Ez az év minden szempontból érdekes. Minden hátránya ellenére mondom ezt, és ki is fogom fejteni, hogy miért gondolom így.
Még valamikor tavaly év végén fogalmazódott meg bennem, hogy ha az anyagi helyzetemben nem történik változás, akkor én magam fogok változtatni. A körülményeken. Ez alatt azt értettem konkrétan, hogy munkahely váltás. Nem igazán tetszett, hogy hónapról hónapra éltem, éppen hogy csak túlélve az aktuális hónapot, kicentizve az oltolsó napokat fizetés előtt. Ebben még az is benne volt, hogy akár elmenni külföldre, és ott kezdeni új életet. Aztán elkezdődött 2020, és vele együtt egy lavina-szerű hatás is. De nézzük sorban, hogy mi is történt.
Januárban egészségügyi problémák jelentkeztek: vérnyomás, és pulzus, nyugalmi állapootban is. Utólag visszatekintve nem pánikoltam be, de azért bennem volt a félsz, hogy mi a fasz van? Mi lesz? Elkezdtem utána nézni, hogy mit lehet tenni ez ellen, milyen ételeket érdemes fogyasztani, milyen étrendet kell követni. Elkezdtem kivizsgálni az okokat is. Nem volt nehéz, hamar kiderültek a gyökér okok: túlsúly (94 kg), kevés mozgás, és nem megfeleő étrend. Akkor kezdtem el azt a szokást felvenni, hogy hazafelé munkából gyalogoltam. Ez kb. 40-50 percet vett igénybe, és nem esett nehezemre, határozottan jól esett, sőt, nagyon hamar rászoktam. Annak ellenére, hogy január volt, és a klíma nem éppen a legkellemesebb. Mindenesetre volt értelme, és eredménye, a változtatásoknak köszönhetően a vérnyomásom helyreállt.
Mindeközben szépen lassan elkezdtek érkezni a hírek a kezdődő kórságról is. Volt egy olyan érzésem, hogy ez nem marad lokális, a vesztegzár ellenére ki fog törni Kínából, és elterjed mindenfelé. Mint kiderült, a megérzésem helytálló volt. Figyeltem a híreket, az embereket, próbáltam a lehető legobjektívebben vizsgálni, figyelni, hogy mi is alakul a szemünk előtt. Próbáltam kitalálni, hogy mi fog történni. Volt amiben igazam lett, és volt, amiben nem. Igazából lényegtelen.
Februárban a fentebb említett eü problémáim miatt azért elmentem orvoshoz, túl az akkori enyhe ijedtségen. A Dokinéni elküldött laborba, majd az eredmények után vasat írt fel, hogy azt szedjek, mert abból hiányom van. Meg béta blokkolót a magas pulzus miatt. Úgy volt, hogy amikor elfogy a vas, elmegyek megint laborba, május körül. Na, ebből nem lett semmi, az ismert események miatt.
Márciusban aztán kis hazánkat is elérte a kórság, jöttek a korlátozások, karantén, és persze a pánikszerű felvásárlások. Liszt, cukor, tészta, konzervek, és a legfontosabb, szarpapír. Hihetetlen, hogy az emberek mire képesek, ha úgy érzik, hogy jön az Apokalipszis, a Világvége. Én direkt nem kezdtem tartalékokat felhalmozni, elvégre azt ígérték az üzletek, és a Nagyok is, hogy nem lesz hiány semmiből. Persze lett, a pánikvásárlási hullámnak köszönhetően. Munkahelyemet is elérte a pandémia-hangulat, utolsó héten 1 hétig voltam otthon szabadságon. Nem én akkartam, de munka is evés volt, mondjuk nem a kórság miatt, de ez lényegtelen. Az a szekér már korábban elindult a lejtőn.
Április 2-án kaptam a hírt, ami nem lepett meg, és tulajdonképpen számoltam a lehetőséggel. Megkaptam felmondásom. Úgy egyeztünk meg a volt főnökömmel, hogy a felmondási idő teljen le, és akkor jó lesz mindenkinek. A munkavégzés alól persze fel voltam mentve. Tulajdonképpen még valamennyire örültem is a kialakult helyzetnek, hiszen így kényszerhelyzetbe kerültem, munkát kellett keresnem. Élve a lehetőséggel, az első 2 hetet pihenéssel töltötte, csináltam a semmit, filmnézés, játék. A karantén negatív harásait sok sétával próbáltam ellensúlyozni, illetve néha csaltam egy kicsit, séta közben "eltévedtem" és összefutottam, találkoztam szintén "eltévedt" ismerőseimmel, barátaimmal. Ennek persze az lett a hátránya, hogy megint több alkoholt fogyasztottam. Ehh. De ettől eltekintve azért időm nagy részét egyedül töltöttem, magányosan. Kezdett rám telepedni az elveszettség érzése. A hiábavalóság, a haszontalanság, és a tehetetlenség súlya folyamatosan rám nehezedett.
Április 2. felében elkezdtem munkát keresni, határozottan úgy éreztem, hogy elég volt a pihenésből, ráadásul tartalékaim is elkezdtek vészesen kiürülni. Nem mintha olyan sok lett volna. A 2012-es munkanélküliségemhez képest sokkal jobb volt a helyzet, akkor fél év álláskeresés után tudtam bekerülni a KFC-hez. Az is érdekes tapasztalat volt, de az egy másik történet. Az első interjú, ahova behívtak - Knorr-Bremse - sikeres volt, és örültem, hogy végre van munkám. Közben elkezdtek a korábban beadott pályázatokról is visszaérkezni a visszajelzések. Egy rakás interjún voltam májusban, online, telefonon, és személyesen is. Meg is lepődtem, hogy milyen keresett személy vagyok, a tapasztalataimnak köszönhetően. Tulajdonképpen már dolgoztam a Knorr-Bremsenél, amikor mindez történt. Vicces volt munka előtt, vagy éppen után (2 műszakos munkarend) interjúra menni, mindezt persze úgy, hogy ne derüljön ki.Végül is volt munkám, szóval veszteni valóm nem igazán volt.
A sok interjú közül egy volt lényeges. Elmentem egy céghez, ahol négyen fogadtak, ültek velem szembe. A helyzet ellenére nem voltam feszült, és ideges, sőt, határozottan felszabadult, és nyugodt voltam. Életem legkellemesebb állásinterjúja volt, annak ellenére, hogy 1 órán keresztül beszéltem magamról, a tapasztalataimról, mik voltak a korábbi váltások okai, stb. Ezután vallatóim meséltek a cégről, a munkáról, a cég jövőképéről. Még a munkaterületet is bemutatták, így a második rész kicsivel tovább tartott, mint 1 óra. Amúgy a cég profilja digitális, elektromikroszkópok gyártása a nemzetközi piacra. Végezetül közölték, hogy lenne egy második kör is, amikor megnéznék, hogy mire vagyok képes, egy próbanap. Beleegyeztem. Úgy váltunk el, hogy határozottan éreztem, tudtam, hogy ennél a cégnél akarok dolgozni, sőt, ez lesz a következő munkahelyem.
Persze az élet továbbra is zajlott, minden nap bementem a K-B-hez, folytattam ottani munkám, betanulásom. Amihez tulajdonképpen egyre kevesebb kedvem volt. Úgy éreztem, hogy a feladathoz, munkához túlképzett vagyok. 2 hét után már tudtam, hogy ez nekem nem elegendő, nem köt le eléggé. Azt a munkát tulajdonképpen egy herélt majom is megcsinálta volna. De tényleg! Egy herélt majom (Trópusi vihar után szabadon).
A próbanap érdekes volt, kaptam némi infót, hogy mit is kell csinálnom abban a pár órában, majd bizonyítani, hogy engem akarnak felvenni. Persze folyamatosan szkenneltem a környezetem, a kollégák hangulatát, mit csinálnak, stb. 4 óra telt el így, és az érzés csak egyre erősödött a jövőképemet illetően. A "vizsgám" után még váltottam pár szót a HR-es toborzóval, ekkor került előszőr szóba a bérigény, a juttatások, és egyebek. Ez volt az a pont, ahol szinte biztosra vettem, hogy nyertem. Innentől kezdve csak várnom kellett a megerősítő válaszra, ami következő héten meg is érkezett. Végül 5 hét után felmondtam a Knorr-Bremsenél, és azt kell, hogy mndjam, nem bántam meg.
Hogy milyen az új munkahely? Meg akarom tartani, mert elegem van abból, hogy 1-3 évente váltok valamilyen oknál fogva. És nem csak ez miatt akarok itt maradni. Végre jó a fizetés, a juttatások. A munkaidő is teljesen jó. A kollégák segítőkészek, jó fejek, elfogadtak, befogadtak, tényleg érzem, hogy a csapat tagja vagyok. Másrész pedig a munka is fantasztikus. Nem éppen a szakmám, amit tanltam a suliban, de ez nem számít. Egyrészt egy robotot kell betanítanom a nulláról, munkám eredményét folyamatosan látom, tapasztalom. Másrészt optikával is kell foglalkozni, amit mindig is szerettem, nem véletlen, hogy a fotózás a hobbim. Harmadrészt pedig tényleg minőségi munkadarab kerül ki a kezem alól, ami segít a gyógyászatban, tehát a munkám hasznos, és értékteremtő.
Múlt héten telt le a próbaidőm, aminek a végén részt vettem egy értékelésen. Jelen voltak a főnökeim, a mentorom, és HR-es toborzó. Egyrészt nekem kellett értékelnem mentoromat, a céget, a munkámat, másrészt meg engem is értékeltek. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mint vádlott az ítélet előtt, de tulajdonképpen semmi okom nem volt az aggodalomra, és ezt tudtam is jól. Csak hát a szokások, ugye.
Mindent összevetve tulajdonképpen jól jöttem ki ebből az apokaliptikus helyzetből, ami körülöttünk zajlik. A tavalyi elhatározásom, hogy váltano kell, sikeresen megtörtént, és sokkal jobb helyzetben vagyok, mint korábban bármikor az elmúlt 8 év alatt. A problémás, karanténos időszak negatív következményei lassan véget érnek, és végre nyugodtan tekinthetek előre, a jövőbe. Persze ez sem lesz könnyű, egyszerű. Célokat kell kitűznöm magam elé, és azokat elérni, megvalósítani. Megfontoltan, józanul. Egyrészt.
Másrészt pedig folytatni tavaly elkezdett törekvésemet arra, hogy megtaláljam párom, partnerem annak a nőnek a személyében, akivel a következő 100 évet leélném. Most, hogy az egyébb akadályok elhárultak, erre akarok összpontosítani. És az egészségesebb életre.
