Írhatnékom van!

Június óta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kéne próbálkoznom az írással. Hogy ezen a téren mire vagyok képes. Vannak ötleteim, hogy mit szeretnék leírni, hogy milyen témában bontogatnám szárnyaimat, csak még nem tudtam a kezdő lépést megtenni.
Igazából több téma is van. Az egyik az sci-fi/fantasy jellegű lenne, egy pár évvel ezelőtt poénból elejtett megjegyzésre épülve. Maga a gondolat számomra elég érdekes, izgalmas, csak nem tudom, hogy hogy tudnám megvalósítani, szavakba önteni, ami a fejemben kavarog ezzel kapcsolatban. Jelenleg képek, gondolatok, és érzések adják a vázát az alapötletnek. Ezt kellene megformálni.
Aztán ott van egy másik tervezet. Még évekkel ezelőtt szokásom volt, hogy munka közben rengeteg időm volt, és ha úgy tartotta kedvem, akkor egy A4-es lapot teleírtam az aktuális érzéseimmel, gondolataimmal. Mindenféle dátumozás nélkül. Ezeket megtartottam, és pár éve meg is találtam őket. Azon gondolkodom, hogy valahogy beszkennelem ezeket az irományokat, és egyenként, szépen sorban nyilvánossá teszem mind. Aztán meglátom mi lesz.
A harmadik tervezet pedig anekdoták sora lenne, megemlékezések életem eseményeiről, mozzanatairól.  De ez a legérzékenyebb téma, hiszen itt az életemről írnék, és nem biztos, hogy ezt igazából akarom. Bár az is igaz, hogy idén a Postás strandon heverészve ezt megtettem, amikor gyerekkorom élményeiről, érzéseiről, illetve amik akkor ezeket előhozták, azokról írtam fészen mindenféle feszélyezettség, és aggályoskodás nélkül. Lehet, hogy mégis belekezdek ebbe.
Mivel közeleg a tél (The Winter is coming!), és ez kicsit behatárol, bekorlátoz, valamivel le kell foglalnom magam, és úgy gondolom, hogy ez remek lehetőség lenne arra, hogy alkotói készségemet, oldalamat felfedezzem, kiterjesszem. Végül is, miért ne?

My new toy ...

Emlékszem, valamikor gyerekkoromban, talán egy Karácsony alkalmával, megkaptam első fényképezőgépemet,  ami  egy Smena-8 volt. Egyszerű fényképező, egy gyerek is tudta kezelni, és tulajdonképpen szerettem. A képek, amiket csináltam vele, még meg is vannak valahol, pár éve láttam egy fiókban őket. Fekete-fehérben nyomtam, mert a színes film az drágább volt. Később, középiskolában szerettem is volna jobban foglalkozni vele, a suliban volt szakkör, vagy valami hasonló, illetve érettségizetteknek volt képzés. Hogy miért nem ezt választottam akkor másodszakmának, érettségi után? Gyakorlati helyet kellett volna találni, és valahogy nem erőlködtem otthon, hogy jelezzem, ez jobban érdekel, mint az elektronika, a rádió-tv szerelés, vagy a háztartásigép javítás. Igazából nem is tudtam, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, hogy mi akarok lenni, csak azt tudtam, hogy nem akarok még katona lenni, és annyira nem érdekel az elektronika. De Anyukám talált gyakorlati helyet egy háztartásigép javító szervízben, így ebbe az irányba haladtam. Mind hamarosan kiderült, feleslegesen. Amúgy meg akkoriban tele voltunk gondokkal, problémákkal. De nem hibáztatok senkit sem azért, hogy így alakultak a dolgok. Lehettem volna határozottabb, elszántabb. Mindegy, lényegtelen, ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni. Most nem ezen akarok merengeni, nem ez a post témája. Elnézést a kitérőért. (intermezzo vége)
Apámnak volt egy Zenit fényképezője, az már jóval komolyabb, mint az én Smenám. Az tükörreflexes volt, orosz (szovjet) gyártmány, de amennyire emlékszem, megbízható, és jó képeket lehetett vele csinálni. Ebből is vannak még valahol, egy fiókban. Sajnos nem emlékszem a típusra, hogy melyik volt pontosan, mire használtam volna, sajnos elromlott a mechanika, mindez a már a korábban említett problémás időszakban. Nem lett megjavíttatva soha. Nem tudom, hogy mi lett a sorsa, 2 költözködés közben el lett feledve. Talán még megvan valahol ...
Nagypapám szintén hobbifotós (is!) volt, mielőtt meghalt, vett egy új gépet. Nem emlékszem, hogy milyen gép volt, pedig használtam egy darabig. De modern volt (a '80-as évekről beszélünk), elemmel működött, elektromos volt, de analóg, kinézetre a mai kompakt gépekre hasonlított. Fekete, műanyag borítás, lekerekített sarkok,  fénymérő, meg még pár, akkoriban modern, az újdonság jegyében tündöklő funkció. Például a keresőben azt láttam, amit az optika "látott". Ez nem egy tükörreflexes gép volt. Csináltam vele képeket Olaszországban, mikor Bibioneba mentünk nyaralni '91-ben. Az volt az első, és egyetlen külföldi, családi nyaralás. Emlékezetes volt, bízom benne, hogy soha nem fogom elfelejteni. Erről bővebben talán majd egy későbbi megemlékezésben fogok írni. Most hirtelen beugrott, hogy talán leszerelés előtt bevittem a laktanyába (nem, ilyet biztos, hogy nem csináltam, hiszen tiltotta a szabályzat!), és az utolsó napokról csináltam pár képet. Csak homályos emlékek vannak erről, mert nem igazán ittunk azokban a napokban. Vizet, mármint. Aztán mikor a szép emlékű Elcoteq jóvoltábol eljutottam Észtországba, majd Finnországba, oda is magammal vittem. Na, ott aztán volt mit fényképezni! Nagyon remélem, hogy azok a képek megvannak, megmaradtak, mert nagyon sajnálnám, ha elvesztek. Ennek utána kell járnom, mihamarabb.
Finnország. Na igen. Ott vettem első "komolyabb" gépemet, egy Nikon FG-20 modellt. Mint később kiderült, ez nem volt a legsikeresebb terméke a Nikonnak, de nekem abszolút megfelet. Sajnos nem használtam annyit mint szerettem volna, egyrészt a 2000-s évek számomra a hedonizmusról szóltak, partyk, bulik, szórakozás, a mának éltem. A pillanatnak. Fiatalság, bohóság. És akkoriban kezdtek megjelenni a digitális gépek is. Egyik régi cimborám a 2000-s évek első felében tett szert egy Nikon D40 DSLR gépre. Nem mondtam ki, de irigykedtem rá. Persze kifele az analóg gépeket éltette, dicsértem, hogy azok jobbak, amit azzal csinál az ember, az az igazi fényképezés. Közben meg majd megevett a rosseb, hogy nekem is kellene egy hasonló. Nem lett. De az FG-20 még megvan!
2007-ben vettem meg az első digitális gépemet, egy Nikon CollpixC6-t, ha jól emlékszem. Ha nem, az se baj. És azonnal rájöttem, hogy miért is jó a digitális technológia! Az eredmény azonnal leellenőrizhető, ha nem tetszik a kép, azonnal csinálok egy másikat. Mit egyet! Rengeteget! Jártam Pécs utcáit, és fényképeztem mindent, ami tetszett, amiben láttam valamit. Pécsváradon is rengeteg képet csinálta, mecseki csavargások, családi képek, próbálkozások, és tanulás, hogy mire vagyok képes. Hogy lássam, van-e szemem hozzá? Mert a gép önmagában nem elég a fényképezéshez, kell hozzá szem, érzék. És idő, rengeteg idő, gyakorlás, hogy meglegyen a tapasztalat.
Aztán amikor felköltöztem Budapestre, ott is folyattam ezt a hobbit, időtöltést, tevékenységet. Szerencsére a digitális képek mind megvannak, egészen pontosan tudom, hogy melyik mappában a gépemen. És hogy hova töltöttem fel képeket, különböző portálokra. De eljött az idő, amikor a kis Nikonomat is kinőttem, már nem volt elég a tudása. Onnan kezdve kevesebbet, ritkán használtam. 2014 Karácsonyára  vetem  magamnak  egy Fuji Finepix S4200 modellt. Egyrészt erre volt pénzem akkor, másrészt azzal áltattam magam, hogy ha kiderül egy nagyobb, drágább gép esetén, hogy az túl sok nekem, annyira mégse megy nekem a fotózás, akkor csak felesleges pénzkidobás az egész. A meggyőzés sikeres volt, mert elhittem. Az előzőhöz képest ez hatalmas ugrás volt, minta ... nem is tudom, nem jut eszembe hasonlat. Sokkal nagyobb beleszólásom volt a képekbe, több lehetőség, funkció. Elvégre ez mégis csak egy ultrazoomos bridge gép volt, 14 megapixeles felbontás, 24x optikai zoom, és még sorolhatnám, de arra ott van az adatlap. Sok képet csináltam, de nem annyit, amennyit csinálhattam volna. Ennek oka egyrészt az elmúlt években keresendő, ami a munkáimra vezethető vissza (időhiány, fáradtság, lustaság), másrészt itt is kezdtem észrevenni, hogy többre lennék képes egy jobb géppel. Persze ha elkapott a láz, akkor órákon át talpaltam, és lődözgettem, ami tetszett, amiben láttam valamit, azt lekaptam. Utoljára idén májusban, júniusban a Várban hódoltam ennek a szenvedélyemnek. Bár a képeket még azóta sem néztem át.Talán a héten erre is időt szakítok, elvégre beteg vagyok, táppénzen, és valamit tennem kell, hogy ne unatkozzak. Nem nézhetek egész nap filmeket.
Idén augusztusban elmentem az Aréna plázába, hogy megnézzem a Hobbs and Shaw c. filmet. A film előtt még volt időm, ezért bementem a MediaMarktba nézelődni. Ott szinte azonnal szerelmes lettem. Szokás szerinte odaértem a fotó részleghez, és  elkezdtem   nézni   a  kínálatot. Ott  láttam  meg  előszőr  a   Canon EOS 2000D-t. Ami miatt felkeltette az érdeklődésem, az az ára volt, mert elérhető volt. Telóval lefényképeztem, hogy később tudjam, mit is kell keresnem. Film után már kerestem is a leírásokat, mi ez, mit tud, Utána még hetekig olvasgattam a teszteket, leírásokat, és a lehetőségeket, hogy milyen csomagban adják. Az MM-nél 2 lehetőség volt, a különbség az optikákban volt. De mégsem ott vettem meg szeptember elején, hanem az eDigitálnál, mivel a csomag, amit ők kínáltak, az volt a legkedvezőbb a számomra. Azóta rengeteget fényképeztem, próbálom kiismerni, megtanulni a gép lehetőségeit, és felfedezni, hogy mire vagyok képes. És ami egy nagyon jó érzés, hogy végre az történik, amit én szeretnék. Ha valami nem tetszik, változtatok a beállításokon, úgy, ahogy kell.
Az elmúlt évek tapasztalata, gyakorlásának haszna most mutatkozik meg, mert úgy gondolom, hogy azok egy nagyon jó alapot adtak ahhoz, hogy most már jobb képeket csináljak. Van még mit tanulnom, bőven, de tetszik, amit csinálok. Szeretek fotózni. Mindig is szerettem, és végre van hozzá megfelelő eszközöm. Van hozzá kedvem. Megtaláltam azt a tevékenységet, amivel foglalkozni akarok. Nem ebből fogok megélni, ahhoz túlságosan telített a piac. Számomra ez inkább az önkifejezés egy módja. Alkotás. Megragadom, megörökítem a pillanatot, az idő egy piciny morzsáját a végtelen tér egy porszemnyi szegletében. Ha tetszik, és arra alkalmasnak találom, akkor megosztom a Világgal is. Hátha tetszik másnak is, amit megörökítettem.

Kérdés ...

Kíváncsi vagyok, hogy mi az oka annak, hogy valaki barát-zónába tesz? Hogy általában ott kötök ki? Mit kell tennem azért, hogy ne kerüljek a barát-zónába? Tudom, nem elég macsó a viselkedésem, nincsen menő szövegem, amitől lecsúszik a csajok bugyija egyből, és nem viselkedek a nőkkel genyó módon, nem úgy kezelem őket, mintha semmik lennének. Na jó, most lehet, hogy kicsit túlzásba estem. Csak ... csak. Ehh ... Nem értem ... Lehet, hogy nem is fogom soha megérteni. Ennyire ufó lennék? Másodhegedűs. Tartalék terv. Lehet, hogy ezek közül valamelyiket felveszem középső névnek. Az találó lenne. Ehh ...

Megerősítés ...

Igazából tök jó, amikor a környezetemből folyamatosan olyan jelek, visszajelzések érkeznek, amik azt mutatják, hogy jó irányba változtattam a dolgokon, az életemben. Eddig legalábbis úgy tűnik. Persze a tévedés lehetősége nincs kizárva, tulajdonképpen bármi elő fordulhat ...

Költözködés után ...

Hát megtörtént, ezen is túl vagyok. Elmúlt az utolsó éjszaka a régi albiban, az újban is aludtam már, és a költözés is megtörtént. Sokkal könnyebben zajlott az egész folyamat, mint tavaly. Maga a keresés, a költözködés megszervezése, és lebonyolítása igen egyszerű volt. Persze voltak kisebb akadályok, és nem minden ment úgy, ahogy elterveztem, de az mind semmiség volt. Igazából nem is volt probléma. Az, hogy nem sikerült egy fuvarral megoldanom a cuccaim átszállítását, igazából csak kalkulációs hiba volt.
Persze még koránt sem vagyok teljesen kész, hiszen a dobozok kipakolása, a ruhák elpakolása, rendezkedés, berendezés még vissza van, de már van egy konkrét képem arról, hogy mit, és hogyan akarok. Ami lényeges, hogy csináltam mini-oltárt. Eddig ilyenem nem volt. De most! Van pár cacám (megtöltött gipsz buddha szobrok), azokat raktam ki, illetve pár buddha-ábrázolást, képet. Tegnap este fel is avattam, meditáltam előtte egyet. És a menedék-fát ábrázoló képemet is felraktam a falra, az ágyam / fejem fölé. Végre minden a helyére került, megvalósult, amiket ezzel kapcsolatban már szerettem volna egy ideje. Lord Vader-nek meditációs kamrája volt, nekem kis szentélyem 😇 .
A konyhában is még el kell rendeznem a dolgaimat, eszközöket, amiket magammal hoztam. Hogy minden elférjen, hogy meglegyen a helye. Habár nem vagyok rend-, és takarítás mániás, de 43 évesen eljutottam oda, hogy kialakult az igény arra, hogy legyen körülöttem egy viszonylagos rend. Kicsit fura belegondolni, de a tapasztalatok miatt jutottam erre a döntésre.
Holnap folytatódik a belakás, a beszokás. Bekövetkezik az első mosás, és főzés. Bár még fogalmam sincs, hogy mit fogok főzni, de mire oda jutok, addigra ki fogom találni. Egy biztos, hogy finom lesz.
Amúgy ma azt vettem észre délután, hogy mivel túl vagyok a nehezén, elmúlt az az enyhe feszültség, ami az elmúlt heteket jellemezte, és automatikusan leeresztettem, megkönnyebültem kicsit. Olyannyira, hogy mindaz a fáradtság, ami eddig összegyűlt, az most egyszerre tört rám. Majdnem bealudtam. De csak majdnem. Még időben kapcsoltam, és elmentem az esti közös meditációra.
A tegnapi nappal életem egy régi szakasza lezárult, és egy új vette kezdetét. Nagyon bízok benne, hogy így van, és nem csak remélem, hogy így lesz. Egykor létezett egy társaság, ami a "Lúzer-banda" nevet viselte. Tagja voltam. Sokáig. Tovább, mint kellett volna. Nem tudom, hogy jelenleg hány tagja van még, de pár egykori tagról tudom, hogy már régen kilépett. Tegnap az én tagságom is megszűnt. Cserbenhagyás? Nem hiszem. De elegem volt már abból, hogy hátráltatnak, visszafognak folyamatosan. Nem tudom, hogy ez a döntésem, hogy kiléptem a régi lakótársi kapcsolatból, milyen következményekhez fog vezetni, de ennek meg kellett történnie. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna. De nem lehetek mindig szentimentális. Néha önzőnek kell lennem, és a saját érdekeimet kell előtérbe helyeznem. Most ez történt. Semmit nem sajnálok.

My new residence ...

Kb másfél hete néztem meg az első potenciális albérletet, ami akár új lakhelyem is lehetett volna. Nem lett. Mint ahogy a következő öt sem. Ezek közül 2 volt, amire azt mondtam, hogy semmiképp nem, ki van zárva. A többi elment volna, de nem jött össze, nem én lettem a szerencsés nyertes. Vasárnap este jutottam arra gondolatra, hogy biztos azért nem kaptam meg ezek közül egyiket sem, mert ezek nem nekem valók voltak, nem erre van szükségem, és majd biztos lesz jobb, ami megfelel céljaimnak. Tulajdonképpen a vasárnapi is már elég barátságos volt, annak is örültem volna, de mint ma kiderült, más kapta meg. Tulajdonképpen napi szinten tettem kívánságokat azért, hogy találjak egy megfelelőt, kérve a buddhák segítségét. Talán még a mostanában megint rendszeressé váló meditáció is segített abban, hogy végül sikerrel jártam.
Tegnap délután megnéztem egy albérletet, egy szobát, ami a képek alapján már szimpatikus volt, és a helye is megfelelő. Boráros tér közelében, közel a Duna-part, a 4-6-os villamos, viszonylag központi helyen, könnyen elérhető minden hely, ami számomra fontos. Munkahely, Huszár utca, város központ, üzletek. Mint kiderült, ez egy belső udvaros épületben található polgári lakás a második emeleten, lift nélkül (testmozgás rulez!), de utcára néző ablakkal, ennek ellenére mégis csendes. Tulajdonképpen minél többet láttam belőle, annál jobban tetszett. Tágas konyha, külön wc, nagy fürdőszoba, tároló helység. Teljesen ideális. Aztán megláttam a szobát. Szinte azonnal beleszerettem. Nagy, tágas, nagy ággyal, szekrénnyel, íróasztal, és ülőgarnitúra, és mindezek mellett még hatalmas tér a szoba közepén. Nem tudom, mihez fogok kezdeni ennyi térrel, de majd meglátom. Rég volt ekkora szobám, talán gyerekkorom első 6 évében. Miután elhagytam a lakást, a bérbeadó hölggyel egy darabig együtt utaztam a Corvin negyedig, így volt alkalmam beszélgetni vele egy keveset. Rengeteg információt zúdított rám, és azzal köszöntünk el egymástól, hogy kb. 2 nap amíg dönt, hogy kinek adja ki, de én szimpatikus vagyok neki. A vasárnapi lakásról vártam választ (mint fentebb említettem, más nyerte meg), de mivel nem jött semmi, gondoltam nem kockáztatok, hogy ez elússzon. Még akkor este fél9kor telefonáltam, és jeleztem szándékomat, hogy kiveszem. Ennek köszönhetően vasárnap délelőtt elkezdek költözködni, és már szombaton pakolok. Most már csak egy fuvart kell keresnem, hogy azokat a cuccokat, amiket nem tudok BKV-val vinni, eljuttassam az új pecóba.
Ezután teljesen érthető, hogy tegnap este a hazautat emelkedett hangulatban tettem meg. Könnyed léptekkel, mintha a talaj felett lebegtem volna, olyan érzés volt. Örültem. Kisebb boldogság járt át. A siker érzése, hogy megcsináltam. Amúgy az egész keresésből hiányzott (dehogy hiányzott!) a stressz, amit tavaly tapasztaltam ugyanebben az időszakban, ugyanezen tevékenység alatt. Talán sokat segített az a tény, hogy csak magamnak keresek, és ezáltal tényleg csak magamra hagyatkozhatok. Bíztam magamban. Tudtam azt, hogy időben meg fogom találni azt a lakást, ahol szeptembertől lakni fogok. Hogy hamarosan véget ér egy mára már számomra terhes lakótársi kapcsolat, ami már csak visszafogott az elmúlt pár évben. És a tudat, hogy mindenre, bármire képes vagyok. Erre is. Szóval, tulajdonképpen mindenki bekaphatja  😎 
Bízok benne, hogy július elején egy új fejezet kezdődött az életemben, és a hátizsák, amit évek óta kövekkel megpakolva cipelek magammal a hátamon, csak ürülni fog, egyre ürülni, amíg egyszer csak azt veszem észre, hogy nincs is hátizsák. Meguntam félni, kockacukor!

Comics ...

Nemrég betértem az egyik Libri üzletbe. Csak hogy teljen az idő, Hogy körülnézzek, mik jelentek meg, mi az, ami érdekelhet. Mit töltsek le esetleg. Már korábban észre vettem, hogy van képregény szekció, ami felkeltette az érdeklődésemet, hiszen kb. 6 éves korom óta nagy képregény rajongó vagyok. Akkoriban az újra megjelenő Kockást vettem rendszeresen, talán még most is megvannak a régi füzetek, amiket annak idején vásároltam. Aztán jöttek az Alfa magazinok, amikben rendszeresen megjelent pár képregény, majd amikor nálunk is kiadásra kerültek a Marvel-képregények, az maga volt a Kánaán számomra. Egy csodás világ tárult elém. Mindig is vonzott a fantasztikus.
De ne kalandozzunk el annyira, maradjunk az alap felütésnél. Libri. Képregények. Szóval már múltkor felfigyeltem egy képregényre, mégpedig a Monstress - Fenevad című darabra. Ahogy megpillantottam, magával ragadott a címlapja. A cím betű készlete, a rajzolás, mind azt sugallta, hogy valami varázslatos, csodálatos dologgal van dolgom. Csak az elejét olvastam el, a bevezető szöveget, és az első oldalakat, és már akkor tudtam, hogy ezt hamarosan meg akarom venni. Aztán pár napja megint bele lapoztam, olvastam, és az elhatározás megerősödött. Ez kell nekem!
Egy másik remekmű is elém került. Kiadták Neil Gaiman nagy sikerű Sandman képregényének gyűjteményét, kemény kötésben Sandman - Az álmok fejedelme címmel. Már nem emlékszem, hogy mikor olvastam először ezeket a képregényeket, de már akkor magával ragadott, köszönhetően Gaiman történet mesélési képességének, és a tehetséges rajzolónak köszönhetően. Persze lehetne mondani, hogy elfogult vagyok, hiszen Gaiman az egyik kedvenc jelenkori íróm, de aki már olvasott tőle bármit is, az tudja, hogy miért is. Hiszen csak elég megnézni a könyveiből, novelláiból készült filmeket, filmsorozatokat. Csillagpor, Sosehol, Coraline, Amerikai Istenek, és Elveszett próféciák/Good omens. És ezek csak azok, amiket megfilmesítettek!
Emlékszem, ahogy kezemben tartottam ezt a két könyvet, ahogy beléjük lapoztam, elhatároztam, hogy nekem ez a 2 mű kell a polcomra (nincs is polcom). Szeretném ezeket megvenni, kerül, amibe kerül (a 2 együtt 15000 Ft), nem számít. Szóval, ha minden jól alakul (és miért ne alakulna jól?) akkor szeptemberben ezzel a 2 csodálatos képregénnyel leszek gazdagabb. Ajánlom mindenkinek, aki szereti ezt a műfajt.

Changes ...

Születésnapom előtt, körül, és után változások történtek az életemben. Volt, ami tudatosan, és volt, amit csak észrevettem, hogy megtörtént. Az egyik, ami tudatos volt, az az, hogy józanabb életet élek. Ez leginkább azt jelenti, hogy nincs szükségem arra, hogy minden nap sörözzek. Hogy nap végén megigyak 2-3 sört, mert megérdemlem. Nem akarom, hogy ez szokásommá váljon. Nem mondom, hogy egyszerű volt, mert eleinte önkéntelenül befordultam a sörös sorok közé a boltokban. Reflex. Megszokás. Mostanra elmúlt.
Elkezdtem odafigyelni, hogy mit, és mennyit eszek. Ez nem azt jelenti, hogy elkezdtem diétázni, esetleg vega/vegán lettem. Nem, az nem én vagyok. Csak próbálok egészségesebben táplálkozni. Több zöldség, gyümölcs, kevesebb édesség, rágcsa, péksütemény. Próbálom beállítani, meghatározni, hogy mi az, ami elég, és mi az, amire szükségem van. Az ember biológiailag mindenevő, és én ehhez próbálom igazítani az étrendem. Szénhidrát, növényi rostok, fehérje, mind szükséges. És ha tehetem, akkor lehetőleg természetes forrásokból.
Elkezdtem többet mozogni. Na jó, most ezen a héten pont nem annyira, de amúgy igen. Többet biciklizek. Amíg ki nem derült, hogy a Postás strand felett esőzések után a Dunába folyik a szennyvíz, és jó volt az idő, addig oda is mentem. Sokat sétálok, csavargok, csak úgy, felfedezem a várost, ahol már 9 éve élek. Ismert, és ismeretlen helyeket. Ha normalizálódik a helyzet, és megoldódnak az aktuális feladatok, akkor talán szeptemberben falmászás is elkezdődik. Végre!
Azt vettem észre, hogy ezeknek következtében több energiám van, frissebbek a gondolataim. Éberebb lettem. Sokkal jobban tudok örülni az apró dolgoknak, amik felett korábban elsiklottam. Akkor is érzékeltem őket, csak kevesebb figyelmet fordítottam rájuk. Nem foglalkoztam velük.
Az elmúlt egy hónapban sokkal nyitottabb lettem, könnyebben befogadok dolgokat, és könnyebben nyitok mások felé. Teljesen idegen emberek felé. Kevesebb a feszélyezettség,amit magamban érzek, illetve kevésbé foglalkozok vele. Nem ragadok le ennél az érzésnél. Engedem, hogy a kíváncsiság győzzön, hogy az erősödjön. Ezáltal egy sokkal érdekesebb, színesebb világot tapasztalok, mint korábban. És ez fantasztikus érzés, tapasztalat.
Júniusban 5 hónap nem meditálás után újra elkezdtem járni a centrumba. Már nagyon hiányzott, és tény, hogy előbb kellett volna mennem. De korábban nem éreztem magam elég erősnek, stabilnak, túlságosan zavarodott, és zaklatott voltam. Idő kellett, hogy lenyugodjak, és átgondoljam a dolgaimat, életemet. Hogy letisztuljon minden, és felállítsak egy fontossági sorrendet. Hogy meghatározzam a prioritásokat. Hogy bizonyos döntéseket meghozzak. És leginkább arra volt szükségem, hogy szembenézzek félelmeimmel. Szembenéztem, majd felismertem, hogy nem engedhetem meg, hogy félelmeim határozzanak meg, és azok irányítsák az életemet. Ezért átléptem rajtuk. Ez nem azt jelenti, hogy megszűntek létezni. Nem. Továbbra is ott rejtőzködnek az árnyékomban,mindenhova követnek, és folyamatosan suttognak a fülembe, duruzsolnak. Csak nem foglalkozok velük. Nem etetem őket. Teszem, amit kell, még ha néha nem is könnyű. És ez megint csak csodálatos, fantasztikus érzés, tapasztalat.
Megint meditálok, folytatom az egyéni gyakorlatomat. Próbálom rendszeressé tenni, hogy haladjak vele, hogy szokássá váljon. Mikor elkezdtem folytatni, nem tudtam, hogy hol tartottam pontosan, nem találtam a feljegyzéseimet. Csak egy régebbit, ami kb. egy éves lehet. A januári értéktől kb. 10000-el kevesebbet. De ez volt az, amit tudtam biztosra. Így onnan kezdtem folytatni, ami meg az felett volt, az ment felajánlásnak. De ami érdekes, az az, hogy sokkal könnyebben megy most a gyakorlás, mint a tavalyi év során bármikor. Nem alszok bele a meditációba, tudok hosszabb ideig folyamatosan összpontosítani, és haladok is. Hogy mik az eredmények? Ezt nem tudom pontosan. Nem tudom, hogy mi minek köszönhető. Nem tudom, hogy mi minek a következménye. Számít? Nem hiszem. Inkább próbálom élvezni az életet, úgy, ahogy van, ahogy jön, változtatni azokon, amiken kell, amiken tudok, a többit meg csak hagyni, hogy történjen, miközben figyelek.
Nem tudom, hogy mi az, ami legközelebb szembe jön, de azt tudom, hogy meguntam félni (kockacukor), és nem akarok többé menekülni. Nem akarok többé menekülni az elől, aki vagyok, aki lehetnék.
És így van ez jól ...

Tapasztalatok ...

A korábban említett merész lépés végül is megtörtént. Sőt, tulajdonképpen lépések, bár az is igaz, hogy ezek a lépések igazából több irányba történtek, viszonylag rövid időn belül. Minek a hatására? Nem tudom. Magam sem értem, hogy a korábban emlegetett visszahúzódó, mondhatni bátortalan viselkedésemmel teljesen ellentétesen cselekedtem, ráadásul többszörösen. Persze, ha jobban megvizsgáljuk a dolgokat, akkor tulajdonképpen nem igazán könyvelhetek el sikereket, 2 történet tulajdonképpen rövidre is lett zárva. Legalább nem kell felesleges köröket futni, illúziókat kergetni. De maga tény, hogy ki mertem lépni az árnyékomból, az mindenképpen felemelő, és meglepő is egyben. Mindegy is tulajdonképpen.

Tegnap este el voltam egy rendezvényen. Egy offline társkereső/társaságkereső közösség szervezésében volt a rendezvény. Nyilvános szórakozóhelyen, de csak előzetes regisztrációval lehetett belépni. Már korábban is szándékomban állt, hogy megnézem az egyik ilyen estét, de valahogy soha nem sikerült eljutni. Kitalált, vagy valós indokok végett. Aztán jött a kérdések kérdése, egészen konkrétan a "Miért ne? Tulajdonképpen mit veszíthetek?" Szóval elmentem. Azt nem mondom, hogy a határtalan nyugalom példaképe voltam, de kíváncsi voltam, hogy mi fog történni, és ez erősebb érzés volt az aggodalmaimnál. Most nem fogok részletes beszámolót írni, hogy mi is történt. Inkább csak egy rövid összegzést a tapasztalataimról. Nem bántam meg, hogy elmentem, mert tulajdonképpen tetszett az este. Teljesen idegen környezetben el tudtam magam engedni, minimális feszélyezettséggel, ami az idő múlásával egyre  inkább oldódott, elillant. Számomra vadidegen emberekkel beszélgettem, ami nálam nemigazán jellemző. Legalább is eddig nem volt az. Tulajdonképpen teszteltem magam folyamatosan, önanalízist folytattam a háttérben, miközben próbáltam folyamatosan jelen lenni az adott helyzetben. Nem jelentkezett a szokásos lámpaláz, idegesség, illetve hamar eltűntek ezek az érzések. Ami tulajdonképpen nagyon meglepett. Tulajdonképpen az egész este szokatlan volt a számomra, de határozottan pozitív érzésekkel érzésekkel zártam az estét. Olyan oldalamat ismertem meg, ami eddig magam előtt is el volt rejtve.

Szóval a tegnap este, és a ma délután eseményei után egyre inkább úgy gondolom, hogy ebbe az irányba próbálok meg nyitni, és megnézek más programokat is ennek a közösségnek a szervezésében. Szimpatikusabb, mint az eddig megismert online társkeresők. Személyesebbnek, interaktívabbnak tűnik, és megér egy nagyobb próbát, lélegzetvételt, tényleges tapasztalatom, véleményem lehessen róla. És különben is, kit tudja? Hátha.

Felismerés ...

Egyértelműen alábecsültem, és alulértékeltem magam eddig. Sokkal több mindenre vagyok képes, és sokkal több rejtőzik bennem, mint amit eddig feltételeztem.

Summer!

Hosszú évek óta a legjobb nyárban van részem. De tényleg. Talán 2016-ban volt csak ennél jobb, hiszen akkor sokat utaztam. Malaga, Mangutovo, és az EC Németországban, Immenstadt mellett. Az tényleg fantasztikus, csodálatos nyár volt.
Az idei nyáron nem utaztam igazából sehova, csak Pellérdre, családlátogatásra, illetve a szentendrei szennyvizes szabad strandot látogattam csak. Hogy miért számít mégis jónak ez a nyár? Egyrészt azért, mert végre nem csak arról szól, hogy szabadidőmben a szobámban pihengetek, próbálok regenerálódni, semmit tevéssel, netezéssel agyoncsapva az időt. Nem. Ez a nyár nem erről szól eddig. Egyrészt elővettem a biciklimet (igen, az enyém, mint nemrég kiderült, 2012-ben kaptam egy buddhista baráttól, hogy könnyebb legyen a közlekedésem), és használom, kilométerek sokaságát tekertem le vele. Budapest ismeretlen részeit fedezem fel, vagy csak a testmozgás örömeit élvezem 2 keréken. Jó pár helyet kell még a nyár folyamán felfedeznem, meglátogatnom, ezek egy része a Duna mentén van.
Másrészt a szentendrei strandon, a Duna partján üldögélve, heverészve számtalan régi emlék, és érzés fogott el, amik segítettek átértékelni, az elmúlt évtizedeket, éveket, végiggondolni az életemet. És 43 év után sikerült elfogadnom a testemet, önmagamat, felismerve, hogy mindazoknak, akik eddig próbáltak hátráltatni, próbálták elhitetni vele, hogy mennyire értéktelen vagyok, mekkora lúzer vagyok, mindazoknak tulajdonképpen hálás vagyok, hogy megtanítottak küzdeni, megtanítottak arra, hogyan álljak talpra újra, ha elbukok, és hogyan maradjak önmagam, nem engedve a nyomásnak. Hű maradtam önmagamhoz. És talán visszatértem önmagamhoz. Ez még egy jó kérdés, amit majd az idő eldönt. Mindenesetre végignéztem emlékeimen keresztül ezeken az embereken, majd tartottam magam elé, és igazából nem panaszkodhatok semmilyen téren.
Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy elégedett vagyok a jelenlegi helyzetemen, és nincs min változtatni, nincs hova fejlődni. Igenis van! Nem kevés munka vár rám, mert változtatni akarok, bizonyos dolgokon. Az életemen, az életemen minőségén. A hogy, és miként persze még elég ködös. De valami már változott, aminek köszönhetően könnyebbnek tűnnek a dolgok, kevesebbet aggódok, és az alap hangulatom is sokkal vidámabb. Nem tudom. De jó érzések uralkodnak mostanában rajtam. Aztán lehet, hogy hamarosan ez elmúlik, és megint jön az áradat, ami mindent elsöpör. Vagy nem.
Ezen kívül, annak ellenére, hogy a szomszédomban zajló építkezéssel a faszom tele van, tulajdonképpen hálás vagyok az építkezésért, mert ennek köszönhetően nem akarok otthon tartózkodni napközben. Nem akarom a zajokat, hangzavart (fúrás, kopácsolás, flexelés, és gépek zúgása), a román munkások beszélgetését hallgatni. Nem, inkább aktivizálom magam, és kitalálom, hogy mit akarok csinálni, hogy lefoglaljam magam, hogy jól érezzem magam. És jó érzés aktívnak lenni, tapasztalni a körülöttem lévő világot, nem pedig a négy fal között tespedni, öregesen.
Nemrég újra visszatértem a buddhizmushoz. Nem, ez így nem igaz. Mert nem távolodtam el tőle soha, mióta menedéket vettem. Inkább arról van szó, hogy az elmúlt egy év annyi pofont adott, és feszültséget okozott, hogy egyszerűen szükségem volt egy kis térre, mindentől távol, és egy kis időre, hogy pár dolgot megemésszek, végiggondoljak, illetve átvészeljem, túléljem az elmúlt évet. De megint elkezdtem járni a központba, és megint meditálok, amennyire lehet, rendszeresen, napi szinten, rendszerességgel. Az elmúlt fél évben csak a mantrázni tudtam, és ez is számít, de ami lényeges, hogy képes vagyok megint meditálni. Mindezt a kényszer érzése nélkül, örömtelien.
Szóval hálás vagyok ezért a nyárért, mert már szinte elfelejtett érzések fogtak el újra. Mert ha csak kis örömök is ezek, de értékelni, élvezni kell ezeket is. Félelem nélkül, örömtelien ...

Hasznos tanácsok ...

Ezeket most találtam, mint olyan szempontokat, amiket követve nyugodtabb lesz az életünk. Érdekes, hogy nemrég pár sor ezek közül magamtól jutott az eszembe, és próbálom ezeket a mindennapokban alkalmazni. De azért leírom ide. Hasznosnak tűnnek:

1. Ne időzz a kudarcoknál és a kellemetlenségeknél

2. Ne akadj ki, ha a dolgok nem úgy mennek, ahogy menniük kéne

3. Ne pazarold az időt arra, hogy mások sikerét, vagyonát irigyled, vagy haragszol rájuk/magadra/a világra emiatt

4. Ne vonj le messzemenő következtetéseket abból, ha valami nem jön össze

5. Ne dramatizáld túl a nehézségeket és hibákat, amik az élet velejárói

6. Ne pazarold az időt arra, hogy a „tökéletes életet” próbálod megvalósítani

7. Tölts több időt azzal, hogy másokkal értékes kapcsolatot építesz

8. Légy hálás azért, amid van

9. Minden nap adj az agyadnak pihenőt

10. Légy jelen az adott pillanatban

11. Ismerd fel a negatív gondolatokat

12. Építs erős társas hálót magad köré

13. Fókuszálj az összetartozásra

14. Adj és fogadj el segítséget

Principles, and morality ...

Elvek, és moralitás. Miért van szükség ezekre? Szükség van-e rá egyáltalán? Ezeket a kérdéseket most csak saját szempontomból fogom vizsgálni.
Nem egyszer előfordult, hogy morális elveim tulajdonképpen csak hátráltattak, akadályoztak. Akkor miért nem dobtam egyszerűen sutba őket? Miért nem hagytam el ezeket? Talán azért, mert ezek a számomra meghatározóak. Irányt adnak. Így érzem tisztességesnek másokkal, és magammal szemben, hogy ezeket az elveket, szempontokat figyelembe veszem, ezek mentén haladok életem során.
Félreértés ne essék, nem tartom magam egy erkölcsös embernek. Kíváncsiságom végett nagyok sok mindent megteszek, kipróbálok. De mindezt úgy, hogy közben megpróbálok másoknak nem ártani. Megpróbálok! Arra törekszem, hogy így legyen.
Az utóbbi napokban elgondolkoztam, hogy mi hasznom van, ha minden elvemet betartom. Segít-e abban, hogy előrébb jussak, vagy éppen hátráltat? Ezt mindenképpen felül kell vizsgálnom, átértékelnem, ahogy a közelmúltban eddigi életemet is mérlegre tettem, és átértékeltem. Valószínű, hogy pár korábbi szokásomat, elképzelésemet elhagyom, mert nem látom értelmét. Mindezt úgy hogy továbbra is törekedni fogok arra, hogy másoknak ne ártsak.

Holiday!

A 7en töltöm nyári szabadságom. Nem kell valami nagy dologra gondolni, semmi utazás, vagy buddhista kurzus. De nem is az a passzív otthonülős, semmittevős fajta.
Múlt 7végén családlátogatás volt, meglátogattam Anyukámékat, találkoztam Öcsémékkel is, ettem finom halászlét, amit már régóta ettem volna. Szeretek főzni, de ennek még nem mertem nekiállni.
Na jó, az igazat megvallva a hétfő az valamelyest lazulós volt. Hamarosan le fog járni a személyim, ezért délelőtt azt intéztem, majd főzés pár napnyi ebédet, aztán punnyadás, internet, némi játék. De igazából ez nem elégítette ki az igényeimet, vágyaimat. Ezt bármikor meg tudom tenni, és tulajdonképpen már meg is tettem jó párszor, főleg télen. Valami aktívabbra vágytam, valami intenzívebbet akartam csinálni.
Éppen ezért kedden a tettek mezejére léptem, és kibicikliztem Szentendrére, a Postás strandra. Másfél óra alatt kitekertem, majd megérkezve szinte azonnal csobbantam a Duna vizébe, és úszva hűsítettem magam. A mostani kánikulában, hőségben ez kimondottan élvezetes. Annyira jól éreztem magam, hogy eredeti elképzelésemet felülírva nem du5kor, hanem 6kor indultam csak haza. Hazafele tekerve euforikus érzés fogott el, gondolom az egész napi programon kívúl a csodálatos táj, amin keresztül haladtam sokat adott ehhez. Másnap ugyanígy tettem, megint biciklivel ki Szentendrére. Már meg se próbáltam 5kor haza indulni, de azért 6 óra lett a távozás időpontja. Ismerve képességeimet, korlátaimat, főleg, hogy éreztem, már nincs bennem annyi kraft, mint előző nap. Meg is fogadtam, hogy legközelebb bicikli marad otthon, én meg HÉV-vel utazok. Kényelmesebb, gyorsabb. Egyrészt. Másrészt meg volt olyan útszakasz Szentendre előtt, ami a Vízmű tulajdonában áll, és hát, meg is látszik, sajnos. Nem arról van szó, hogy kátyús az út. Nem. Maga az egész út egy nagy kátyú. Ahol van aszfalt. Ahol meg nincs, az tele van gödrökkel, puklákkal, szétrázza az embert. Azon a szakaszon utazni felér egy prosztata masszázzsal. Ezen én 4x mentem végig, amiből kicsit elegem lett, és amúgy is kell egy kis lazulás, pihenés az izmoknak.
A mai nap érdekesebb volt, mert találkoztam egy buddhista barátommal is a strandon, illetve ott volt egy ismerőse, így nem egyedül töltöttem el az időmet. Tudtam beszélgetni, kellemesen telt az idő, minőségi változás volt az előző napokhoz képest, bár azokkal kapcsolatban sem panaszkodhatok. Közben reagáltam a születésnapi köszöntésekre - ma töltöttem be a 43. évemet.
Mivel ma HÉV-vel utaztam, így hamarabb is indultam vissza, be akartam menni a Központba, hogy találkozzak buddhista barátaimmal is, és meditáljak. Mármint ott is. Mert itthon is tudok, nem kell ahhoz gompa, igazából bárhol lehet. Csak ott jobban megy, jobbak a körülmények. Ja, érdekesség. Megpróbáltam kicsit csalni a HÉV-en. Odafelé nem ellenőrizték a jegyem, így megpróbáltam visszafele is azzal utazni.Nem ment. A jegyen rajta van a viszonylat, hogy honnan hova. Szerencsére nem kellett büntit fizetni, csak a normál jegy árát. A Buddhák vigyáznak rám, hogy ne halmozzak fel negatív karmát. Igazán jó fejek  😀
Amúgy az egész strandolás határozottan jó érzés volt. Nem csak azért,mert ott, és akkor jól éreztem magam. Eszembe jutottak a régi mohácsi nyarak, amik meghatározták gyerekkoromat, és megannyi élménnyel gazdagítottak. Emlékek sokasága árasztotta el tudatomat, szinte visszarepítve térben és időben, újra átélve azokat a pillanatokat. Mindehhez hozzásegített a Duna illata, a folyó csobogása, a fák suhogása, és az ég kéksége. A tudat, hogy vannak dolgok, amik nem változnak. A gyerekek falkában rohangáltak, gödröket, várakat építve, az iszapban dagonyázva, tudva, hogy most büntetlenül megtehetik, hogy tetőtől talpig mocskosak lehetnek. Visongtak, örömtelien visongtak, amikor apu dobálta őket a vízbe. Belerohantak a hullámokba, amit a motorcsónakok, sétahajók keltettek. mint mi, annak idején 30-35 éve. Ezt nézve szinte újra gyereknek éreztem magam.
Hosszú idő után végre újra igazán örültem, elfogott valami boldogság, és nyugalom, amiben már régen volt részem. Rátaláltam arra, aki egykor voltam, aki igazából vagyok, csak elfelejtettem. Mint amikor a tekintetet elhomályosító fátylak lehullanak, és rájössz, hogy mindaz, amit eddig  Ebben hiszek!látni véltél, csak káprázat, képzelet.
És igen, ezek után ki merem jelenteni, hogy jó pár év után ez a legszebb nyaram! Bízok benne, hogy még nem ért véget, ez csak a kezdete valaminek, valami nagyszerűbbnek, csodálatosnak! Mert az élet szép, tele van csodával, és varázslattal! Én hiszek ebben.

No Fear!

Léptem egy merészet, ami igazából annyit tesz, hogy túlléptem félelmeimen, aggodalmaimon. Több minden vezetett ehhez. Egy magyar sorozat epizódja. Beszélgetés Anyukámmal. Régóta tartó gondolkodás az elmúlt évtizedekről, az eddigi életemről. Egy mai eltávozás, halálozás. Az élet nem tudjuk meddig tart, mikor ér véget, és ha eljő az én időm, nem akarom, hogy úgy érezzem, lemaradtam valamiről, kihagytam valamit, csak azért mert féltem megtenni a szükséges lépéseket.
Pedig emlékszem, hogy régen mertem lépni, tenni. Gyerekkoromban, kamaszként, elhatároztam dolgokat, és megtettem őket. Jelentkeztem szakkörökre, kipróbáltam magam sportokban mindenféle kényszer, ösztönzés nélkül. Mikor jött a lehetőség, hogy el lehet menni Tallinnba, kiküldetésre by Elcoteq, jelentkeztem, és mentem. Egy évvel később Finnország, Salo. Aztán/közben mi történt? elhitették velem, hogy nem vagyok elég jó/menő. Hogy kevés vagyok. EZ már elkezdődött középiskolában, folytatódott a seregben, és kicsúcsosodott munkáim alatt. Főnökeim, kolegáim által.  Én meg naivan elhittem, elfogadtam. Ennek következményeként alul értékelem, alábecsülöm magam.
Pedig amit nem vettem észre, hogy ezek tettek egyre erősebbé, egyre kitartóbbá. Mert meg nem változtam igazán, mindezek ellenére megmaradtam az, aki voltam, a kíváncsi, mindent tudni akaró, tapasztalatokra vágyó gyermek, aki bízik a világban. Aki ragaszkodik az elveihez, a normákhoz, amik mindig is meghatározták lényegiségét. 43 év kellett ahhoz, hogy felismerjem, igazából csak nem értettek meg soha, és nem tudtak hogyan kezelni, mert annyira kilógtam a sorból. A sorból, ahova soha nem is álltam be, maximum csak megpróbáltam, de soha nem is sikerült. És nem is akarok. Már.
És még egy lényeges dolog. Mostantól azon vagyok, hogy azt, hogy mit szeretnék, azt elfelejtem. Helyette az lesz, hogy mit akarok. Mint egy gyerek. Aki akar. Most! Ha nem most, akkor minél előbb!

Gyötrődés ...

A 7végén családlátogatás van. Húsvét után először vagyok megint látogatóba. Anyukámnak meg szófosása van, én meg nem tudok belekezdeni a mondandómba. Pedig szeretném, ha valaki meghallgatna, és az Ő lenne. Ha tanácsot nem is adna, de meghallgatna, és esetleg elmondaná, mit gondol. De az is elég, ha meghallgat.

Update: nos, sikerült meghallgatásra lelnem, és bár megoldásra nem leltem, de legalább kicsit lenyugodott a tudatom. El tudtam mondani, hogy mi az a probléma, ami nyomaszt. De a megoldás továbbra is rám vár. Hajrá!

A Vörös démon csábítása ...

Alapvetőn jók szoktak lenni a megérzéseim, rendszeresen szoktam hagyatkozni az intuíciómra. Alapvetően. De ha nőkről van szó, akkor nem igazán működik. Sűrűn tévedek. Nem működik, cserben hagynak a megérzéseim. Éppen ezért fogalmam sincs, hogy amit látok, tapasztalok, az mennyire valós, és mennyire csak az elképzeléseim játszanak velem. Korábbi ballépéseimnek köszönhetően zavarban vagyok, tanácstalanság fogott el. Pedig elég egyértelműnek tűnik, amit látok. Figyelemfelkeltés. Nagyon is az. Csak az a nyamvadt bizonytalanság. A mitévő legyek esete.
Pedig tudom, hogy a megoldás az lenne, ha sutba dobnám a ragaszkodásomat az elveim, elképzeléseim iránt, és lépnék egy merészet. Magamhoz képest nagyon merészet. Végül is mit veszíthetek? Maximum hamarabb indulok ez után munkába. A probléma ezzel kapcsolatban csak az, hogy jövő héten szabadságon vagyok. Minden eltolódik egy héttel, mire megint esélyem lehet tenni valamit.
Vagy lépek egy merészet. Lépek?

Napi idézet ...

Élj úgy, ahogy szeretnél!

Prophecy

Ami egykor együtt volt, de szétesett, újra összeáll, hogy egész legyen megint ...

Going back to the Playa

Tegnap régi tervemet valósította meg. Végre eljutottam Szentendrére, a Postás strandra. Minden, ami kellett hozzá, megvolt. Kedv, időjárás, napsütés, csak el kellett indulni. Nem kellett csalódnom, tökéletesen megfelelt az elvárásaimnak. Szabadstrand, természetes víz, semmi zsúfoltság, minden adott volt, hogy jól érezzem magam. Még naptejet is vettem, hogy ne égjek le.
Nosztalgikus érzésem volt, gyermekkorom nyarai jutottak eszembe. Mohácson volt nyaralónk , minden nyaram ott töltöttem. Ahhoz volt kicsit hasonló az érzés. A víz szaga, a napsütés, a meleg. Egyetlen negatívum az volt csak, hogy egyedül voltam. Ezen változtatnom kell mindenképp. Mielőbb.
Mindenesetre azért a tegnapi élmény után ma is oda tartok éppen. Élek a lehetőséggel, amit a jó idő nyújt, hogy élvezzem a nyár örömeit.

Felismerések ...

Valamikor a 20as éveim közepén elhatároztam, hogy márpedig én senki elvárásainak nem fogok megfelelni. Elég nekem a saját magamnak felállított elvárások. Na persze! Ehhez képest az a felismerés ért az elmúlt hónapokban, hogy igenis meg akartam felelni bizonyos elvárásoknak, amik nem a sajátjaim. Társadalmi elvárások. Bizonyítási vágy, és kényszer. Hogy mik ezek pontosan?
Sikeresen akartam én is lenni. Mert egy siker orientált világban élünk. Meg akartam mutatni, hogy én is képes vagyok arra, amire mindenki más. De mik is ezek a célok, amiket ha elértem volna, akkor "sikeres" lennék?
Párkapcsolat, család, gyerkőcök. Alap. Az egyik legnagyobb társadalmi elvárás. Gyerekkorunktól kezdve nevelik belénk. Ezt látjuk otthon is. Illetve meg akarjuk mutatni annak, azoknak, akik dobtak annak idején, hogy kellünk másnak. Igenis vagyok annyira jó, hogy más valaki elfogad. Velem akar élni.
Esetemben a probléma alapja az, hogy introvertált vagyok. Ez miatt nehezebben ismerkedek, nyitok mások felé. Ha tetszik a csaj, akkor még inkább. Ez miatt lassúnak tűnhetek. Határozatlannak. Pedig csak túlgondolkodom, agyalom a helyzetet. Ezerszer lejátszom fejben, aztán azt veszem észre, hogy elment a busz. Vagy azt veszem észre, hogy megint bekerültem a "barátzónába". Meh!
Lakás. Mármint saját. Ez kisebb probléma, manapság sokaknak nincs saját lakása. Sokan laknak albérletben, ha mégis saját tulajdonban laknak, akkor nem ritkán hitelből vásárolták.
Autó. Jogosítványom sincs. Az évek során többször kérdezték, hogy miért nincs? Egyrészt így alakult. Másrészt nem érdekel a vezetés. Ellenkező esetben megszereztem volna. De nem. Mikor ezt egyszer kijelentettem, megkaptam, hogy önző vagyok. Pedig nekem nem igazán fűződött hozzá érdeke, hogy legyen.
Karrier. Legyen sikeres munkád, érj el eredményeket a munkáddal! A helyzet az, hogy egyre inkább úgy érzem, hogy pályát tévesztettem. Igazából fogalmam sincs, hogy miért is választottam a szakmámat. Nem tudom, hogy minek kellett volna mennem. És érzem is, hogy egyre kevésbé érdekel a szakmám, annak ellenére, hogy egyre többet érték hozzá. Pedig élvezem, amikor csinálom. De ez nem az én életem. Ez nem én vagyok. Tanácstalanság. Zavar.
Egészen eddig tudat alatt meg akartam felelni ezeknek az elvárásoknak, és mindezzel csak azt értem el, hogy frusztrált lettem. Boldogtalan. Mert siker orientált világunkban nem tudtam megfelelni az elvárásoknak. Mert közben szem elől tévesztettem mindazt, ami tényleg érdekel. Addig sulykolták belém, hogy lúzer vagyok, amíg én magam is elhittem már. Félénk lettem, és visszahúzódó. Vajon van még esélyem változni, változtatni?

My Superhero Powers

Szuperhős képességeim, amiket ismerek:

• Introvertált személyiség
• Szarkazmus
• Szkeptikus (mindig)
• Intuitív, és analitikus gondolkodás
• Fejlett humorérzék
• Cinizmus

My Superhero powers, knowed:

• Introverted personality
• Sarcasm
• Sceptic (always)
• Intuitive and analityc thinking
• Advanced humor
• Cynicism

Re-learning

Még kell tanulnom újra önzőnek lennem. Éppen csak annyira, hogy újra kiálljak magamért. Hogy ne mások, hanem a saját érdekeit, céljaim lebegjenek a szemeim előtt. Elég volt abból, hogy mások érdekeit, érzéseit a magam elé helyeztem. Nem akarom, hogy úgy teljen el az életem, hogy nem tettem semmit az álmaim, céljaim megvalósulásáért.

My Superhero Power

Introvertált vagyok.
És mi a Te szuperképességed?

Easter traveling

Utazok Pécsre, Húzsvéti családlátogatásra. Ahogy az elmúlt években, most is Oszkarral utazok (telekocsi). Az egy dolog, hogy olcsóbb, kényelmesebb, gyorsabb, mint a tömegközlekedés, de ami miatt még tetszik, hogy általában érdekes emberekkel találkozok. Vagy hasznos információk kerülnek hozzám. Mint ahogy most is. A közelmúlt eseményei, történései arra az útra terelték, aminek az lesz a vége, hogy elhagyom az országot. Irány külföld. A lehetőségeim annyira be fognak szűkűlni/megszünni, hogy nem látok más megoldást. Persze megvan a célterület, ami nem más, mint a Kanári szigetek. De erről bővebben majd később. Talán. Erre mi történik? Az egyik utitársamról kiderül, hogy dolgozott egy ideig ott. Gyorsan ki is faggattam , és pozitív válaszokat kaptam. És persze pár tanácsot is. Így azért már nem olyan sötét a jövő, mint ahogy azt pár héttel ezelőtt láttam.