Munkaszerűség ...

A minkanélküliség első napjait könnyen vettem, tetszett. Aztán kezdtem megunni. A semmittevést. Unalmas, és fárasztó, ráadásul nem tereli el a gondolataimat a hülye gondolatokról. Szerencsére csütörtökön elkezdtem egy ismerősnél dolgozni. Vagy segíteni neki. Költözteti a raktárkészletét egyik helyről a másikra. Nem egyszerű. Van rá 1 hét. Hehe. Erre most mit mondjak? Csak ne rajtam akarják számon kérni, ha nem lesz kész időben. Én csinálom, amit mondanak, a legjobb tudásom szerint. Ha mondják. Ha nem mondják, akkor mit csináljak? Ami jelenleg ott van, az most mind szállításra, pakolásra vár. És az eddigi munkatársak nagyrészének a szája jobban jár, mint a keze. Duma sok, hogyan kellene csinálni, az megy, szájalás ezerrel, munka meg fele ennek. És akkor még nekem emlegeti fel ismerősöm, hogy hamarabb eljöttünk. Nem én voltam a sofőr, és nem én döntöttem úgy, hogy lépjünk. Ráadásul idegileg, szellemileg jobban lehúz ez a tevékenység. Van ott egy ember, aki totálisan kész van, érzelmileg egy negatív csomópont. Annyira szenved, hogy az már szinte fizikailag tapintható. És nem lehet rajta segíteni, nem tudok, lehetetlenség. Ami viszont probléma, hogy szívja el az energiámat. Annyira el van keseredve, hogy ez engem teljesen kiszipolyoz. Én ilyennel még nem találkoztam. És beszél, és én hallgatom, majd megszakad a szívem azon, hogy látom szenvedését, tébolyát, hallgatom az álmait (mert elmesélte), hallgatom célzásait a háborús múltjáról, és a bányában töltött évek. És egyszerűen lemeríti az energiáimat, lehúzza teljesen. Nem csoda, hogy a nap végére teljesen készen voltam. De kell a pénz, és valamennyit fogok is kapni ezért, és ezért a jövő héten még elmegyek segíteni. Keddtől péntekig. Aztán ...