Egyértelműen alábecsültem, és alulértékeltem magam eddig. Sokkal több mindenre vagyok képes, és sokkal több rejtőzik bennem, mint amit eddig feltételeztem.
2019. július 31., szerda
Summer!
Hosszú évek óta a legjobb nyárban van részem. De tényleg. Talán 2016-ban volt csak ennél jobb, hiszen akkor sokat utaztam. Malaga, Mangutovo, és az EC Németországban, Immenstadt mellett. Az tényleg fantasztikus, csodálatos nyár volt.
Az idei nyáron nem utaztam igazából sehova, csak Pellérdre, családlátogatásra, illetve a szentendreiszennyvizes szabad strandot látogattam csak. Hogy miért számít mégis jónak ez a nyár? Egyrészt azért, mert végre nem csak arról szól, hogy szabadidőmben a szobámban pihengetek, próbálok regenerálódni, semmit tevéssel, netezéssel agyoncsapva az időt. Nem. Ez a nyár nem erről szól eddig. Egyrészt elővettem a biciklimet (igen, az enyém, mint nemrég kiderült, 2012-ben kaptam egy buddhista baráttól, hogy könnyebb legyen a közlekedésem), és használom, kilométerek sokaságát tekertem le vele. Budapest ismeretlen részeit fedezem fel, vagy csak a testmozgás örömeit élvezem 2 keréken. Jó pár helyet kell még a nyár folyamán felfedeznem, meglátogatnom, ezek egy része a Duna mentén van.
Másrészt a szentendrei strandon, a Duna partján üldögélve, heverészve számtalan régi emlék, és érzés fogott el, amik segítettek átértékelni, az elmúlt évtizedeket, éveket, végiggondolni az életemet. És 43 év után sikerült elfogadnom a testemet, önmagamat, felismerve, hogy mindazoknak, akik eddig próbáltak hátráltatni, próbálták elhitetni vele, hogy mennyire értéktelen vagyok, mekkora lúzer vagyok, mindazoknak tulajdonképpen hálás vagyok, hogy megtanítottak küzdeni, megtanítottak arra, hogyan álljak talpra újra, ha elbukok, és hogyan maradjak önmagam, nem engedve a nyomásnak. Hű maradtam önmagamhoz. És talán visszatértem önmagamhoz. Ez még egy jó kérdés, amit majd az idő eldönt. Mindenesetre végignéztem emlékeimen keresztül ezeken az embereken, majd tartottam magam elé, és igazából nem panaszkodhatok semmilyen téren.
Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy elégedett vagyok a jelenlegi helyzetemen, és nincs min változtatni, nincs hova fejlődni. Igenis van! Nem kevés munka vár rám, mert változtatni akarok, bizonyos dolgokon. Az életemen, az életemen minőségén. A hogy, és miként persze még elég ködös. De valami már változott, aminek köszönhetően könnyebbnek tűnnek a dolgok, kevesebbet aggódok, és az alap hangulatom is sokkal vidámabb. Nem tudom. De jó érzések uralkodnak mostanában rajtam. Aztán lehet, hogy hamarosan ez elmúlik, és megint jön az áradat, ami mindent elsöpör. Vagy nem.
Ezen kívül, annak ellenére, hogy a szomszédomban zajló építkezéssel a faszom tele van, tulajdonképpen hálás vagyok az építkezésért, mert ennek köszönhetően nem akarok otthon tartózkodni napközben. Nem akarom a zajokat, hangzavart (fúrás, kopácsolás, flexelés, és gépek zúgása), a román munkások beszélgetését hallgatni. Nem, inkább aktivizálom magam, és kitalálom, hogy mit akarok csinálni, hogy lefoglaljam magam, hogy jól érezzem magam. És jó érzés aktívnak lenni, tapasztalni a körülöttem lévő világot, nem pedig a négy fal között tespedni, öregesen.
Nemrég újra visszatértem a buddhizmushoz. Nem, ez így nem igaz. Mert nem távolodtam el tőle soha, mióta menedéket vettem. Inkább arról van szó, hogy az elmúlt egy év annyi pofont adott, és feszültséget okozott, hogy egyszerűen szükségem volt egy kis térre, mindentől távol, és egy kis időre, hogy pár dolgot megemésszek, végiggondoljak, illetve átvészeljem, túléljem az elmúlt évet. De megint elkezdtem járni a központba, és megint meditálok, amennyire lehet, rendszeresen, napi szinten, rendszerességgel. Az elmúlt fél évben csak a mantrázni tudtam, és ez is számít, de ami lényeges, hogy képes vagyok megint meditálni. Mindezt a kényszer érzése nélkül, örömtelien.
Szóval hálás vagyok ezért a nyárért, mert már szinte elfelejtett érzések fogtak el újra. Mert ha csak kis örömök is ezek, de értékelni, élvezni kell ezeket is. Félelem nélkül, örömtelien ...
Az idei nyáron nem utaztam igazából sehova, csak Pellérdre, családlátogatásra, illetve a szentendrei
Másrészt a szentendrei strandon, a Duna partján üldögélve, heverészve számtalan régi emlék, és érzés fogott el, amik segítettek átértékelni, az elmúlt évtizedeket, éveket, végiggondolni az életemet. És 43 év után sikerült elfogadnom a testemet, önmagamat, felismerve, hogy mindazoknak, akik eddig próbáltak hátráltatni, próbálták elhitetni vele, hogy mennyire értéktelen vagyok, mekkora lúzer vagyok, mindazoknak tulajdonképpen hálás vagyok, hogy megtanítottak küzdeni, megtanítottak arra, hogyan álljak talpra újra, ha elbukok, és hogyan maradjak önmagam, nem engedve a nyomásnak. Hű maradtam önmagamhoz. És talán visszatértem önmagamhoz. Ez még egy jó kérdés, amit majd az idő eldönt. Mindenesetre végignéztem emlékeimen keresztül ezeken az embereken, majd tartottam magam elé, és igazából nem panaszkodhatok semmilyen téren.
Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy elégedett vagyok a jelenlegi helyzetemen, és nincs min változtatni, nincs hova fejlődni. Igenis van! Nem kevés munka vár rám, mert változtatni akarok, bizonyos dolgokon. Az életemen, az életemen minőségén. A hogy, és miként persze még elég ködös. De valami már változott, aminek köszönhetően könnyebbnek tűnnek a dolgok, kevesebbet aggódok, és az alap hangulatom is sokkal vidámabb. Nem tudom. De jó érzések uralkodnak mostanában rajtam. Aztán lehet, hogy hamarosan ez elmúlik, és megint jön az áradat, ami mindent elsöpör. Vagy nem.
Ezen kívül, annak ellenére, hogy a szomszédomban zajló építkezéssel a faszom tele van, tulajdonképpen hálás vagyok az építkezésért, mert ennek köszönhetően nem akarok otthon tartózkodni napközben. Nem akarom a zajokat, hangzavart (fúrás, kopácsolás, flexelés, és gépek zúgása), a román munkások beszélgetését hallgatni. Nem, inkább aktivizálom magam, és kitalálom, hogy mit akarok csinálni, hogy lefoglaljam magam, hogy jól érezzem magam. És jó érzés aktívnak lenni, tapasztalni a körülöttem lévő világot, nem pedig a négy fal között tespedni, öregesen.
Nemrég újra visszatértem a buddhizmushoz. Nem, ez így nem igaz. Mert nem távolodtam el tőle soha, mióta menedéket vettem. Inkább arról van szó, hogy az elmúlt egy év annyi pofont adott, és feszültséget okozott, hogy egyszerűen szükségem volt egy kis térre, mindentől távol, és egy kis időre, hogy pár dolgot megemésszek, végiggondoljak, illetve átvészeljem, túléljem az elmúlt évet. De megint elkezdtem járni a központba, és megint meditálok, amennyire lehet, rendszeresen, napi szinten, rendszerességgel. Az elmúlt fél évben csak a mantrázni tudtam, és ez is számít, de ami lényeges, hogy képes vagyok megint meditálni. Mindezt a kényszer érzése nélkül, örömtelien.
Szóval hálás vagyok ezért a nyárért, mert már szinte elfelejtett érzések fogtak el újra. Mert ha csak kis örömök is ezek, de értékelni, élvezni kell ezeket is. Félelem nélkül, örömtelien ...
Hasznos tanácsok ...
Ezeket most találtam, mint olyan szempontokat, amiket követve nyugodtabb lesz az életünk. Érdekes, hogy nemrég pár sor ezek közül magamtól jutott az eszembe, és próbálom ezeket a mindennapokban alkalmazni. De azért leírom ide. Hasznosnak tűnnek:
1. Ne időzz a kudarcoknál és a kellemetlenségeknél
2. Ne akadj ki, ha a dolgok nem úgy mennek, ahogy menniük kéne
3. Ne pazarold az időt arra, hogy mások sikerét, vagyonát irigyled, vagy haragszol rájuk/magadra/a világra emiatt
4. Ne vonj le messzemenő következtetéseket abból, ha valami nem jön össze
5. Ne dramatizáld túl a nehézségeket és hibákat, amik az élet velejárói
6. Ne pazarold az időt arra, hogy a „tökéletes életet” próbálod megvalósítani
7. Tölts több időt azzal, hogy másokkal értékes kapcsolatot építesz
8. Légy hálás azért, amid van
9. Minden nap adj az agyadnak pihenőt
10. Légy jelen az adott pillanatban
11. Ismerd fel a negatív gondolatokat
12. Építs erős társas hálót magad köré
13. Fókuszálj az összetartozásra
14. Adj és fogadj el segítséget
Principles, and morality ...
Elvek, és moralitás. Miért van szükség ezekre? Szükség van-e rá egyáltalán? Ezeket a kérdéseket most csak saját szempontomból fogom vizsgálni.
Nem egyszer előfordult, hogy morális elveim tulajdonképpen csak hátráltattak, akadályoztak. Akkor miért nem dobtam egyszerűen sutba őket? Miért nem hagytam el ezeket? Talán azért, mert ezek a számomra meghatározóak. Irányt adnak. Így érzem tisztességesnek másokkal, és magammal szemben, hogy ezeket az elveket, szempontokat figyelembe veszem, ezek mentén haladok életem során.
Félreértés ne essék, nem tartom magam egy erkölcsös embernek. Kíváncsiságom végett nagyok sok mindent megteszek, kipróbálok. De mindezt úgy, hogy közben megpróbálok másoknak nem ártani. Megpróbálok! Arra törekszem, hogy így legyen.
Az utóbbi napokban elgondolkoztam, hogy mi hasznom van, ha minden elvemet betartom. Segít-e abban, hogy előrébb jussak, vagy éppen hátráltat? Ezt mindenképpen felül kell vizsgálnom, átértékelnem, ahogy a közelmúltban eddigi életemet is mérlegre tettem, és átértékeltem. Valószínű, hogy pár korábbi szokásomat, elképzelésemet elhagyom, mert nem látom értelmét. Mindezt úgy hogy továbbra is törekedni fogok arra, hogy másoknak ne ártsak.
Nem egyszer előfordult, hogy morális elveim tulajdonképpen csak hátráltattak, akadályoztak. Akkor miért nem dobtam egyszerűen sutba őket? Miért nem hagytam el ezeket? Talán azért, mert ezek a számomra meghatározóak. Irányt adnak. Így érzem tisztességesnek másokkal, és magammal szemben, hogy ezeket az elveket, szempontokat figyelembe veszem, ezek mentén haladok életem során.
Félreértés ne essék, nem tartom magam egy erkölcsös embernek. Kíváncsiságom végett nagyok sok mindent megteszek, kipróbálok. De mindezt úgy, hogy közben megpróbálok másoknak nem ártani. Megpróbálok! Arra törekszem, hogy így legyen.
Az utóbbi napokban elgondolkoztam, hogy mi hasznom van, ha minden elvemet betartom. Segít-e abban, hogy előrébb jussak, vagy éppen hátráltat? Ezt mindenképpen felül kell vizsgálnom, átértékelnem, ahogy a közelmúltban eddigi életemet is mérlegre tettem, és átértékeltem. Valószínű, hogy pár korábbi szokásomat, elképzelésemet elhagyom, mert nem látom értelmét. Mindezt úgy hogy továbbra is törekedni fogok arra, hogy másoknak ne ártsak.
2019. július 26., péntek
Holiday!
A 7en töltöm nyári szabadságom. Nem kell valami nagy dologra gondolni, semmi utazás, vagy buddhista kurzus. De nem is az a passzív otthonülős, semmittevős fajta.
Múlt 7végén családlátogatás volt, meglátogattam Anyukámékat, találkoztam Öcsémékkel is, ettem finom halászlét, amit már régóta ettem volna. Szeretek főzni, de ennek még nem mertem nekiállni.
Na jó, az igazat megvallva a hétfő az valamelyest lazulós volt. Hamarosan le fog járni a személyim, ezért délelőtt azt intéztem, majd főzés pár napnyi ebédet, aztán punnyadás, internet, némi játék. De igazából ez nem elégítette ki az igényeimet, vágyaimat. Ezt bármikor meg tudom tenni, és tulajdonképpen már meg is tettem jó párszor, főleg télen. Valami aktívabbra vágytam, valami intenzívebbet akartam csinálni.
Éppen ezért kedden a tettek mezejére léptem, és kibicikliztem Szentendrére, a Postás strandra. Másfél óra alatt kitekertem, majd megérkezve szinte azonnal csobbantam a Duna vizébe, és úszva hűsítettem magam. A mostani kánikulában, hőségben ez kimondottan élvezetes. Annyira jól éreztem magam, hogy eredeti elképzelésemet felülírva nem du5kor, hanem 6kor indultam csak haza. Hazafele tekerve euforikus érzés fogott el, gondolom az egész napi programon kívúl a csodálatos táj, amin keresztül haladtam sokat adott ehhez. Másnap ugyanígy tettem, megint biciklivel ki Szentendrére. Már meg se próbáltam 5kor haza indulni, de azért 6 óra lett a távozás időpontja. Ismerve képességeimet, korlátaimat, főleg, hogy éreztem, már nincs bennem annyi kraft, mint előző nap. Meg is fogadtam, hogy legközelebb bicikli marad otthon, én meg HÉV-vel utazok. Kényelmesebb, gyorsabb. Egyrészt. Másrészt meg volt olyan útszakasz Szentendre előtt, ami a Vízmű tulajdonában áll, és hát, meg is látszik, sajnos. Nem arról van szó, hogy kátyús az út. Nem. Maga az egész út egy nagy kátyú. Ahol van aszfalt. Ahol meg nincs, az tele van gödrökkel, puklákkal, szétrázza az embert. Azon a szakaszon utazni felér egy prosztata masszázzsal. Ezen én 4x mentem végig, amiből kicsit elegem lett, és amúgy is kell egy kis lazulás, pihenés az izmoknak.
A mai nap érdekesebb volt, mert találkoztam egy buddhista barátommal is a strandon, illetve ott volt egy ismerőse, így nem egyedül töltöttem el az időmet. Tudtam beszélgetni, kellemesen telt az idő, minőségi változás volt az előző napokhoz képest, bár azokkal kapcsolatban sem panaszkodhatok. Közben reagáltam a születésnapi köszöntésekre - ma töltöttem be a 43. évemet.
Mivel ma HÉV-vel utaztam, így hamarabb is indultam vissza, be akartam menni a Központba, hogy találkozzak buddhista barátaimmal is, és meditáljak. Mármint ott is. Mert itthon is tudok, nem kell ahhoz gompa, igazából bárhol lehet. Csak ott jobban megy, jobbak a körülmények. Ja, érdekesség. Megpróbáltam kicsit csalni a HÉV-en. Odafelé nem ellenőrizték a jegyem, így megpróbáltam visszafele is azzal utazni.Nem ment. A jegyen rajta van a viszonylat, hogy honnan hova. Szerencsére nem kellett büntit fizetni, csak a normál jegy árát. A Buddhák vigyáznak rám, hogy ne halmozzak fel negatív karmát. Igazán jó fejek 😀
Amúgy az egész strandolás határozottan jó érzés volt. Nem csak azért,mert ott, és akkor jól éreztem magam. Eszembe jutottak a régi mohácsi nyarak, amik meghatározták gyerekkoromat, és megannyi élménnyel gazdagítottak. Emlékek sokasága árasztotta el tudatomat, szinte visszarepítve térben és időben, újra átélve azokat a pillanatokat. Mindehhez hozzásegített a Duna illata, a folyó csobogása, a fák suhogása, és az ég kéksége. A tudat, hogy vannak dolgok, amik nem változnak. A gyerekek falkában rohangáltak, gödröket, várakat építve, az iszapban dagonyázva, tudva, hogy most büntetlenül megtehetik, hogy tetőtől talpig mocskosak lehetnek. Visongtak, örömtelien visongtak, amikor apu dobálta őket a vízbe. Belerohantak a hullámokba, amit a motorcsónakok, sétahajók keltettek. mint mi, annak idején 30-35 éve. Ezt nézve szinte újra gyereknek éreztem magam.
Hosszú idő után végre újra igazán örültem, elfogott valami boldogság, és nyugalom, amiben már régen volt részem. Rátaláltam arra, aki egykor voltam, aki igazából vagyok, csak elfelejtettem. Mint amikor a tekintetet elhomályosító fátylak lehullanak, és rájössz, hogy mindaz, amit eddig Ebben hiszek!látni véltél, csak káprázat, képzelet.
És igen, ezek után ki merem jelenteni, hogy jó pár év után ez a legszebb nyaram! Bízok benne, hogy még nem ért véget, ez csak a kezdete valaminek, valami nagyszerűbbnek, csodálatosnak! Mert az élet szép, tele van csodával, és varázslattal! Én hiszek ebben.
Múlt 7végén családlátogatás volt, meglátogattam Anyukámékat, találkoztam Öcsémékkel is, ettem finom halászlét, amit már régóta ettem volna. Szeretek főzni, de ennek még nem mertem nekiállni.
Na jó, az igazat megvallva a hétfő az valamelyest lazulós volt. Hamarosan le fog járni a személyim, ezért délelőtt azt intéztem, majd főzés pár napnyi ebédet, aztán punnyadás, internet, némi játék. De igazából ez nem elégítette ki az igényeimet, vágyaimat. Ezt bármikor meg tudom tenni, és tulajdonképpen már meg is tettem jó párszor, főleg télen. Valami aktívabbra vágytam, valami intenzívebbet akartam csinálni.
Éppen ezért kedden a tettek mezejére léptem, és kibicikliztem Szentendrére, a Postás strandra. Másfél óra alatt kitekertem, majd megérkezve szinte azonnal csobbantam a Duna vizébe, és úszva hűsítettem magam. A mostani kánikulában, hőségben ez kimondottan élvezetes. Annyira jól éreztem magam, hogy eredeti elképzelésemet felülírva nem du5kor, hanem 6kor indultam csak haza. Hazafele tekerve euforikus érzés fogott el, gondolom az egész napi programon kívúl a csodálatos táj, amin keresztül haladtam sokat adott ehhez. Másnap ugyanígy tettem, megint biciklivel ki Szentendrére. Már meg se próbáltam 5kor haza indulni, de azért 6 óra lett a távozás időpontja. Ismerve képességeimet, korlátaimat, főleg, hogy éreztem, már nincs bennem annyi kraft, mint előző nap. Meg is fogadtam, hogy legközelebb bicikli marad otthon, én meg HÉV-vel utazok. Kényelmesebb, gyorsabb. Egyrészt. Másrészt meg volt olyan útszakasz Szentendre előtt, ami a Vízmű tulajdonában áll, és hát, meg is látszik, sajnos. Nem arról van szó, hogy kátyús az út. Nem. Maga az egész út egy nagy kátyú. Ahol van aszfalt. Ahol meg nincs, az tele van gödrökkel, puklákkal, szétrázza az embert. Azon a szakaszon utazni felér egy prosztata masszázzsal. Ezen én 4x mentem végig, amiből kicsit elegem lett, és amúgy is kell egy kis lazulás, pihenés az izmoknak.
A mai nap érdekesebb volt, mert találkoztam egy buddhista barátommal is a strandon, illetve ott volt egy ismerőse, így nem egyedül töltöttem el az időmet. Tudtam beszélgetni, kellemesen telt az idő, minőségi változás volt az előző napokhoz képest, bár azokkal kapcsolatban sem panaszkodhatok. Közben reagáltam a születésnapi köszöntésekre - ma töltöttem be a 43. évemet.
Mivel ma HÉV-vel utaztam, így hamarabb is indultam vissza, be akartam menni a Központba, hogy találkozzak buddhista barátaimmal is, és meditáljak. Mármint ott is. Mert itthon is tudok, nem kell ahhoz gompa, igazából bárhol lehet. Csak ott jobban megy, jobbak a körülmények. Ja, érdekesség. Megpróbáltam kicsit csalni a HÉV-en. Odafelé nem ellenőrizték a jegyem, így megpróbáltam visszafele is azzal utazni.Nem ment. A jegyen rajta van a viszonylat, hogy honnan hova. Szerencsére nem kellett büntit fizetni, csak a normál jegy árát. A Buddhák vigyáznak rám, hogy ne halmozzak fel negatív karmát. Igazán jó fejek 😀
Amúgy az egész strandolás határozottan jó érzés volt. Nem csak azért,mert ott, és akkor jól éreztem magam. Eszembe jutottak a régi mohácsi nyarak, amik meghatározták gyerekkoromat, és megannyi élménnyel gazdagítottak. Emlékek sokasága árasztotta el tudatomat, szinte visszarepítve térben és időben, újra átélve azokat a pillanatokat. Mindehhez hozzásegített a Duna illata, a folyó csobogása, a fák suhogása, és az ég kéksége. A tudat, hogy vannak dolgok, amik nem változnak. A gyerekek falkában rohangáltak, gödröket, várakat építve, az iszapban dagonyázva, tudva, hogy most büntetlenül megtehetik, hogy tetőtől talpig mocskosak lehetnek. Visongtak, örömtelien visongtak, amikor apu dobálta őket a vízbe. Belerohantak a hullámokba, amit a motorcsónakok, sétahajók keltettek. mint mi, annak idején 30-35 éve. Ezt nézve szinte újra gyereknek éreztem magam.
Hosszú idő után végre újra igazán örültem, elfogott valami boldogság, és nyugalom, amiben már régen volt részem. Rátaláltam arra, aki egykor voltam, aki igazából vagyok, csak elfelejtettem. Mint amikor a tekintetet elhomályosító fátylak lehullanak, és rájössz, hogy mindaz, amit eddig Ebben hiszek!látni véltél, csak káprázat, képzelet.
És igen, ezek után ki merem jelenteni, hogy jó pár év után ez a legszebb nyaram! Bízok benne, hogy még nem ért véget, ez csak a kezdete valaminek, valami nagyszerűbbnek, csodálatosnak! Mert az élet szép, tele van csodával, és varázslattal! Én hiszek ebben.
2019. július 25., csütörtök
No Fear!
Léptem egy merészet, ami igazából annyit tesz, hogy túlléptem félelmeimen, aggodalmaimon. Több minden vezetett ehhez. Egy magyar sorozat epizódja. Beszélgetés Anyukámmal. Régóta tartó gondolkodás az elmúlt évtizedekről, az eddigi életemről. Egy mai eltávozás, halálozás. Az élet nem tudjuk meddig tart, mikor ér véget, és ha eljő az én időm, nem akarom, hogy úgy érezzem, lemaradtam valamiről, kihagytam valamit, csak azért mert féltem megtenni a szükséges lépéseket.
Pedig emlékszem, hogy régen mertem lépni, tenni. Gyerekkoromban, kamaszként, elhatároztam dolgokat, és megtettem őket. Jelentkeztem szakkörökre, kipróbáltam magam sportokban mindenféle kényszer, ösztönzés nélkül. Mikor jött a lehetőség, hogy el lehet menni Tallinnba, kiküldetésre by Elcoteq, jelentkeztem, és mentem. Egy évvel később Finnország, Salo. Aztán/közben mi történt? elhitették velem, hogy nem vagyok elég jó/menő. Hogy kevés vagyok. EZ már elkezdődött középiskolában, folytatódott a seregben, és kicsúcsosodott munkáim alatt. Főnökeim, kolegáim által. Én meg naivan elhittem, elfogadtam. Ennek következményeként alul értékelem, alábecsülöm magam.
Pedig amit nem vettem észre, hogy ezek tettek egyre erősebbé, egyre kitartóbbá. Mert meg nem változtam igazán, mindezek ellenére megmaradtam az, aki voltam, a kíváncsi, mindent tudni akaró, tapasztalatokra vágyó gyermek, aki bízik a világban. Aki ragaszkodik az elveihez, a normákhoz, amik mindig is meghatározták lényegiségét. 43 év kellett ahhoz, hogy felismerjem, igazából csak nem értettek meg soha, és nem tudtak hogyan kezelni, mert annyira kilógtam a sorból. A sorból, ahova soha nem is álltam be, maximum csak megpróbáltam, de soha nem is sikerült. És nem is akarok. Már.
És még egy lényeges dolog. Mostantól azon vagyok, hogy azt, hogy mit szeretnék, azt elfelejtem. Helyette az lesz, hogy mit akarok. Mint egy gyerek. Aki akar. Most! Ha nem most, akkor minél előbb!
Pedig emlékszem, hogy régen mertem lépni, tenni. Gyerekkoromban, kamaszként, elhatároztam dolgokat, és megtettem őket. Jelentkeztem szakkörökre, kipróbáltam magam sportokban mindenféle kényszer, ösztönzés nélkül. Mikor jött a lehetőség, hogy el lehet menni Tallinnba, kiküldetésre by Elcoteq, jelentkeztem, és mentem. Egy évvel később Finnország, Salo. Aztán/közben mi történt? elhitették velem, hogy nem vagyok elég jó/menő. Hogy kevés vagyok. EZ már elkezdődött középiskolában, folytatódott a seregben, és kicsúcsosodott munkáim alatt. Főnökeim, kolegáim által. Én meg naivan elhittem, elfogadtam. Ennek következményeként alul értékelem, alábecsülöm magam.
Pedig amit nem vettem észre, hogy ezek tettek egyre erősebbé, egyre kitartóbbá. Mert meg nem változtam igazán, mindezek ellenére megmaradtam az, aki voltam, a kíváncsi, mindent tudni akaró, tapasztalatokra vágyó gyermek, aki bízik a világban. Aki ragaszkodik az elveihez, a normákhoz, amik mindig is meghatározták lényegiségét. 43 év kellett ahhoz, hogy felismerjem, igazából csak nem értettek meg soha, és nem tudtak hogyan kezelni, mert annyira kilógtam a sorból. A sorból, ahova soha nem is álltam be, maximum csak megpróbáltam, de soha nem is sikerült. És nem is akarok. Már.
És még egy lényeges dolog. Mostantól azon vagyok, hogy azt, hogy mit szeretnék, azt elfelejtem. Helyette az lesz, hogy mit akarok. Mint egy gyerek. Aki akar. Most! Ha nem most, akkor minél előbb!
2019. július 20., szombat
Gyötrődés ...
A 7végén családlátogatás van. Húsvét után először vagyok megint látogatóba. Anyukámnak meg szófosása van, én meg nem tudok belekezdeni a mondandómba. Pedig szeretném, ha valaki meghallgatna, és az Ő lenne. Ha tanácsot nem is adna, de meghallgatna, és esetleg elmondaná, mit gondol. De az is elég, ha meghallgat.
Update: nos, sikerült meghallgatásra lelnem, és bár megoldásra nem leltem, de legalább kicsit lenyugodott a tudatom. El tudtam mondani, hogy mi az a probléma, ami nyomaszt. De a megoldás továbbra is rám vár. Hajrá!
2019. július 19., péntek
A Vörös démon csábítása ...
Alapvetőn jók szoktak lenni a megérzéseim, rendszeresen szoktam hagyatkozni az intuíciómra. Alapvetően. De ha nőkről van szó, akkor nem igazán működik. Sűrűn tévedek. Nem működik, cserben hagynak a megérzéseim. Éppen ezért fogalmam sincs, hogy amit látok, tapasztalok, az mennyire valós, és mennyire csak az elképzeléseim játszanak velem. Korábbi ballépéseimnek köszönhetően zavarban vagyok, tanácstalanság fogott el. Pedig elég egyértelműnek tűnik, amit látok. Figyelemfelkeltés. Nagyon is az. Csak az a nyamvadt bizonytalanság. A mitévő legyek esete.
Pedig tudom, hogy a megoldás az lenne, ha sutba dobnám a ragaszkodásomat az elveim, elképzeléseim iránt, és lépnék egy merészet. Magamhoz képest nagyon merészet. Végül is mit veszíthetek? Maximum hamarabb indulok ez után munkába. A probléma ezzel kapcsolatban csak az, hogy jövő héten szabadságon vagyok. Minden eltolódik egy héttel, mire megint esélyem lehet tenni valamit.
Vagy lépek egy merészet. Lépek?
2019. július 7., vasárnap
Going back to the Playa
Tegnap régi tervemet valósította meg. Végre eljutottam Szentendrére, a Postás strandra. Minden, ami kellett hozzá, megvolt. Kedv, időjárás, napsütés, csak el kellett indulni. Nem kellett csalódnom, tökéletesen megfelelt az elvárásaimnak. Szabadstrand, természetes víz, semmi zsúfoltság, minden adott volt, hogy jól érezzem magam. Még naptejet is vettem, hogy ne égjek le.
Nosztalgikus érzésem volt, gyermekkorom nyarai jutottak eszembe. Mohácson volt nyaralónk , minden nyaram ott töltöttem. Ahhoz volt kicsit hasonló az érzés. A víz szaga, a napsütés, a meleg. Egyetlen negatívum az volt csak, hogy egyedül voltam. Ezen változtatnom kell mindenképp. Mielőbb.
Mindenesetre azért a tegnapi élmény után ma is oda tartok éppen. Élek a lehetőséggel, amit a jó idő nyújt, hogy élvezzem a nyár örömeit.
2019. július 6., szombat
Felismerések ...
Valamikor a 20as éveim közepén elhatároztam, hogy márpedig én senki elvárásainak nem fogok megfelelni. Elég nekem a saját magamnak felállított elvárások. Na persze! Ehhez képest az a felismerés ért az elmúlt hónapokban, hogy igenis meg akartam felelni bizonyos elvárásoknak, amik nem a sajátjaim. Társadalmi elvárások. Bizonyítási vágy, és kényszer. Hogy mik ezek pontosan?
Sikeresen akartam én is lenni. Mert egy siker orientált világban élünk. Meg akartam mutatni, hogy én is képes vagyok arra, amire mindenki más. De mik is ezek a célok, amiket ha elértem volna, akkor "sikeres" lennék?
Párkapcsolat, család, gyerkőcök. Alap. Az egyik legnagyobb társadalmi elvárás. Gyerekkorunktól kezdve nevelik belénk. Ezt látjuk otthon is. Illetve meg akarjuk mutatni annak, azoknak, akik dobtak annak idején, hogy kellünk másnak. Igenis vagyok annyira jó, hogy más valaki elfogad. Velem akar élni.
Esetemben a probléma alapja az, hogy introvertált vagyok. Ez miatt nehezebben ismerkedek, nyitok mások felé. Ha tetszik a csaj, akkor még inkább. Ez miatt lassúnak tűnhetek. Határozatlannak. Pedig csak túlgondolkodom, agyalom a helyzetet. Ezerszer lejátszom fejben, aztán azt veszem észre, hogy elment a busz. Vagy azt veszem észre, hogy megint bekerültem a "barátzónába". Meh!
Lakás. Mármint saját. Ez kisebb probléma, manapság sokaknak nincs saját lakása. Sokan laknak albérletben, ha mégis saját tulajdonban laknak, akkor nem ritkán hitelből vásárolták.
Autó. Jogosítványom sincs. Az évek során többször kérdezték, hogy miért nincs? Egyrészt így alakult. Másrészt nem érdekel a vezetés. Ellenkező esetben megszereztem volna. De nem. Mikor ezt egyszer kijelentettem, megkaptam, hogy önző vagyok. Pedig nekem nem igazán fűződött hozzá érdeke, hogy legyen.
Karrier. Legyen sikeres munkád, érj el eredményeket a munkáddal! A helyzet az, hogy egyre inkább úgy érzem, hogy pályát tévesztettem. Igazából fogalmam sincs, hogy miért is választottam a szakmámat. Nem tudom, hogy minek kellett volna mennem. És érzem is, hogy egyre kevésbé érdekel a szakmám, annak ellenére, hogy egyre többet érték hozzá. Pedig élvezem, amikor csinálom. De ez nem az én életem. Ez nem én vagyok. Tanácstalanság. Zavar.
Egészen eddig tudat alatt meg akartam felelni ezeknek az elvárásoknak, és mindezzel csak azt értem el, hogy frusztrált lettem. Boldogtalan. Mert siker orientált világunkban nem tudtam megfelelni az elvárásoknak. Mert közben szem elől tévesztettem mindazt, ami tényleg érdekel. Addig sulykolták belém, hogy lúzer vagyok, amíg én magam is elhittem már. Félénk lettem, és visszahúzódó. Vajon van még esélyem változni, változtatni?
My Superhero Powers
Szuperhős képességeim, amiket ismerek:
- Introvertált személyiség
- Szarkazmus
- Szkeptikus (mindig)
- Intuitív, és analitikus gondolkodás
- Fejlett humorérzék
- Cinizmus
My Superhero powers, knowed:
- Introverted personality
- Sarcasm
- Sceptic (always)
- Intuitive and analityc thinking
- Advanced humor
- Cynicism
2019. július 3., szerda
Re-learning
Még kell tanulnom újra önzőnek lennem. Éppen csak annyira, hogy újra kiálljak magamért. Hogy ne mások, hanem a saját érdekeit, céljaim lebegjenek a szemeim előtt. Elég volt abból, hogy mások érdekeit, érzéseit a magam elé helyeztem. Nem akarom, hogy úgy teljen el az életem, hogy nem tettem semmit az álmaim, céljaim megvalósulásáért.
2019. július 1., hétfő
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)