1000.

Valamikor áprilisban megírtam a 999. postomat. Akkor nagy elhatározások voltak, hogy mit is fogok majd írni az 1000-ik postba. Nem akartam negatív dolgokról írni. Nem akartam sablomos lenni. Nem akartam .... Nem tudom, mit akartam pontosan. Most, fél évvel ez után végre megint itt vagyok, és végre megírom ezt. Hogy mi lesz benne? Nem tudom. Ami kijön belőlem. Megformázom a káoszt, ami a fejemben kavarog.
Túlsok minden történt ahhoz, hogy pár sorban leírjam. Voltak jó, és rossz dolgok. Azaz, ha hű akarok lenni világszemléletemhez, akkor inkább azt mondom, hogy tanulságos, tapasztalatokkal teli fél évem volt. Minden téren, minden szinten. Szakmai szinten nagyon sok. Ez mindenképpen pozitív. Sokat tanultam, tapasztaltam, fejlődtem szakmailag, és ez nem az elmúlt fél évben történt, hanem a CAF-nál eltöltött közel 2ésfél év alatt. Ugyanakkor (ha már a munkával kezdtem, akkor ezzel folytatom, majd próbálom röviden) rengeteg tapasztalatom volt emberekkel kapcsolatban, viselkedéssel, természetükkel, személyiségükkel kapcsolatban, ami nem feltétlenül "pozitív", de mindenképpen tanulságos. Az persze határozottan tetszik, hogy az emberismeretem továbbra is jól működik. És fejlődik. Sajnos a "hibám", hogy túlságosan megbízok olyanokban is, akikben nem biztos, hogy kellene, még mindig meg van.
A CAF-fal kapcsolatban eljutottam odáig, hogy már nem akarok ott dolgozni. Keresnem kell másik helyet, mert nem érzem jól magam ezen a munkahelyen. Hogy mi az, ami nem tetszik? Leginkább a munkarend. Nincs benne rendszer, ritmus, amit meg tudnék szokni, amihez tudnék igazodni. Az életem teljesen felborult, és belefáradtam. Van, hogy a kollégáimmal is csak műszakváltáskor találkozok, a barátaimmal, ismerőseimmel szinte alig, köszönhetően a sok délutános, éjszakás műszaknak. Nem tudok szocializálódni, "éhezem" az emberi kapcsolatokra. Szerencsére most elég sokat leszek délelőttös, és mondom ezt annak ellenére, hogy utálok korán kelni. De a szabad délutánok mindenért kárpótolnak. Az megfizethetelen. Minden másra ott a MasterCard. 😉
A lényeg az, hogy sok körülménynek köszönhetően úgy döntöttem, hogy ideje váltani. Új helyet kell keresnem. Okosan. Meghatározva pontosan a feltételeket. Nincs hétvégi munka, folyamatos műszak. Az kizáró ok. Ha lehet, akkor a többműszakos munkavégzést is skippelem. Főleg office-time munkaidős meló érdekelne. Nem akarok éjszaka dolgozni. Kimerít. Hétfőtől péntekig szeretnék dolgozni. Élvezni a szabad hétvégéket. Elmenni Becskére, és egyébb programokra (buddhista, és nem-buddhista). Egyelőre ezek a fő szempontok.
Jut eszembe, Becske! Idén Láma Ole ismét ellátogatott Becskére, Mahamudra tanításokat adott, és elég alaposan elmélyültünk benne. Idén, a korábbi évek gyakorlatától eltérően most nem a büfében vállaltam feladatokat, hanem a GFT (Gompa Security Team) feladataiból vettem ki részem. Érdekes volt, bár így utólag belegondolva nem egészen az volt, amire számítottam. Mindenesetre gyakorolhattam a türelmet, és megint szembesültem a ténnyel, hogy elképzeléseink egyes dolgokról eltérőek a valóságtól. Főleg, ha buddhista barátainkról van szó. Nem szabad elfelejtenem, hogy a buddhisták ugyanolyan emberek, mint bárki más. Alapvetően nem különbözünk egy hétköznapi, nembuddhista embertől. Ezt jó lesz nem elfelejteni. Persze a legnagyobb előnye aannak, hogy a GFT tagja voltam, hogy közel lehettem a Lámához, és ennek köszönhetően sikerült "potya"-áldásokat begyüjteni. Értem ez alatt azt, hogy Ole érkezésekor/távozásakor beálltam a sorba áldásért, de voltak esetek, amikor csak úgy, spontán megáldott. Éppen azon nevetem, hogy az egyik bemondó kapott egy váratlan áldást, és az utána lévő reakció, arckifejezés megnevettetett. Aztán a következő pillanatban Ole kinyúlt, és én voltam a következő. Annyira meglepődtem, hogy el is hallgattam. Nem számítotam rá. Egy másik érdekes pillanat az volt, amikor Ole az aktuális előadás után éppen távozott, és páran várakoztunk rá. Megint áldás, (örömködés belül) majd a következő pillanat azt mondja nekem, hogy köszöni mindazt a munkát, ami a Dharmáért végeztem. Nekem! Amikor az elmúlt két évben annyira lecsökkent az aktivitásom, hogy az elmúlt fél évben alig, vagy nem is meditáltam, és 3 hónap után most kezdtem el megint járni a Központba. Közösségi munkát már régóta nem vállaltam (köszönhetően többek között a munkarendemnek is). Úgy gondolom még most is, hogy nem érdemeltem meg ezt a köszönetet. De ha Ole így gondolja ... Legyen! Egyik ismerősöm azt mondta, hogy ez nem feltétlenül az eddigi dolgokat jelenti, hanem a jövőre gondolt. Ki tudja? Én nem. Szóval fantasztikus volt az idei kurzus is.
Persze folytatódott (illetve folyamatban van még mindig) a "midle age crisis". Egyre erősebb bennem az érzés, hogy nem megfelő pályát választottam magamnak. Nem tudom, nem értem, hogy miért elektroműszerész vagyok/lettem. Az az érzésem, hogy az elmúlt 20 évet elvesztegettem. Nem teljesen feleslegesen, csak nem éppen ezt akartam. Egyre többször eszembe jut Nagymamám kérdése16-18 éves koromból: -"Miért nem mész filmesnek?" -"Nem akarok színész lenni, az nekem nem megy." -"Nem színésznek, hanem filmekkel dolgozni?" És persze elengedtem a kérdést. Nem foglalkoztam vele. Pedig mindig is érdekelt a képi, vizuális megjelenítés. Ezért akkarok foglalkozni fotózással. Mint hobbí, szabadidős tevékenység, persze folyamatosan fejleszteni magam. Az is tervben van, hogy veszek majd egy kamerát, és megnézem, hogy azzal mit tudok alkotni. Érdekel. De ez nem gyógyír a válságra. Az egészben az a legérdekesebb, hogy alapvetően nem vagyok egy hétköznapi eset, a legjobb szó, ami leír engem, az talán a különc. Nem tudok beállni a sorba, kilógok belőle. Ha megpróbálom, akkor is. Hiába erőlködök, kilógok. Mindig ez volt, amióta az eszemet tudom, márpedig az elég régre nyúlik vissza. Tudom, hihetetlen, de legkorábbi emlékem 9 hónapos koromból származik. Meg is lett erősítve, tanú által. Mindegy. Annak ellenére, hogy különc vagyok és nem egy tradicionális életet élek, mostanában többször belegondoltam abba, hogy mikor Apám annyi idős volt mint most én, már volt 2 felnőtt fia (én 20, Öcsém 18 volt akkor). Nekem semmim. Nem különösebben zavar, de azért elő-elő bukkan a gondolat.
Szeptemberben lementünk Pécsváradra. Kicsit rendet rakni, szemetet összeszedni, illetve részemről kincskeresés is volt. Találtam egy rakás dolgot, ami még kell, amire szükségem van. Könyvek, CD-k, képek, kések. Szerszámok, kisszék. Rövidnyakú zsiráf. Máig harcoló II. Világháborús német páncélos hadosztály. De ami a legfontosabb, hogy megtaláltam régi, papírra vetett gondolataimat, még jóval azelőttről, hogy megírtam első posztomat az első blogomban. Akkoriban sűrűn csináltam azt, hogy fogtam egy papírlapot (A4, mint az Audi), egy darabig ültem előtte, majd pár perc alatt teleírtam azzal, ami a fejemben volt. Mindezt dátumozás nélkül. Ha jól emlékszem, akkor ennek ellenére is sikerült megfelelő időrendbe rakni az egészet. Szóval nagyon örülök, hogy ez megvan. Tervezem, hogy majd valahogy digitalizálom, aztán kiposztolom szépen lassan, fokozatosan. Érdekes lesz. Nekem mindenképp. Megnézem, hogy miként gondolkodtam 15 éve. Mi változott azóta. Igen, ezt mindenképpen kiposztolom.
Múlt 7végén Budapesten tartózkodott Dzsangon Kontrul Rinpocse, a vonalunk egyik magas rangú lámája. Pénteken tanítást adott, amire nem mentem el sajnos, de rettenetesen fáradt volta, és kimerült az egész heti munkától, így a szombati programra fókuszáltam inkább. Gyémánt Tudat beavatást adott. Gyémánt Tudat egy nagyon erőteljes buddha-forma, a rajta való meditáció segít megtisztítani a tudatunkat a korábban elkövetett negatív gondolatok, szavak, cselekedetek hatásától, következnényétől. A Ngöndró 2. alapgyakorlata, jelenlegi egyéni gyakorlatom. Már ezért is szerettem volna mindenképpen részt venni ezen a beavatáson, hogy erősítse a gyakorlásomat, és visszatérésemet a Dharmához. Eddig úgy tűnik, hogy működik. Újra meditálok. Nem mondom, hogy könnyű, de megy. Most van lehetőségem rá, most kell élnem vele. Nem tudhatom, hogy meddig lesz.
Az év hátralévő részével kapcsolatban vannak elképzeléseim. Ezek egy része konkrét, másik része homályos, képlékeny, de alakul, formálódik. Október végén leadtam szabi igényemet az év végére. Nagyrészt megkaptam, amit kértem. Most novemberben, 2 hét múlva lesz 6 nap ami szabad. Becskén akkor program lesz, így egyértelmű, hogy ott leszek. Utána még Veszprém is esélyes, mert szeretnék oda visszatérni. Tavaly nagyon tetszett. Mivel a villamosok az ünnepek alatt is dolgoznak, közlekednek, így nekünk is kell. Akartam szabadságot az év végére, de vezérem azt mondta, hogy az idei évtől új szabályok vannak. Hogy mik? Az egyik ünnepet be kell vállalni, mindkettőt nem lehet megkapni. Rögtön reagáltam is rá, hogy akkor ez ugyanúgy megy, ahogy az előző 2 évben. Majd folytattam is, hogy elviszem a Karácsonyt, bevállalom, de utána kiveszem a maradék szabadságot, mert azt külföldön akarom tölteni. Angliában, London mellett. Ezt szeretném, nagyon. Ki kell derítenem a költségeket, hogy mibe kerül majd, aztán meglátom, hogy mi is lesz. Ha meg nem jön össze, akkor meg lesz máshogy, de egy biztos. Év végén nem fogok dolgozni 😁 És még egy fontos dolog, amit meg kell tennem mihamarabb. Frissíteni a CV-met, és másik melót keresni.