Munkaszerűség ...

A minkanélküliség első napjait könnyen vettem, tetszett. Aztán kezdtem megunni. A semmittevést. Unalmas, és fárasztó, ráadásul nem tereli el a gondolataimat a hülye gondolatokról. Szerencsére csütörtökön elkezdtem egy ismerősnél dolgozni. Vagy segíteni neki. Költözteti a raktárkészletét egyik helyről a másikra. Nem egyszerű. Van rá 1 hét. Hehe. Erre most mit mondjak? Csak ne rajtam akarják számon kérni, ha nem lesz kész időben. Én csinálom, amit mondanak, a legjobb tudásom szerint. Ha mondják. Ha nem mondják, akkor mit csináljak? Ami jelenleg ott van, az most mind szállításra, pakolásra vár. És az eddigi munkatársak nagyrészének a szája jobban jár, mint a keze. Duma sok, hogyan kellene csinálni, az megy, szájalás ezerrel, munka meg fele ennek. És akkor még nekem emlegeti fel ismerősöm, hogy hamarabb eljöttünk. Nem én voltam a sofőr, és nem én döntöttem úgy, hogy lépjünk. Ráadásul idegileg, szellemileg jobban lehúz ez a tevékenység. Van ott egy ember, aki totálisan kész van, érzelmileg egy negatív csomópont. Annyira szenved, hogy az már szinte fizikailag tapintható. És nem lehet rajta segíteni, nem tudok, lehetetlenség. Ami viszont probléma, hogy szívja el az energiámat. Annyira el van keseredve, hogy ez engem teljesen kiszipolyoz. Én ilyennel még nem találkoztam. És beszél, és én hallgatom, majd megszakad a szívem azon, hogy látom szenvedését, tébolyát, hallgatom az álmait (mert elmesélte), hallgatom célzásait a háborús múltjáról, és a bányában töltött évek. És egyszerűen lemeríti az energiáimat, lehúzza teljesen. Nem csoda, hogy a nap végére teljesen készen voltam. De kell a pénz, és valamennyit fogok is kapni ezért, és ezért a jövő héten még elmegyek segíteni. Keddtől péntekig. Aztán ...

Kiköltözés ...

Ez a pillanat is eljött. Eltöltöttem utolsó éjszakámat ebben az albérletben, összepakoltam cuccaim nagyrészét, már csak apróságok vannak vissza. Aztán szólok haveromnak, és kicuccolás Pécsváradra. Szép volt, jó is, szerettem itt lakni, de most már ebből is elég volt. Igazából már Pécsből is elég volt. Most már menni akarok, el innen, messzire. Még 1 hét, és utazunk.

Asszem még eszek, iszok egy kávét is, mindent átnézek, ne maradjon itt semmi se. Könyvek, ruhák, ez-az. Szinte minden össze van pakolva. Az életem egy kupacban. Hm. Most én is egy kupacban vagyok. Egy kupac Én. Egy rakás Valami. Ami készül arra, hogy továbblépjen. Mindenen. Most éppen Pécsen, a költözésen. Persze, mintha el lehetne itt szakadni is bármitől. Majd utólag levonom a tanulságokat, megnézem, hogy mit tanultam, miből. Volt miből. De most lassan megyek ...

Nikotinéhség ...

Persze a dohányzásról se most fogok leszokni. Cigim nincs, elfogyott, de rágyújtanék. Ráadásul most ment föl az ára. Nem van ez így jól. Le kéne szokni. Tudom, hogy ezt mondtam már idén is többször, volt próbálkozásom is rá, legalább 2x, de most rágyújtanék. Asszem, ennek az lesz a vége, hogy lemegyek cigit vásárolni ...

Pénzügyi mérleg ...

Amúgy tök jó, hogy a pénteki utalás után számlámat ellenőrizve találtam rajta 55eHUF-t. Hm. Gyorsan kifizettem (volt)kolegám felé tarozásomat, Anyámnak is a korábbit, M. haverom felé is rendeztem saramat, majd még kifizettem a lakbért (10e elmaradás, és fél hónap díja 16e). Ja, kifizettem a Provis hitelem aktuális részét is (igen, tudom, hiba volt, de most már késő). Így most van 5020 Ft-om, ennyi a vagyonom, ami rendelkezésemre áll. 15-ig még kapok pénzt, addigra elszámolják az augusztus végi TP-t, és a szeptemberi fizetésemet (2 nap, biztos milliók lesznek). Valahol jó is az, hogy még nem kaptam meg az egészet. Így nem tudom elkölteni, lesz miből kiutazni (benzinköltség), és tudok kaját is venni almaszedésre (önellátóak leszünk), talán még pénzt is tudok kivinni. No, nem sokat, nem tudom, hogy mire számítsak. Mindegy, majd meglátom. Megoldom ...

Szeptember, ősz ...

Még csak alig kezdődött el az ősz, máris érezhető, hogy megérkezett. Mintha tényleg lenne valami határ, vagy elválasztás az évszakok között. A nappalok egyértelműen rövidebbek, az esték is már kicsit hűvösebbek, a Napnak sincs olyan ereje, mint 1-2 hete, és lehet, hogy már nem lesz elég takarónak egy lepedő. Az ég színe is más, nem olyan vakító. Ez viszont biztos, mert a szemem érzékeny az erős fényre, és gond nélkül tudok felnézni. Mármint napszemüveg nélkül. De akkor is észrevehető az évszakváltás. Sőt, hamarost elkezdenek színesedni a bokrok, fák, növényzet. Ilyenkor kell menni kirándulni, barangolni a természetben, fényképezővel felszerelkezve. De mire érdemes lesz elindulni a Mecsekbe, addigra Dél-Tirolban szedem az almát. Sebaj, fényképezni ott is lehet ...

Vallomás ...

Hogy én mekkora marha vagyok! Épületes, emeletes, cirkuszban kellene mutogatni, mint ritka fajt. Komolyan mondom, hogy most hülyének érzem magam. Hát normális az ilyen? No mindegy most már. Azt hiszem ...

Felmondtam!

TP után szerdán mentem előszőr dolgozni, nagyon bíztam benne, hogy valamit megtudok, esetleg ki is raknak. Egész nap nem csináltam semmit, csak ültem, beszélgettem. És vártam, reménykedtem. Addigra az elküldések már elkezdődtek, hétfő óta tartott. Délután felreppent a hír, hogy hibakeresőt nem fognak elküldeni. Kezdtem kicsit ideges lenni. Aztán jött a tájékoztatás, hogy hibakeresőket tényleg nem küldenek el most, mert kell a munkához, sőt, kölcsön leszünk adva másik termékvonalnak. Mintha gyomorszájon ütöttek volna, olyan érzés volt. De azért még nem adtam fel, gondoltam, hogy majd másnap beszélek a termelési igazgatóval. Este nem volt kedvem még hazajönni, ezért találkoztam pár barátommal, ami heveny sörözésbe torkollott. Na jó, 2 sört ittam meg.

Másnap reggel munkába menet már minden bajom volt, félúton már összeszorult a gyomrom, ideges voltam. Miután beértem, közölték a "jó hírt", már ezen a héten kölcsön vagyunk adva, jövő héttől másik termékvonalhoz tartozunk. Kész voltam teljesen, eldurrant az agyam, pánik. Az új helyen semmit nem tudtak mondani, vártuk leendő főnökünket, hátha ő majd többet tud. Tőle megint azt a megerősítést kaptam, hogy hibakeresőt nem fognak kirugni, ez után közöltem azt, hogy akkor felmondok. Mivel még mindig a régi termékvonalhoz tartozta, mentem az ottani főnökhöz, elmondtam mit szeretnék, de tőle is csak jött, hogy nem fognak elküldeni. Azért, mert a cégnél a hibakereső kincs. Hah! Így egyetlen út maradt előttem. Felmondtam. Nem lett túlbonyolítva, a kérelmet megírtam, alá lett írva, majd Munkaügy. Csak kisebb probléma adódott, a már kivett szabadságaim időarányosan nem passzoltak, ezért "este 6ig még le kellett dolgoznom a napot". Ez annyit jelentett, hogy egész nap nem csináltam semmit, csak beszélgettem kolegákkal. Mint az elmúlt 2 hónapban. De ahogy telt az idő, úgy lettem egyre nyugodtabb, a hangulatom is egyre emelkedetebb lett, és tűnt el a feszültség.

Volt pár kolega, akik nem értették, hogy miért mondtam fel, és miért nem vártam meg, amíg engem is kiraknak, végkielégítéssel. Kérdeztem tőlük, hogy meddig várjak? Mire? És megéri-e?

Nem. Nekem nem. Eleve, már le van rendezve a külföldi meló, 2 hét múlva megyek Olaszországba almát szedni. Sokkal jobb lesz. Másrészt meg ők nem tudják, hogy hogy éreztem már magam az elmúlt egy hónapban. Nekem ez már kín volt, nem tudtam tőle normálisan gondolkodni, és be is fordultam kicsit.

Onnantól kezdve, hogy kiléptem a kapun, megkönyebbültem, megnyugodtam, jó kedvem lett. Közben néztem a többieket, és sajnáltam őket. De tovább kell lépni. Pár kolegától elbúcsúztam, majd elindultam. Találkoztam egy haverommal, majd elugrottam Öcsém munkahelyére, beszélgettem vele, meg egy ismerőssel, hogy mit léptem meg. Ismerős helyeselte döntéseimet, a felmondást, s külföldi munkát is. Később még felmentem a Szabadság-szoborhoz, onnan néztem a várost, a fényeket, és közben felszabadultnak, megkönyebbültnek éreztem magam. Véget ért egy hatalmas fejezet az életemben, és most kezdődik egy új. Idő után elkezdtem hazasétálni, végig a Magaslatin. A Rókus dombon is megálltam, egy darabig néztem TeliHoldat, majd elfeküdtem a domboldalban, és heverésztem, élveztem a helyzetet. Az első szabad estémet, amikor nem kellett arra gondolnom, hogy mikor megyek legközelebb. Hazaérkezés után beszéltem még egyik haverommal, majd lefeküdtem aludni.

Most még annyi van hátra, hogy be kell mennem, és aláírni a papírokat, leadni dolgaimat, és tényleg végleg kilépek a Cég kapuján. El is kezdek készülődni, hamarosan indulnom kell ...