Visszatekintve ...

    ... tulajdonképpen nem volt semmi okom félni. Félni mondjuk nem is tudom, hogy mitől féltem. De télleg. Bár, mire odaértem, a félelem már elmúlt, illetve átalakult feszültséggé, enyhe zavarrá. Nem tudtam, hogy mire számítsak? Igazából nem számítottam semmire, nem vártam semmit. Az tetszett, hogy nyitottak voltak velem szemben, barátságosak, és ez jól esett. Örültek, hogy mentem, hogy ott vagyok, elfogadtak. És ez tetszett. Nem játszottam meg magam, nem bújtam álarcok mögé, lehettem önmagam, ami ritka alkalom amúgy. És jólesett. Jól éreztem magam. Asszem jó benyomást tettünk egymásra. Jöttek a kérdések, hogy hogy találtam rájuk, hogy jutottam el odáig, hogy felkeressem őket. Meséltem az elmúlt pár év tapasztalatairól, a felismeréseimről, és jó volt látni, hogy megértenek.
Aztán beszéltek magukról pár szót, meg egyebekről. Körbevezettek, bemutatták a Központot, a Gompát. És közben rájöttem, hogy megnyugodtam, a feszültséget már csak nyomaiban éreztem. Elfogott az a megnyugtató érzés, hogy jó helyen vagyok, barátok közt (no nem a sorozat!). Aztán elkezdtek az emberek beszállingózni a Gompába, mindenki helyet keresett, foglalt magának, így én is így tettem. Mivel előszőr voltam ott, B. tartott egy kisebb magyarázatot, hogy mi is fog történni. Aztán elkezdtük a meditációt. Hogy milyen volt? Érdekes. Mivel kellőképpen komolyan vettem az egészet, abszolút nem tartottam furcsának, vagy mulatságosnak. Igazából nem tudom leírni, elmondani, hogy milyen volt. Ezt meg kell tapasztalni. Volt is mit. Ritkán éreztem eddig ilyen nyugalmat. El tudtam lazulni. Az egész nagyon természetes volt. Ami még feltűnt, hogy közben az éreztem, hogy mintha melegedne a fejem, majd ez fokozatosan elkezdett lefelé terjedni fokozatosan, egészen a mellkasomig (ma a Cégnél, bent, mivel volt időm, meditáltam egy kicsit, 2 alkalommal is, és megint éreztem ezt, úgyhogy erre ki is kell térnem legközelebb, meg kell kérdeznem valakit).
Utána jött az ötlet, hogy át kellene menni Monarchiába (volt SörHáz), enni, mert Torkos Csütörtök volt. Mivel hívtak, mentem velük (ez szintén jól esett), bár nem ettem, mert attól tartottam, hogy nem lesz kész, mire elindulok (uccsó busz, ugye). És igazam is lett. Azért megittam 2 korsó BalonSzarnát. Próbáltam beilleszkedni, feloldódni, ami szerintem jól ment. Jól éreztem magam. Csak azt sajnáltam, hogy mennem kellett, mert az idő szorított. De nem voltam szomorú, vidám voltam, feldobott, és nem csak a sörnek volt köszönhető. Ez az állapot, hangulat egyébbként azóta is tart valamelyest, bár volt pár pillanat, amikor feltört bennem némi agresszió, düh. Aztán rájöttem, hogy ennek semmi értelme, és ahogy jött, úgy tovább is haladt az egész, mintha ott se lett volna.
Visszatekintve nem értem, és sajnálom, hogy eddig vártam, edddig halogattam, hogy felkeressem a Központot. Veszítettem ezzel valamit? Nem hiszem. Csak saját magamat akadályoztam, én voltam az egyetlen gátló tényező. Ezt fel kellett ismernem, túl kellett lépnem félelmeimen, kétségeimen, nem pedig szembeszállni velük. Tudom, hogy az Út, amin elindultam, számomra helyes, ezt kell követnem. Az elmúlt évek eseményei, tapasztalatai, és az általuk nyert felismerések mind ezirányba tereltek. Az elvetett magok szárba szöktek, a termés beérett.

Érdekel ...

“Nem érdekel, miből élsz.

Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal.

Nem érdekel hány éves vagy.

Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy.

Nem érdekel, milyen bolygók köröznek holdad körül.

Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódá­sai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom.

Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e fájdalmamat és fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy minden­képp megváltoztatni akarnád.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni, az eksztázis­tól megrészegedve anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.

Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.

Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz. Hogy elvi­seled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.

Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e s ezáltal megbízható.

Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem mindennap pompázik, és hogy tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni, és a tóparton állva mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!

Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van.

Azt akarom tudni, fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebek­kel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.

Nem érdekel, ki vagy, és hogy kerültél ide.

Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe, és nem hátrálsz-e meg.

Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál.

Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal, és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, mely üres óráidra magad mellé választottál.”

Oriah Hegyi Álmodó indián törzsfőnök verse

1994. május

2. Lépés

Találkozás

1. Lépés

Kapcsolatfelvétel

Ősi Bölcsesség ...

  
   

         "Ha ismered az ellenfeled, és ismered önmagad is, vívj akár száz
küzdelmet, százszor is győztesen fogsz kikerülni belőle. Ha nem ismered
az ellenfeled, de ismered önmagad, veszíthetsz és nyerhetsz egyaránt.
Ha nem ismered sem az ellenfeled, sem önmagad, minden küzdelem, amelyet
megvívsz, vereség lesz számodra."


                        Szun Cu

Fáradtan ...

Eddig ezt a napot is sikerült átvészelnem, jobban, mint gondoltam. Igaz, délelőtt aludtam 2-3 órát, azóta megen ébren vagyok, de már nem sokáig. Igazából nem csináltam semmi különöset, csak pihentem. Netelgettem, méleket törölgettem, még játszani is próbáltam, de aztán letettem róla, nem volt hozzá hangulatom, kedvem, meg lelkierőm se. Gondolkodtam, hogy bemegyek Pécs, de aztán arról is lettem, fáradtnak éreztem magam hozzá. Majd szerdán bemegyek, akkor lesz időm is, meg addigra kipihenem magam. Holnap este hazaérés után vacsora, aztán rövidesen vízszintesbe helyezem majd magam. Hasonlóan a mai estéhez, mert ez fog következni. Ja, megen megnéztem egyik kedvenc filmemet, a Hivatali Patkányokat (Office Space). Még mindig nagy kedvencem, ezzel dobom fel a hangulatomat, ha nagyon elegem van a Cégből. Márpedig ez megen aktuális valamelyest. Ezt a filmet be kéne mutatni az egész Elcónak, főleg a vezetőknek, főnököknek, és egyébb haszontalan mitugrászoknak. Akik kiadják az utasításokat. És persze ajánlanám az egyszerű melósoknak is. Nekem sokszor segített ez a film, hátha másoknak is segítene. Feloldódni, lazítani. Amúgy sok mondanivalója van szerintem, de ki mit lát benne, mennyire mélyed el a sztoriban. Ja, egyébbként volt egy olyan sejtésem, hogy majd filmnézés közben elalszok, de ez nem történt meg. Szerencsére. Éjjel aludni akarok, és nem pedig forgolódni álmatlanul, hogy aztán holnap vörös szemekkel, és ingerült, feszült állapotban küzdjem végig a 12 órát. Hamarost fürdés, aztán ájulás, kóma reggel 4ig. És most el.

A látszat csal ...

Hm. Néha egy-egy név elég megtévesztő tud lenni. Mármint ami ki van írva emberekre valamilyen módon. Köpeny, névkártya, stb. Még szerencse, hogy 1-2 dolognak utána lehet nézni, ami aztán eloszlat néhány dolgot, kellemetlen érzést. Na jó, ez így hülyeség, semmi értelme. De akkor is. Ejj, de bonyolult néha minden. Azaz nem minden, és igazából mi, emberek tesszük azzá. Szerintem most én is, megint. Elég sok mindent túl tudok bonyolítani néha, és nem is örülök neki. Ezért csodálom, és tisztelem a gyerekeket, mert a dolgokat úgy látják, ahogy vannak. Nem keresnek mögöttes szándékot, dolgot, és nem is bonyolítják túl a dolgokat. Mert mi is trötént? Láttam valamit, abból levontam a következtetést, tényként el is könyveltem magamban. Persze valahol ott motoszkált bennem valami, ami azért nem engedte, hogy teljesen elfogadjam a dolgot, ezért kicsit utána is jártam, és kiderült, hogy tévedtem. Szerencsére pozitív értelemben. Persze, hogy mennyire hasznos az információ, az még kérdés, de nem szabad figyelmen kívül hagyni a lehetőséget. Már ha lesz is bármire lehetőség. Vannak dolgok, amikbe nem tudok beleszólni, tőlem függetlenül alakulnak, csak szemlélője, résztvevője vagyok a dolognak, nem pedig alakítója. Ez van.

Céges dolgok, egyebek, ahogy jönnek ...

Második munkanap éjszakásban, amikor nincs semmi dolgunk. Naná, hogy jobban el tudnám tölteni az időmet otthon, de most itt kell lennem. Ha meg itt vagyok, akkor próbálom valahogy hasznosan eltölteni. Még az a szerencse, hogy kifizetik rendesen a munkanapomat. Nem a munkámat, hanem a munkanapomat. Mert a tegnapi és mai munkám alapján fizetést nem kapnák. De a legsúlyosabb mégis az, hogy még  csak fél9 van. Nehezen fog elmenni ez a műszak. De a legszarabb mégis az, hogy kedden reggel megen jöhetek be helyettesíteni. Szar lesz a holnapi napom, hacsak nem alszok éjfél után itt bent, valahol. Remélem megoldható lesz.

Persze, hogy ne legyen semmi se túl egyszerű, egyik kolega bekevert egy kicsit. Ma tudtuk meg, hogy december elején szabadságra akar menni. Nem is lenne ezzel semmi gond, csak december első 2 hetében, illetve még november végén többen akarunk menni szabira, és eddig nem is volt gond. Most meg matekolhatunk, hogy oldjuk meg a helyzetet. Én csak december 6-án akarok menni egy napra, ezt már hetekkel ezelőtt be is jelentettem, és abból a napból nem is engedek. Így is van már némi kavarás az előtte lévő napokkal. De 6. kell nekem. Nem, nem Télopó miatt. Habár Anyámtól mind a mai napig megkapom a magam kis csomagját, de ebből már kinőttem. Azért jól esik. Ami miatt kell az a nap, hogy Láma Ole Nydhal aznap jön Pécsre előadást tartani, arra meg el akarok  menni, kíváncsi vagyok, hogy mit is mond. Meg amúgy is kíváncsi vagyok az emberre. Amit eddig olvastam róla, meg tőle, elég sziímpatikusnak tűnik, és hitelesnek is. Van benne valami, ami ... nem tudom pontosan meghatározni. Ez megen egy olyan érzés, amit nem tudok szavakkal meghatározni. Talán az idellő szó az a kisugárzás. Eddig csak képeken láttam, illetve egy interjúhoz volt szerencsém, és az alapján őszintének tűnik. Az az igazság, hogy szerintem ezt nem lehet megjátszani. Amiket mond, azt télleg úgy kell gondolni, éreznie, különben nem ér az egész semmit se. Másrészt meg télleg érdekel a Dharma. Ez az, amit el tudok fogadni, amit át tudok érezni. A többi vallás, amivel találkoztam, foglalkoztam valamelyest, nem igazán jön be. Nem tetszik a feltétlen elfogadáson alapuló Hit, a dualista világképek, az álszent dolgok, és a korlátozások. Azokból pedig van bőven. Én meg olyan vagyok, aki utálja a korlátokat, a kényszert.

Most eszembe jutott az a kérdés, hogy már jó ideje mondogatom, hogy meglátogatom a helyi Buddhista közösséget, és mégsem tettem meg eddig. Miért is? Ezt most nehéz lesz kifejteni, de muszáj. El kell oszlatnom a kétségeket, a bizonytalanságot. Mert ezeket érzem, csak nem tudom, hogy miért? Oka van, csak még nem foglalkoztam velük igazán. Talán félelem a csalódástól? Nem hiszem, mert nem várok igazából semmit, inkább vagyok kíváncsi. De ez mellett ott van a bizonytalanság. Miért? Lehet, hogy az előre nem látható következmények miatt van? Talán. Sőt, ez elég valószínű. Az is ott van valahol, hogy nem igazán tudok erről beszélgetni senkivel. Nem tudom, hogy milyen reakciókra számíthatok, nem ismerek olyan embert ismeretségem köréből, akiről tudom, hogy mindenféle fenntartás nélkül beszélhetnék erről. És akkor meg is van többek között az ok, ami miatt fel kell keresnem őket. Mert ha nem tudok az ismerőseim között olyanokat találni, aki eloszlatja a kétségeimet, akkor nekem magamnak kell megtennem azokat a lépéseket, amik oda vezetnek, hogy a kétségeim megszűnjenek. Egyébbként akörülmények emlékeztetnek arra a  jó pár évvel ezelőtti helyzetre, amikor is nagyon tele lett a tököm mindennel, többek közt az állítólagos barátaimmal. Akkor leépítettem egy csomo kapcsolatomat, maradt kb. 4-5 ember, akivel tartottam a kapcsolatot, akikkel összejártam. Közben megismerkedtem új arcokkal, aztán szépen újraépítettem a baráti kapcsolatokat azokkal, akik számítottak. Most ott tartok, hogy a baráti társaságom széthullott, az ismerősök szétszéledtek erre-arra, és csak pár emberrel futok össze rendszeresen. Most, ha a dolgok követik a mintát, és én is tenni vagyok hajlandó érte, akkor az jön, hogy új emberi, baráti kapcsolatokat fogok létrehozni, eddig ismeretlen embereket fogok megismerni. De ezügyben nekem is tenni kell, nem is keveset. Igazából csak rajtam múlik a dolog. Minden rajtam múlik, jövőm az én kezemben van. És a kétségek? No igen. Igazából csak egy dolgot tehetek velük. Nem veszek róluk tudomást, szépen átlépek rajtuk. És ha ez ilyen egyszerű is lenne ...

Pre-Winter ...

Nos, a mai délutánon utolsó reményeim is szertefoszlottak a havazás beálltával az enyhe telet illetően. Nem esett túl sokáig, de ahoz éppen eléggé, hogy még most is fehérek a háztetők, meg a föld. Persze lehet, hogy csak megmutatta magát Tél Tábornok, aztán a tél hátralévő része enyhe lesz. De ez is csak hiú ábránd. Már elővettem a téli cipőmet/bakancsomat, téli kabátomat meg már napok óta hordom, a hideg megköveteli a melegebb ruházatot. Bár igaz, hogy új cipő kellene, mert a régi már nem az igazi. Hosszabb idő után beázik, a talpbetét is már döglött, nem is melegít úgy, ahogy kellene, stb. Új kell, csak az decembernél előbb nem lesz aktuális. Már nem van rá keret. Persze Decemberben meg ott lesznek az ünnepek, akkor meg arra kell majd készülni. Ez a qrva pénz soha nem elég. Valamire mindig kell költeni, valamire mindig szükség van. Télen pl. ruházkodásra, fűtésre. Azt mondom, hogy inkább jöjjön a globális felmelegedés, akkor nem kell majd télre öltözködni, fűteni, több pénze marad az embereknek, és talán akkor kevesebb energia is kell. Bár az Emberiséget ismerve ez nem túl valószínű. De most itt a Tél, azzal kell foglalkozni. Meg azzal, hogy dolgoznom kell menni, készülődnöm is kellene, persze éppen most nincs víz. Mert valahol most van csőtörés, vagy mi. Mi jön még ezután ma?

Ember tervez, mérnök közbelép ...

Csak hogy örüljek, felhívott főnököm, hogy jövő 7 keddjén nappalosban akarok majd dolgozni, kolegám szabadságolása végett. Faja. Hétfő reggel leadom a munkát, kedd reggel meg vehetem fel. Kész élvezet lesz a hétfői napom, nem tom, hogy mit is csináljak, hogy a keddi napom ne legyen ótvarszar. Valszeg nappal megpróbálok ébren maradni, hogy meglegyen az éjszakai alvásom. Majd kitalálok valamit programnak. Ehh.
Korábban terveztem, hogy ma bemegyek Pécs, körülnézek, teszek-veszek ezt-azt, de aztán mostanra elment tőle a kedvem. Inkább itthon maradok most. Majd bemegyek hétfő. Kell vennem nadrág, mert jelenleg csak 1 van, amit fel tudok húzni. A másikat kihíztam, és a harmadik is már nem jó. Hiába, az élet nem egyszerű. Terveztem, hogy ma bemegyek a pécsi Buddhistákhoz is, de ez is elmaradt, megen. Hétfő? Kedd? Esetleg szerda? Jó lenne most már télleg elmenni hozzájuk, nem csak tervezgetni, és halogatni. Elég sokat olvastam mostanában a Dharmáról, de ez kezd kevés lenni. Kellenek magyarázatok, esetleg útmutatások. Vannak kérdéseim is. Külsők is, belsők is. A belsőkre nekem kell megtalálnom a válaszokat, a külsőkre mások adhatják meg.

November...

Eddig valahogy sikerült megúsznunk a hideget, de most az Ősz vége felé tiszteletét teszi a Tél, jelzi, hogy hamarost itt van, érkezik. Az elmúlt pár nap reggele, illetve est iidőjárása ezt mutatja. Fáztam! Pedig nem szokásom, viszonylag jól bírom a hideget, hűvöset. Lehet, hogy vékony a kabátom? Lehet, hogy elő kellene vennem a téli kabátom? Van esély rá, már csak azért is, mert időjárásjelentésekben folyamatosan arról beszélnek, hogy a héten jön a téli időjárás. Igazából még mindig bízok abban, hogy enyhe telünk lesz, vagy ha hideg is lesz, az nem fog sokáig tartani. Valahogy már a Tél sem az igazi, nem tudok neki úgy örülni, mint gyerekként. Ez van.

Bolondok Háza ...

Nappal sikerült vagy 2ésfél órát aludnom. Nem többet, max kevesebbet. Aztán irány be Pécs, mobilszámla befizetése, meg egyebek, aztán mászkálás a városban, időkitöltés gyanánt. Most meg ittgebedek bent a Cégnél, és amilyen "szerencsém" van, kevés nyugalmam lesz. Naná, hogy ma egyedül vagyok, és ilyenkor jön össze minden szarság! Sebaj, most már túl vagyok a felén, reggel 6ig meg kibírom. Remélem, hogy addig már nem lesz annyira éles a helyzet, mint a műszak első felében. Az kőkemény szopatás volt. Volt, hogy egyszerre kellett volna lennem 2-3 helyen. Naná, hogy nem ment. EGyébbként nem voltam ideges. Csak volt pár pillanat, amikor a fáradtsághulláma éppen rámtört, és akkor kicsit nehezebben viseltem a dolgokat, de aztán ezen is túltettem magam. Minek idegeskedjek, amikor más megteszi helyettem is bőven? Pedig neki se kellene, csak benne van a félsz a büntetéstől. Ez van, ez megy itt nálunk, a Cégnél. A félelemmel sok mindent el tdnak érni, többek közt azt is, hogy az emberek megtesznek bármit, csak hogy a legyen munkájuk. Jó, az rendben van, hogy az emberek hajlandóak kompromisszumokra, na de minden áron? Na ne! Részemről ez nem megy. Egyébbként is, jobb az, ha nyugodt maradok, és nem idegeskedek. Nekem, másoknak is.

Péntek ...

Pénteken mégse mentem a Buddhistákhoz. Nem úgy jött össze az a nap. Reggel leadtam az éjszakást, haza, majd kaja, kávé, zuhany után mentem is be Pécs. Nem, nem a fontosabb dolgaimat intéztem, csak találkoztam 2 haverommal, majd a napot kellemes lazulással töltöttem. Valamikor délután hazavergődtem, be is aludtam valamennyit otthon, de az csak bóbiskolás, szundítás volt. Este kellett volna visszamennem, hogy találkozzak Buddha követőivel, de ahhoz akkor már túl fáradt, és kimerült voltam. Úgy sejtem, hogy a 34-35. órában mendtem aludni, addig bírtam. Ájulás, agyelhagyás, kóma.

Menjünk Világgá!

Valahogy így hangzott az a mondat, felkiáltás, amit S. haverom mondott szombat este egy baráti összejövetelen. Már nem tudom, hogy jutottunk ehhez a témához, mi indította el a folyamatot, de ide jutottunk. Abban nagyon hamar egyetértettünk, hogy a célország Hollandia (én még Spanyolországot próbáltam favorizálni, de hamar meggyőztek). A leendő munka kiválasztásában már kevésbé volt egyetértés, de az lett a vége, hogy "ezen a hídon majd akkor megyünk át". Meg volt ott még 1-2 vadabb ötlet is, de azt inkább most nem említem. Felesleges. Mindenesetre ez jobban hangzik, mint hogy felmenjek Pestre, vagy bárhova országon belül, ahol igazából csak fokozattal lesz jobb a helyzet. Már ha lesz jobb. De menni kell, külföldre, mindenképp. Veszíteni valóm nem nagyon van, szinte nincs is. Csak nyerhetek, minden szinten. Nyelvet tanulhatok. Tapasztalhatok. Embereket, kúltúrákat ismerhetek meg. Elszakadhatok ettől a szürke, unalomig ismert realitástól. Pénzt kereshetek. Közelebb kerülhetek álmaim megvalósításához, sőt, meg is valósíthatom őket. Nem nagyok, nem világmegváltóak, csak az enyémek. Esélyt kapnák arra, hogy változtassak az életemen. Ezt egy új környezetben, új élethelyzetben talán könnyebben meg tudnám tenni (mi ez a feltételes mód?!?).
Ahogy telnek a napok, hetek, egyre kevésbé érzem azt, hogy nekem itt kell élnem, itt kell maradnom. Nem találom a helyem, nem érzem magam otthon sehol. Nincs kedvem semmihez se, miközben ott van bennem a tenni akarás. Menni Világgá! Az jó lenne. Utazgatni, látni, benyomásokat, tapasztalatokat gyűjteni, élni a Világban. Megismerni más népeket, helyeket, embereket. Az utóbbi időben egyre többször jut eszembe az a gondolat, hogy rosszul választottam, nem a megfelelő ösvényre léptem anno Pályaválasztáskor. Túlságosan helyhez köt a munkám, a szakmám. És túlságosan leláncoltam magam, magam. Bilincseket aggattam kezemre, lábamra, és szökni oly nehéz, mert a súly sok, visszahúz, nem enged. Vártam, hogy rabigámat valaki majd leszaggassa, de hiába vártam eleget, láncaimat nekem kell letépnem. Ezért most megteszem, habár még maradok kis ideig eddigi életteremben. De lépni kell, Tavasszal, nemsokára ...

Titkok ...

Nincsenek titkok. Csak egy titok van, az se igazi. Mert a válasz nincs elrejtve, csak nem vesszük észre. Rossz helyen keressük, és ezért nem találjuk.De ezért keressük bőszen, mindenhol, szinte reménytelenül, mindenben sejtve képmását, pedig az csak egy csalfa képmás, nem más, mint Délibáb. Tükörkép. De ha az, mit mutat, nem a kép maga, vagy ami mögötte van, hol van az igaz, melyet csak visszatükröz?

Fotóalbum ...

Mióta megvan a fényképezőm, azóta akarom publikálni, nyilvánosságra hozni a képeimet, amiket csináltam, illetve csinálni fogok. Nézelődtema különböző oldalak között, tárhelyek, képmegosztók, blogok közt, aztán a blogger mellett döntöttem, de igazán azzal sem voltam megelégedve teljesen. Nem azokat az igényeket elégítette ki, amiket szerettem volna. Nem rossz, de azért mégse az igazi. Egyszerre csak pár képet rakok fel oda általáan, azokat is megválogatva, melyik a legkifejezőbb, amit éppen be akarok mutatni, másrészt meg ott nem csak saját képeket rakok fel, hanem máshol találtakat is. Leginkább az aktuális hangulat, és a világképem kifejezésére alkalmas vizuális eszközökkel. Szerencsére most találtam egy fotómegosztó portált (Fotóalbum.hu), és amennyire átfutottam, nem rossz. De ez majd úgyis kiderül, mert regeltem egyet. Most már csak el kell kezdenem feltölteni a képeimet, illetve előtte azért picit szortírozni, hogy mit is. Erről jut eszembe, hogy a Gimpet is tanulmányoznom kell, mit és hogyan tudok vele csinálni. Egyelőre most csak a regisztráció volt meg, innen a Cégtől nem tudom elérni a képeimet. Feltöltés otthonról, ma este, vagy holnapi nap folyamán.

Meglepetés ...

Az Élet, vagy Sors néha furcsa dolgokat produkál. A Cég kapuja felé haladva feltűnt, hogy vannak páran az automata (bank) előtt, megkérdeztem hát, hogy volt-e már utalás? A válasz igen volt, ennek nagyon örültem. Ez már jobb kedvre derített, nem mintha rossz kedvem lenne amúgy. El is kezdtem keresni a bankkártyámat, ami persze otthon van. Ekkor ért a meglepetés, mivel zsebemből előbukkant egy 500 Ft-os. Örömöm tovább fokozódott, még jobb lett a kedvem. Ezek az apró dolgok, amik fel tudják dobni az ember hangulatát, még ha rövid ideig is. Bár, ha joban belegondolok, még mindig nem hangolódtam le. Az is igaz, hogy ott van a holnapi nap ígérete. A mai az utolsó munkanapom , reggeltől szabad vagyok, kezdődik a pihenő, a szabadnapok. Tudom, hogy reggel nem fogok lefeküdni aludni, ha hazaértem, mert jövök vissza Pécsre, de legalább a barátaimmal találkozok, az meg megéri ezt az áldozatot. Aludni majd ráérek éjjel. Ezeket leszámítva még nem tudom, hogy hogy fog alakulni a honapi napom. Továbbra is szándékomban áll, hogy felkeresem a pécsi buddhistákat, csak nem tudom, hogy ezt holnap hogy tudom megoldani, ha egyáltalán megoldható lesz. Kérdés az, hogy napközben hogy alakulnak a dolgok, meddig húzódnak el az események, programok. Aztán az is kérdés még, hogy mennyire leszek fáradt, álmos. Ez mind kiderül majd holnap, addig meg feleslegesen is aggódok, vagy gondolkodok rajta. Különben is, minek aggódni?

Egybeesés ...

Mindig van egy erő, ami motivál, inspirál, előremozdít, vagy csak kimond egy igazságot, amit már tudtunk korában, csak nem tudtunk megfogalmazni. Viszontlátni egy gondolatot, ami bennem is felmerült már, csak esetleg tisztább formában kapom vissza, azt mutatja, hogy meglátásaim helyesek, jól látom a dolgokat. Ugye? És akkor az idevágó gondolat, Láma Ole Nydahltól:

„ ... ne elemezzük magunkat annyira, hogy a semmittevés állapotába kerüljünk …”

Nos, én elkövettem ezt a hibát, beismerem, kár is lenne tagadnom, már csak azért is, mert már az előző postban beismertem. Az azért érdekes, hogy ugyanaznap, mikor megtörténik a felismerés, akkor ugyanerről olvasok, nem?

Gondolatok ...

Bármennyit is gondolkodok ezen az éven, folyamatosan arra a következtetésre jutok, hogy ez egy baromi unalmas év volt. Semmi említésre méltó, semmi kiemelkedő, semmi egetrengető, megdöbbentő, lehangoló (na jó, az azért volt), kiborító dolog nem történt. Amiket elterveztem, vagy kitűztem magam elé, szinte mind nem történtek meg. És mindez miért? Tényleg, miért is? Mi ebből a tanulság? Asszem az, hogy nem fog történni semmi, ha nem teszek semmit. Érte. Ellene. Mikor hogy. De a tétlenség csak tétlenséget szül. Nem lustaság volt az, amit tettem (na jó, az is közrejátszott valamelyest), hanem tétlenség, védekezés, menekülés. Tudatosan, és tudatlanul is. Hárítottam. Mindent, ami fájhat, ami bánthat. Csak ezzel együtt kizártam életemből a jó dolgokat is, amik nem történtek meg velem. Mindez azért, mert nem merek szembenézni félelmeimmel, és valahol mégtagadom ezen félelmek létét. Azaz nem tagadom őket, de nem veszek róluk tudomást, más ruhába öltöztetem őket, majd berakom egy fiók mélyére őket, és úgy teszek, mintha nem léteznének. Strucc-politika. Pedig ezek a problémák léteznek, még ha nem is veszek róluk tudomást. Félelmeimet csak úgy győzhetem le, hogy szembenézek velük, fel-, és elismerem őket, majd hagyom, hogy szépen továbbálljanak, elvonuljanak. Eddig mindíg belekapaszkodtam az aktuális félelembe, megpróbáltam magam alá gyűrni, és ezzel tettem rosszat. Mert minnél jobban küzdöttem ellene, annál erősebb lett, körülölelt, bekebelezett, végül legyőzött. De ha félek, nem tudok teljes életet élni, nem tudok kibontakozni, csak kín a lét. Saját magam börtönőre vagyok. És a kulcsok nálam vannak, mi több, igazából az ajtó nincs is zárva, csak nem a megfelelő irányba tekintek. Minden rajtam múlik. Csak rajtam, senki máson. Még évekkel ezelőtt elmentem egyszer a Dianetika Központba, ami tulajdonképpen a Szcientológia Egyházának valamilyen intézménye. Vagy mi. Nem, nem akartam belépni, se akkor, se most, és ez nem is fog előfordulni. Csak elmentem, hogy megírjak egy személyiségtesztet. Érdekes volt, hogy akkor először, és utoljára találkoztam olyan Auditorral, aki nem akart rábeszélni semmilyen tanfolyamra, nem akart rámerőszakolni semmilyen tréninget. Mert volt ilyen is. De ez most nem ide tartozik. Azt mondta, hogy nekem nem tud semmilyen tréninget ajánlani, mert tulajdonképpen csak rajtam múlik, hogy milyen irányba billenek, merre fogok elindulni. Nem volt ebben semmi negatívum, nem sértegetésképp mondta. Azt észrevettem volna. Azért most már kezdem érteni, hogy mit is mondott, hogy gondolhatta. Nem tudom megkérdezni, mert a nevére már nem emlékszem, a kinézete sem tiszta. Mindegy, nem számit. A lényeg az, hogy igaza volt, csak rajtam múlik minden. A Sorsom az én kezemben van, az én döntéseim irányítják az Életemet, senki mást nem hibáztathatok a dolgok miatt, amik velem történtek, történnek, vagy történni fognak. Ezt el kell fogadnom. Úgy érzem, hogy jó úton haladok. Próbálok változtatni a szemléletmódomon, a hozzáállásomon. Próbálom elfogadni, hogy vannak dolgok, amik nem rajtam múlnak, és nem változtathatóak meg, majd egyszer úgyis elmúlnak maguktól.
Kerestem az Utamat, és azt veszem észre, hogy tulajdonképpen egy ideje már rajta haladok, csak vak voltam, és eddig nem voltam tudatában. De ahogy a köd egyre jobban oszlik, én is úgy ismerem fel a homályból előbukkanó alakokat, formákat, dolgokat. Az egészben persze az az érdekes, hogy a köd nem körülöttem volt/van, hanem bennem. Rátelepedett elmémre, elhomályosította látásomat, gondolataimat, és bizonytalanságba taszított. Ezt is magamnak köszönhetem, csak magamnak. Hagytam, hogy aktuális érzelmeim, a tapasztalt benyomások, felindulások magukkal ragadjanak, elvakítsanak, eltereljék figyelmemet a fontos dolgokról. Bár jó kérdés, hogy mi a fontos? Ezt most hagyjuk, csak pillanatnyi elkalandozás, kitérő. Talán majd máskor. És habár tudom, hogy számomra mi a megfelelő Út, segítséget kell kérnem, útmutatást, tanácsot, hogy ne térjek le róla. Mert zavaró tényezők mindig is lesznek, amik el akarnak téríteni, össze akarnak zavarni ...

Meditation ...

Tegnap délután jó volt az idő, novemberhez képest egészen kellemesen meleg volt, gondoltam, sétálok, mászkálok egyet. Csak a közelben, nem messze, még hegyet sem kellett másznom, utamat a Gesztenyés felé vettem. Vannak arra épületek, házak, emberek is járnak arra, de viszonylag kevesen, csak elvétve szoktam találkozni arra valakivel. Jó arra, hogy kiszellőztessem a fejem. Arra járva észrevettem/felfedeztem egy dombot, ami eddig elkerülte a figyelmemet, pedig ott volt mindig. Szép kilátás nyílik Pécsvárad keleti részére, és a környező vidékre. Kellemes hely volt arra, hogy nagyokat szippantsak a tiszta levegőből, elüldögéljek, és nézelődjek. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve eldöntöttem, hogy meditálni fogok. Nem azt, hogy megpróbálom, hanem azt, hogy fogok. Na jó, gondoltam, hogymajd meglátom, hogy mi sül ki belőle. Nemrég olvastam egy viszonylag egyszerű, könnyen elsajátítható technikáról, azzal kezdtem. Az egész arra épül, hogy a légzésre kell összpontosítani, és a levegőre, amit be-, és kilégzünk, és közben kell az elmét lecsendesíteni, majd editálni. Vagy mi. Nos, nem tudom, pontosan, hogy mit is kell érezni, észlelni, tapasztalni, de szerintem valamelyest sikerülhetett a dolog. Azt tudom, hogy egy idő után már nem figyeltem arra, hogy madarak zajonganak körülöttem, vagy hogy egy autó, busz, vagy egyébb jármű alhúz a távolban. Ezek a dolgok egyszerűen csak voltak, tudomásul vettem, észleltem őket. A gondolatok is csak körüllebegtek, tovasuhantak, egyiket sem ragadtam meg, nem kapaszkodtam beléjük. És közben figyeltem a légzésem ritmusát, csak felületesen, és egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy milyen egyenletes, milyen nyugodt. És közben én is nyugodt voltam. Nem idegesített semmi, és senki. Nem voltak problémák, gondok. Az ÉN is megszünt valamelyest, mintha összeolvadtam volna a környezettel, vagy inkább mintha feloldódtam volna. Nem tudom. Érdekes volt. Nem olyan volt, mint egy testen kívüli élmény, mert nem éreztem úgy, hogy kiléptem volna a testemből. Olyan volt, mintha ... mintha érzékeim valamelyest túlléptek volna a korlátaikon, illetve azokat kijebb tolták volna. Nem tudom leírni pontosan, mert nem találom a megfelelő szavakat. Ilyen lenne az, amikor az ember kiterjeszti tudatát? Hm? Ha igen, akkor ez egy érdekes dolog, a tapasztalás egy egészen különös formája. Ami még érdekes volt, hogy fogalmam sincs, hogy közben mennyi idő telhetett el, mertvalahogy nem igazán érzékeltem az idő múlását. Utána számolgattam, kb. 15-20 percigtarthatott az egész, szerintem ez elég szép eredmény, egy kezdőhöz képest. Mondjuk ez volt az első alkalom, hogy mindenféle irányítás, vagy segédlet nélkül próbáltam meditálni. Igazából azért hagytam abba, mert már kezdett zavarni, hogy valami bogár, vagy hasonló mászkálta nyakamban, és ez miatt nem tudtam tovább összpontosítani. Kihozott. És hogy mit éreztem utána? Nyugodtságot, nyugalmat. Egyfajta csendes örömöt, talán még enyhe elégedetséget. A lényeg az, hogy mindenképpen kell még gyakorolnom, és fel kell keresnem a Pécsi buddhistákat. Eddig halogattam, de úgy érzem, hogy itt az ideje egy személyes találkozásnak. Persze az még kérdés, hogy mikor is lesz ez az időpont, amikor felkeresem őket. Ha nem jön közbe semmi, akkor péntek lesz ez a nap.
Úgy néz ki, hogy a régi, széthullott baráti társaság valamelyest összefut egy estére, kisebb "ereszd-el-a-hajam" jellegű bulira a hétvége folyamán. Ha jó lesz az idő, akkor esély van egy kisebb kertipartyra, ha nem, még ki tudja, hogy mi lesz. Mindenesetre jó lesz látni pár régi arcot. Jó lesz nosztalgiázni. Jó lesz kimozdulni. Hátha felráz egy kicsit a dolog.

Még mindig unatkozom ...

Újabb dolog, ami minden előnye mellett Pécsvárad ellen szól. 7végén qrvára nincs busz Pécsre, illetve baromira ritkán, és már korán vissza kell indulni, mert 7 után valamivel van az uccsó busz. Programok se nagyon vannak, látnivalók már nem annyira érdekelnek, ami van, azt elég hamar meg tudnám nézni. Egyáltalán, az egész nem az igazi. Az előbb is csak hevertem az ágyon, és nem igazán tudtam, hogy mit csináljak. Azt gondoltam, hogy megnézek az új Clone Wars epizódot, de kiderült, hogy ezt már láttam múlt 7en, a legújabb még nem került föl netre. Szóval csak heverésztem, még a zene sem szólt, és nem tudtam, hogy mit csináljak. Játszani nem volt/van kedvem jelenleg, filmnézés még talán, de télleg unatkozok. Mászkálni se, mert valahogy itt nem az igazi. Szerencsére felhívott a területi képviselőm, szal vele lesz egy kisebb megbeszélésem, de aztán jöhetek haza. Utána meg majd meglátom. Mindenesetre azt már látom, hogy nem is megyek el másik városba dolgozni, de be kell költöznöm Pécsre. Az még mindig jobb, mint ez az állandó jellegű nyugger-hangulat, ami itt uralkodik. Ja, most jut eszembe! Hisz' volt itt program, múltkor, kb. 2 hete volt Pécsváradi Leányvásár! Biztos jó volt, csak én dolgoztam akkor, éjszakás voltam. Meg amúgy se ismerek itt sok embert. Hiába, ez van akkor, ha az embernek csak pár barátja van, és azok se a közelben laknak. Nagyon nem jó ez így. Mint ahogy pár napja is írtam, be van szűkűlve az életem, és az életterem is. Persze erről is én tehetek, mert már hónapokkal ezelőtt kellett volna tennem ez ellen. Szóval a terv az, hogy vagy munkahelyet váltok, és megyek másik városba, vagy ha maradok az Elcónál, akkor meg beköltözök Pécs. Illetve akkor is beköltözök Pécs, ha helyben sikerül találnom új melóhelyet. Albiba. Nem olyan rossz az, laktam már úgy, és élveztem is. Megvan a sajátos hangulata, és minden hátránya ellenére nekem még mindig jobban bejön, mint a mostani helyzet. Félreértés ne essen, nincs bajom azzal különösen, hogy itt lakok, mert kajám van, tiszta ruhám is, van hol aludnom, a szüleimmel jól kijövök. Csak ez nekem így nem elég. Itt nincs élet. Másfél év a vidéki életből elég volt nekem. Azért valószinű, hogy év végéig még itt maradok, de utána menni akarok.

Dislexia? Kizárt ...

Hosszú hónapokon keresztül olvasgattam, mindíg, hogy fémmentes csavar. Megnéztem, és nem értettem, mertbizony fémből voltak. Néztem bután, mint hal a szatyorban. Aztán egyszer leesett. Nem fémmentes, hanem fémmenetes. Vidámság a réten. De ma! Kiderült, hogy nekem is van igazságom. Mert ma láttam fémmentes csavart! Ott tartottam a kezemben! Műanyagból volt, biza, és fehér!
Következő félreolvasásom a fénymentes csavar lesz.