Új ruha ...

Ha már változásról szóltam, akkor jelzem, blogom ruháján is változtattam kicsit, kapott némi színt, egy kicsit az elrendezés is más, bár a képek, amik megjelennek, azok most nem az enyémek, de ezt majd idővel kijavítom. A név, amin postolok, az is változtatásra került, jelenleg törvényes, polgári nevemet használom, szerintem ez marad is így. Ez még nem a végleges verzió, szerintem, majd még kozmetikázok, ha már lesz állandó lehetőségem (laptop, és nethozzáférés kérdése, ami viszont pénz, és idő kérdése).

Vég, és kezdet ...

Életemnek egy korábbi szakasze fejeződöt be nemrég, és persze elkezdődött egy új. Bízok benne, hogy így van. A befejezés nagyon komoly volt, igen mered lejtőn robogtam lefelé, aztán hirtelen véget ért, és elkezdődött az emelkedő. Na de kicsit részletesebben.

Kuchary és phova után valami fantasztikus érzés uralkodott rajtam. Jó pár hétig tudtam tartani azt a látásmódot, érzést, amit ott tapasztaltam. Aztán kezdett a jelenségvilág szürke valósága átszivárogni a tisztaföldön. Ez odáig vezetett, hogy felmondtam (igen, képes voltom rá, hogy felmondjak) az Elcónál. Aztán jött Olaszország, almaszedés, és az ottani igen kalandos (néha trillerbe illő) események. Akkor még nem tudtam, de elkezdődött egy igen erős tisztulási folyamat, aminek ezek az események csak a kezdetei voltak. Szépen sorban jött a többi dolog, banki tartozásom a fejem felett lebegett, a külföldi munka egyre távolabbinak tűnt, itthon nem találtam munkát, barátaimmal megszakítottam a kapcslatot, Apám egyre betegebb lett, a segítséget elutasította, egyre tehetetlenebbnek éreztem magam, ami ingerlékennyé, és feszültté tett. Ekkor már éreztem, hogy ez tisztulás lesz, de ilyen helyzet kellős közepén ezt nehéz elfogadni, tudatosítani. A meditáció sem ment igazán, így maradt a mantrázás, ez is több volt, mint a semmi. Ami valahol bíztatott, a Buddha egyik alapvető tanítása, hogy minden, ami összetett, egyszer elmúlik. Csak ki kellett várnom. Fájdalmas volt.

Aztán kezdtek megjelenni jelek, egészen aprók, amik arra utaltak, hogy talán jobbra fordulnak a körülmények. Újra beszéltem, találkoztam barátaimmal, és ugyanott folytatódott a kapcsolat, ahol abbamaradt. Mintha nem történtek volna súrlódások. Ennek hatására elhatároztam, hogy bemegyek a pécsi centrumba, megmutatom magam, hogy élek, nem tüntem el a térben. De nem így történt ez sem.

Öcsém talált munkát, és április elején ki is jelentkezett a munkanélküli központból. Ennek ellenére mégis kapott április végén tőluk levelet (szerencsémre), hogy menjen el állásügyben tájékoztatóra. Sógornőm meg szólt nekem, hogy menjek el, ha érdekel. Hm. Annyit tudtam, hogy Dunavarsány, Bptől 20 km, szállást adnak, havi 3xi utazást támogatnak, +12eFt étkezési hozzájárulás. Mit veszíthetek alapon elmentem a tájékoztatóra, ahol kiderült, hogy nem csak tájékoztató, hanem tesztírás, siker esetén gyors interjú (állás), és ha vállalom, akkor még vasárnap utazás fel Bp-re (mindez volt április 30. péntek), hétfőn orvosi vizsgálat, szerződésaláírás, és keddtől oktatás. Gyorsan döntöttem, elvállaltam, elvégre mit veszíthettem volna? Mint kiderült, semmit, csak nyertem. És ami még kiderült, az az volt, hogy életemnek egy hosszú, 11 és fél éves szakasza zárult, egy hosszú fejezetnek lett vége. Bár lehet, hogy inkább kötet volt, mint fejezet.

A jelenlegi helyzet a következő. Elvégeztem az oktatást, olyan helyre kerültem, ami tetszik, élvezem a munkát, érdekel, mindazok a tények, körülmények ellenére, amik új munkámat övezik. Mocskos meló, nagyon, munka végére tiszta kosz vagyok. Emellett nagyon melegben dolgozok, általában 30 C körüli hőmérsékletben, de ez nyári hőségben még lehet magasabb is, tehát a folyamatos izzadás is megvan, meló végére büdös is vagyok, nem kicsit. Fizikai igénybevétel is ott van, műszakonként több száz kilót kell megmozgatni, összességében, nagy a pörgés, oda kell figyelni, szóval komoly nagyon. Folyamatosan erős kívánságokat teszek annak érdekében, hogy erre a munkára jelenleg nagy szükségem van, és a tapasztalatok azt mutatják, hogy a kívánságok teljesülnek. Múltkoriban, 2 hete 70-80 embert küldtek el a cégtől, sok csoporttársamat is, de én maradtam, bár így a nehéz munkakörülmények mellett. Nem gond. Van munkám, tudom fizetni az adósságaimat. Nem győzök hálálkodni, köszönetet mondani a buddháknak, és bódhiszattváknak.

Amint tudtam, felkerestem a pesti centrumot, ami a Huszár utcában van. Hatalmas, elképesztő, és csodálatos. És a légkör, a hangulat, ami ott uralkodik. Voltak bennem kételyek, de mind eltűnt, amikor elkezdtem beszélgetni emberekkel, találkoztam régi ismerősökkel, és vannak új barátok is. Amikor tehetem, megyek gyakorolni, mert ez az egyik legfontosabb dolog az életemben. Olyan motivációm, van, amit korábban nem tapasztaltam. Az odaadás a tanítóim felé is erősödött, mindazok ellenére, hogy volt egy 3/4 éves mélyrepülésem. Tudom, hogy helyesen döntöttem, amikor menedéket vettem, amikor elvégeztem a phovát, és tudom, hogy ezen az úton kell továbbra is haladnom. A tapasztalataim azok, amik ebben megerősítenek, folyamatosan.

Korábban próbáltam a belső szemléletemet változtatni, a változást belső szinten elérni. A cél jó volt, de megvalósítani nem tudtam, túl sok volt a zavaró körülmény. Most törént egy teljes környezetváltás, ami nem szüntette meg a zavaró tényezőket, csak kellő távolságba kerültem tőlük ahhoz, hogy ne lihegjenek folyton az arcomba. Így tudok velük dolgozni, változtatni. Esetemben ahhoz, hogy a változás belső szinten elkezdődjön, végbemenjen, szükség volt a külső változáshoz is. Nem menekülés volt ez, hanem a helyzet felismerése, felmértem, hogy ha itthon maradok, akkor milyen lehetőségeim maradnak, mihe tudok kezdeni. Ezért inkább vállaltam ezt a változást, még ha ismeretlen is, idegen. Nem félek, mert nincs mitől. Mostanra beérett az, amit Olétól, és Karmapától kaptam. Nincs félelem, megszűnt, ami aradt, az a bizalom a térben, a tanítóimban, és önmagamban. Nem tudom, kifejezni, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban, de örülök, hogy az események így alakultak.

Hogy mi lesz később, azt még nem tudom, de igyekszek megtartani látásmódomat, hozzáállásomat a dolgokhoz, és azt a félelemnélküliséget, amit egy ideje tapasztalok. Egy biztos, a közeljövőben nem tertvezem, hogy visszaköltözök Baranyába, nincs itt munka, kevés a lehetőség, és sok a zavaró tényező (sokat kell még dolgoznom a tudatommal). Maradok Pesten, egyelőre tetszik, élvezem a helyzetet, a körülményeket. Ha tehetem, gyakorlom az egyéni gyakorlataimat, építem az új életemet, és próbálok a hobbimnak is időt szentelni, fotózok. Persze tudom, hogy lesznek nehézségek, de állok elébük, kihívásként, és tisztulásként tekintek rájuk.

Van még valami. Próbálok tényleg új életet kezdeni. Mindent, ami felesleges, azt itthonhagytam, beledobáltam egy nagy zsákba, azt összekötöztem, és bezártam egy nagy ládába a padláson, és lakattal zártam le. Ezek nem kellenek, csak teher lenne a továbbiakban. Régi becenevemmel is így vagyok, azt is itthagytam, mert csak egy címke, amit nem akarok tovább hordani. Túl sok megszokás kötődik hozzá, minden szinten. Ezeket el akarom hagyni. Így Kacaj itt maradt Baranyában, Pécsen, és mostanában nem is hívnak így. Ő az ego azon részét képviseli, ami visszatartott sok mindentől, bár nagyon sok kellemes emlékem kötődik ahhoz az időszakhoz, amikor ezen a néven futottam. És persze megannyi kellemetlen is. De ez az időszak véget ért, és most egy új fejezet kezdetén állok.