Meglepetés ...

Ma reggel Anyám már reggel bement Pécs, elsősorban TV-t venni, és még Szilveszterre vásárolni ezt-azt. Aztán mikor jött haza, akkor láttam, hogy van valami nála. Valami szőrcsomó, szőrkupac. Hazafelé beugrottak a Misina Menhelyre, és onnan hozott egy 2 hónapos puli-keveréket. Szegény még kicsi, biztos szokatlan neki az új hely, de sokkal jobb helye van, mint ahol eddig volt. Sajnos most van egy kis hasmenése, de ez majd elmúlik. A lényeg az, hogy megen van a háznál kutya, ráadásul ez még tanítható, lehet szoktatni. És nem "örökölt", ahogy előző kutyánk, Koppány. Ja, az új kutyus neve Padlizsán (nem rajtam múlott, tiltakoztam is, de leszavaztak).

Happy Xmass!

Valahogy nem igazán érzem át a Karácsony hangulatát, szellemét. Kicsit sem. Ez most gáz? Örültem, jól érzem magam, de valahogy nem az, amit ilyenkorra megszoktam. Ez van.

600.

Azért persze vannak pozitív képek is, amiket érdemes szem előtt tartani, követni, példaként tekinteni rá. És ez bíztató, és felemelő is egyben. Ettől mindig mosolyogni kezdek. Bár távol vagyok attól, ahol lenni szeretnék, vagy ahol lenni szerettem volna, mindez nem számít, mert igazából nincsenek távolságok. Jelenleg ez van, de majd elmúlik, változik, mint minden. Minden.

Hogyan?

Habár különc vagyok, folyamatosan emlékeztetnem kell magamat arra, hogy attól még ugyanolyan gyarló vagyok, mint minden ember. Folyamatosan befolyásol a környezetem, a körülöttem történő események, a hangulataim, szavak, gondolatok, cselekedetek, emberek, akikkel kapcsolatba kerülök. Ezt jó tudni, és észben tartani. Kár, hogy szokásom megfeledkezni róla. Persze utólag mindig bölcsebb az ember fia. Jó lenne mindig tanulni a hibákból, és nem utólag, hanem előre, hogy kevesebb legyen a tévedés. De ... Nem tudom.

Most még lemegy ez a pár nap az évből, aztán kezdődik egy új. Naptárilag. És mi fog változni az új év eljövetelével? Nem tudom. Van, ami nem, sajnos. Bele is gebedhetek, nem lesz eredménye, pozitív. És ez az, ami kicsit (?) elkeserít, a tehetetlenség érzésével tölt el.

Valahogy fel kell ébrednem ebből a dermedtségből, ebből a fásultságból, ami rám telepedett. Jelenlegi helyzetem nem kellemes, és ráadásul unalmas is. Csak elfáradtam. Nem fizikailag. Nem érzelmileg. Nem idegileg. Nem tudom, hogyan. Csak úgy. Mit tegyek ellene, és hogyan? Valahogy az az érzésem van, hogy bár pár kérdésre megkaptam a válaszokat, még olyanokra is, amiket fel se tettem, eszembe se jutott, nem jutottam igazából előrébb, mert a válaszok csak új kérdéseket szültek, és többen vannak, mint előtte. Lehet, hogy inkább szarnom kellene rájuk magasról, és élni, csak úgy, szabadon? Hm?

Téli örömködés ...

Ha már tél van, és igazi tél, mert van hav is, ki is kell használni. Észrevettem, hogy Öcsémék viszik Unokahúgomat szánkózni, így csatlakoztam hozzájuk. A környéken nem van igazán jó, alkalmas hely szánkózásra. Ami fent van Mecsekben, Zengőn, veszélyes. Ami a városban, az se, mert utca, autók közlekednek arra. Így az egyetlen hely, ahol lehet, az a temető. De amúgy semmi gond nincs vele. Csúsztam is párat, élveztem nagyon. Jó volt. Holnap meg lehet, hogy Öcsémmel felnézünk a Hegyre, kicsit túrázni. Nem sokat, csak kicsit ...

R.I.P. ...

A múlt héten maghalt a kutyánk, Koppány. Csak úgy. Előző nap még semmi baja nem volt, másnap meg már csak feküdt. Nem mozdult, nem lélegzett, és nem csinált semmit. Elment, eltávozott. Következő életében talán jobb lesz majd neki ...

Nekem jutott a lehetőség, hogy nyugvóhelyét előkészítsem. Öcsémék udvarában, a diófa alatt ástam egy gödröt, oda helyeztük el. Még éppen időben, mert most a hó miatt nehezebb lenne.

Ő már nem fázik ...

Kellemetlen érzések ...

Valahogy elegem van. Nem mindenből, csak bizonyos dolgokból. Leginkább abból, hogy már elegem van az "Ügyeletes MegoldóEmber" szerepköréből. Elegem van abból, hogy mindenki tőlem vár megoldást. Na jó, nem mindenki, de elég sokan. Ráadásul ezt nem is én vállaltam, egyszerűen csak rámosztotta az általános, aktuális helyzet. Én meg szokásomhoz híven próbálok megfelelni az elvárásoknak. Csak már elegem van. Miért nem lehet egyszer azt, hogy nem csinálok semmit?

Volt egy terv. A kivitelezése valahogy nehezen akart elindúlni, döcögösen. Aztán feltűnt valami. Mintha arra várna a project többi résztvevője, hogy megoldjak. Megint. Mintha nélkülem nem enne a dolog. Vagy mi. Kíváncsi lettem, és belefogam egy vizsgálatba. Összeültünk, és kerestünk(tem), méleket írtunk(tam), aztán jött a várakozás. Aztán megent kerestem, és levelet írtam. És ennyi volt a lépések eredménye. Persze most várni kell, mert a lehetőségek korlátozottak, talán majd február vége, március eleje.

De máshol is hasonló a helyzet, megoldásokat várnak tőlem, csak most egyszerűen nem akarom ezt. Fáradt vagyok, kicsit belefásultam ebbe a szerepbe. Miért? Mert ezt csináltam 11 évig, munkámból kifolyólag, és valahogy most nem van kedvem hozzá. Mert nincs hozzá erőm. Mert elegem van abból, hogy velem szemben mindig vannak elvárások, de nekem nem lehetnek elvárásaim. Nem mintha lennének nagyon. Abból is elegem van, hogy másoknak lehetnek problémái, és én legyek olyan jó buddhista, hogy meghallgassam ezeket (konkrétan elhangott egyik barátom szájából), de ha nekem van gondom, azt meg se kell hallgatni. Jobb sértődni, duzzogni, ítélkezni, és állást foglalni, nem konkrétan elmondani, hogy mi bántja az embert (persze tudom), és inkább mindenki elmehetne a búsba, viszlát! (Ez meg ma volt konkrétan.)

Nincs kedvem semmihez alapvetően, le vagyok hangolva, semmi sem jó jelenleg. Jelenleg, mert ez is változni fog, csak ki kell várni, és ha van vlami lehetőség, azonnal lecsapni rá. Csak utálok várni, és a semmittevés is eléggé kiborít. Unatkozok.

De az is ott van, hogy itthon, Magyarországon nem van kedvem semmihez se. Elég volt belőle. Akármerre nézek, csak "romokat", és "kísérteteket" látok, minden csak emlékeztet. Mennem kell, szökni, máshol élni. Ha kell, akkor kimegyek akár egyedül is, korábbi terveimmel ellentétben. A Triumvirátusból nem én vagyok az, aki kijelentette, hogy egyedül fél nekivágni. Nem én vagyok az se, aki azt hajtogatta folyamatosan, hogy mert menjünk együtt, mert úgy a jobb, és akkor közöskassza, meg miegymás (mindezt úgy, hogy demokratikus elveket hangoztat, meg hogy legyen majd szavazás, de ugyanakkor főnökösködik, ráadásul a legcsóróbb). Én nem akarok senkire semmit se ráerőltetni alapvetően. Nem akarom megtervezni mások életét, amikor a sajátomat sem tudom. Nem akarok nagy terveket, mert amikor terveztem, az mindig balul sült el. Szeretnék nyugalmat. Megint. Mert fáradt vagyok, feszült, ingerült, nyugtalan. Csak annyira, hogy meditálni se meditálok, mert lképtelen vagyok rá. Nem tudom lecsendesíteni, lenyugtatni a tudatomat. És ez probléma. Ez a probléma. Az egyik.

Most várom, hogy körülöttem elüljön, lecsendesedjen a vihar, de csak azt érzem, hogy a tombolása közeleg ...

Return ...

Újra van netem! Már legalább 1 hete megvan, de csak most értem ide. Hm. Lesz mit írnom, eltelt lassan 3 hónap a legutolsó bejegyzés óta, és az idő alatt sok minden történt. Persze ez is csak nézőpont kérdése. De mindegy, megen itt, postolhatok, ami eszembe jut. Vagy nem ...

Munkaszerűség ...

A minkanélküliség első napjait könnyen vettem, tetszett. Aztán kezdtem megunni. A semmittevést. Unalmas, és fárasztó, ráadásul nem tereli el a gondolataimat a hülye gondolatokról. Szerencsére csütörtökön elkezdtem egy ismerősnél dolgozni. Vagy segíteni neki. Költözteti a raktárkészletét egyik helyről a másikra. Nem egyszerű. Van rá 1 hét. Hehe. Erre most mit mondjak? Csak ne rajtam akarják számon kérni, ha nem lesz kész időben. Én csinálom, amit mondanak, a legjobb tudásom szerint. Ha mondják. Ha nem mondják, akkor mit csináljak? Ami jelenleg ott van, az most mind szállításra, pakolásra vár. És az eddigi munkatársak nagyrészének a szája jobban jár, mint a keze. Duma sok, hogyan kellene csinálni, az megy, szájalás ezerrel, munka meg fele ennek. És akkor még nekem emlegeti fel ismerősöm, hogy hamarabb eljöttünk. Nem én voltam a sofőr, és nem én döntöttem úgy, hogy lépjünk. Ráadásul idegileg, szellemileg jobban lehúz ez a tevékenység. Van ott egy ember, aki totálisan kész van, érzelmileg egy negatív csomópont. Annyira szenved, hogy az már szinte fizikailag tapintható. És nem lehet rajta segíteni, nem tudok, lehetetlenség. Ami viszont probléma, hogy szívja el az energiámat. Annyira el van keseredve, hogy ez engem teljesen kiszipolyoz. Én ilyennel még nem találkoztam. És beszél, és én hallgatom, majd megszakad a szívem azon, hogy látom szenvedését, tébolyát, hallgatom az álmait (mert elmesélte), hallgatom célzásait a háborús múltjáról, és a bányában töltött évek. És egyszerűen lemeríti az energiáimat, lehúzza teljesen. Nem csoda, hogy a nap végére teljesen készen voltam. De kell a pénz, és valamennyit fogok is kapni ezért, és ezért a jövő héten még elmegyek segíteni. Keddtől péntekig. Aztán ...

Kiköltözés ...

Ez a pillanat is eljött. Eltöltöttem utolsó éjszakámat ebben az albérletben, összepakoltam cuccaim nagyrészét, már csak apróságok vannak vissza. Aztán szólok haveromnak, és kicuccolás Pécsváradra. Szép volt, jó is, szerettem itt lakni, de most már ebből is elég volt. Igazából már Pécsből is elég volt. Most már menni akarok, el innen, messzire. Még 1 hét, és utazunk.

Asszem még eszek, iszok egy kávét is, mindent átnézek, ne maradjon itt semmi se. Könyvek, ruhák, ez-az. Szinte minden össze van pakolva. Az életem egy kupacban. Hm. Most én is egy kupacban vagyok. Egy kupac Én. Egy rakás Valami. Ami készül arra, hogy továbblépjen. Mindenen. Most éppen Pécsen, a költözésen. Persze, mintha el lehetne itt szakadni is bármitől. Majd utólag levonom a tanulságokat, megnézem, hogy mit tanultam, miből. Volt miből. De most lassan megyek ...

Nikotinéhség ...

Persze a dohányzásról se most fogok leszokni. Cigim nincs, elfogyott, de rágyújtanék. Ráadásul most ment föl az ára. Nem van ez így jól. Le kéne szokni. Tudom, hogy ezt mondtam már idén is többször, volt próbálkozásom is rá, legalább 2x, de most rágyújtanék. Asszem, ennek az lesz a vége, hogy lemegyek cigit vásárolni ...

Pénzügyi mérleg ...

Amúgy tök jó, hogy a pénteki utalás után számlámat ellenőrizve találtam rajta 55eHUF-t. Hm. Gyorsan kifizettem (volt)kolegám felé tarozásomat, Anyámnak is a korábbit, M. haverom felé is rendeztem saramat, majd még kifizettem a lakbért (10e elmaradás, és fél hónap díja 16e). Ja, kifizettem a Provis hitelem aktuális részét is (igen, tudom, hiba volt, de most már késő). Így most van 5020 Ft-om, ennyi a vagyonom, ami rendelkezésemre áll. 15-ig még kapok pénzt, addigra elszámolják az augusztus végi TP-t, és a szeptemberi fizetésemet (2 nap, biztos milliók lesznek). Valahol jó is az, hogy még nem kaptam meg az egészet. Így nem tudom elkölteni, lesz miből kiutazni (benzinköltség), és tudok kaját is venni almaszedésre (önellátóak leszünk), talán még pénzt is tudok kivinni. No, nem sokat, nem tudom, hogy mire számítsak. Mindegy, majd meglátom. Megoldom ...

Szeptember, ősz ...

Még csak alig kezdődött el az ősz, máris érezhető, hogy megérkezett. Mintha tényleg lenne valami határ, vagy elválasztás az évszakok között. A nappalok egyértelműen rövidebbek, az esték is már kicsit hűvösebbek, a Napnak sincs olyan ereje, mint 1-2 hete, és lehet, hogy már nem lesz elég takarónak egy lepedő. Az ég színe is más, nem olyan vakító. Ez viszont biztos, mert a szemem érzékeny az erős fényre, és gond nélkül tudok felnézni. Mármint napszemüveg nélkül. De akkor is észrevehető az évszakváltás. Sőt, hamarost elkezdenek színesedni a bokrok, fák, növényzet. Ilyenkor kell menni kirándulni, barangolni a természetben, fényképezővel felszerelkezve. De mire érdemes lesz elindulni a Mecsekbe, addigra Dél-Tirolban szedem az almát. Sebaj, fényképezni ott is lehet ...

Vallomás ...

Hogy én mekkora marha vagyok! Épületes, emeletes, cirkuszban kellene mutogatni, mint ritka fajt. Komolyan mondom, hogy most hülyének érzem magam. Hát normális az ilyen? No mindegy most már. Azt hiszem ...

Felmondtam!

TP után szerdán mentem előszőr dolgozni, nagyon bíztam benne, hogy valamit megtudok, esetleg ki is raknak. Egész nap nem csináltam semmit, csak ültem, beszélgettem. És vártam, reménykedtem. Addigra az elküldések már elkezdődtek, hétfő óta tartott. Délután felreppent a hír, hogy hibakeresőt nem fognak elküldeni. Kezdtem kicsit ideges lenni. Aztán jött a tájékoztatás, hogy hibakeresőket tényleg nem küldenek el most, mert kell a munkához, sőt, kölcsön leszünk adva másik termékvonalnak. Mintha gyomorszájon ütöttek volna, olyan érzés volt. De azért még nem adtam fel, gondoltam, hogy majd másnap beszélek a termelési igazgatóval. Este nem volt kedvem még hazajönni, ezért találkoztam pár barátommal, ami heveny sörözésbe torkollott. Na jó, 2 sört ittam meg.

Másnap reggel munkába menet már minden bajom volt, félúton már összeszorult a gyomrom, ideges voltam. Miután beértem, közölték a "jó hírt", már ezen a héten kölcsön vagyunk adva, jövő héttől másik termékvonalhoz tartozunk. Kész voltam teljesen, eldurrant az agyam, pánik. Az új helyen semmit nem tudtak mondani, vártuk leendő főnökünket, hátha ő majd többet tud. Tőle megint azt a megerősítést kaptam, hogy hibakeresőt nem fognak kirugni, ez után közöltem azt, hogy akkor felmondok. Mivel még mindig a régi termékvonalhoz tartozta, mentem az ottani főnökhöz, elmondtam mit szeretnék, de tőle is csak jött, hogy nem fognak elküldeni. Azért, mert a cégnél a hibakereső kincs. Hah! Így egyetlen út maradt előttem. Felmondtam. Nem lett túlbonyolítva, a kérelmet megírtam, alá lett írva, majd Munkaügy. Csak kisebb probléma adódott, a már kivett szabadságaim időarányosan nem passzoltak, ezért "este 6ig még le kellett dolgoznom a napot". Ez annyit jelentett, hogy egész nap nem csináltam semmit, csak beszélgettem kolegákkal. Mint az elmúlt 2 hónapban. De ahogy telt az idő, úgy lettem egyre nyugodtabb, a hangulatom is egyre emelkedetebb lett, és tűnt el a feszültség.

Volt pár kolega, akik nem értették, hogy miért mondtam fel, és miért nem vártam meg, amíg engem is kiraknak, végkielégítéssel. Kérdeztem tőlük, hogy meddig várjak? Mire? És megéri-e?

Nem. Nekem nem. Eleve, már le van rendezve a külföldi meló, 2 hét múlva megyek Olaszországba almát szedni. Sokkal jobb lesz. Másrészt meg ők nem tudják, hogy hogy éreztem már magam az elmúlt egy hónapban. Nekem ez már kín volt, nem tudtam tőle normálisan gondolkodni, és be is fordultam kicsit.

Onnantól kezdve, hogy kiléptem a kapun, megkönyebbültem, megnyugodtam, jó kedvem lett. Közben néztem a többieket, és sajnáltam őket. De tovább kell lépni. Pár kolegától elbúcsúztam, majd elindultam. Találkoztam egy haverommal, majd elugrottam Öcsém munkahelyére, beszélgettem vele, meg egy ismerőssel, hogy mit léptem meg. Ismerős helyeselte döntéseimet, a felmondást, s külföldi munkát is. Később még felmentem a Szabadság-szoborhoz, onnan néztem a várost, a fényeket, és közben felszabadultnak, megkönyebbültnek éreztem magam. Véget ért egy hatalmas fejezet az életemben, és most kezdődik egy új. Idő után elkezdtem hazasétálni, végig a Magaslatin. A Rókus dombon is megálltam, egy darabig néztem TeliHoldat, majd elfeküdtem a domboldalban, és heverésztem, élveztem a helyzetet. Az első szabad estémet, amikor nem kellett arra gondolnom, hogy mikor megyek legközelebb. Hazaérkezés után beszéltem még egyik haverommal, majd lefeküdtem aludni.

Most még annyi van hátra, hogy be kell mennem, és aláírni a papírokat, leadni dolgaimat, és tényleg végleg kilépek a Cég kapuján. El is kezdek készülődni, hamarosan indulnom kell ...

Kérdések ...

... kavarognak a fejemben. Egyszerű kérdések. De válaszolni, vagy válaszra lelni mégis nehéz. Hogy mit akarok? Elmenni. Messzire. Nem menekülni, csak elmenni. Távolságra van szükségem. Ezt hamarosan meg is kapom. Elég távol leszek mindentől, ami a múltamat jelenti. De ez mégsem menekülés. Csak változás kell. Mind belső, mind külső szinten. De ahhoz, hogy belső szinten is tudjak változtatni, változni, külső szinten is kell a változás. Környezet. Levegő. Közeg. Mind változni fog, és lassan én is vele. Kell a távolság, hogy ne a múlt sírköveit, kísérteteit lássam.

Hogy mit szeretnék? Jelen pillanatban berugni, úgy rendesen, ahogy kell. Lerészegedni, annyira, hogy beszélni ne tudjak rendesen. Nem betépni, csak berugni. Miért? Csak. Mert most ehhez van kedvem. De nem megy ez sem, mert nem van pénzem. Na jó, ez nem teljesen igaz, mert van pénzem, egészen pontosan 180 HUF a vagyonom, amit költeni tudok, ami a rendelkezésemre áll. Rágyújtani még rá tudok, van kb. 2 szál cigim, az is majd elfogy, lassan.

Hogy mi az, amire vágyom? Nyugalom. De ezt jelenleg szintén nem tudom elérni. Csak látszólag. Csak tünetileg. De igazából teljesen fel van húzva a tudatom, zakatol, kattog, a gondolatok, érzések csak úgy száguldoznak, mint autók a sztrádán. És nem tudok lenyugodni. Jó lenne nem gondolkodni. Csak úgy lenni. Szépen, egyszerűségben, nyugalomban. Azért lobotómiát nem fogok kérni.

Nem tudom, hogy miről mit gondoljak, mit érezzek. Jelenleg szét van csapva a tudatom, a korábbi dolgokat, eseményeket, történéseket most kicsit más fényben látom, és ez kicsit rémisztő. Mert túl éles, túl tiszta a kép. Nem tudom, hogy mi történt, mi váltotta ezt ki. De riasztó kicsit. De ez csak megen megerősít elhatározásomban. El kell mennem, messzire. Hogy tapasztaljak, hogy lássak mást is, mint ami itt van. Hogy kicsit letisztuljanak a dolgok, az érzések. Kicsit ritkább lett a köd, ami eddig körülvett, és nem tetszik, amit tapasztalok. Illetve inkább csak a felismerés az, ami nem tetszik. Mert mindenhol ugyanazt tapasztalom. Ugyanazokat a kicsinyes játszmákat, meccseket játszák mindenhol, csak a címke, a felirat, a csomagolás más. Most meg kell néznem, hogy messzebb is ez megy-e.

Gyanítom, hogy megint a cinikusabb, kritikusabb oldalam került előtérbe, de nem bánom. Az a felem kicsit jobban páncélozottabb, ott vastagabb a bőr, nehezebben tudnak megsebezni erről az oldalról. De éppen ez az, ami miatt ki kell tartanom nézeteim mellett, ami miatt folytatnom kell megkezdett Utamat. Habár szemem előtt a homály kicsit eloszlott, és a látvány kevésbé tetszik, mint azt szeretném, tudom, hogy ennek így kell történnie. Ez egy erős tisztulási folyamat. Lehet, hogy úgy tűnik, menekülök, de nem. Csak Térre van szükségem. Más levegőre. Más nézőpontra. Változásra, hogy változhassak, változtathassak.

Csak még egy kis idő kell ...

SW:CW

Ma megtaláltam egy kedvenc animációs sorozatomat, amit elkezdtem nézni, de nem fejeztem be. Pedig jó. Star Wars: Clone Wars. I. évad. Gyorsan meg is néztem az első részt kaja közben, és azt kell, hogy mondjam, tényleg jó. A látvány, a történet, mind jó, nem is túl hosszú, ez is előnye, könnyen emészthető. És még humoros is. És persze, nem utolsó sorban rengeteg tanítás van benne. Rögtön az első részben az jött ki, és esett le, hogy habár mindig mindent kint keresünk, az folyamatosan belül van, bennünk. A konfliktusok, problémák gyökere, és persze a megoldás is. Érdemes lesz megnéznem az egészet újra, és persze végig.

Mai teendők ...

Végre eljutottam oda, hogy valamit tennem kell. Az, hogy egész nap csak ülök a gépem előtt, és böngészek, szörfölök, az nem megoldás. Attól csak becsavarodok. Az sem megy, hogy fogom magam, és barangolok a városban. Ahhoz túl meleg van.
Tehát. A megoldás az, hogy miután befejeztem a főzést (jó kis lecsó), ettem, nekiállok takarítani, és újratelepítem a winfost. Végre. A takarításra azésrt van szükség, mert már nekem sem jön be, ami a szobámban uralkodik. Túlságosan is tükrözi, hogy mi uralkodik mostanában a tudatomban. El is kezdtem már, egyelőre az üres műanyagpalackokat selejtezem. A többi majd utána. De most kaja ...

PFD ...

És persze nem derült ki semmi. Csak az autókat láttam, a fák ágain keresztül, hallottam, ahogy a mikrofonba, hangosba beszélnek. 4 auto volt, ennyit sikerült megtudni. Lehet, hogy le kellett volna ahhoz mennem, hogy bármit is megtudjak?

Újabb lopás ...

Nézegettem a GameStar oldalát, és sikerült megtekintenem a WoW rövid kis videóját, hogyan fog majd megváltozni a világ a "Cataclysm" után. Hm. Deja Vu-m volt közben. Kísértetiesen nagy a hasonlóság a Guild Wars: Prophecies kampánya között, csak ott "Searing"-nek hívták az eseményt, gondolom az okok sem ugyanazok, de a hatás, a látvány nagyon hasonló. Ja, és ami még érdekes, hogy a katasztrófát egy olyan esemény okozza, ami az egész világra kihat. Felébred Deathwing, a sárkány! No, ez meg nem a GW-ből, hanem a GW2-ből ismerős, azt szintén jövőre tervezik megjelenni. Csak ott 5 ősi sárkány ébred fel, ami szintén kihatással lesz az egész világra. Hogy mégis mitől tűnik lopásnak a szememben? Már év eleje óta lehet tudni, hogy GW2-ben felébrednek a sárkányok, és jelentős változásokat fog hozni mind földrajzilag, mind játékélményileg.
Húú, mekkora ötletei vannak a Blizzardnak! Csak kár, hogy másik cég, másik game-ban már ellőtte ezeket. Persze még mindig ugyanaz a véleményem a WoW-ról, nekem gagyi a grafikája. Ami jó volt még a Warcraft3-ban, az itt már kevés. Ott még elment, ott még tetszett, de ezen túl kellett volna lépni, fejleszteni kellett volna. Szerintem. Meg nem tetszik ez a "menj, gyűjtsd össze 10 kövisakál körmét", vagy "menj, ölj le 25 tengerimalacot". És ezek sora végtelen, tele van vele játék.
No mindegy, ez a személyes véleményem, most megyek ablakon nézelődni, mert a közelben tűzoltok ügyködnek ...

Hallucináció ...

Nem azt látni, ami ott van, olyan dolgokat érzékelni, amik nem is vannak, vagy nem ott. Ismeretlen, idegen lények hirtelen előugranak a bozótosból, karmaikat, és agyaraikat villogtatva, tekintetükben az őrület és éhség fedezhető fel. Árnyak, amik vándorolnak, pedig csak egy kapualj. Bejárat. Az épület közepéről eltűnő, sötétségbe süppedő erkély, nyomában a feneketlen mélység. Ok. De mi van akkor, ha az ember a valóságot hallucinálja, teljesen józanul, vagy az őrület legcsekélyebb jelenléte nélkül? Egyáltalán, hallucinálni józanul? És ráadásul azt, ami amúgy is ott van? Kicsit abszurd. Vagy nem kicsit? Nem tudom. Vagy csak hasonlított a valóságra, és a különbség ott volt, ahol észre se vehettem? Vagy csak időm nem volt rá. Minden elsuhant, tova. De a részletek! Igen, a részletek. Túl élesek voltak, túl valóságosak, és mégis ... De mi a valóság? Van-e valóság? Vagy az csak egyedi, sajátos, saját? Mert csak én látom, senki más. Esetleg hasonlóan, de nem úgy. Minden hazugság, nap, mint nap, amivel találkozunk, semmi sem igazi. Csak egy illúzió, hallucináció, délibáb. Még ha tovább is látjuk ... Álom. Persze kérdés, hogy melyik az álom, amit éjjel, alvás alatt tapasztalunk, vagy amit nappal, "éberen". Éberen? Nem hiszem. A nagy többség alszik, álmodik. Csak nem vesszük, veszik észre. Egy mélyebb álomból egy kevésbé mély álomba ébredünk. És közben megnyugszunk, hogy ez a valóság. Valóság ... Nem létezik közös valóság, csak egyedi, ami aztán összefonódik a körülötte lévő, többi egyedi valósággal, hatnak egymásra, közössé válnak tapasztalataik egy része, aztán ahogy a kötél bomlik szét szálaira, ezek az egyedi "valóságok" is eltávolodnak egymástól. És persze a folyamat soha nem áll meg. Csak a "szálak" azok, amik cserélődnek. Fonás. Sodrás. Csavarodás. Majd Bomlás. Szét. Utak, és ösvények, elágazások, kereszteződések. De mindig mi választunk. Nincs Sors, nincs Végzet. Legalábbis nem úgy, ahogy a többség gondolja, hiszi. MI magunk írjuk Végzetünket, MI irányítjuk Sorsunkat, minden egyesl lpéssel, gondolattal, mondattal, cselekedettel. Vagy nem-cselekedettel. Illúziók, fények, árnyak. Füst, és tükör. Trükkök. Aztán mi marad? A hallucináció, amiről azt hisszük, hogy a valóság ...

Séta

Tegnap valamikor este 6 előtt elindultam be a városba, még kintlévő pénzem után. Nem sok, egy ezres, de jelen helyzetemben még ez is számít. Utána valahogy még nem volt kedvem hazajönni (haza? egyre kevésbé érzem úgy ...), ezért csavarogtam, mászkáltam. Elsőnek a MediaMarkt lett a célpont, aztán az InterSpar. MM-ben csak nézelődtem, azzal is ment az idő, IS-ben meg semmit se találtam ahhoz vonzónak, hogy megvegyem. Még sört se. Persze egy doboz cigi persze befigyelt, pedig tudom, hogy az se kellene, de ez van, így jött ki a lépés. 8 óra volt, mire elindultam, csak úgy, bele az estébe. Szépen felsétáltam a Szabadság-szobor alatti parkba, onnan néztem a várost, és fényeit egy darabig. Szép volt, és oly rég láttam, hogy szinte el is felejtettem, milyen. Megnyugtató volt ott ülni, a sötétben, és közben figyelni a fényeket. Jó lett volna, ha tudok meditálni egy kicsit, de egyszerűen nem ment. Túl szétszórt, túl zaklatott vagyok ahhoz, és nem tudom, hogy tudnám magam lenyugtatni, mindenféle szerek, gyógyszerek nélkül. De jó volt, távol a zajoktól, a tömegtől, a gondoktól. Kisebb fintort csalt azért az arcomra, amikor a sötétségben felfedeztem a Cég telephelyét, de az érzést elpöccintettem magamtól. Persze eljött az idő, amikor úgy döntöttem, hogy deje indulnom. Felfelé menet kiizzadtam, és a gyenge szél, ami ott fújdogált, éppen elég volt ahhoz, hogy fázzak egy kicsit. Pedig nem is volt hideg ...

Hangulatom ...

... nem a legjobb mostanában. Azaz az elmúlt 2 hétben zuhanásszerű érzésben van részem. Semmi sem úgy alakul, ahogy azt elterveztem. De semmi. Persze ez az én döntésem következménye, és ez cseppet sem könnyíti meg a dolgomat. Eredeti terveim szerint mostanra már leszámoltam, és nem vagyok az Elcoteq alkalmazásában. Tegnap, vagy ma érkeztem volna haza Becskéről, Láma Ole tanításáról, errő a hatalmas összejövetelről, amihez hasonlót Kucharyban tapasztaltam. Ezért is akartam eljutni Becskére. Hogy újra megtapasztaljam azt az érzést, amit Lengyelországban. Hogy találkozzak Oléval.
De nem ez történt. A hirtelen bekövetkezett események, és bejelentések megváltoztatták elképzeléseimet, döntéseimet, és a körülmények is alakulgattak közben. Egyrészt nem számoltam le, mert esélyem van arra, hogy a Cég küld el, és ez miatt kifizet nekem egy szép nagy összeget végkielégítés címén. 10 év után ezt már érdemes megvárni. Tettem lépéseket is ez ügyben, beszéltem főnökömmel, hogy szeretnék a Listára kerülni, engem fel lehet áldozni, önkéntes vagyok.
Persze ettől függetlenül bent kell lennem, még ha nem is értek azon a területhez semmihez se (na jó, ez azért túlzás), munkát se nagyon tudnak adni, oly sokan vagyunk. Ha meg van valami, az inkább alibi, illetve lófasz tormával. Javarészt ott ülök többedmagammal, akiknek szintén nincs munkájuk, beszélgetünk, közben azt figyeljük, hogy a különböző főnökök mennyire leszarják, hogy nem csinálunk semmit. Ez egy idő után idegesítő, frusztráló. És ráadásul unalmas is, hogy 12 órán át nem csinálok semmit. És mindezek ellenére nem küldenek haza minket, "naplopókat".
Amúgy attól, hogy be kell mennem egy olyan helyre, amit már zsigerből "utálok", ott nem csinálok semmit, unatkozok, illetve a semmit-tevés közben azon stresszelek, hogy egy főnök mikor kérdezi meg, hogy mé' nem csinálok semmit, közben azt látni, hogy milyen fejetlenség uralkodok az egész Cégnél, és a hosszú várakozás, amihez még hozzájön az idegeskedés azon, hogy belekerüljek az elbocsátottak közé, de időben, hogy ki tudjak menni almát szedni is, na mindezektől már fizikálian vagyok rosszul. Első munkanap előtti napon már lehangolt vagyok, levert, negatív gondolatok tömkelege. Munkába menet már kezdődő gyomorfájás (egész nap, mintha ökölbe lenne szorulva), folyamatos feszültség, ingerlékenység, idegesség, türelmetlenség. És alvászavarok már hetek óta. Ha dolgozok, akkor napi alvásom 4-5 óránál nem több, de félidőben biztos, hogy magamtól felébredek, és már másznék is ki az ágyból, hogy akkor lehet tevékenykedni. Egészen addig, amíg rá nem jövök, hogy mennyi s az idő. Amúgy a 2 óránkénti ébredés az adott, az álladó jellegű. És mindezek miatt jelenleg meditálni sem tudok, nem tudom magam lenyugtatni kellőképpen. Túl zaklatott, ideges, és feszült vagyok hozzá.
Ezek után nem csoda, hogy felkerestem a házorvosomat, és kiírattam magam TP-re. Elmondtam neki a körülményeket, a problémáimat, hogy mi a helyzet. Abszolút megértő volt, kiírt. Írt föl gyógyszert is, amitől könyebben alszok. És láss csodát, mióta szedem, azóta tényleg nyugodtabban alszok. 10 órát simán. Jövő hét közepén már megyek vissza "dolgozni", mert a semmittevésből is már elegem van.
De vissza Becskére. Azaz csak a témához. Múlt héten már sejtettem, hogy nem tudok elmenni Becskére, bár abban még bíztam, hogy ha a tanításokon nem is tudok részt venni, akkor legalább tudok ott munkát vállalni, dolgozni, valamilyen módon hasznosá tudom majd magam tenni. Ez már csak azért is lehetetlen volt, mert hétfőn kellett visszamennem a dokihoz. Voltak, akik csak 7végére utaztak el, idejük csak ezt engedte, de nekem még ez sem adatott meg. Hamar kiderült, hogy anyagi körülményeim nem tették lehetővé még az utazást sem.
Az elmúlt napokat azzal a tudattal töltöttem el, hogy lehetnék jobb helyen, érezhetném magam jobban, de mégsem így van. Mert jött egy hír, egy helyzet, ami megváltoztatta elhatározásomat, döntésemet. És ez minden jelenlegi problémám gyökere. Ha nincs a bejelntés a tömeges leépítésről, akkor simán leszámoltam volna már. Akkor lett volna egy kellemes 7ben részem, jól éreztem volna magam, pozitív élményekkel lennék gazdagabb. Ez van. Ezen már nem tudok változtatni. Még kénytelen vagyok várni egy darabig, és remélem, hogy ez nem fog sokáig tartani. Amint megszabadulok a Cégtől, hatalmas megkönyebbülés fog elönteni, hatalmas öröm, és kellemes érzések. Mert ez így lesz. Ez nem kérdés tárgya, csak az, hogy mikor, és milyen módon?
Addig is csak kirtartás kell, és bizalom ...

Várakozásban ...

Péntek este találkoztam egyik haverommal (aki amúgy kolega is bár ő már csak 36 órát dolgozik összesen az Elconá), összeültünk, hogy a szokásos GW-estét megtartsuk. Érkezés után rögtön azzal kezdte, hogy mik voltak az aznapi hírek az Elconál. Aznap jött ki a hír, hogy 700 embert elküldenek, és nem csak kölcsönzött munkaerőt, hanem saját állományt is. Az előző napi telefon után megcsillant előttem a lehetőség arra, hogy esetleg én is bekerülök ebbe a létszámba, és akkor kifizetik nekem a végkielégítést. Az nagy jóság lenne. Ki tudnám fizetni a tartozásaimat, és rendezni tudnám problémásabb ügyeimet. És még pénzem is maradna bőven. Hajaj! Persze nem lovaglom bele magam a dologba, a nehogy csalódottságot érezzek, ha nem így lesz. Már az is nagy örömöt fog okozni, hogy végre leléphetek a Cégtől. De azért még nagyobb lenne az öröm, ha Végkielégítéssel mehetenék el ...

Hip-hop ...

Nem igazán vagyok a Hip-hop kedvelője, azaz a magyar Hip-hop-ot nem szeretem. Hogy miért? Nem is tudom. Nem fog meg igazán, nem jön be. Talán leginkább azért, mert nem igazán jön be a szövegkörnyezet, ahogy csinálják, a stílus. Túl egysíkú, túl monoton, mintha minden szám ugyanolyan lenne. Aztán találkozok ebben a műfajban olyanokkal, akik megmutatják, hogy igenis lehet jó Hip-hop-ot csinálni magyarul is. Pár hete a Suhancos volt az, amit hallottam, és kimondottan bejött, főleg azért, mert etno-, és folk elemekkel gazdagították a hangzásvilágot. Aztán ma valahogy elkezdtem Ludditákat hallgatni. Zseniális, amit ez a 2 csaj csinál ebben a műfajban. Tényleg. Nincs 2 ugyanolyan szám, és a szövegek is fantasztikusak. Van mondanivalójuk. Úgyhogy most őket hallgatom ...

Telihold ...

... van. legalábbis tegnap így láttam. Szeretem a Teliholdat, megfog a látványa (a lánya?), a hangulat, amit bennem kelt. Már csak azért is örülök neki, mert nem mindig van lehetőségem megnézni. Csomó esetben dolgoztam ilyenkor, és persze éjszaka. De most nem. Amúgy is nappalos lennék, ráadásul a mai lett volna az utolsó nappalos. Ha nem lennék táppénzen.
Állítólag ilyenkór jó meditálni. Amúgy is jó, tudom, de ilyenkor különösképpen. Tegnap éjjel meg is tettem, lefekvés előtt kb. fél órán át így is tettem. Erős a késztetés, hogy ma is megtegyem, már csak azért is, hogy meggyőződjek ezen állítás valóságáról. Amúgy is tervben van, hogy nekiállok XPt telepíteni, szerintem közben nyugodtan meditálhatnék. Persze még megvárom, hogy lejöjjön a ColorStar, aztán nekiállok. A többi zenét majd később folytatom. Ha új az XP ...

Meglepődés ...

Ma felhívtak munkahelyemről. Konkrétan csoportvezetőm. "Ugye nem akarsz felmondani mostanában?" Ez volt a nyitókérdés, ami után hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Aztán közölte, hogy az a helyzet, hogy a hibakeresők körében Nagyvezírünk (PLManager, úgy néz ki, mint egy alien [konkrétan egy gray], de Máris szomszédra is hasonlít, nem is kicsit) létszámcsökkentést tervez. CsopVez meg úgy gondolta, hogy engem megtartana a létszámban, mert mégis csak szakember vagyok, nem pedig betanított. Aztán elmondtam neki, hogy de, felmondásomat tervezem, tehát engem inkább áldozzon be, ne építsen rám. Persze megkértem, hogy még lehetőleg ne közölje ezt senkivel, ha lehet, mert nem akarok idő előtt elmenni a Cégtől. Ő meg arra kért meg, hogy ezt a csökkentés témát ne szellőztessem, mert még nem publikus. A kölcsönös bizalom. Azért érdekes volt. És persze megcsillant a lehetősége annak, hogy talán megkapom a végkielégítést. Nem konkrét, csak halvány lehetőség. Én bízok benne. Mint ahogy abban is, hogy nem kell ledolgoznom a felmondási időt. Mindkét lehetőség ügyében erős kívánságokat teszek, hogy teljesüljenek. És akkor nagyobb az esély, hogy így is lesz ...

Nagymamámnál ...

Ma végre elmenetem Nagymamámhoz (apai), rég nem láttam már, de valahogy folyamatosan úgy jöttek össze a dolgok, hogy nem jutottam el hozzá. Egyrészt folyamatosan utazgat valahova mindig (Alföld, Harkány, stb.), másrészt nekem is így jött össze. Mikor végre el tudtam volna menni, akkor változott meg a munkarendem, utána utaztam Kucharyba, mire visszejöttem, ő ment el az Alföldre, mire hazaért, akkor meg elkezdtem dolgozni. Mire megint szabadnapos lettem, akkor meg irány Duna-kanyar, szülinap, majd megen munka. Utána meg ex-lakótársam esküvője, majd rohangálás orvoshoz. De most végre meglátogattam.
Persze az egészben van némi önös érdek is, hiszen úgy hívtam fel, hogy lehetőleg meghívjon ebédre. Így ne kellett azon gondolkodnom, hogy mit, és miből fogok ebédelni. De tudom, hogy szívesen főz nekem, így talán nem akkora hiba, amit tettem. Sikerült délre odaérnem, ami köszönhető a teljesen feltúrt Rákóczi útnak, és ennek következtében megbolygatott forgalomnak. Is. Mindenesetre az ebéd finom volt. Zöldségleves, majd paprikás krumpli kovászos uborkával, és mindez madártejjel lefojtva. :) Még kínált mással is, de az már nem ment. Tele voltam.
Sikerült 2ésfél órát eltöltenem vele, és minden probléma nélkül. Egész jól viselkedett. Közöltem vele, hogy otthagyom a munkahelyem, felmondok. Ezen rendesen meglepődött, csodálkozott, de elmagyaráztam neki, hogy miért döntöttem így, és hogy mik a további terveim. Tudom, hogy legszívesebben oltott volna, hogy vigyázzak, meg jól gondoljam meg magam, de annyira határozott voltam. és nyugodt, hogy ezt inkább elkerülte. Meg amúgy is tudja, hogy nem tud befolyásolni. Végül is "áldását" adta, beletörődött. Vagy valami hasonló. Ja, az érdekes kijelentés volt részéről, hogy sajnálja, hogy nem tudott belőlünk (Öcsémből, meg belőlem) ügyvédet, vagy orvost nevelni. Teljes nyugalommal, és határozottsággal, mosolyogva közöltem vele, hogy ebbe se neki, se Szüleimnek nem volt beleszólása, egyrészt, másrészt pedig ha azok akartunk volna lenni, akkor már azok lennénk. De nem így lett. "Tanulni kellett volna ..." folytatta még, de ezt is elhárítottam, kezeltem. Mondtam neki, hogy engem az se zavar, ha soha többet nem fogok dolgozni a saját szakmámban. Sőt, közöltem vele, hogy azon gondolkodom, hogy ha már lesz pénzem, akkor kitanulom a masszőr mesterség fogásait (és ez most abszolút helyénvaló, fogások :) ) . Ez viszont tetszett neki.
Még mindig azon van leragadva, hogy nem nősülök, vagy valami hasonló. Ezt is szépen elmagyaráztam neki, hogy csak nagyon nehezen tettem magam túl az Anikóval való szakítással és egyéb vonatkozásival egyetemben. Meséltem neki egyéb csalódásaimról is nagy vonalakban, és a bizalom szinte teljes megszűnéséről. Hogy idő kellett nekem ahhoz, hogy ezeken a dolgokon túllépjek. Hogy mennyi mindentől féltem. Hogy magától az Élettől féltem. És hogy ez mostanra elmúlt, nem félek. És ez köszönhető a Buddha tanításainak, a meditációnak, és tanítóimnak. Nem tudom, hogy ezt mennyire tudta megérteni, de legalább elmondtam neki, el mertem mondani neki.
Mindent összevetve jól éreztem magam a társaságában, örültem, hogy láttam. Hogy nyugodtan tudtunk beszélgetni, mindenféle feszültség nélkül. Ritka alkalom, mert tud olyan is lenni, hogy az ember egy idő után pánikszerűen menekül tőle. De tudom, hogy jóindulatú, mindig jót akar, még ha ez néha furcsán is fejeződik ki. Ő a Nagymamám (az egyik).

Feladat ...

Lassan közölnöm kellene főbérlőimmel, hogy szeptembertől nem tartok igényt az albérletre. Persze nem kertelve, őszintén, a pontos indokokat feltárva. Csak valahogy nem tudom, hogyan közöljem. Úgy érzem, hogy lesz pár kínos, kellemetlen pillanatom, de majd ez is elmúlik. Valszeg könnyebb, mint azt jelenleg gondolom. Hétvégén, vagy jövő hét elején mindenképpen kellene közölnöm. Addig is el kell kezdenem rendet raknom, takarítanom, pakolnom, hogy mindent rendben adjak vissza.

A Megvilágosodás felé ...

A múltkori borulás után olyan izomlázam lett, hogy egészen tegnap délelőttig nem is erőltettem. Valahogy így jött össze. De tanulva a tapasztalatokból, most nem hajtottam magam túl, csak annyit csináltam, amennyi jól esett. Így is már a negyede táján szakadt rólam a víz, izzadtam folyamatosan. De jó volt. Szerencsére izomlázam sem lett, így nyugodtan mentem le ma is a Centrumba gyakorolni. Bár az is igaz, hogy később értem le, mint azt eredetileg terveztem. Az indokok:

• mosnom kellett
• találkoznom kellett Öcsémmel, mert Anyám küldött nekem paradicsomot
• vennem kellett kaját
• ebédelnem kellett
• winfost akartam telepíteni, amiből nem lett semmi
• kicsit pihentem.

De aztán meggyőztem magam, hogy igenis le kell menni gyakorolni, mert az jó, minden szempontból. Mire befejeztem, rendesen elfáradtam, leizzadtam, úgy néztem ki, mint aki szaunázott, vagy legalábbis zuhanyzott. Pedig az csak utána jött. Megbeszéltem egyik vadzsratestvéremmel, hjogy holnap délelőtt lemegyek gyakorolni, és ő is csatlakozik. Jelenleg az a terv, hogy rendszeresítem, szoktatom magam ahhoz, hogy lehetőleg minden nap gyakoroljak, legyen ez is egy megszokás. Aztán ahogy hozzászokok, majd emelem az alkalmankénti mennyiséget. Szépen, fokozatosan. Ne kell elkapkodni, ez nem verseny, ahogy jól esik, ahogy bírom. Időm, mint a tenger (igazából csak időm van jelenleg, semmi másom), tehát nem jelenhte gondot erre szorítani belőle. Elvégre a cél a megvilágosodás minden lény javára.
A másik cél az, hogy elérni a borulásból azt a mennyiséget, amikor is elkezdhetem a Ngöndro 2. gyakorlatát, Gyémánt Tudatot. Ehhez meg kell csinálni 10000 borulást minimum. Nem akarok komolyabban belekezdeni, majd csak néha, mondjuk hetente 1x, az bőven elegendő lesz. Bár, ahogy sejtem, ez majd külföldön fog bekövetkezni. De az még kicsit odébb van. Vagy mégse?

Kuchary 2.

4 órányi alvás után arra ébredtem, hogy valami fémes dübörgés, illetve folyamatos csapódások hallahatóak. El sem tudtam képzelni, hogy mi lehet az, persze ez hamarosan kiderült. Kb. abban az időben ürítették a kukákat, illetve a ToiToi-ok kb. 15 m-re voltak tőlem. Pár másodpercenként ajtócsapódások. Hm. Újabb tanulság, legközelebb jobban meg kell választanom a sátorhelyemet.
Mentünk regisztrálni. Ekkor ért minket az első meglepetés, ami nem volt pozitív. Kiderült, hogy részvételi díjak szempontjából Magyarország a Közép-, és Nyugat Európa kategóriába tartozi, és nem a Kelet Európa blokkhoz. A különbség 16 Eurot jelentett, ami azért nem kis összeg. Nem értettük, próbáltunk alkudozni, magyarázkodni, de nem ment. Pedig nálunk is 400 Euro alatt van az átlagkereset. Sajnos kénytelenek voltunk lenyelni ezt a békát. Viszont megtudtam, hogy nem kötelező befizetni az étkezést, így legalább azon tudtam spórolni, nem is keveset. A befizetett ebéd került napi szinten 32 zlotyiba, nekem ezt sikerült kihoznom napi szinten 10 zlotyiból. Igaz, hogy reggelire, vacsorára nem ettem mást, mint kefírt, de érdekes módon elég volt. Ebédre meg a büfésátorban lehetett venni mindig 4 zlotyiért levest, ami minden esetben bőséges volt. Visszatekintve tényleg furcsa, hogy milyen kevés kajával beértem. Amúgy a kurzus területén működött egy kisbolt, elég jó volt a kínálata.
Aznap napközben nem volt különösebb program, így meditáltam, Sztúpa-köröket róttam, és ismerkedtem a környezettel, helyszínnel. Szép, kellemes környezet, a nyugalom érzése töltött el.
Valamikor délután megérkezett Ole, és Karmapa. Hatalmas tömeg köszöntötte őket, a kisbusz alig tudott a Láma-házhoz bemenni. Olén, és Karmapán kívül még Cathy-t ismertem fel, eddig csak képen láttam. Voltak még lámák Karmapa kíséretében, mindegyik tipikus tibeti arc. Persze lehet, hogy voltak nem-Tibetiek is, ezt nem tudom.
Este megkezdődött az első hivatalos program, Ole adott általános tanítást a Buddhizmusról, különbségeket említett a többi vallással szemben, Karmáról, a Buddhizmus jelentőségéről a hétköznapi életben, és hasonlók. Utána még voltak a szokásos kérdések-válaszok, majd valamikor éjfél után befejeződött a tanítás. Én párszór belekummantottam a tanításba, ezt az előző napok kevés alvásának köszönhettem. Többiek jót röhögtek rajtam, folyamatosan lökdöstek, és kávéval itattak. Azért az megnyugtatott, hogy nem én voltam az egyetlen, aki elbóbiskolt.
Már nem nagyon emlékszem, hogy mi volt még később aznap, az viszont biztos, hogy 2nél korábban nem feküdtem le. Ez mondjuk az egész kurzus alatt jellemző volt. Nagyjából ezek voltak az első nap eseményei.

Folyt. köv.

Eső!

Végre itt van az, amit már hosszú hetek óta várok. Enyhül az idő, hűvösebb van, és ahogy elnézem, ez nem csak egy hirtelen felindulás. A szobám is már nem szauna jellegű, kezd az is lehűlni. Reggel, mikor felébredtem, már akkor láttam, hogy valami változott, de most, hogy esik is, ez már jobban tetszik. Csak azt nem tudom, hogy hogy fogok eljutni a belvárosba anélkül, hogy megáznék. Vegyek buszjegyet? De az pénzbe kerül ...

Táppénz ...

Nos, tegnap visszamentem orvoshoz. Nagyon nem akartam menni dolgozni a héten, de nem is vagyok teljesen jó. Persze kiderült, hogy tényleg beteg vagyok, mandulagyulladásom van, illetve csak kezdődő. Asszem. Én legalábbis erre következtettem az elhangzott szavakból. Szóval, beteg vagyok, és táppénz a hétre. Pénteken megyek vissza kontrollra.
Persze ez az egész helyzet nem akadályozott meg abban, hogy buddhista barátaimmal elmenjek tegnap este Orfűre, esti fürdőzésre. Abszolút jól esett, kellemes volt, teljesen felfrissített, feldobott. Nagyon kellett nekem ez már, egy ideje. Persze a kerti medence sem rossz, de az teljesen más. Nekem még nincs tömegiszonyom, és nem vagyok paranoid. No, de a lényeg. A víz nagyon jó volt, kicsit melegebb volt, mint a levegő hőmérséklete. Rögtön ugrottam, miután lábamat belelógatva rájöttem, hogy nem kell akklimatizálódni. Jó volt lebegni a vízben, úszni, élvezni a pillanatot. És közben figyelni, ahogy közeledik a "vihar", ahogy a távolban villámlik folyamatosan. Már annak is örültem előre, hogy milyen felfrissítő idő jön. Persze a "füst nagyobb volt, mint a tűz", csak esett az eső, meg fújt egy kicsit a szél, de ez is több volt, mint az utóbbi hetekben bármi. Élveztem, hogy végre fázok, és nem folyok szét az izzadtságomban. Páran elkezdtek sörözni, én meg csak élveztem a társaságot, és a helyzetet, mert ennyi volt a lehetőségem. Pénzem nem van már. Aztán 10 körül egyik autó indult, én is léptem azzal. Sajnos a szobámnak több idő kell ahhoz, hogy lehűljön, itt még mindig meleg van, bár már ez is jobb, mint az elmúlt hetek. Persze kérdés még, hogy mi lesz nappal?
Most megyek bejelenteni üzenetrögzítőre, hogy részemről táppénz, aztán valamikor gyógyszer kiváltása, a többi meg alakul valahogy. Időm van (csak az van, de bőven), ki kell használnom hasznosan. Gyakorolni, Win7 telepítés, ezek vannak kilátásban ...

Esküvő ...

Egy kedves, régi ismerősöm, volt lakótársam ma fog férjhez menni, délután 1kor, a Kultúrkertben. Utána szűk körű ebéd, majd miután megvolt a pofavizit, az öregeket szélnek eresztik, és egy kerti-party veszi kezdetét, egyik haverom telkén. Én az esküvőre, és az esti rendezvényre vagyok hivatalos. Még jobb is így, mert nem van megfelelő, alkalomhoz illő ruházatom. Kihíztam őket, akármilyen szomorú tény ez. Örülök, hogy B. férjhez megy. Megérdemli, már régi vágya ez. És olyan veszi el, aki kellőképpen tiszteli, szereti. Valamikor télen pedig gyermekük is fog születni. Ez megen csodálatos dolog. A gyerek is már régi terve, vágya B-nek. Leendő férje jó apa lesz, ehhez semmi kétség nem fér. Kívánom nekik, hogy hosszú, boldog, közös életük legyen, sok örömmel, és gazdagsággal, félelmek, fájdalmak, és nehézségek nélkül.

Az orvostól ...

Tegnap voltam orvosnál. Megvizsgált, kérdezősködött Családomról, munkahelyemről, munkámról, poénkodott közben. Aztán megállapította, hogy kezdődő mandulagyulladásom van. Ha hétfőig nem érzem magam jobban, akkor vissza kell mennem, és táppénzre vesznek. És ez így lesz. valszeg még holnap visszamegyek Pécsvárad, ott is alszok, aztán hétfőn orvos. Jobb is így. Annak ellenére, hogy jó érzem magam, a munkahelyem nyomaszt. Valahogy feleslegesnek érzem magam. Nekem ott már nincsenek céljaim. És nem is találok (nem mintha keresnék). Amit én ott elérhettem, azt már elértem. Szóval táppénz.
Ja, feltűnt, hogy az elmúlt napokban fáj a jobb lábfejem. Aztán tegnap észrevettem, hogy kicsit mintha lila lenne a belső felén. Hm. Most, zuhanyzás után vettem észre, hogy ez a nagylábujjam felé is kiterjedt. Vajon mi történhetett? Mi okozta ezt? nem tört el, mert akkor jobban fájna. Gondolom valami zúzódás, csak azt nem vágom, hogy hol. mikor, hogyan? Inkább csak kellemetlen, enyhén zavaró. Talán ezt is megmutatom hétfőn orvosnál. Majd meglátom. Lényeg, hogy táppénzre kerüljek ...

Múló rosszullét?

Tegnap reggel melóhelyen nem éreztem magam jól. Valamikor reggel azt vettem észre, hogy fáj a fejem, enyhe szédülés, és émelygés kíséretében. Gondoltam, hogy majd csak elmúlik. De nem. Később még a légkondis helységben is melegem volt. Hiába mosakodtam le hideg vízzel, és tartottam a fejemet a csap alá, az sem segített. Aztán fél11 körül el is mentem az üzemorvoshoz, aki megvizsgált. Semmit nem talált, lázam sem volt, de írt nekem egy kilépőt, és azt tanácsolta, hogy menjek el a háziorvosomhoz. Ezután beszéltem főnökömmel, aki hazaengedett, és mára írt egy nap szabit. Most készülök orvoshoz menni. Remélem, hogy semmi komoly nem lesz, de azért azt nem bánnám, ha kiírna táppénzre. Az jó lenne. Nem van kedvem bemenni, és ott bohóckodni, imitálni, hogy dolgozok, és a sok vízfejű főnök baromságait elviselni. Amúgy is talán lesz még 9 munkanapom, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt én tervezem. Augusztus 19. lesz az a nap, amikorra a leszámolásomat tervezem. Remélem, hogy nem húzzák át a számításaimat. De most irány a doki ...

33.

Szombaton betöltöttem 33. életévemet. Mondhatni, megvan a Krisztusi kor. Na ja. Elismerem a Hippi-gyerek érdemeit, munkáját, még ha nem is vagyok keresztény (bár megkereszteltek, én akkor bőszen, üvöltve tiltakoztam, de senki nem törődött a véleményemmel). Tényleg. Megpróbálta a tőle telhetőt, mindent, amire lehetősége volt, csak éppen nem azt adta, amit vártak, ezért felnyomták a helyi yardnál. Ez van, megszívta. De attól még igazi bódiszattva. De vissza lényeghez, ez a kis kanyar után. Szóval, 33 lettem. Hogy milyen? Olyan mint előtte. Nem érzem magam többnek, vagy kevesebbnek ez miatt. Nem számít. Azaz nem ez számít. De ehhez idő kellett, hogy felismerjem. Idő kellett ahhoz, hogy felismerjek egy csomó dolgot ezen kívül. És még mennyi minden van, ami felfedezésre vár ...
Idén sem szokványos módon ünnepeltem meg születésnapomat. Habár úgy volt, hogy szombaton (születésem napján) dolgozok, ez mégis megváltozott még csütörtökön, éppen ezért hagytam magam rábeszélni, hogy eleget tegyek a meghívásnak a Duna-kanyarba, ahol egyik régi cimborám tartotta születésnapját (neki 1 nappal előbb van a születésnapja). Szombat reggel 9kor indultunk egyik haverral, és kb. 4 óra autózás után meg is érkeztünk Nagymarosra. Időben érkeztünk, engem rögtön befogtak a hús (marhapörkölt készült 4-5 kg marhalábszárból) tisztításához, darabolásához. A későbbiekben leheveredtem a fűben a bogrács közelében, és sörözéssel töltöttem a délutánt. Idővel érkeztek még emberek (az egész társaságból ismertem kb. 4 embert), a pöri is lassan elkészült, a hangulat is jó volt. Valamikor éjfél felé egy csöppet bealudtam, ezért teljesen meglepődtem, amikor később ébredve már kevesebb volt a népesség. Ki haza, ki aludni ment.
Másnap romeltakarítás után, dél körül hazaindultunk, irány Pécs. Újabb 4 óra zötykölődés, autózás (érdekes, hogy a zötykölődés inkább Baranyára volt jellemző), majd érkezés. Valahogy ez után már nem volt kedvem bárhova is menni. Pihenés.
Mindent összevetve jól éreztem magam, örülök, hogy elmentem, élvezet volt ott lenni. Igazi kikapcsolódás volt. Maga az utazás is jó volt, szeretek utazgatni (akkor az elmúlt 2-3 évben miért is nem tettem?). Nem is tudom, hogy mikor volt ennyire mozgalmas nyaram. Az elmúlt 2 hónappal meg vagyok elégedve, az élet zajlik, mozgalmas, és ez jó érzéssel tölt el. Nincsenek félelmek (vagy csak alig), egyre nyitottabb vagyok, és lassan visszatér a bizalmam. Ezek hatalmas ajándékok, és leginkább magamnak köszönhetem, hogy ezek megtörténtek.



U.i.: érdekes volt, hogy a 6oson lefelé a kukorica-, és napraforgótáblák mellett tele volt minden vadkenderrel (nem parlagfűvel!). De ez tényleg vad, a szó szoros értelmében. Semmi értéke, haszna. Csak van. Csak gaz. Bár már önmagában ez is valami. Létezik, mert összeálltak a feltételek, a körülmények. Ugye, hogy milyen csodás?

Vidámság ...

Mindig is tudtam, hogy július a kedvenc hónapom. Ilyenkor van születésnapom, nyár van, jó idő (néha kicsit túlzottan is), szabadságomat is ebben a hónapban töltöm általában. Ez most is mind így történt/történik. De ami külön öröm, ma tudtam meg (szabadság utáni első munkanap), hogy szombaton nem kell menni. Mert ugye leállás lesz, meg leltár, jövő héten sem kell menni, de a szombatot csak ma tudtam meg. Ebben az a legjobb egyrészt, hogy ebben a hónapban dolgozok összesen 7 napot, és születésnapomon sem kell dolgozni. Ez az igazi királyosság ...

Takonykór ...

Mióta hazaértem, folyamatosan tele van az orrom. Nem tudom eldönteni, hogy megfáztam, vagy csak sima allergia. Nem érzem, hogy megfáztam volna, a taknyosságon kívül nem tapasztaltam egyetlen tünetet sem, ami erre mutatna. Az is érdekes, hogy amíg sátraztam, addig nem volt semmi bajom, pedig nem volt akkor meleg, éjjelente meg elég hűvös volt a levegő. Szerintem allergia lesz. Nem voltam otthon 1 hétig, kikerültem a megszokott környezetemből, ezért szervezetem elszokhatott az allergén dolgoktól. Most, hogy megen itthon vagyok, talán erősebben reagál a szervezetem a dolgokra. Ha így van, akkor szerencse, hogy csak ennyi tünet jött elő ...

Nyári vasárnap délután ...

Bementem vásárolni InterSpárba, gondoltam veszek ezt-azt. Meg nem volt kedvem egyhelyben ülni, még ha nem is volt rossz, sőt, a társaság is jó volt. Csak mehetnékem, tehetnékem volt. Du1 után lementem Centrumba, borultam (ahhoz képest, hogy utoljára valamikor talán június elején, elég jól ment), aztán a tegnap beharangozott közös evés volt a program. Brokkolikrémleves, és lángos volt a menü. Kimondottan jó volt, és ahhoz képest, hogy nem ettem sokat, jóllaktam. Ja, kb. másfél hete alig eszek húst, valahogy így jön ki mostanában. Nem szándékos, nem lettem vega, csak így alakul. De azért ennék már valami húsfélét is.

De vissza a témához, elkalandoztam. Szóval meglepődve tapasztaltam, hogy milyen kevesen vannak a belvárosban, milyen kevés autó mozog, aztán beugrott, hogy július, vasárnap, délután, és minden a helyére került. Persze az Árkádban rögtön több embert láttam, ott azért fellelhető az emberszerű egyedek népes tábora. Aztán a Ferencesek útcában is több ember volt, de ez se meglepő, hiszen az sétálóutca, tele cukrászdával, kávézóval. Gondolom hasonló a helyzet a Király uzcában, illetve a Szent István téren is. Hiszen tegnap kezdődött az ICWIP is ...

Tapasztalat, önfelismerés ...

Újabb dolog, ami mélyen érintett, felismerés magamról. Néha furcsán, vagy nem egészen odaillően fogalmazok. Élőbeszédben. Mondom, ami eszembe jut, és miután kimondtam a dolgokat, veszem észre, hogy hülyén fogalmaztam. És ez még a jobbik eset. A rosszabbik az, ha szólni kell másoknak. A még rosszabb eset az, ha teszem azt olyan hangsúllyal teszem, ami másoknak zavaró lehet, persze én az egészből semmit sem veszek észre. Mert nem figyelek. És ebből persze néha komikus, néha meg drámaibb, kellemetlenebb helyzetek születnek. Magyarázkodni meg utána felesleges, ha nem is lehetetlen. Figyelnem kell ...

Elhatározás ...

... és megvalósítása. Még Kuchary előtt elhatároztam, hogy amint vége a Phovának, nyaralásnak, akkor visszatérek egyéni gyakorlatomhoz, a Boruláshoz. Eddig tudtam arra hivatkozni, hogy Amithábát kell erőltetnem, fáj a térdem, ez-az, valami. De ez mind kifogás volt csak. Most nincs mire fognom, nincsenek kifogások, meg kell őriznem az inspirációt, azt a lendületet, amit Kucharyban kaptam. A tegnapi napot végigpihentem/aludtam (kellett, szükség volt rá). Ma meglátogattam szüleimet, voltam Pécsváradon. Így holnap semmi sem akadályozhat meg abban, hogy valamikor koradélelőtt lemenjek a centrumba borulni. Amúgy is az az elhatározás, hogy felhozom egy olyan szintre, amit minden gond nélkül tudok teljesíteni, és azt megtartom. Meglátom, hogy mi lesz, hol van a tűrőképességem határa. Aztán úgy néz ki, hogy holnap még lesz közös ebédelés is a Centrumban. Nosza, rajta ...

Kuchary 1.

Indulás, odaút.

Az eredeti terv az volt, hogy 9én, csütörtökön hajnali 2kor elindulunk, ami aztán indulás előtti napon reggel 8ra módosult. 7től autóba pakolás, 8kor indulás. De nem így alakult, fél9kor indultunk, ami azért annyira nem gond. Hogy ne legyen gond az útvonallal, meg ilyes, kinyomtattuk az útvonaltervet, és beszereztünk GPS-t is (valahogy a tapasztalatok fényében kezdem elveszíteni a bizalmamat ezekben a kütyükben, de erről majd később).

Elindultunk! Mentünk, ahogy kell, a 6oson. Első megálló Bonyhádon, a Tesco parkolójában (KissT Tesco-függősége). Reggelivásárlás, WC, illetve részemről pénzváltás. Eéőző nap valahogy nem jött össze. Kb. 1 óra pihenés után indultunk tovább. Dunaújvárosnál tértünk rá az autópályára (M6). Valahol ez után veszítettem el a fonalat, bealudtam (mondjuk az út felét legalább átaludtam). Hegyeshalomnál ébredtem, ott álltunk meg, hogy benzinköltségre pénzt váltsunk. Aztán irány a Határ!

Nos, be kell vallanom őszintén, hogy ennél a pontnál volt kisebb majré. A helyzet az, hogy Útlevelem már rég lejárt, de sebaj, személyivel is lehet utazni EU-n belül. Csakhogy! A helyzet az, hogy az én személyim már nem az igazi. Többször megázott, megsérült, és ebből kifolyólag már nem igazán érvényes. Hivatalos személyek esetén a kötözködés szinte biztos. Én azért bíztam, mert nagyon akartam ezt az utazást. Nos, a határnál megkönnyebbültem, mert senki nem kérte az iratokat, még csak ember sem állt ott. Egyenletes sebességgel haladtunk át az egykori átkelőhelyen.

Szlovákiában hamar áthajtottunk Pozsonyon (a szlovákok csak Bratislavának hívják), majd szinte végig autópályán haladtunk. Nem emlékszem, hogy aludtam-e ezen a szakaszon, annyira nem volt hosszú. Ami viszont meglepetést okozott, az az volt, hogy valahogy átjutottunk Csehországba. Pedig volt GPS. Azért viszonylag gyorsan átértünk Lengyelországba.

Szép volt a látvány, a Kárpátokból indultunk, a lemenő nap fénye festette érdekesre a környezetet. Mint később kiderült, ez volt az út egyetlen dombos, hegyes szakasza, Lengyelország nagyrésze sík, mint az Alföld. Csak nagyobb. Jóval nagyobb. Itt is autópályán haladtunk. Illetve elméletileg autópálya, de gyakorlatilag ... Miért van rajta rendőrlámpa? 70-80-90-es sebességkorlátozás, meg miegyebek? Mindegy, úton voltunk. Ja, jut eszembe, egyszer megálltunk benzinkútnál tankolni, pihenni. Mint kiderült, kamionos-pihenő is volt egyben. Ennek megfelelően hatalmas parkoló, Motel, és persze az elmaradhatatlan kurvák. Nem is néztek ki rosszul, de hát ... nem ezért mentünk. És különben is. Ami komédiába illő volt, az a kihajtás a területről. Megszokva, hogy nálunk egy bejárat, és egy kijűrat van, simán bementünk a kamionok közé, keresve a kijáratot, aminek az lett az eredménye, hogy bekeveredtünk a kamionok útvesztőjébe. Szerencsére sikerült kikeveredni, és hajtottunk tovább.

Újabb képszakadás után egy városban ébredtem (talán Lodz?), éjfél körül volt, és esett. Hamar visszaájultam, aludtam tovább. Gyanítom, hogy ezért is lepődtem meg a következő látványnál, ami a szemem elé tárult ébredés után. Egy keményre döngölt, széles földúton haladtunk, a közelben tanyák, gazdasági épületek. A kérdés automatikusan bukkant fel:

-"Hol vagyunk?"

-"Egy főúton."

Igazából ekkor lepődtem meg. Mint kiderült, még nem eléggé, mert pár pillanattal később elénk ugrott egy nyúl (a vadabbik fajtából), és ott szaladgált, menekült előlünk/előttünk. 2 autónyi buddhista meg a nyomában. Nekem az Alice Csodaországban jutott eszembe, de volt akinek a Mátrix.

Elértük Drobint, onnan már nem volt messze célunk. Persze megen GPS-re hagyatkoztunk, csak nem a célt írtuk be, hanem azt a várost, ami irányában volt. Ennek köszönhetően kanyargások következtek, majd érdekes utazás földutakon keresztül. De meglett, odaértünk Kucharyba. Fél3kor. Ezek után már az sem zavart minket, hogy a parkoló őrei nem tudnak angolul. Kipakoltunk, sátorverés/állítás az éjszakában, sikerült jó sátorhelyeket találnunk (ekkor még úgy gondoltuk), egymáshoz viszonylag közel, fél4re be is fejeztük. Mind. Persze ezek után már csak aludni akartunk, pihenni. Hajnali 4kor fejeződött be utazásunk, és a napunk.

Folyt. köv.

Faithless ...

Sikerült valahogy barangolásaim közepette megtalálni a Faithless oldalát, de túl sokáig nem jutottam el rajta. Folyamatosan lehet a zenét hallgatni, én meg élek a lehetőséggel. Régi nagy kedvenc, minden számukat szeretem. Csak azt sajnálom, hogy eddig még nem tudtam eljutni egy koncertjükre sem, pedig voltak többször is fellépni itthon. De majd, egyszer, úgyis elmegyek oda is ...

Fájdalmak ...

A következő kérdés csak úgy, minden indíttatás, vagy ok nélkül felmerült bennem (abszolút jól érzem magam, nyugodt vagyok, és vidám). Vajon mi a fájdalmasabb? Megtudni az igazságot, vagy pedig az, hogy megtudjuk később, (még ha jó szándékkal is vezérelve) hogy hazudott nekünk valak?

Hazaérkezve ...

Eltelt 2 hét az utolsó bejegyzésem óta, pedig oly sok minden történt, hogy szinte végiggondolni is komoly feladat lenne, nem hogy lejegyezni. Pedig lefogom, mert él bennem az elhatározás eziránt. De majd mindent szép sorjában, ahogy lesz rá idő. Jelenleg ott tartok, hogy ma értem haza Lengyelországból, Kucharyból, délután fél3kor. Nem azt mondom, hogy hullafáradt vagyok, de aktivitásom sincs erejeteljében. Egyébbként fantasztikus volt a kurzus, bőven megérte elmenni, ezen életem eddigi legjobb nyaralása volt ez, bár az is igaz, hogy nem egy szokványos nyaralás volt. De tényleg megérte. Csak nyertem vele, és nem is keveset :) Csak az elmúlt 1 hét tapasztalatai olyan intenzívek voltak, hogy bizalmam a Térben rohamosan megnött, félelmeim pedig úgy tűnnek el, ahogy a hajnali pára, és harmat oszlik el a napsütésben ...

Ja, és akkor képek, amiket készítettem Kucharyban.

Változások, és következmények ...

Nos, bekövetkezett az, amiről már tettem említést. Átkerültem másik részlegre, vasárnap este kezdek az új helyemre. Eltellt már annyi idő a bejelentés óta (kb. 3 hét), hogy már kezdtem azt hinni, hogy nem is lesz belőle semmi, vagy engem mégsem érint a dolog. De ma kiderült, hogy mégis. Mindegy, ez van. Különösen nem ver a földhöz a hír, már lehetett sejteni, és különben is, úgy tervezem, hogy valamikor augusztus végén lesz az utolsó munkanapom. Minden attól függ, hogy hogyan tudok leszámolni, mik a feltételek, mik a lehetőségeim. Ezt majd holnap jól megkérdezem a HR-en, persze csak feltételes módban, a "mi van akkor, ha ..." stílusban.
Itt van még az az érdekes kérdés is, hogy mi lesz a szabadságommal, mit fognak szólni az új helyen. Mert az lesz most a menet, hogy dolgozok 3 napot éjszakásban, utána meg megyek szabadságra. Már ha engednek. Persze ez nem kérdés, mert megyek. Ezt eldöntöttem, mese nincs. Ahogy ezt errefelé szokták mondani, ez nem kívánságműsor. Túl sok energiát öltem bele a tervezésbe, és különben is, utoljára 4 éve voltam nyaralni, kenutúrán a Tiszán. Ez most kijár nekem, még ha nem is a hagyományos értelemben vett nyaralásról van szó.
Valami megkönnyebülés-félét, határtalan nyugalmat, és jókedvet érzek, és ez csak fokozódik, ahogy egyre biztosabban érzem, hogy jól döntöttem. Nem érzem azt, hogy áldozat lennék, vagy hogy ez valami tragédia lenne, ami itt történik. Ezek csak megerősítő tényezők. Van némi bizonytalanság, vagy csak halvány árnyéka az érzésnek, de mindezt elnyomja a tudat, hogy valami új fog kezdődni, valami ismeretlen, ami kihívást jelent. Nincsenek konkrét elvárásaim, csak szimpla kíváncsiság, egyfajta éhség az újdonságra. Ez olyan változás lesz, amit eddig még nem tapasztaltam nagyon. Érdekes lesz ...

Amikor jól-esik ...

Mondhatnám, hogy ez "sorszerű", ha hinnék a sorsban. Mert mikor szakad az eső, amikor el akarok indulni a Centrumba, gyakorolni. Csak én tehetek róla, hogy miért fogok megázni. Azért, mert elhúztam az időt, elpiszmogtam, nem indultem el akkor, amikor még nem esett. Most vihetek majd magammal csereruhát, mert el fogok ázni. Micsoda tragédia ... :D

Countdown ...

A Visszaszámlálás megkezdődött. Mindenki akar menni, innen el, külföldre. Minek maradni? Kisebb dilemmát okozott az indulótőke, de aztán bevillant, hogy tavaly ősszel egyik haver szervezett, közvetített külföldre szezonmunkát, konkrétan Tirolban almaszedést. Gondoltam, majd megérdeklődöm nála, mi a helyzet idén. Kívánságaim hamarabb teljesültek, mint azt gondoltam, mert tegnap este már sikerült összefutnom haverommal, és ki is faggattam a témáról. Lehetőség van, és megéri menni, mindenképpen. Valamikor szeptember elején-közepén lesz esedékes. Addigra el kell intéznem mindent, leszámolásomat a Cégnél (de jó lesz végre bejelenteni), új útlevelet csináltatni, meg még miegymás.

Addigra bőven túl leszek Amithábán, és Phován, Találkozok Oléval, és Karmapával is. Kuchary után újra neki kell állnom a borulásnak, rendesen. El kell érnem, hogy rendszeres legyen. Megszokássá kell tennem. Különben is, folytatni kell a Ngöndrót, ha már elkezdtem. Másrészt pedig kintlét alatt is folyamatosan akarom végezni, csinálni akarom munkavégzés mellett. Meg nem lesz probléma almaszedés közben a szokatlan munka, nem lesz miatta izomláz. Érdekes lesz az egész már csak azért is, mert közben új helyzetben, szituációkban tudom figyelni, hogy viselkedik a tudatom.

Ez a munka kb 3, jobb esetben 5-6 hét is lehet. Ez majd kiderül. De ezzel a munkával majdnem 3x annyi pénzt tudok keresni, mint itthon 1 hónap alatt. Azért nem mindegy. Ha ez a munka befejeződik, akkor majd lehet tovább menni Hollandiába, de már lesz pénzünk, nem csupasz seggel megyünk ki a vakvilágba. A lehetőségek számosak, csak rajtunk múlik, hogy hogyan tudjuk kihasználni őket, tudunk e kezdeni velük valamit. De nekem céljaim vannak, amiket így könnyebben meg tudok valósítani, mint ha itthonmaradnék. Jövőre szeretnék eljutni Karma Guenbe, mindenképpen. Esetleg ha összejön, akkor valamilyen túrára is befizetni, van Európában több lehetőség is. Kicsit távolabbi - bár ki tudja, hogy mennyire, lehet, hogy közelebb van, mint gondolom -, el akarok jutni Indiába is, Nepálba, Buthánba. Még mindig bennem van az, hogy utazni akarok a világban, tapasztalni, vándorolni, megismerni. Csak egyszer kell elindulni, és aztán nem megállni. Egyszerű az egész.

Majd szüleimmel is közölnöm kell döntésemet, mert ez megjár nekik. Tudniuk kell. Szerintem nem lesz gond, elfogadják döntésemet, ahogy eddig is mindig. Persze meglepődés biztos lesz. Főleg apai nagyanyám részéről, ő nem tudom, mennyire fogja ellnezni/támogatni. Nem mintha számítana a véleménye ebben a témában. Csak van egy olyan érzésem, hogy kétségbe fog esni, emiért otthagyom azt a "jó" munkahelyemet. Ami még fontos, hogy főbérlőimmel hogyan közlöm majd a hírt, és mikor. Legalább 1 hónappal kiköltözés előtt, de még azt se tudom, hogy az mikor lesz. Lehet, hogy még októberre is fent kellene, tartani az albit? Ehh. Megen olyanon gondolkodok, aminek még nagyon nincs itt az ideje. De jó lesz ezt is szem előtt tartani.

Meg kell tudnom, hogy mennyi a felmondási időm. A Visszaszámlálás megkezdődött ...

A Kérdések Kérdése ...

... helyett egy másik kérdés.

Mi van még a kéményen kívül?

HC szombat este ...

Nos annyira mégsem HC, mint azt az ember gondolná, normál (?) értelemben, de számomra az volt. Csupán csak arról van szó, hogy ilyet már rég tettem.

Történt ugyanis, hogy szokásomhoz hűen uccsó éjszkás után mentem haza szüleimhez, az aktuális heti látogatás, ugye. Ilyenkor beszélgetek velük egy kicsit, segítgetek ezt-azt, foglalkozok Unokahúgommal, hazai ízek, majd miután összepakoltam magam (némi elemózsia, könyv, DVD-lemez, stb.), nyomás vissza Pécsre.

Délután felugrott egyik haverom, majd kicsivel később másik haver is érkezett. Fogyott 1 üveg bor, közben felvetődött az ötlet, hogy holnap (azaz ma, vasárnap) ki kellene menni később érkező haverom telkére. Jól hangzott, beleegyezés is volt. Nem tudom, hogy hogyan, és mikor (biztos bealudtam valamikor), de megváltpzoztt a terv, irány még aznap este, szombaton rencsre. Eleinte ellenkeztem, majd azzal győztek meg, hogy ott is lehet aludni. Gyors pakolás, némi melegebb ruha (nem volt rá szükség), fürdőgatya, türölköző (van ott egy 14e literes medence-szerűség), és mentünk tovább, Budai Vámnál lévő Tescoba (népiesen csak Paraszt, vagy Digó Teszkó) vásárolni. Hó vége van, úgyhogy ez kenyér, hagyma (zsír már volt), némi sör vételét eredményezte. Később csatlakozott még hozzánk 2 csaj, ők hoztak magukkal kb. 5 liter bort. Olyan este 10 előtt értünk ki valamikor.

Az este a továbbiakban úgy telt el, hogy kb. 1 órát áztattuk magunkat a medencében (csak eleinte volt hideg, amint az ember megszokta, már jó volt), közben iszogattunk, ment a beszélgetés, hülyéskedés, röhögés. Persze később már hideg volt a víz, ezért tüzet is gyújtottunk, zsírosdeszkát ettünk, iszogattunk tovább. Legelőszőr a házigizda dőlt ki, pillanatok alatt beájult. Nekem időérzékem megszűnt létezni, egyszerűen csak voltam abban, ami éppen akkor, élveztem a pillanatot. Mást úgyse tudtam tenni. Ahhoz képest, hogy milyen régóta fent voltam (péntek du. fél2), elég jól bírtam az ébrenlétet, és nem is voltam annyira eltompulva. Mármint a körülményekhez képest. Persze mindennek megvan az ára, és azt meg is kell fizetni. NEm tudom, hogy mikor, kb. 3 felé saccolom az időt, de addigra fizikálisan kezdtem elfáradni, egyre nehezebben álltam a lábaimon. Mindenki lefeküdt végül is. Ez persze nem azt jelenti, hogy el is aludt mindenki. Nem. Még legalább fél órán át ment a röhögés. Na jó, én ennyire emlékszem, elájultam, elaludtam.

Valamikor 9 után már kezdtek ébredezni az emberek (rajtam kívül már mindenki ébren volt), próbáltuk élvezni a friss levegőt, egészen addig, amíg el nem kezdett szakadni az eső (hiányérzetem lett volna, ha nem esik ma), be is vonultunk a házba, ahol én hamarost megen beájultam. Persze nem csoda. Kb. 37-38 (ez a HC, csak ez miatt) órát voltam ébren, közen volt 12 óra munka, utaztam kicsit, Unokahúgom is lefárasztott egy kicsit, és nem keveset ittam, tulajdonképpen. Délután is kaja után elkezdtem olvasni, de alvás lett belőle. Centrumba sem mentem le, nem lett volna értelme, nem tudtam volna meditálni, meg nem is éreztem erőt magamban, hogy elinduljak. Lefáradtam rendesen, de jól éreztem magam, minden szinten. Örülök annak, hogy hagytam magam meggyőzni, hogy nekem is ott a helyem. Hiba lett volna itthon maradnom. Kellett ez nekem.

Elhatározás ...

Még mindig csodálkozok azon, hogy egyes döntéseket milyen könnyű meghoznunk. Könnyebb, mint gondolnánk. Csupán csak annyit kell tenni, hogy a félelemeket, és kifogásokat félresöpörni, figyelmen kívük hagyni, és minden sokkal egyszerűbb. A dolgok a maguk tisztaságában jelennek meg, és egyszerűségük úgy ragyog, mint tiszta égbolton a Nap. Arról van szó, hogy a héten jutottam arra az elhatározásra, hogy ősszel le kell innen lépni. Az országból, mármint. Itt nincs lehetőség, nincs kilátás, nincs jövő. Levegőváltozásra van szükségem, tapasztalásra, tanulásra. És most nem az elkeseredés szól belőlem, szó sincs erről. Ez a felismerés nyújtotta bizonyosság. Korábban, amikor ilyen nyilatkozatokat tettem, mindig az lett a vége, hogy valamilyen kifogást találtam, hogy miért maradok, miért is nem megyek el. Visszatartottak félelmeim, aggályaim. Most ez megszűnt. Tudom, hogy ki kell mennem külföldre dolgozni. Ott sem lesz kolbászból a kerítés, és ott is dolgozni kell. De ez mind nem számít. Semmi nem számít, igazából. És mégis, mi az, amit érzek? Folyamatos jókedv, vidámság, olyan nyitottnak érzem magam, mint még talán soha. Felismertem, hogy tulajdonképpen bármire képes vagyok, bármit megtehetek, csak akarnom kell, és bíznom. Bíznom magamban, bíznom másokban, bíznom ítélőképességem józanságában. Bíznom önmagam természetében, természetességében. Felismertem, hogy nem kell menekülnöm többé, mert felesleges, nincs mitől, mi elől menekülni. Felismertem, hogy nem kell félnem többé, mert az értelmetlen. Egész kellemes, és örömteli felismerések ezek. Az igaz, hogy még csak a kezdeti lépéseket tettem csak meg, de jó irányba haladok. Az Utazó, a megtett Út, és maga az Uticél így válik eggyé, összeforrva, összeolvadva.

Céges dolgok ...

Kb. 2 hete "nagytudású" főnökeink kitalálták, hogy sokan vagyunk műszerészek a részlegen, ezért le leszünk felezve, létszámügyileg. Nem elbocsátásra kell számítanunk, hanem Cégen belül áthelyezésre, ugyanolyan munkakörbe, ugyanazzal a fizetéssel. Nem igazán tetszett, meg nem is értjük, hogy miért, de ez volt a döntés. Korábbi szakmai vezetőnk persze érvelt, győzködött, a logika különböző tényeit felvonultatta, de sajna vesztett. Sajnálta, meg miegymás, de megnyugtattam, hogy nem az ő hibája, ő megpróbálta. Ki is találtam, hogy ha ez az egész bekövetkezik, akkor meglátom, hogy mi is lesz a helyze, milyen az új helyen a légkör, stb., és annak függvényében teszek majd lépéseket. Legrosszabb esetben elmegyek dokihoz, és elkezdek mindenféle panaszokat, táppénz. Nos, ahogy persze lenni szokott itt a Cégnél, a mai napig nem kaptunk semmi konkrét információt, hogy mi is lesz velünk. Bizonytalanul lóg további sorsunk a levegőben, és éppen ezért nem is foglalkozok a problémával, mert minek? Nem fogom magam feleslegesen stresszelni, mert felesleges. Inkább maradok, nyugodt, vidám, és élvezem a helyzetet, amiben vagyok. Ez így van jól ...

Csúszásban ...

Tegnap hiába akartam menni fényképezni, meg később gyakorolni, túl zaklatott voltam ahhoz, hogy mindezt megtegyem. Mára kiderült, hogy felesleges aggódnom, a dolgok lassan beérnek, és következményeiket viselnem kell. Volt korábban már ilyen sejtésem, ez mostanra bizonyosság lett. De sebaj. Ma, hogy mindez már kiderült, és tudom a tényeket, nyugodt vagyok, és így elmehetek kaja után fényképezni. Az idő megfelelő, ideális, a helyszín is megvan már (Barbakán környéke, Sétatér), és ki kell használnom a lehetőséget. Az elmúlt napokat a semmivel töltöttem el, feleslegesen pazaroltam energiáimat idegeskedésre, és haszan nem volt semmi. Este meg gyakorolni fogok, meglátom, hogy meddig. Holnap úgyis kezdődik az éjszakás, az idő nem számít, nem jelent gondot, ha sokáig maradok fent.

2. alapgondolat

Megértjük az ok és az okozat összefüggését. Csak tőlünk függ, hogy mi történik velünk. Korábbi gondolatok, szavak, cselekedetek váltak jelenlegi állapotunkká, s most ültetjük el jövőnk magjait.

Börtönben élünk ...

Néha a legváratlabb pillanatokban érnek felismerések, amik tulajdonképpen teljesen nyilvánvalóak. Most éppen zuhanyozás közben ért az egyik ilyen felismerés. A ma emberének, azaz Nekünk az egyik legnagyobb probllémája, hogy nem merjük kimutatn, vállalni érzéseinket, érzelmeinket, tulajdonképpeni önmagunkat. Bezárkózunk, valakat emelünk, védelmi rendszereket. És ez beteggé teszi társadalmunkat, világunkat. Egyre távolabb kerülünk egymástól, embertársainktól, szeretteinktől. Egyre nagyobb távolságot tartunk a többiektől. Nem engedjük, hogy megismerjenek , hogy belénklássanak, mert félünk, hogy akkor kiszolgáltatottak, leszünk, sebezhetőek. Az a téves elképzelés él a többségben, hogy ha nem nyújtok támadási felületet, akkor nem tudnak bántani. Pedig. És mindeközben egyre betegebbek vagyunk, lelkileg, érzelmileg, mert nincs, aki meg tudná érinteni legbensőnket. Ezt okozzák ezek a téves elképzelések. És persze a falak, védművek nem sokat segítenek, mert mindenki tudja, hogy ezek léteznek, és eleve mőgé akarnak nézni, keresik a mögöttes szándékot. És előbb-utóbb meg is találják. Mindenkinek vannak gyengébb, figyelmetlenebb pillanatai.

Arra jutottam, hogy megteszek egy érdekes, "merész" lépést. Nem, nem bontom le a "falaimat", az túl nehéz, és időigényes feladat lenne. És közben újakat építenék, a romokból. Nem, nem ezt fogom tenni. Kisétálok az erődömből, kibújok a falak mögül, kinyitom a kaput, amit hosszú évekkel ezelőtt bezártam. Nem lesz bújkálás, mögöttes szándék, nem lesznek álcák, maszkok, csak az, ami van. Ha a falak mögé néznek, nem fognak semmit se találni, csak azt, amit már amúgy is látnak. Érdekes lesz. Meglepő, megdöbbentő , másoknak, a többieknek. És egyben kihívás is, nekem. Hogy mennyire leszek képes megbírkózni a feladattal. Mennyire tudok nyitott lenni? Mennyire tudok majd őszinte lenni? Mik lesznek a felismerések, tanulságok? Hamarosan kiderül ...

Visszhang ...

Hihetetlen, hogy egyes dolgok mekkora viharokat képesek kavarni. Az ember azt hinné, hogy bizonyos dolgok már lefutottak, lecsengtek, de nem, a hullámok még érkeznek, jönnek, és nem hagynak nyugodni, megnehezítik a dolgaimat, terveimet. Sebaj, újabb tanulság, tapasztalat. Habár az is igaz, hogy a nemtudás miatt újabb hullámokat keltettem, amik viszont közelebb visznek egy elhatározáshoz, amit már régen meg kellett volna tennem. Ennek is lesznek "fájdalmas" következményei, pillanatai, de muszáj lesz megtennem azt a bizonyos lépést. Eddig is csak a félelmeim tartottak vissza tőle, de minden arra mutat, hogy nincs mese, eljött a tettek ideje. Ősz lesz az ideje a cselekvésnek ... Hacsak addig nem nyerek a Lottón ...

Párhuzamos világok ...

Az ember azt hinné, hogy ilyen csak a sci-fiben van, vagy egyébb fantasztikus agyszüleményekben. Pedig nem. Nap, mint nap tapasztaljuk, csak nem vesszük észre. Párhuzamos valóságokban élünk, minden napunkat abban töltük. Én magam is több világban élek, erre nemrég, kb. fél órája jöttem rá. Vagy már korábban is sejtettem, csak nem tudatosult bennem. Ezek a valóságok, világok folyamatosan átfedik egymást, találkoznak, keverednek, és egymásra hatnak. Kölcsönhatásban vannak egymással. Többnyire. Ha nem közvetlenül, akkor közvetve. És mindenkinek megvan a másik világbeli "alteregója", csak nincs tudatában. Egyik világból sétálunk át a másikba, és még csak észre se vesszük. Mint ahogy azt se, hogy változunk egy pillanat alatt, ahogy ez a "váltás" megtörténik. Pedig nagyrészt tudatos. Maszkok, álarcok, álruhák. Többnyire.

Rájöttem, hogy ez az egész nálam zavart okozott, és még nem tudom, hogy mit fogok tenni ellene, vagy vele. Mármint a zavarral. Az eddigi világok, valóságok, amiket megismertem, megtapasztaltam, és bennük éltem/élek, viszonylag egyértelmű volt, megtanultam kezelni őket, mert nem sokban különböznek egymástól. De ez a mostani, amivel nem olyan régen találkoztam, ez más. Valahogy más. Itt nem feltétlenül ugyanazt jelentik azok a szimbólumok, jelek, minták, mint amit eddig megismertem. Nehéz értelmeznem, megértenem, mert nem ehhez szoktam hozzá. Szokatlan, mert sokkal nyitottabb, közvetlenebb, és szabadabb is. Ez persze jó, de akkor is szokatlan, még mindig, pedig egész jól asszimilálódok. Ez nem valami kényszer, abszolút önkéntes, mert jó, kellemes, és valahogy felemelő. Csak az eddig megismert - vagy megismertnek vélt - jelrendszer itt nem működik. De majd idővel megszokom, és nem lesz gond vele. A régi megszokások pedig szépen, lassan feloldódnak. Onnantól kezdve bármelyik másik világban, valóságban is tartózkodok majd éppen, nem csak abban leszek, hanem ebben az újban is, egyszerre a kettőben. Már most is érzem ezt az összefonódást, megkezdődött, és nem is küzdök ellene, mert felesleges. Abból csak zűr, meg zavar lenne. Az meg nem hiányzik.

(mielőtt még valaki azt hinné, hogy meghülyültem, vagy valami hasonló, szó sincs erről, csak képekben fogalmaztam, a mondanivaló ott van a sorokban)

Döbbenet ...

Lementem Spárba, és olyan dologgal kerültem szembe, ami rendesen odarakott. Éppen, hogy kiléptem a lépcsőházból, majd megtettem pár métert, amikor azt látom, hogy egy öregasszony letolt nadrággal mászkál a szomszéd ház mellett, majd miután megtalálta a megfelelő helyet, könnyített magán. Mindezt egy viszonylag forgalmas út mellett, az Egyetemtől, és a Paulustól nem messze. Az rendben van, hogy valamelyest takarta a növényzet, de azért mégis, hogy van ez? Az ember nem ezt várja egy nyuggertől, pláne fényes nappal, amikor bárki láthatja. Ilyet még én se teszek. Nappal. Nem értem. És tudni se akarnék róla, de már késő. Rémálmokra számítok.

Amúgy a borongós, felhős idő ellenére elég fülledt, párás a levegő. Ezt egy kicsit nehezen viselem, de attól még kaja után séta.