Elhatározás ...

Még mindig csodálkozok azon, hogy egyes döntéseket milyen könnyű meghoznunk. Könnyebb, mint gondolnánk. Csupán csak annyit kell tenni, hogy a félelemeket, és kifogásokat félresöpörni, figyelmen kívük hagyni, és minden sokkal egyszerűbb. A dolgok a maguk tisztaságában jelennek meg, és egyszerűségük úgy ragyog, mint tiszta égbolton a Nap. Arról van szó, hogy a héten jutottam arra az elhatározásra, hogy ősszel le kell innen lépni. Az országból, mármint. Itt nincs lehetőség, nincs kilátás, nincs jövő. Levegőváltozásra van szükségem, tapasztalásra, tanulásra. És most nem az elkeseredés szól belőlem, szó sincs erről. Ez a felismerés nyújtotta bizonyosság. Korábban, amikor ilyen nyilatkozatokat tettem, mindig az lett a vége, hogy valamilyen kifogást találtam, hogy miért maradok, miért is nem megyek el. Visszatartottak félelmeim, aggályaim. Most ez megszűnt. Tudom, hogy ki kell mennem külföldre dolgozni. Ott sem lesz kolbászból a kerítés, és ott is dolgozni kell. De ez mind nem számít. Semmi nem számít, igazából. És mégis, mi az, amit érzek? Folyamatos jókedv, vidámság, olyan nyitottnak érzem magam, mint még talán soha. Felismertem, hogy tulajdonképpen bármire képes vagyok, bármit megtehetek, csak akarnom kell, és bíznom. Bíznom magamban, bíznom másokban, bíznom ítélőképességem józanságában. Bíznom önmagam természetében, természetességében. Felismertem, hogy nem kell menekülnöm többé, mert felesleges, nincs mitől, mi elől menekülni. Felismertem, hogy nem kell félnem többé, mert az értelmetlen. Egész kellemes, és örömteli felismerések ezek. Az igaz, hogy még csak a kezdeti lépéseket tettem csak meg, de jó irányba haladok. Az Utazó, a megtett Út, és maga az Uticél így válik eggyé, összeforrva, összeolvadva.