Mindig is szerettem volna normális lenni. Olyan lenni, mint a nagy töbség. Mint a többiek. Meg is próbáltam. Általában nem éreztem jól magam tőle. Amikor ezt akartam, hogy elfogadjanak, és azt csináltam, amit mások. Nem azt, amit gondoltam, hogy kellene, vagy amit szeretnék. Amikor árral szembe mentem. Szembe a sodrással. A saját sodrásommal. Mondhatnám azt is, hogy széllel szembe hugyoztam.
Általában akkor érzem/éreztem jól magam, amikor ezeket a hamis illúziókat, vágyakat elengedtem, és önmagam lehettem, mindenféle játszma, és színjáték nélkül. Szabadon, önmagam. Sokáig érdekes elképzeléseim voltak arról, hogy mi a szabadság, mitől érezném szabadnak magamat. Ahogy ezeket a sorokat írom, jöttem rá, hogy számomra ez jelenti a szabadságot, hogy önmagam lehetek. Hogy nem kell rejtőzködni, színlelni, azt mutatni, amilyennek látni szeretnének.
Általában nem értenek meg. A nagy többség. Hogy mit miért, és úgy gondolom, ahogy. Nem értik meg, hogy nem feltétlenül egy szempontból vizsgálok meg dolgokat, hanem akár több aspektusát figyelem a dolgoknak. Hogy mi minden juthat eszembe egy teljesen hétköznapi, szokványos dologról. Hány gombot nyom be tudatomban egyetlen dolog, hány gondolatot képes elindítani. Éppen ezért nyílok meg nehezen mások előtt. Bár mostanában azt vettem észre, hogy ismeretlen emberekkel is simán el tudok beszélgetni mindenféle feszengés nélkül. Érdekes témákat kibeszélve, megtárgyalva. Nem tudom, fejlődök, vagy csak a falak omlanak le? Igazából mindegy is.
Nemrég volt egy érdekes játékban részem. Fel lett dobva egy téma, és arról kellett 2 percig (maximum) beszélni. Egész érdekes volt, és akkor, ott, azokban a percekben 100%ig önmagamat adhattam, önmagam lehettem. Jó volt. Főleg, hogy úgy mondhattam el véleményemet az adott témáról, hogy bele merülhettem az érzéseimbe, amik közben elfogtak. Ott magamat mutattam. Nem volt színjáték, nem volt játszma. Ritka pillanat.
Igazából bennem is, ahogy mindenki másban, ott van a prehisztorikus ösztönlény, aki törzshöz tartozik, törzsben él. A mai ember egyszerre lehet akár több törzs tagja is, bár van egy fő törzs, aminek a tagja. Az igény, hogy egy törzs tagja legyek, bennem is ott van. Csak mostanra rájöttem, hogy nem kell minden törzsbe belépni, csak azért, hogy tartozzak az egyikhez. Hogy egy közösség tagja legyek. Szerencsére a magamfajta csodabogarak, különcök azért megtalálják egymást, és kialakítják a saját kis, fucsa közösségüket, törzsüket, ahol pont a különbözőségük az, ami összetartja őket. A különböző szemléletmód, és az, hogy értékelik mindazt a furcsaságot, amit a többség nem ért meg. Ez a kívülállók törzse is lehetne akár. De akárhogy is hívom, a lényeg az, hogy ismét van egy közösség, amiben jól érzem magam. Ahol többnyire önmagam lehetek, vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése