Június óta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kéne próbálkoznom az írással. Hogy ezen a téren mire vagyok képes. Vannak ötleteim, hogy mit szeretnék leírni, hogy milyen témában bontogatnám szárnyaimat, csak még nem tudtam a kezdő lépést megtenni.
Igazából több téma is van. Az egyik az sci-fi/fantasy jellegű lenne, egy pár évvel ezelőtt poénból elejtett megjegyzésre épülve. Maga a gondolat számomra elég érdekes, izgalmas, csak nem tudom, hogy hogy tudnám megvalósítani, szavakba önteni, ami a fejemben kavarog ezzel kapcsolatban. Jelenleg képek, gondolatok, és érzések adják a vázát az alapötletnek. Ezt kellene megformálni.
Aztán ott van egy másik tervezet. Még évekkel ezelőtt szokásom volt, hogy munka közben rengeteg időm volt, és ha úgy tartotta kedvem, akkor egy A4-es lapot teleírtam az aktuális érzéseimmel, gondolataimmal. Mindenféle dátumozás nélkül. Ezeket megtartottam, és pár éve meg is találtam őket. Azon gondolkodom, hogy valahogy beszkennelem ezeket az irományokat, és egyenként, szépen sorban nyilvánossá teszem mind. Aztán meglátom mi lesz.
A harmadik tervezet pedig anekdoták sora lenne, megemlékezések életem eseményeiről, mozzanatairól. De ez a legérzékenyebb téma, hiszen itt az életemről írnék, és nem biztos, hogy ezt igazából akarom. Bár az is igaz, hogy idén a Postás strandon heverészve ezt megtettem, amikor gyerekkorom élményeiről, érzéseiről, illetve amik akkor ezeket előhozták, azokról írtam fészen mindenféle feszélyezettség, és aggályoskodás nélkül. Lehet, hogy mégis belekezdek ebbe.
Mivel közeleg a tél (The Winter is coming!), és ez kicsit behatárol, bekorlátoz, valamivel le kell foglalnom magam, és úgy gondolom, hogy ez remek lehetőség lenne arra, hogy alkotói készségemet, oldalamat felfedezzem, kiterjesszem. Végül is, miért ne?
2019. november 19., kedd
2019. november 18., hétfő
My new toy ...
Emlékszem, valamikor gyerekkoromban, talán egy Karácsony alkalmával, megkaptam első fényképezőgépemet, ami egy Smena-8 volt. Egyszerű fényképező, egy gyerek is tudta kezelni, és tulajdonképpen szerettem. A képek, amiket csináltam vele, még meg is vannak valahol, pár éve láttam egy fiókban őket. Fekete-fehérben nyomtam, mert a színes film az drágább volt. Később, középiskolában szerettem is volna jobban foglalkozni vele, a suliban volt szakkör, vagy valami hasonló, illetve érettségizetteknek volt képzés. Hogy miért nem ezt választottam akkor másodszakmának, érettségi után? Gyakorlati helyet kellett volna találni, és valahogy nem erőlködtem otthon, hogy jelezzem, ez jobban érdekel, mint az elektronika, a rádió-tv szerelés, vagy a háztartásigép javítás. Igazából nem is tudtam, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, hogy mi akarok lenni, csak azt tudtam, hogy nem akarok még katona lenni, és annyira nem érdekel az elektronika. De Anyukám talált gyakorlati helyet egy háztartásigép javító szervízben, így ebbe az irányba haladtam. Mind hamarosan kiderült, feleslegesen. Amúgy meg akkoriban tele voltunk gondokkal, problémákkal. De nem hibáztatok senkit sem azért, hogy így alakultak a dolgok. Lehettem volna határozottabb, elszántabb. Mindegy, lényegtelen, ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni. Most nem ezen akarok merengeni, nem ez a post témája. Elnézést a kitérőért. (intermezzo vége)
Apámnak volt egy Zenit fényképezője, az már jóval komolyabb, mint az én Smenám. Az tükörreflexes volt, orosz (szovjet) gyártmány, de amennyire emlékszem, megbízható, és jó képeket lehetett vele csinálni. Ebből is vannak még valahol, egy fiókban. Sajnos nem emlékszem a típusra, hogy melyik volt pontosan, mire használtam volna, sajnos elromlott a mechanika, mindez a már a korábban említett problémás időszakban. Nem lett megjavíttatva soha. Nem tudom, hogy mi lett a sorsa, 2 költözködés közben el lett feledve. Talán még megvan valahol ...
Nagypapám szintén hobbifotós (is!) volt, mielőtt meghalt, vett egy új gépet. Nem emlékszem, hogy milyen gép volt, pedig használtam egy darabig. De modern volt (a '80-as évekről beszélünk), elemmel működött, elektromos volt, de analóg, kinézetre a mai kompakt gépekre hasonlított. Fekete, műanyag borítás, lekerekített sarkok, fénymérő, meg még pár, akkoriban modern, az újdonság jegyében tündöklő funkció. Például a keresőben azt láttam, amit az optika "látott". Ez nem egy tükörreflexes gép volt. Csináltam vele képeket Olaszországban, mikor Bibioneba mentünk nyaralni '91-ben. Az volt az első, és egyetlen külföldi, családi nyaralás. Emlékezetes volt, bízom benne, hogy soha nem fogom elfelejteni. Erről bővebben talán majd egy későbbi megemlékezésben fogok írni. Most hirtelen beugrott, hogy talán leszerelés előtt bevittem a laktanyába (nem, ilyet biztos, hogy nem csináltam, hiszen tiltotta a szabályzat!), és az utolsó napokról csináltam pár képet. Csak homályos emlékek vannak erről, mert nem igazán ittunk azokban a napokban. Vizet, mármint. Aztán mikor a szép emlékű Elcoteq jóvoltábol eljutottam Észtországba, majd Finnországba, oda is magammal vittem. Na, ott aztán volt mit fényképezni! Nagyon remélem, hogy azok a képek megvannak, megmaradtak, mert nagyon sajnálnám, ha elvesztek. Ennek utána kell járnom, mihamarabb.
Finnország. Na igen. Ott vettem első "komolyabb" gépemet, egy Nikon FG-20 modellt. Mint később kiderült, ez nem volt a legsikeresebb terméke a Nikonnak, de nekem abszolút megfelet. Sajnos nem használtam annyit mint szerettem volna, egyrészt a 2000-s évek számomra a hedonizmusról szóltak, partyk, bulik, szórakozás, a mának éltem. A pillanatnak. Fiatalság, bohóság. És akkoriban kezdtek megjelenni a digitális gépek is. Egyik régi cimborám a 2000-s évek első felében tett szert egy Nikon D40 DSLR gépre. Nem mondtam ki, de irigykedtem rá. Persze kifele az analóg gépeket éltette, dicsértem, hogy azok jobbak, amit azzal csinál az ember, az az igazi fényképezés. Közben meg majd megevett a rosseb, hogy nekem is kellene egy hasonló. Nem lett. De az FG-20 még megvan!
2007-ben vettem meg az első digitális gépemet, egy Nikon CollpixC6-t, ha jól emlékszem. Ha nem, az se baj. És azonnal rájöttem, hogy miért is jó a digitális technológia! Az eredmény azonnal leellenőrizhető, ha nem tetszik a kép, azonnal csinálok egy másikat. Mit egyet! Rengeteget! Jártam Pécs utcáit, és fényképeztem mindent, ami tetszett, amiben láttam valamit. Pécsváradon is rengeteg képet csinálta, mecseki csavargások, családi képek, próbálkozások, és tanulás, hogy mire vagyok képes. Hogy lássam, van-e szemem hozzá? Mert a gép önmagában nem elég a fényképezéshez, kell hozzá szem, érzék. És idő, rengeteg idő, gyakorlás, hogy meglegyen a tapasztalat.
Aztán amikor felköltöztem Budapestre, ott is folyattam ezt a hobbit, időtöltést, tevékenységet. Szerencsére a digitális képek mind megvannak, egészen pontosan tudom, hogy melyik mappában a gépemen. És hogy hova töltöttem fel képeket, különböző portálokra. De eljött az idő, amikor a kis Nikonomat is kinőttem, már nem volt elég a tudása. Onnan kezdve kevesebbet, ritkán használtam. 2014 Karácsonyára vetem magamnak egy Fuji Finepix S4200 modellt. Egyrészt erre volt pénzem akkor, másrészt azzal áltattam magam, hogy ha kiderül egy nagyobb, drágább gép esetén, hogy az túl sok nekem, annyira mégse megy nekem a fotózás, akkor csak felesleges pénzkidobás az egész. A meggyőzés sikeres volt, mert elhittem. Az előzőhöz képest ez hatalmas ugrás volt, minta ... nem is tudom, nem jut eszembe hasonlat. Sokkal nagyobb beleszólásom volt a képekbe, több lehetőség, funkció. Elvégre ez mégis csak egy ultrazoomos bridge gép volt, 14 megapixeles felbontás, 24x optikai zoom, és még sorolhatnám, de arra ott van az adatlap. Sok képet csináltam, de nem annyit, amennyit csinálhattam volna. Ennek oka egyrészt az elmúlt években keresendő, ami a munkáimra vezethető vissza (időhiány, fáradtság, lustaság), másrészt itt is kezdtem észrevenni, hogy többre lennék képes egy jobb géppel. Persze ha elkapott a láz, akkor órákon át talpaltam, és lődözgettem, ami tetszett, amiben láttam valamit, azt lekaptam. Utoljára idén májusban, júniusban a Várban hódoltam ennek a szenvedélyemnek. Bár a képeket még azóta sem néztem át.Talán a héten erre is időt szakítok, elvégre beteg vagyok, táppénzen, és valamit tennem kell, hogy ne unatkozzak. Nem nézhetek egész nap filmeket.
Idén augusztusban elmentem az Aréna plázába, hogy megnézzem a Hobbs and Shaw c. filmet. A film előtt még volt időm, ezért bementem a MediaMarktba nézelődni. Ott szinte azonnal szerelmes lettem. Szokás szerinte odaértem a fotó részleghez, és elkezdtem nézni a kínálatot. Ott láttam meg előszőr a Canon EOS 2000D-t. Ami miatt felkeltette az érdeklődésem, az az ára volt, mert elérhető volt. Telóval lefényképeztem, hogy később tudjam, mit is kell keresnem. Film után már kerestem is a leírásokat, mi ez, mit tud, Utána még hetekig olvasgattam a teszteket, leírásokat, és a lehetőségeket, hogy milyen csomagban adják. Az MM-nél 2 lehetőség volt, a különbség az optikákban volt. De mégsem ott vettem meg szeptember elején, hanem az eDigitálnál, mivel a csomag, amit ők kínáltak, az volt a legkedvezőbb a számomra. Azóta rengeteget fényképeztem, próbálom kiismerni, megtanulni a gép lehetőségeit, és felfedezni, hogy mire vagyok képes. És ami egy nagyon jó érzés, hogy végre az történik, amit én szeretnék. Ha valami nem tetszik, változtatok a beállításokon, úgy, ahogy kell.
Az elmúlt évek tapasztalata, gyakorlásának haszna most mutatkozik meg, mert úgy gondolom, hogy azok egy nagyon jó alapot adtak ahhoz, hogy most már jobb képeket csináljak. Van még mit tanulnom, bőven, de tetszik, amit csinálok. Szeretek fotózni. Mindig is szerettem, és végre van hozzá megfelelő eszközöm. Van hozzá kedvem. Megtaláltam azt a tevékenységet, amivel foglalkozni akarok. Nem ebből fogok megélni, ahhoz túlságosan telített a piac. Számomra ez inkább az önkifejezés egy módja. Alkotás. Megragadom, megörökítem a pillanatot, az idő egy piciny morzsáját a végtelen tér egy porszemnyi szegletében. Ha tetszik, és arra alkalmasnak találom, akkor megosztom a Világgal is. Hátha tetszik másnak is, amit megörökítettem.
Apámnak volt egy Zenit fényképezője, az már jóval komolyabb, mint az én Smenám. Az tükörreflexes volt, orosz (szovjet) gyártmány, de amennyire emlékszem, megbízható, és jó képeket lehetett vele csinálni. Ebből is vannak még valahol, egy fiókban. Sajnos nem emlékszem a típusra, hogy melyik volt pontosan, mire használtam volna, sajnos elromlott a mechanika, mindez a már a korábban említett problémás időszakban. Nem lett megjavíttatva soha. Nem tudom, hogy mi lett a sorsa, 2 költözködés közben el lett feledve. Talán még megvan valahol ...
Nagypapám szintén hobbifotós (is!) volt, mielőtt meghalt, vett egy új gépet. Nem emlékszem, hogy milyen gép volt, pedig használtam egy darabig. De modern volt (a '80-as évekről beszélünk), elemmel működött, elektromos volt, de analóg, kinézetre a mai kompakt gépekre hasonlított. Fekete, műanyag borítás, lekerekített sarkok, fénymérő, meg még pár, akkoriban modern, az újdonság jegyében tündöklő funkció. Például a keresőben azt láttam, amit az optika "látott". Ez nem egy tükörreflexes gép volt. Csináltam vele képeket Olaszországban, mikor Bibioneba mentünk nyaralni '91-ben. Az volt az első, és egyetlen külföldi, családi nyaralás. Emlékezetes volt, bízom benne, hogy soha nem fogom elfelejteni. Erről bővebben talán majd egy későbbi megemlékezésben fogok írni. Most hirtelen beugrott, hogy talán leszerelés előtt bevittem a laktanyába (nem, ilyet biztos, hogy nem csináltam, hiszen tiltotta a szabályzat!), és az utolsó napokról csináltam pár képet. Csak homályos emlékek vannak erről, mert nem igazán ittunk azokban a napokban. Vizet, mármint. Aztán mikor a szép emlékű Elcoteq jóvoltábol eljutottam Észtországba, majd Finnországba, oda is magammal vittem. Na, ott aztán volt mit fényképezni! Nagyon remélem, hogy azok a képek megvannak, megmaradtak, mert nagyon sajnálnám, ha elvesztek. Ennek utána kell járnom, mihamarabb.
Finnország. Na igen. Ott vettem első "komolyabb" gépemet, egy Nikon FG-20 modellt. Mint később kiderült, ez nem volt a legsikeresebb terméke a Nikonnak, de nekem abszolút megfelet. Sajnos nem használtam annyit mint szerettem volna, egyrészt a 2000-s évek számomra a hedonizmusról szóltak, partyk, bulik, szórakozás, a mának éltem. A pillanatnak. Fiatalság, bohóság. És akkoriban kezdtek megjelenni a digitális gépek is. Egyik régi cimborám a 2000-s évek első felében tett szert egy Nikon D40 DSLR gépre. Nem mondtam ki, de irigykedtem rá. Persze kifele az analóg gépeket éltette, dicsértem, hogy azok jobbak, amit azzal csinál az ember, az az igazi fényképezés. Közben meg majd megevett a rosseb, hogy nekem is kellene egy hasonló. Nem lett. De az FG-20 még megvan!
2007-ben vettem meg az első digitális gépemet, egy Nikon CollpixC6-t, ha jól emlékszem. Ha nem, az se baj. És azonnal rájöttem, hogy miért is jó a digitális technológia! Az eredmény azonnal leellenőrizhető, ha nem tetszik a kép, azonnal csinálok egy másikat. Mit egyet! Rengeteget! Jártam Pécs utcáit, és fényképeztem mindent, ami tetszett, amiben láttam valamit. Pécsváradon is rengeteg képet csinálta, mecseki csavargások, családi képek, próbálkozások, és tanulás, hogy mire vagyok képes. Hogy lássam, van-e szemem hozzá? Mert a gép önmagában nem elég a fényképezéshez, kell hozzá szem, érzék. És idő, rengeteg idő, gyakorlás, hogy meglegyen a tapasztalat.
Aztán amikor felköltöztem Budapestre, ott is folyattam ezt a hobbit, időtöltést, tevékenységet. Szerencsére a digitális képek mind megvannak, egészen pontosan tudom, hogy melyik mappában a gépemen. És hogy hova töltöttem fel képeket, különböző portálokra. De eljött az idő, amikor a kis Nikonomat is kinőttem, már nem volt elég a tudása. Onnan kezdve kevesebbet, ritkán használtam. 2014 Karácsonyára vetem magamnak egy Fuji Finepix S4200 modellt. Egyrészt erre volt pénzem akkor, másrészt azzal áltattam magam, hogy ha kiderül egy nagyobb, drágább gép esetén, hogy az túl sok nekem, annyira mégse megy nekem a fotózás, akkor csak felesleges pénzkidobás az egész. A meggyőzés sikeres volt, mert elhittem. Az előzőhöz képest ez hatalmas ugrás volt, minta ... nem is tudom, nem jut eszembe hasonlat. Sokkal nagyobb beleszólásom volt a képekbe, több lehetőség, funkció. Elvégre ez mégis csak egy ultrazoomos bridge gép volt, 14 megapixeles felbontás, 24x optikai zoom, és még sorolhatnám, de arra ott van az adatlap. Sok képet csináltam, de nem annyit, amennyit csinálhattam volna. Ennek oka egyrészt az elmúlt években keresendő, ami a munkáimra vezethető vissza (időhiány, fáradtság, lustaság), másrészt itt is kezdtem észrevenni, hogy többre lennék képes egy jobb géppel. Persze ha elkapott a láz, akkor órákon át talpaltam, és lődözgettem, ami tetszett, amiben láttam valamit, azt lekaptam. Utoljára idén májusban, júniusban a Várban hódoltam ennek a szenvedélyemnek. Bár a képeket még azóta sem néztem át.Talán a héten erre is időt szakítok, elvégre beteg vagyok, táppénzen, és valamit tennem kell, hogy ne unatkozzak. Nem nézhetek egész nap filmeket.
Idén augusztusban elmentem az Aréna plázába, hogy megnézzem a Hobbs and Shaw c. filmet. A film előtt még volt időm, ezért bementem a MediaMarktba nézelődni. Ott szinte azonnal szerelmes lettem. Szokás szerinte odaértem a fotó részleghez, és elkezdtem nézni a kínálatot. Ott láttam meg előszőr a Canon EOS 2000D-t. Ami miatt felkeltette az érdeklődésem, az az ára volt, mert elérhető volt. Telóval lefényképeztem, hogy később tudjam, mit is kell keresnem. Film után már kerestem is a leírásokat, mi ez, mit tud, Utána még hetekig olvasgattam a teszteket, leírásokat, és a lehetőségeket, hogy milyen csomagban adják. Az MM-nél 2 lehetőség volt, a különbség az optikákban volt. De mégsem ott vettem meg szeptember elején, hanem az eDigitálnál, mivel a csomag, amit ők kínáltak, az volt a legkedvezőbb a számomra. Azóta rengeteget fényképeztem, próbálom kiismerni, megtanulni a gép lehetőségeit, és felfedezni, hogy mire vagyok képes. És ami egy nagyon jó érzés, hogy végre az történik, amit én szeretnék. Ha valami nem tetszik, változtatok a beállításokon, úgy, ahogy kell.
Az elmúlt évek tapasztalata, gyakorlásának haszna most mutatkozik meg, mert úgy gondolom, hogy azok egy nagyon jó alapot adtak ahhoz, hogy most már jobb képeket csináljak. Van még mit tanulnom, bőven, de tetszik, amit csinálok. Szeretek fotózni. Mindig is szerettem, és végre van hozzá megfelelő eszközöm. Van hozzá kedvem. Megtaláltam azt a tevékenységet, amivel foglalkozni akarok. Nem ebből fogok megélni, ahhoz túlságosan telített a piac. Számomra ez inkább az önkifejezés egy módja. Alkotás. Megragadom, megörökítem a pillanatot, az idő egy piciny morzsáját a végtelen tér egy porszemnyi szegletében. Ha tetszik, és arra alkalmasnak találom, akkor megosztom a Világgal is. Hátha tetszik másnak is, amit megörökítettem.
2019. november 14., csütörtök
Kérdés ...
Kíváncsi vagyok, hogy mi az oka annak, hogy valaki barát-zónába tesz? Hogy általában ott kötök ki? Mit kell tennem azért, hogy ne kerüljek a barát-zónába? Tudom, nem elég macsó a viselkedésem, nincsen menő szövegem, amitől lecsúszik a csajok bugyija egyből, és nem viselkedek a nőkkel genyó módon, nem úgy kezelem őket, mintha semmik lennének. Na jó, most lehet, hogy kicsit túlzásba estem. Csak ... csak. Ehh ... Nem értem ... Lehet, hogy nem is fogom soha megérteni. Ennyire ufó lennék? Másodhegedűs. Tartalék terv. Lehet, hogy ezek közül valamelyiket felveszem középső névnek. Az találó lenne. Ehh ...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)