Holiday!

A 7en töltöm nyári szabadságom. Nem kell valami nagy dologra gondolni, semmi utazás, vagy buddhista kurzus. De nem is az a passzív otthonülős, semmittevős fajta.
Múlt 7végén családlátogatás volt, meglátogattam Anyukámékat, találkoztam Öcsémékkel is, ettem finom halászlét, amit már régóta ettem volna. Szeretek főzni, de ennek még nem mertem nekiállni.
Na jó, az igazat megvallva a hétfő az valamelyest lazulós volt. Hamarosan le fog járni a személyim, ezért délelőtt azt intéztem, majd főzés pár napnyi ebédet, aztán punnyadás, internet, némi játék. De igazából ez nem elégítette ki az igényeimet, vágyaimat. Ezt bármikor meg tudom tenni, és tulajdonképpen már meg is tettem jó párszor, főleg télen. Valami aktívabbra vágytam, valami intenzívebbet akartam csinálni.
Éppen ezért kedden a tettek mezejére léptem, és kibicikliztem Szentendrére, a Postás strandra. Másfél óra alatt kitekertem, majd megérkezve szinte azonnal csobbantam a Duna vizébe, és úszva hűsítettem magam. A mostani kánikulában, hőségben ez kimondottan élvezetes. Annyira jól éreztem magam, hogy eredeti elképzelésemet felülírva nem du5kor, hanem 6kor indultam csak haza. Hazafele tekerve euforikus érzés fogott el, gondolom az egész napi programon kívúl a csodálatos táj, amin keresztül haladtam sokat adott ehhez. Másnap ugyanígy tettem, megint biciklivel ki Szentendrére. Már meg se próbáltam 5kor haza indulni, de azért 6 óra lett a távozás időpontja. Ismerve képességeimet, korlátaimat, főleg, hogy éreztem, már nincs bennem annyi kraft, mint előző nap. Meg is fogadtam, hogy legközelebb bicikli marad otthon, én meg HÉV-vel utazok. Kényelmesebb, gyorsabb. Egyrészt. Másrészt meg volt olyan útszakasz Szentendre előtt, ami a Vízmű tulajdonában áll, és hát, meg is látszik, sajnos. Nem arról van szó, hogy kátyús az út. Nem. Maga az egész út egy nagy kátyú. Ahol van aszfalt. Ahol meg nincs, az tele van gödrökkel, puklákkal, szétrázza az embert. Azon a szakaszon utazni felér egy prosztata masszázzsal. Ezen én 4x mentem végig, amiből kicsit elegem lett, és amúgy is kell egy kis lazulás, pihenés az izmoknak.
A mai nap érdekesebb volt, mert találkoztam egy buddhista barátommal is a strandon, illetve ott volt egy ismerőse, így nem egyedül töltöttem el az időmet. Tudtam beszélgetni, kellemesen telt az idő, minőségi változás volt az előző napokhoz képest, bár azokkal kapcsolatban sem panaszkodhatok. Közben reagáltam a születésnapi köszöntésekre - ma töltöttem be a 43. évemet.
Mivel ma HÉV-vel utaztam, így hamarabb is indultam vissza, be akartam menni a Központba, hogy találkozzak buddhista barátaimmal is, és meditáljak. Mármint ott is. Mert itthon is tudok, nem kell ahhoz gompa, igazából bárhol lehet. Csak ott jobban megy, jobbak a körülmények. Ja, érdekesség. Megpróbáltam kicsit csalni a HÉV-en. Odafelé nem ellenőrizték a jegyem, így megpróbáltam visszafele is azzal utazni.Nem ment. A jegyen rajta van a viszonylat, hogy honnan hova. Szerencsére nem kellett büntit fizetni, csak a normál jegy árát. A Buddhák vigyáznak rám, hogy ne halmozzak fel negatív karmát. Igazán jó fejek  😀
Amúgy az egész strandolás határozottan jó érzés volt. Nem csak azért,mert ott, és akkor jól éreztem magam. Eszembe jutottak a régi mohácsi nyarak, amik meghatározták gyerekkoromat, és megannyi élménnyel gazdagítottak. Emlékek sokasága árasztotta el tudatomat, szinte visszarepítve térben és időben, újra átélve azokat a pillanatokat. Mindehhez hozzásegített a Duna illata, a folyó csobogása, a fák suhogása, és az ég kéksége. A tudat, hogy vannak dolgok, amik nem változnak. A gyerekek falkában rohangáltak, gödröket, várakat építve, az iszapban dagonyázva, tudva, hogy most büntetlenül megtehetik, hogy tetőtől talpig mocskosak lehetnek. Visongtak, örömtelien visongtak, amikor apu dobálta őket a vízbe. Belerohantak a hullámokba, amit a motorcsónakok, sétahajók keltettek. mint mi, annak idején 30-35 éve. Ezt nézve szinte újra gyereknek éreztem magam.
Hosszú idő után végre újra igazán örültem, elfogott valami boldogság, és nyugalom, amiben már régen volt részem. Rátaláltam arra, aki egykor voltam, aki igazából vagyok, csak elfelejtettem. Mint amikor a tekintetet elhomályosító fátylak lehullanak, és rájössz, hogy mindaz, amit eddig  Ebben hiszek!látni véltél, csak káprázat, képzelet.
És igen, ezek után ki merem jelenteni, hogy jó pár év után ez a legszebb nyaram! Bízok benne, hogy még nem ért véget, ez csak a kezdete valaminek, valami nagyszerűbbnek, csodálatosnak! Mert az élet szép, tele van csodával, és varázslattal! Én hiszek ebben.