bennem, konfliktusokat, hosszan tartó agymenéseket, amiknek persze semmi értelmes eredménye nincs, csak a kérdések, amik előtte is voltak, és azújak, amiket a régiek szültek. Hogy mondjam meg nekik, hogy én sem vagyok okosabb, mint ők? Hogy én sem tudok többet, mint ők? Hogy olyan kérdéseket tesznek fel, amiben esetleg sokkal tapasztalatabbak, mint én? Hogy közöljem velük, hogy a probléma, amit meg akarnak oldani, csak még komolyabb konfliktusokat okoz bensőmben, mint már előtte is voltak? Hogy nem akarok állást foglalni bizonyos kérdésekben, helyzetekben? Nehéz ez. És nem tudom, hogy megértenék-e? Mások problémája, mások gondja, nem az enyém, és én mégis magamra veszem. Még ha csak rövid időre is. Belefáradtam, elfáradtam. És ott vannak az én gondjaim, problémáim is. Azokkal ki foglalkozik rajtam kívül? Ki az, aki megérti, és tanácsot ad nekem? A valószerűtlenség megen az egekbe szökik, minden olyan csalóka, és sejtelmes. Semmi sem az ami, és nem olyan egyszerű, vagy bonyolult, mint amilyennek elsőre tűnik. Illúziók. Hogy ki kelti őket? Hát mi magunk! Fátylat emelünk szemünk elé, azon keresztül nézzük a világot, és közben nem értjük, miért olyan bonyolult minden? Vakok vagyunk, de vakságunkat magunknak köszönhetjük. Irigylem a gyerekeket, amiért mindent olyannak látnak, amilyen valójában. Ők még nem bonyolítják túl a dolgokat. És milyen jól teszik ...