Felmondtam!

TP után szerdán mentem előszőr dolgozni, nagyon bíztam benne, hogy valamit megtudok, esetleg ki is raknak. Egész nap nem csináltam semmit, csak ültem, beszélgettem. És vártam, reménykedtem. Addigra az elküldések már elkezdődtek, hétfő óta tartott. Délután felreppent a hír, hogy hibakeresőt nem fognak elküldeni. Kezdtem kicsit ideges lenni. Aztán jött a tájékoztatás, hogy hibakeresőket tényleg nem küldenek el most, mert kell a munkához, sőt, kölcsön leszünk adva másik termékvonalnak. Mintha gyomorszájon ütöttek volna, olyan érzés volt. De azért még nem adtam fel, gondoltam, hogy majd másnap beszélek a termelési igazgatóval. Este nem volt kedvem még hazajönni, ezért találkoztam pár barátommal, ami heveny sörözésbe torkollott. Na jó, 2 sört ittam meg.

Másnap reggel munkába menet már minden bajom volt, félúton már összeszorult a gyomrom, ideges voltam. Miután beértem, közölték a "jó hírt", már ezen a héten kölcsön vagyunk adva, jövő héttől másik termékvonalhoz tartozunk. Kész voltam teljesen, eldurrant az agyam, pánik. Az új helyen semmit nem tudtak mondani, vártuk leendő főnökünket, hátha ő majd többet tud. Tőle megint azt a megerősítést kaptam, hogy hibakeresőt nem fognak kirugni, ez után közöltem azt, hogy akkor felmondok. Mivel még mindig a régi termékvonalhoz tartozta, mentem az ottani főnökhöz, elmondtam mit szeretnék, de tőle is csak jött, hogy nem fognak elküldeni. Azért, mert a cégnél a hibakereső kincs. Hah! Így egyetlen út maradt előttem. Felmondtam. Nem lett túlbonyolítva, a kérelmet megírtam, alá lett írva, majd Munkaügy. Csak kisebb probléma adódott, a már kivett szabadságaim időarányosan nem passzoltak, ezért "este 6ig még le kellett dolgoznom a napot". Ez annyit jelentett, hogy egész nap nem csináltam semmit, csak beszélgettem kolegákkal. Mint az elmúlt 2 hónapban. De ahogy telt az idő, úgy lettem egyre nyugodtabb, a hangulatom is egyre emelkedetebb lett, és tűnt el a feszültség.

Volt pár kolega, akik nem értették, hogy miért mondtam fel, és miért nem vártam meg, amíg engem is kiraknak, végkielégítéssel. Kérdeztem tőlük, hogy meddig várjak? Mire? És megéri-e?

Nem. Nekem nem. Eleve, már le van rendezve a külföldi meló, 2 hét múlva megyek Olaszországba almát szedni. Sokkal jobb lesz. Másrészt meg ők nem tudják, hogy hogy éreztem már magam az elmúlt egy hónapban. Nekem ez már kín volt, nem tudtam tőle normálisan gondolkodni, és be is fordultam kicsit.

Onnantól kezdve, hogy kiléptem a kapun, megkönyebbültem, megnyugodtam, jó kedvem lett. Közben néztem a többieket, és sajnáltam őket. De tovább kell lépni. Pár kolegától elbúcsúztam, majd elindultam. Találkoztam egy haverommal, majd elugrottam Öcsém munkahelyére, beszélgettem vele, meg egy ismerőssel, hogy mit léptem meg. Ismerős helyeselte döntéseimet, a felmondást, s külföldi munkát is. Később még felmentem a Szabadság-szoborhoz, onnan néztem a várost, a fényeket, és közben felszabadultnak, megkönyebbültnek éreztem magam. Véget ért egy hatalmas fejezet az életemben, és most kezdődik egy új. Idő után elkezdtem hazasétálni, végig a Magaslatin. A Rókus dombon is megálltam, egy darabig néztem TeliHoldat, majd elfeküdtem a domboldalban, és heverésztem, élveztem a helyzetet. Az első szabad estémet, amikor nem kellett arra gondolnom, hogy mikor megyek legközelebb. Hazaérkezés után beszéltem még egyik haverommal, majd lefeküdtem aludni.

Most még annyi van hátra, hogy be kell mennem, és aláírni a papírokat, leadni dolgaimat, és tényleg végleg kilépek a Cég kapuján. El is kezdek készülődni, hamarosan indulnom kell ...