Amikor jól-esik ...

Mondhatnám, hogy ez "sorszerű", ha hinnék a sorsban. Mert mikor szakad az eső, amikor el akarok indulni a Centrumba, gyakorolni. Csak én tehetek róla, hogy miért fogok megázni. Azért, mert elhúztam az időt, elpiszmogtam, nem indultem el akkor, amikor még nem esett. Most vihetek majd magammal csereruhát, mert el fogok ázni. Micsoda tragédia ... :D

Countdown ...

A Visszaszámlálás megkezdődött. Mindenki akar menni, innen el, külföldre. Minek maradni? Kisebb dilemmát okozott az indulótőke, de aztán bevillant, hogy tavaly ősszel egyik haver szervezett, közvetített külföldre szezonmunkát, konkrétan Tirolban almaszedést. Gondoltam, majd megérdeklődöm nála, mi a helyzet idén. Kívánságaim hamarabb teljesültek, mint azt gondoltam, mert tegnap este már sikerült összefutnom haverommal, és ki is faggattam a témáról. Lehetőség van, és megéri menni, mindenképpen. Valamikor szeptember elején-közepén lesz esedékes. Addigra el kell intéznem mindent, leszámolásomat a Cégnél (de jó lesz végre bejelenteni), új útlevelet csináltatni, meg még miegymás.

Addigra bőven túl leszek Amithábán, és Phován, Találkozok Oléval, és Karmapával is. Kuchary után újra neki kell állnom a borulásnak, rendesen. El kell érnem, hogy rendszeres legyen. Megszokássá kell tennem. Különben is, folytatni kell a Ngöndrót, ha már elkezdtem. Másrészt pedig kintlét alatt is folyamatosan akarom végezni, csinálni akarom munkavégzés mellett. Meg nem lesz probléma almaszedés közben a szokatlan munka, nem lesz miatta izomláz. Érdekes lesz az egész már csak azért is, mert közben új helyzetben, szituációkban tudom figyelni, hogy viselkedik a tudatom.

Ez a munka kb 3, jobb esetben 5-6 hét is lehet. Ez majd kiderül. De ezzel a munkával majdnem 3x annyi pénzt tudok keresni, mint itthon 1 hónap alatt. Azért nem mindegy. Ha ez a munka befejeződik, akkor majd lehet tovább menni Hollandiába, de már lesz pénzünk, nem csupasz seggel megyünk ki a vakvilágba. A lehetőségek számosak, csak rajtunk múlik, hogy hogyan tudjuk kihasználni őket, tudunk e kezdeni velük valamit. De nekem céljaim vannak, amiket így könnyebben meg tudok valósítani, mint ha itthonmaradnék. Jövőre szeretnék eljutni Karma Guenbe, mindenképpen. Esetleg ha összejön, akkor valamilyen túrára is befizetni, van Európában több lehetőség is. Kicsit távolabbi - bár ki tudja, hogy mennyire, lehet, hogy közelebb van, mint gondolom -, el akarok jutni Indiába is, Nepálba, Buthánba. Még mindig bennem van az, hogy utazni akarok a világban, tapasztalni, vándorolni, megismerni. Csak egyszer kell elindulni, és aztán nem megállni. Egyszerű az egész.

Majd szüleimmel is közölnöm kell döntésemet, mert ez megjár nekik. Tudniuk kell. Szerintem nem lesz gond, elfogadják döntésemet, ahogy eddig is mindig. Persze meglepődés biztos lesz. Főleg apai nagyanyám részéről, ő nem tudom, mennyire fogja ellnezni/támogatni. Nem mintha számítana a véleménye ebben a témában. Csak van egy olyan érzésem, hogy kétségbe fog esni, emiért otthagyom azt a "jó" munkahelyemet. Ami még fontos, hogy főbérlőimmel hogyan közlöm majd a hírt, és mikor. Legalább 1 hónappal kiköltözés előtt, de még azt se tudom, hogy az mikor lesz. Lehet, hogy még októberre is fent kellene, tartani az albit? Ehh. Megen olyanon gondolkodok, aminek még nagyon nincs itt az ideje. De jó lesz ezt is szem előtt tartani.

Meg kell tudnom, hogy mennyi a felmondási időm. A Visszaszámlálás megkezdődött ...

A Kérdések Kérdése ...

... helyett egy másik kérdés.

Mi van még a kéményen kívül?

HC szombat este ...

Nos annyira mégsem HC, mint azt az ember gondolná, normál (?) értelemben, de számomra az volt. Csupán csak arról van szó, hogy ilyet már rég tettem.

Történt ugyanis, hogy szokásomhoz hűen uccsó éjszkás után mentem haza szüleimhez, az aktuális heti látogatás, ugye. Ilyenkor beszélgetek velük egy kicsit, segítgetek ezt-azt, foglalkozok Unokahúgommal, hazai ízek, majd miután összepakoltam magam (némi elemózsia, könyv, DVD-lemez, stb.), nyomás vissza Pécsre.

Délután felugrott egyik haverom, majd kicsivel később másik haver is érkezett. Fogyott 1 üveg bor, közben felvetődött az ötlet, hogy holnap (azaz ma, vasárnap) ki kellene menni később érkező haverom telkére. Jól hangzott, beleegyezés is volt. Nem tudom, hogy hogyan, és mikor (biztos bealudtam valamikor), de megváltpzoztt a terv, irány még aznap este, szombaton rencsre. Eleinte ellenkeztem, majd azzal győztek meg, hogy ott is lehet aludni. Gyors pakolás, némi melegebb ruha (nem volt rá szükség), fürdőgatya, türölköző (van ott egy 14e literes medence-szerűség), és mentünk tovább, Budai Vámnál lévő Tescoba (népiesen csak Paraszt, vagy Digó Teszkó) vásárolni. Hó vége van, úgyhogy ez kenyér, hagyma (zsír már volt), némi sör vételét eredményezte. Később csatlakozott még hozzánk 2 csaj, ők hoztak magukkal kb. 5 liter bort. Olyan este 10 előtt értünk ki valamikor.

Az este a továbbiakban úgy telt el, hogy kb. 1 órát áztattuk magunkat a medencében (csak eleinte volt hideg, amint az ember megszokta, már jó volt), közben iszogattunk, ment a beszélgetés, hülyéskedés, röhögés. Persze később már hideg volt a víz, ezért tüzet is gyújtottunk, zsírosdeszkát ettünk, iszogattunk tovább. Legelőszőr a házigizda dőlt ki, pillanatok alatt beájult. Nekem időérzékem megszűnt létezni, egyszerűen csak voltam abban, ami éppen akkor, élveztem a pillanatot. Mást úgyse tudtam tenni. Ahhoz képest, hogy milyen régóta fent voltam (péntek du. fél2), elég jól bírtam az ébrenlétet, és nem is voltam annyira eltompulva. Mármint a körülményekhez képest. Persze mindennek megvan az ára, és azt meg is kell fizetni. NEm tudom, hogy mikor, kb. 3 felé saccolom az időt, de addigra fizikálisan kezdtem elfáradni, egyre nehezebben álltam a lábaimon. Mindenki lefeküdt végül is. Ez persze nem azt jelenti, hogy el is aludt mindenki. Nem. Még legalább fél órán át ment a röhögés. Na jó, én ennyire emlékszem, elájultam, elaludtam.

Valamikor 9 után már kezdtek ébredezni az emberek (rajtam kívül már mindenki ébren volt), próbáltuk élvezni a friss levegőt, egészen addig, amíg el nem kezdett szakadni az eső (hiányérzetem lett volna, ha nem esik ma), be is vonultunk a házba, ahol én hamarost megen beájultam. Persze nem csoda. Kb. 37-38 (ez a HC, csak ez miatt) órát voltam ébren, közen volt 12 óra munka, utaztam kicsit, Unokahúgom is lefárasztott egy kicsit, és nem keveset ittam, tulajdonképpen. Délután is kaja után elkezdtem olvasni, de alvás lett belőle. Centrumba sem mentem le, nem lett volna értelme, nem tudtam volna meditálni, meg nem is éreztem erőt magamban, hogy elinduljak. Lefáradtam rendesen, de jól éreztem magam, minden szinten. Örülök annak, hogy hagytam magam meggyőzni, hogy nekem is ott a helyem. Hiba lett volna itthon maradnom. Kellett ez nekem.

Elhatározás ...

Még mindig csodálkozok azon, hogy egyes döntéseket milyen könnyű meghoznunk. Könnyebb, mint gondolnánk. Csupán csak annyit kell tenni, hogy a félelemeket, és kifogásokat félresöpörni, figyelmen kívük hagyni, és minden sokkal egyszerűbb. A dolgok a maguk tisztaságában jelennek meg, és egyszerűségük úgy ragyog, mint tiszta égbolton a Nap. Arról van szó, hogy a héten jutottam arra az elhatározásra, hogy ősszel le kell innen lépni. Az országból, mármint. Itt nincs lehetőség, nincs kilátás, nincs jövő. Levegőváltozásra van szükségem, tapasztalásra, tanulásra. És most nem az elkeseredés szól belőlem, szó sincs erről. Ez a felismerés nyújtotta bizonyosság. Korábban, amikor ilyen nyilatkozatokat tettem, mindig az lett a vége, hogy valamilyen kifogást találtam, hogy miért maradok, miért is nem megyek el. Visszatartottak félelmeim, aggályaim. Most ez megszűnt. Tudom, hogy ki kell mennem külföldre dolgozni. Ott sem lesz kolbászból a kerítés, és ott is dolgozni kell. De ez mind nem számít. Semmi nem számít, igazából. És mégis, mi az, amit érzek? Folyamatos jókedv, vidámság, olyan nyitottnak érzem magam, mint még talán soha. Felismertem, hogy tulajdonképpen bármire képes vagyok, bármit megtehetek, csak akarnom kell, és bíznom. Bíznom magamban, bíznom másokban, bíznom ítélőképességem józanságában. Bíznom önmagam természetében, természetességében. Felismertem, hogy nem kell menekülnöm többé, mert felesleges, nincs mitől, mi elől menekülni. Felismertem, hogy nem kell félnem többé, mert az értelmetlen. Egész kellemes, és örömteli felismerések ezek. Az igaz, hogy még csak a kezdeti lépéseket tettem csak meg, de jó irányba haladok. Az Utazó, a megtett Út, és maga az Uticél így válik eggyé, összeforrva, összeolvadva.

Céges dolgok ...

Kb. 2 hete "nagytudású" főnökeink kitalálták, hogy sokan vagyunk műszerészek a részlegen, ezért le leszünk felezve, létszámügyileg. Nem elbocsátásra kell számítanunk, hanem Cégen belül áthelyezésre, ugyanolyan munkakörbe, ugyanazzal a fizetéssel. Nem igazán tetszett, meg nem is értjük, hogy miért, de ez volt a döntés. Korábbi szakmai vezetőnk persze érvelt, győzködött, a logika különböző tényeit felvonultatta, de sajna vesztett. Sajnálta, meg miegymás, de megnyugtattam, hogy nem az ő hibája, ő megpróbálta. Ki is találtam, hogy ha ez az egész bekövetkezik, akkor meglátom, hogy mi is lesz a helyze, milyen az új helyen a légkör, stb., és annak függvényében teszek majd lépéseket. Legrosszabb esetben elmegyek dokihoz, és elkezdek mindenféle panaszokat, táppénz. Nos, ahogy persze lenni szokott itt a Cégnél, a mai napig nem kaptunk semmi konkrét információt, hogy mi is lesz velünk. Bizonytalanul lóg további sorsunk a levegőben, és éppen ezért nem is foglalkozok a problémával, mert minek? Nem fogom magam feleslegesen stresszelni, mert felesleges. Inkább maradok, nyugodt, vidám, és élvezem a helyzetet, amiben vagyok. Ez így van jól ...

Csúszásban ...

Tegnap hiába akartam menni fényképezni, meg később gyakorolni, túl zaklatott voltam ahhoz, hogy mindezt megtegyem. Mára kiderült, hogy felesleges aggódnom, a dolgok lassan beérnek, és következményeiket viselnem kell. Volt korábban már ilyen sejtésem, ez mostanra bizonyosság lett. De sebaj. Ma, hogy mindez már kiderült, és tudom a tényeket, nyugodt vagyok, és így elmehetek kaja után fényképezni. Az idő megfelelő, ideális, a helyszín is megvan már (Barbakán környéke, Sétatér), és ki kell használnom a lehetőséget. Az elmúlt napokat a semmivel töltöttem el, feleslegesen pazaroltam energiáimat idegeskedésre, és haszan nem volt semmi. Este meg gyakorolni fogok, meglátom, hogy meddig. Holnap úgyis kezdődik az éjszakás, az idő nem számít, nem jelent gondot, ha sokáig maradok fent.

2. alapgondolat

Megértjük az ok és az okozat összefüggését. Csak tőlünk függ, hogy mi történik velünk. Korábbi gondolatok, szavak, cselekedetek váltak jelenlegi állapotunkká, s most ültetjük el jövőnk magjait.

Börtönben élünk ...

Néha a legváratlabb pillanatokban érnek felismerések, amik tulajdonképpen teljesen nyilvánvalóak. Most éppen zuhanyozás közben ért az egyik ilyen felismerés. A ma emberének, azaz Nekünk az egyik legnagyobb probllémája, hogy nem merjük kimutatn, vállalni érzéseinket, érzelmeinket, tulajdonképpeni önmagunkat. Bezárkózunk, valakat emelünk, védelmi rendszereket. És ez beteggé teszi társadalmunkat, világunkat. Egyre távolabb kerülünk egymástól, embertársainktól, szeretteinktől. Egyre nagyobb távolságot tartunk a többiektől. Nem engedjük, hogy megismerjenek , hogy belénklássanak, mert félünk, hogy akkor kiszolgáltatottak, leszünk, sebezhetőek. Az a téves elképzelés él a többségben, hogy ha nem nyújtok támadási felületet, akkor nem tudnak bántani. Pedig. És mindeközben egyre betegebbek vagyunk, lelkileg, érzelmileg, mert nincs, aki meg tudná érinteni legbensőnket. Ezt okozzák ezek a téves elképzelések. És persze a falak, védművek nem sokat segítenek, mert mindenki tudja, hogy ezek léteznek, és eleve mőgé akarnak nézni, keresik a mögöttes szándékot. És előbb-utóbb meg is találják. Mindenkinek vannak gyengébb, figyelmetlenebb pillanatai.

Arra jutottam, hogy megteszek egy érdekes, "merész" lépést. Nem, nem bontom le a "falaimat", az túl nehéz, és időigényes feladat lenne. És közben újakat építenék, a romokból. Nem, nem ezt fogom tenni. Kisétálok az erődömből, kibújok a falak mögül, kinyitom a kaput, amit hosszú évekkel ezelőtt bezártam. Nem lesz bújkálás, mögöttes szándék, nem lesznek álcák, maszkok, csak az, ami van. Ha a falak mögé néznek, nem fognak semmit se találni, csak azt, amit már amúgy is látnak. Érdekes lesz. Meglepő, megdöbbentő , másoknak, a többieknek. És egyben kihívás is, nekem. Hogy mennyire leszek képes megbírkózni a feladattal. Mennyire tudok nyitott lenni? Mennyire tudok majd őszinte lenni? Mik lesznek a felismerések, tanulságok? Hamarosan kiderül ...

Visszhang ...

Hihetetlen, hogy egyes dolgok mekkora viharokat képesek kavarni. Az ember azt hinné, hogy bizonyos dolgok már lefutottak, lecsengtek, de nem, a hullámok még érkeznek, jönnek, és nem hagynak nyugodni, megnehezítik a dolgaimat, terveimet. Sebaj, újabb tanulság, tapasztalat. Habár az is igaz, hogy a nemtudás miatt újabb hullámokat keltettem, amik viszont közelebb visznek egy elhatározáshoz, amit már régen meg kellett volna tennem. Ennek is lesznek "fájdalmas" következményei, pillanatai, de muszáj lesz megtennem azt a bizonyos lépést. Eddig is csak a félelmeim tartottak vissza tőle, de minden arra mutat, hogy nincs mese, eljött a tettek ideje. Ősz lesz az ideje a cselekvésnek ... Hacsak addig nem nyerek a Lottón ...

Párhuzamos világok ...

Az ember azt hinné, hogy ilyen csak a sci-fiben van, vagy egyébb fantasztikus agyszüleményekben. Pedig nem. Nap, mint nap tapasztaljuk, csak nem vesszük észre. Párhuzamos valóságokban élünk, minden napunkat abban töltük. Én magam is több világban élek, erre nemrég, kb. fél órája jöttem rá. Vagy már korábban is sejtettem, csak nem tudatosult bennem. Ezek a valóságok, világok folyamatosan átfedik egymást, találkoznak, keverednek, és egymásra hatnak. Kölcsönhatásban vannak egymással. Többnyire. Ha nem közvetlenül, akkor közvetve. És mindenkinek megvan a másik világbeli "alteregója", csak nincs tudatában. Egyik világból sétálunk át a másikba, és még csak észre se vesszük. Mint ahogy azt se, hogy változunk egy pillanat alatt, ahogy ez a "váltás" megtörténik. Pedig nagyrészt tudatos. Maszkok, álarcok, álruhák. Többnyire.

Rájöttem, hogy ez az egész nálam zavart okozott, és még nem tudom, hogy mit fogok tenni ellene, vagy vele. Mármint a zavarral. Az eddigi világok, valóságok, amiket megismertem, megtapasztaltam, és bennük éltem/élek, viszonylag egyértelmű volt, megtanultam kezelni őket, mert nem sokban különböznek egymástól. De ez a mostani, amivel nem olyan régen találkoztam, ez más. Valahogy más. Itt nem feltétlenül ugyanazt jelentik azok a szimbólumok, jelek, minták, mint amit eddig megismertem. Nehéz értelmeznem, megértenem, mert nem ehhez szoktam hozzá. Szokatlan, mert sokkal nyitottabb, közvetlenebb, és szabadabb is. Ez persze jó, de akkor is szokatlan, még mindig, pedig egész jól asszimilálódok. Ez nem valami kényszer, abszolút önkéntes, mert jó, kellemes, és valahogy felemelő. Csak az eddig megismert - vagy megismertnek vélt - jelrendszer itt nem működik. De majd idővel megszokom, és nem lesz gond vele. A régi megszokások pedig szépen, lassan feloldódnak. Onnantól kezdve bármelyik másik világban, valóságban is tartózkodok majd éppen, nem csak abban leszek, hanem ebben az újban is, egyszerre a kettőben. Már most is érzem ezt az összefonódást, megkezdődött, és nem is küzdök ellene, mert felesleges. Abból csak zűr, meg zavar lenne. Az meg nem hiányzik.

(mielőtt még valaki azt hinné, hogy meghülyültem, vagy valami hasonló, szó sincs erről, csak képekben fogalmaztam, a mondanivaló ott van a sorokban)

Döbbenet ...

Lementem Spárba, és olyan dologgal kerültem szembe, ami rendesen odarakott. Éppen, hogy kiléptem a lépcsőházból, majd megtettem pár métert, amikor azt látom, hogy egy öregasszony letolt nadrággal mászkál a szomszéd ház mellett, majd miután megtalálta a megfelelő helyet, könnyített magán. Mindezt egy viszonylag forgalmas út mellett, az Egyetemtől, és a Paulustól nem messze. Az rendben van, hogy valamelyest takarta a növényzet, de azért mégis, hogy van ez? Az ember nem ezt várja egy nyuggertől, pláne fényes nappal, amikor bárki láthatja. Ilyet még én se teszek. Nappal. Nem értem. És tudni se akarnék róla, de már késő. Rémálmokra számítok.

Amúgy a borongós, felhős idő ellenére elég fülledt, párás a levegő. Ezt egy kicsit nehezen viselem, de attól még kaja után séta.

Mehetnékem van ...

Gondolkodok, hogy mit kellene tennem délután. Persze miután ettem, meert éhes vagyok. Mondjuk mindenképpen olyat kell tennem, amihez nem kell pénz. Megint átkapcsoltam takarék-üzemmódra, már hetekkel ezelőtt. Tulajdonképpen fizetés után, szinte rögtön. Szóval, délutáni teszek-veszek. Asszem fogok fényképező, és nekiállok kattintgatni, hátha sikerül pár jó képet csinálnom. Nem van kedvem zárt helységben tartózkodni, még a borongós idő ellenére sem. Akarok mozogni, nézelődni, csavarogni, vizuális információkat befogadni. Csak nem ebben a szobában, lukban tartózkodni. De előbb kaja.

Pillanatnyi érzések ...

Mint gyakorló buddhista, törekszek arra, hogy a zavaró érzelmek kevésbé zavarjanak, hogy az élet viszontagságait, problémáit ne személyes tragédiának fogjam fel, és felismerjem a dolgok, helyzetek, és állapotok illuzórikus természetét. De vannak olyan pillanatok, amikor ez kevésbé működik. Amikor olyan tükörbe nézek, ami annyira éles képet mutat, hogy némi keserűség mindenképpen felmerül bennem. Amikor olyan képet látok, amin még nem tudtam átlépni, amin még nem igazán tettem túl magam. Ami folyamatosan meghátrálásra késztet. Szar egyedül lenni, még ha fizikálisan általában vannak is körülöttem, de érzelmileg mégis egyedül vagyok. Szar dolog a magány. Ezért most megnézek még egy Chuck-ot, és iszok még egy kis bort ...

Weather ...

Valahogy nem jön be ez a mostani időjárás. Semmi bajom nincs az ilyen jellegű idővel, mint ami ma is, volt (meg még a napokban is, ha hihetünk időjósainknak), csak nem most, nem ezen a héten, és nem ebben az évszakban szeretem. Tavasszal. Meg ősszel. De nem most, amikor nyár van, és szabadnapos vagyok. Amikor lenne időm dolgokat csinálni, meg kedvem is. Így nehéz fényképezni, meg nem van kedv kimozdulni a természetbe se. Remélem, hogy hamar javul majd. Sebaj, ha holnap is ilyen lesz, akkor majd inkább meditálok, amennyit tudok. Az is hasznos, és van gyakorlat, amit be kell fejeznem, az elkövetkező 3 héten belül.

Megdőlő világkép?

Ma kaptam egy cikkre mutató linket, ami érdekes kérdéseket vet fel a fizikával, és világképünkkel kapcsolatban. Érdekes, és magamban mosolygok közben, mert ez azt az elméletemet támogatja, hogy kurvára nem tudunk semmit a világról és működéséről, sőt, még a "nagy" tudósok is csak a sötétben tapogatóznak. Mi van akkor, ha a dolgok egyáltalán nem úgy vannak, nem úgy működnek, ahogy eddig meg voltunk győződve róla? Nem ez lenne az első eset, volt már ilyen a történelem folyamán, nem is egyszer.

És akkor a cikk.

"Ez már mind megtörtént egyszer ..."

Paradoxon?

És akkor egy fogós kérdés. Tegyük fel, hogy van egy golyó, ami megállíthatatlan, és van egy oszlop, amit nem lehet eldönteni. Mi történik akkor, amikor ezek találkoznak? Mikor a golyó nekicsapódik, beleütközik az oszlopba? Vajon paradoxon a jelenség, vagy lehetséges? Mik a következmények? Milyen hatással lehetnek közvetlen környezetükre? Nemrég hallottam ezt a kérdést, és volt is egy válaszom, hogy mi történik, de ezt majd később.

Becskei munkahétvége ...

... avagy a Milarépa-brigád aktivitása.

Múlt hétvégén sikerült végre az, amit már Húzsvét óta tervezek. Visszatérni Becskére. Voltak kisebb aggályok, hogy nem tudok elmenni, de aztán hagytam magam meggyőzni, és pénteken meló után indultunk is. Közel 4 órás autózás után meg is érkeztünk, este 10 felé. Jó volt megérkezni, már az utazás alatt is éreztem kisebb izgalmat, ez célállomásnál már tiszta öröm volt. Végre újra Becskén! Még vagy hajnali 1ig ment a beszélgetés, iszogatás, ismerkedés, aztán alvás, másnap reggel 7kor kezdődött a program.

Reggel 7kor reggeli, majd indultunk a sztúpához, dolgozni. Fent tombolt a szél, már-már viharos erősséggel, de ez nem törte le a munkakedvünket. Míg a szakik a sztúpával foglalkoztak, addig a többség követ hordott, rakott. Épült egy támfal, és kiderült, hogy nincs beszintezve. Ezt kellett megtenni, a felesleges kőmennyiséget kellett eltávolítani. (Nem tudom, hogy mennyi követ mozgattunk meg, de szerintem több tonnát sikerült.)Tulajdonképpen egész nap ezt csináltam többedmagammal, csákánnyal, lapáttal, kapával dolgoztunk a támfalon, rendíthetelenül, akadályokat nem ismerve. Persze tartottunk pihenőket, mert nem üzött minket a tatár. Az ebéd is jó volt, gyümölcsleves, és alami zöldséges-húsos-tészta. Ebéd után folytatódott a munka, egészen az esti Kurzus-megbeszélésig. Tulajdonképpen csak ott voltam, figyeltem, hallgattam. A csoportok felelősi lettek kijelölve valamelyest, ehhez nem tudok túl sokat hozzáfűzni. Ezután persze én már nem voltam képes többet dolgozni, elfáradtam. Nem vagyok hozzászokva az ilyen jellegű fizikai munkához.

vacsora grillezés volt, húsok sütve, saláta, meg borozgatás. Sajnos a népek hamar leléptek, bár az is igaz, hogy hűvös is volt. A maradék népek is indultunk, lementünk a Láma-házhoz, ott folytatódott az esti hangulat, ráadásul tábortűz mellett. A röhögés folyamatos volt, ment a hülyéskedés rendesen. 1 óra körül leléptem én is, elfáradtam rendesen, aludnom kellett.

Vasárnap is reggel 7kor kellett volna kelni. Kellett volna, de nem ment, mert 9 óra lett belőle. Gyors reggeli, majd folytatódtak a munkák a sztúpánál. Részemről már kisebb intenzitással, mert fáradt voltam. Nem fizikálisan voltam fáradt, illetve nem az izmaimban éreztem a fáradtságot. Valahol belül a testemben. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy tele vagyok energiával, valamivel, ami több, mint amit eddig bármikor is tapasztaltam. Furcsa érzés volt, így utólag visszatekintve. Ebéd után már nem mentünk vissza a sztúpához dolgozni, összepakoltunk, rendbe szedtük magunkat, aztán elindultunk. Illetve mégiscsak felmentünk a sztúpához, elköszönni a barátoktól (vadzsratestvéreinktől), és körbejártuk párszor még a sztúpát. Ja, jut eszembe, a munkálatok során darabol váltak le a sztúpából (szándékosan, ez is a munkálatok része volt), ezekből a darabokból hoztam magammal pár kisebbet. Elméletileg (és gyakorlatilag is) ugyanazokat az energiákat tartalmazzák, mint származási helyük (nem írom le megen, mert sok lesz a szóismétlés), és továbbra is ugyanúgy működnek, kibocsájtva rezgésüket, és megvilágosodott energiáikat. Azt tervezem, hogy elosztogatom azon ismrőseim, rokonaim között, akiknek szükségük lehet rá, vagy nyitottak valamelyest.

A hazaút különösebb eseményektől mentes volt, nyugodt, jól éreztük magunkat utazás közben. Kb. fél11kor értünk haza, utána még kis beszélgetés, aztán mindenki oszoljt mondott. Pihenés.

Mindent összevetve jól éreztem magam, maradéktalanul, minden szempontból. Az igaz, hogy elfáradtam, de olyan szinten töltődtem fel jó benyomásokkal, energiával, és élményekkel, hogy az napokig egyfajta pluszt adott, lendületet. Még most is érzem a hatását, pedig már eltelt 1 hét is. Nincs rózsaszín szemüveg, meg virágillat, a dolgok továbbra is ugyanúgy történnek, ahogy eddig. Csak rendelkezek egy olyan többlettel, ami segít átlendülni a "rossz" dolgokon. Ez segít megtartani a pozitív szemléletet. És ez jó érzés. Fel-, és megszabadító egyben. Egyre kevésbé érzem magam "áldozatnak", és ez szintén kellemes érzés. Várom a következő alkalmat, amikor újra mehetek Becskére, munkahétvégére dolgozni, vagy csak szimplán egy hétvégére, oly mindegy, oda mindig "haza" megyek, most már tudom. És azt is értem már, hogy R. miért mondta annak idején, Húzsvét előtt, hogy függő leszek ...