Front ...

Mire tegnap délután hazaértem gyakorlás után, olyan fejfájásom lett, hogy úgy éreztem, mindjárt széthasad a fejem. Egyrészt mintha a halántékom mindkét oldalán befelé nyomtak volna valamit, illetve a fejem tetején volt olyan érzés, mint amikor egy vasdarabot nyomtak volna bele. Először azt hittem, hogy azért, mert éhes, és szomjas vagyok, de aztán rájöttem, hogy csak annyi, hogy front van. Az a tipikusan eső/vihar előtti égbolt volt, a fülem is zúgott rendesen, a légnyomás leesett rendesen. De a megváltó eső csak nem jött, így türelmesen vártam, hogy a gyógyszer hasson. Fejfájásomból kifolyólag nem is mentem vissza a Huszárba, pedig azt is terveztem.
Sebaj, ma is van nap. Itt az idő, hogy ébredés után egy kis borulással kezdjem a napot, aztán nekikezdek teendőimnek. Akarok főzni, hogy legyen mit ennem a következő pár napban. Akarok csinálni paradicsomlevest, mert azt már régen csináltam. Főételnek meg csinálok olívás, babos, tonhalas tésztát paradicsomosan. Paradicsomos napot tartok, egye fene. A lényeg az, hogy jó lesz!
Aztán elmegyek a Központba, gyakorolni. Ott sokkal könnyebben megy, nagyobb mennyiségeket simán megcsinálok. Itthon hamarabb abbahagyom. Más a légkör. Ott a helynek olyan légköre van, ami innen hiányzik. Mindenesetre annak azért örülök, hogy itthon is képes vagyok a gyakorlásra.
Na, sok a szöveg, megint az időt húzom ...

Válaszok nélkül ...

Az utóbbi időben nem először fordul elő velem, hogy olyan kérdéseket kapok, amire nem tudok válaszolni. A legutóbbi így hangzott: "Elgondolkodtál már azon, hogy ki vagy?" És nem tudtam válaszolni. Már jó ideje nem gondolkodtam el ezen. Utoljára talán 5-6 éve, vagy akörül. De az utóbbi időben eszembe se jutott ez a kérdés. Nem volt rá szükség, hogy elgondolkodjak rajta. Mert igazából nem lényeges, nem számít. Mondjuk az is igaz, hogy annyira nem is értettem a kérdést.
A másik hasonló kérdés, mármint úgy értve, hogy nem tudtam rá válaszolni, az pedig az volt, hogy "Te miért vagy buddhista, miért jársz abba a közösségbe?" Nem pontosan így hangzott, de ez volt a lényege. Gondolkodtam, és nem találtam semmi olyat, amit el tudtam volna mondani. Most persze, 2-3 hónappal később már tudom, hogy azt válaszoltam volna, hogy azért, mert természetesnek tűnik, hogy ezt csinálom, mert ez helyes. De még ez sem a teljes, tökéletes válasz. De nincs jobb válaszom.
Igazából Kell ezekre a kérdésekre válaszolnom?

Ami lemaradt ...

... az előző postból.
Jelenleg hétfő délután óta nem dohányzok.Aznap délután még elszívtam egy cigit, és azóta se. Pedig kedden délelőtt kimentem szünetben kolegával a dohányzóba (kint van a szabad ég alatt, de június-júliustól már ott se), vittem is magammal cigit, és mégse gyújtottam rá. Nem kellett, nem hiányzott. A maradék fél dobozomat is odaadtam valakinek, hogy még véletlenül se essek kísértésbe. Mindenesetre már észrevettem, hogy jobban érzem a szagokat, illatokat, és mintha kicsit több energiám is lenne. Ja, és levegőt is könnyebben veszek.
Jelenleg még nem hiányzik, nem érzem az elvonási tüneteket, ami nem is baj. Mondjuk dolgozok azon, hogy ne hiányozzon, sokat segít ebben a meditáció, és az elhatározás is, hogy tényleg abba akarom hagyni. Sok pénzbe kerül, büdös, nem is egészséges, és egyáltalán, minek?
Ole állítólag azt mondta, hogy aki dohányzik, az vagy gyenge, vagy hülye. Esetleg mindkettő.

Elhatározás ...

Nemrég komoly inspirációt kaptam arra, hogy miért is kell rendszeresen gyakorolnom, meditálnom. Igazából többet is, de ezek között volt egy, ami az egyik legerősebb volt.
Már a Húsvéti kurzuson is elég jó dolgok hangzottak el a Ngöndróról, de a legerősebb tanítást a múlandóságról kaptam, Nagymamámtól. Már elmúlt egy hónap, hogy elment, és ez eszembe juttatta, hogy mennyire nem tudjuk, hogy mennyi ideig vagyunk itt, ebben a testben, és azt sem tudhatjuk, hogy mennyi ideig van időnk arra, hogy dolgozzunk a tudattal. Elvégre bármi közbe jöhet. Bármi. Ezért kell élni a lehetőséggel, ha van idő, akkor gyakorolni kell.
A másik indok, hogy miért akarok nekifeküdni rendesen a gyakorlásnak, az az, hogy már 4 éve csinálom a leborulásokat, és már régen befejezhettem volna, mégsem tettem. Lustaságból, főleg. Felesleges szépítgetni, ez miatt nem fejeztem még be. Pedig ott van a tapasztalat, hogy ha rendszeresen végzem a gyakorlatokat, rendszeresen meditálok, akkor annak eredménye van.
Éppen ezért február vége óta próbálom rendszeresen végezni a leborulásokat, és eddig viszonylag kevés kihagyással. A terv igazából az, hogy június elejére befejezem a kötelező mennyiséget. Ehhez csináltam is egy ütemtervet, amit elméletileg tudok is tartani. Így viszont nincs kibúvó, minden nap kell gyakorolni, ha esik, ha fúj, ha süt a nap, ha fáj, nincs mese. Nem szabad teret engedni az egónak. A héten volt a Huszárban egy cseh utazótanító, Jakub, aki szintén azt mondta, hogy lehetőleg törekedjünk a rendszerességre. Nem az számít, hogy mennyit csinálunk meg, hanem az, hogy minden nap legyen meg az a mennyiség, amit meg tudunk csinálni. Ha az csak 27, akkor annyi. De csináljuk meg. Én ennél kicsit többet vállalok be, elvégre még vissza van kb. 32000, és ezt akarom bő 1 hónap alatt befejezni. És be is fogom.
A héten már sikerült viszonylag rendszeresen gyakorolnom, hétfő, és péntek kivételével sikerült korábban felkelnem, és gyakorolni, de azért a pénteki sem maradt el, csak este a Centrumban csináltam meg. Az a terv, hogy ha időm engedi, akkor egy nap többször is csinálom, sőt, ha tehetem, akkor ezzel kezdem a napot.
Így most fogom magam, és mivel direkt azért keltem fel korán, hogy gyakoroljak, nekifogok, minden lény javára ...
Karmapa Csennó!

Gyerekek ...

Most, hogy már csütörtök óta itthon vagyok, kicsit meggondolandó, hogy majd valamikor a közeljövőben akarok-e gyereket (persze, hogy akarok!). Unokahúgom most lesz 7 éves, és amennyi energia van benne, az valami hihetetlen. Nincs nyugta. És mivel itthon vagyok, így nekem se nagyon. Pedig most ebéd után jól esik a pihenés, de Lizus játszani akar, rohangál, ugrál, és nem érti meg, hogy miért nem akar vele játszani senki. Persze csak arról van szó, hogy ő kevesebbet eszik, mint egy felnőtt, és még nincs meg az igénye az ebéd utáni pihenéshez. Vagy már nincs. Elvégre nagylány, aki hamarosan megy iskolába, és már nem kell aludni délután. De ahhoz még eléggé kicsi, hogy azt nem képes megérteni, hogy a világ nem körülötte forog. Hogy a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy azt ő szeretné. Így most hiszti van.
Hogy értessem meg egy gyerekkel (akit imádok), hogy én most mást csinálok, és nem fogok azonnal ugrani, hogy vele játszak?

Furcsa érzések, gondolatok ...

Mikor 3 éve felmentem Budapestre, akkor úgy gondoltam, hogy havonta 1x hazajövök Pécsváradra. Ez működött is egészen tavalyig, amikor is fél évig voltam munkanélküli. Tavaly összesen 6x voltam itthon, eleinte pénzügyi okok miatt, utána meg a munkarendem, illetve programok szóltak közbe. De már októberben, amikor itthon voltam, észrevettem, hogy bizonyos idő után (2 nap) már nem van kedv annyira itthon lenni. Ez Karácsonykor jobban kiütközött, persze akkor 5 napot voltam itthon. Mindenesetre sok volt, ennyi időt eltölteni a Családommal elég kimerítő volt. Egyrészt nem igazán tudtam meditálni itthon (unokahúgom mellett elég nehéz, és hely sem nagyon van), másrészt vannak olyan dolgok, amiket a Családomtól is nehezen tudok elviselni, de legalább gyakoroltam a türelmet. Azóta 2x voltam itthon, februárban, illetve most. A mostani alkalom amúgy sem örömteli, de az a helyzet, hogy ha sokáig vagyok itthon, az nem túl jó. Unatkozok, nem tudok mit kezdeni magammal, és ha ez okból kifolyólag leülök a net elé, akkor persze megszólnak.
Így az az elhatározás született meg bennem, hogy a továbbiakban 2-3 havonta fogok csak hazautazni. Ez anyagilag is jobban kifizetődő, egy oda-vissza út 8-9eHUF-ba kerül, az meg azért nem kis pénz. Amúgy is, leendő munkarendem sem fogja annyira megengedni, hogy sűrűn járjak haza. Bár abból lehet majd probléma, hogy valószinüleg nem 7végéken fogok hazajárni, elvégre akkor esélyesebb, hogy valami Dharma-programra megyek. Mindegy, ez még a jövő zenéje.
Most is azon gondolkodok, hogy miután visszaértem Bp-re, nem rögtön hazamegyek, hanem először a Centrumba, Huszárba. Hiányzik az a légkör, ami ott van, pláne úgy, hogy már 1 hete nem voltam. De ezt az előző postban már kifejtettem, hogy miért. Jó ott lenni, szeretem azt a helyet. Meg hát kíváncsi vagyok valamire, és ezt le kell ellenőrizni. Szóval nagy az esély arra, hogy csak későn érek haza annak ellenére, hogy  fél8kor már Bp-en leszek.

Zanza ...

Lassan másfél hónapja, hogy elkezdtem dolgozni a Continál. Jelenleg még office-timeban (8:00-16:30) dolgozok, de már kicsit unom, szívesen mennék már műszakba. Ez május másodikán fog bekövetkezni, addig tanulós időszak van. Sebaj, kivárom.

Leendő munkarendemet várom, több szempontból is. Egyrészt a 2 nap meló, 2 nap pihenő mellett elég rendszeresen tudok majd gyakorolni. Elég határozott szándékom jelenleg, hogy komolyan nekikfekszek a ngöndrónak, ezt kezdve azzal, hogy befejezem a Leborulásokat. Szeretném mihamarabb, elvégre már 4 éve elkezdtem. Jelenleg elég jól állok a projectben, valamikor február elején nekiálltam, azóta többnyire rendszeresen tudok gyakorolni. Sajnos ezen a héten nem nagyon sikerült, de ennek oka volt, de ezt majd később. Alapvetően az a szándék, hogy a napi rendszeresség legyen meg, és ha ez mellett szabadnapokon van idő, akár még lehet többször is. És persze ha megvan a kötelező, előírt mennyiség (111111), akkor nem fogom abbahagyni, folytatom, ahogy tudom. Persze azután a következő gyakorlatra kell fókuszálni, de attól még csinálhatom a leborulásokat.

Sajnos nemrég megint tanítást kaptam a múlandóságról, pár hete meghalt anyai Nagymamám. 79 éves volt, szép hosszú életet élt meg. Szerencsésnek mondhatom magam, mert rengeteg időt töltöttem nála gyerekkoromban, és olyan szabadságot tapasztaltam meg ott, szünidőkben, ami jelentősen befolyásolta életem későbbi szakaszait. Mindent megadott, amit csak tudott, de legfőképp szeretetet, gondoskodást. Hiányzik. Pedig csináltam neki Phowát, próbáltam a tanításokra gondolni. Az is eszembe jutott, hogy már öreg volt, és beteg, és sajnos már lehetett számítani rá, hogy bekövetkezik. De ... erre nem lehet felkészülni. Ahogy egyre inkább közeledett a tegnapi nap, a temetés napja, egyre lehangoltabb lettem, nem éreztem magam jól, és ezen a meditáció sem segített. Illetve biztos, hogy segített, csak többet vártam el. Hm. Elvárások. A héten már be se mentem a Centrumba. Egyik ismerős mondta, hogy lesznek még olyan pillanatok, időszakok, amikor jön a hiányérzet, az üresség érzése, a lehangoltság. Mondjuk már van benne némi tapasztalatom, Apám búcsúztatója előtt hasonlókat éltem át, így már felkészültebb voltam. Valamivel.

De vannak dolgok, amikre az ember nem tud felkészülni. Tegnap, amikor megérkeztünk Nagymamám házához, akkor kellett szembesülnöm távozásának tényével fizikálisan. Ott volt a ház, amihez oly sok szép és jó emlék fűződik, ott voltak Nagynénémék, Mi, és mégis üres volt a ház. Mert nem volt ott Nagymamám. Csak bolyongtam a házban, az udvaron, és jöttek az emlékek, ahogy néztem a bútorokat, az épületeket, fákat, fényképeket. És nem nagyon tudtam, hogy mit csináljak.
Maga a temetés egyszerű volt, mégis ünnepélyes, és szép. Nem volt nagy tömeg, főleg a szűk család volt ott, illetve pár ismerős a faluból, meg innen-onnan. És ez így volt jó. Szerencsére nem volt egyházi temetés, így nem kellett végighallgatnom egy olyan beszédet, amivel abszolút nem értettem volna egyet.
A temetés után volt egy kis összejövetel, ami már lényegesen oldottabb, kellemesebb, vidámabb hangulatban telt el. Ahogy ilyenkor lennie kell. Előkerültek emlékek, történetek. Jó volt, tényleg. A nap többi része pihenéssel telt, ez a nap mindenkiből elég sokat kivett.

Nagymamám távozása az elmúlt pár hetet nagyban befolyásolta, így nem is tudom, hogy más dolgokra, ügyekre milyen hatással volt, az majd mostanában fog kiderülni. Bízok benne, hogy még jó irányba haladhatnak bizonyos dolgok, de ezt hamarosan megtudom. Talán még nincs késő.

Vallomás

Gyáva vagyok ...

... és hülye is ...