Avatar ...

Nemrég megnéztem Cameron új filmjét. Korábban nem nagyon figyeltem oda rá, csak éppenhogy. Annyit tudtam róla, hogy nagy költségvetésű, sziper-hiper-mega--giga technológiával készült, tele speciális látványelemekkel, effektekkel, hatalmas idegen kék lényekkel, stb. Hallottam pár olyan véleményt is, hogy a látvány mellett a történet kevésbé érvényesül. Én meg elhittem.

Nos, a látvány tényleg lélegzetelállító, csodálatos, a késítők megalkottak egy eddig sosem látott világot, ami tényleg elképesztő vizuális élményt nyújtott. Erről többet nem is akarok szólni. Ami a lényeg, hogy át kellett értékelnem a filmet. Komolyan mondom, a történet tetszett, bár a film egy bizonyos pontja után valahogy tudtam, hogy mi fog történni, illetve hogyan. Most vagy ennyire átlátszó volt a történet, vagy pedig ennyire jól működött az intuícióm. Fene se tuddja, de ez annyira most nem is lényeg.

A film közben többször szégyeltem magam azért, amiért ember vagyok. Tökéletesen bemutatta az emberi természet sötétebbik oldalát, amit persze a történelem már számatalaszor bizonyított. A kegyetlenséget, a kapzsiságot, a könyörtelenséget, és a "másságtól" való félelmet nagyon jól szemléltette ez a film. Mármint ezek emberi részét. A tudatlanságot láttam visszatükröződni. Amit nem értesz meg, vagy amitől félsz, azt pusztítsd el! Amit nem tudsz megszerezni szép szóval, azt vedd el erővel. Sőt, inkább erővel, így időt nyersz, és nem kell felesleges lépéseket tenni. Ehh. Tetszett az őslakók életfilozófiája, vallása. Együtt éltek a Bolygóval, a Természettel.

Mindent összevetve tetszett a film, vizuálisan is, a történet is, és a mondanivalója is igazi mélységeket tartalmazott. Mondhatom azt, hogy megérintett.

Temetésen ...

Nemrég, kb. 2ésfél hete meghalt Nagynéném Apósa. Szegény már régóta beteg volt, annak idején bányában dolgozott, szilikózist kapott, az vágott oda a tüdejének. Ma volt a temetése. Anyámmal mentünk, ketten, mi képviseltük a Családot, részünkről.

A temetés előtt volt mise, és a temetés során is a pap búcsúztatta. Sajnos nem mondhatom azt, hogy szép temetést kapott. Mármint a paptól. Hogy miért? Mise alatt többször vakarózott, egyszer pedig hatalmasat ásított. Beszélni nem tudott rendesen, voltak részek, amit alig lehetett érteni. Unta az egészet, és nem is leplezte. Folyamatosan a gyászoló családot figyelte, illetve a többi résztvevőt, hogy ki mit csinál. Ez nem csak nekem tűnt fel, Anyám megjegyezte, hogy őt konkrétan megnézte. Engem is. Persze ehhez hozzátartozik, hogy Anyám nem gyakorolja a vallást, én meg ugye a Buddha tanításait követem, ezek szerint próbálok élni (a Kereszténység túl ellentmondásos nekem, tele van paradoxonokkal, de erről inkább majd később). A misebort úgy hajtotta föl, mint Apám a fröccsöt szokta. Ami még nem tetszett, és kimondottan ellenszenves volt, az az, hogy folyamatosan azt hajtogatta, hogy "bűnös lélek", "bocsásd meg vétkeit", "könyörülj meg vétkein", stb. Ezt Nagynéném is nehezményezte, konkrétan fel is háborodott rajta, mert Apósa igen békés, szelíd, halkszavú, és jóindulatú ember volt, soha senkihez nem volt egy rossz szava, senkinek nem ártott. Akkor miért volt bűnös? Hogy működik ez? Ezek alapján azt mondom, hogy Ő egy igazi bódhiszattva volt (csak nem tudott róla), betegségével is szembenézett bátran, és elfogadta az elkerülhetetlent. Bízok benne, hogy következő élete jobb lesz, mert érdemes rá.

A temetés során a pap folytatta a "műsort, én már ott nem is nagyon figyeltem rá, csak Anyám hívta fel a figyelmemet arra, hogy a hozzátartozók felsorolásánál a búcsúbeszéd közben a következőt mondta: "Felesége, Fia, Lánya, Menye, ..." A durva az egészben az, hogy nincsen lánya, csak egy fia van. Hogy lehet egy pap ennyire figyelmetlen? Így figyel a Nyájára? Így szolgálja az Urat? Nem is beszélve arról, hogy a 7 fő bűn közül ő a falánkság vétkébe esett. (Ez csak a kontraszt kiemelésére van, engem nem érdekel, hogy mit művel a testével.) Neki példát kellene mutatnia, és támogatást, deszerintem ő erre képtelen. Az ilyen papok miatt (is) veszít a presztízséből a Katolikus egyház. Szerintem.

Mind Anyám, és Nagynéném is azt mondta, hogy ezek után biztos, hogy Ők nem akarnak ilyen szertartást, egyházi temetést, ha majd eljön az idejük. Már most kijelentették, hogy hamvasztást kérnek, és hamvaikat szétszóratják a Szélben. Mindenféle különös ceremónia nélkül. Ez a legszebb, amit eddig hallottam. Buddhistaként még inkább támogatom ezt, mert így tényleg visszatérnekmajd a Térbe. Anyám azt mondta, hogy így majd ha fúj a szél, akkor mindig eszünkbe jut majd. Ez tényleg szép gondolat.

Mindenesetre én a mise előtt a templomben meditáltam Avalókitesvérán, az Együttérzés bódhiszattváján, a mise alatt meg folyamatosan mantráztam. Abban a helyzetben ez volt a legtöbb, amit tehettem. Jövő héten le kell mennem a Centrumba (amúgy is ideje van már), és segíteni kell neki egy Phovával. Megérdemli. Ha már megkaptam az Átadást, akkor segítenem kell azokon, akiken tudok, hiszen megfogadtam tavaly nyáron Karmapa előtt.

Az egész ottlét alatt együttéreztem Nagynénémmel, Annyósával, a Férjével, Unokatestvéreimmel, megérintett a fájdalmuk, veszteségük, mégis volt egy pillanat, egy esemény, amikor ez mélyen belémmarkolt, amikor tökéletesen átéreztem a veszteség érzését. Zsófi húgom a temetés után kifakadt, akkor jött elő az összes fájdalma, amit eddig visszatartott, elfojtott. Egész addig erősen tartotta magát, de akkor elengedte magát, teret adott a fájdalmának. Nem tudtam mit tenni, csak nyeltem könnyeimet, és tudtam, hogy semmit sem tudok mondani, amivel fájdalmát enyhítem. Tudom, hogy mit érzett, mert nekem is át kellett már élnem ezt, mégsem tudtam semmit se tenni, mondani, csak átéreztem veszteségét. Ezt csak az idő tudja majd megoldani, enyhíteni, és az emlékek. Amit én tehetek, az csak a Phova. De ez mégis sok, szinte a legtöbb, amit tehetek. Csak ezzel nem tudom enyhíteni az ittmaradtak a fájdalmát, a szenvedését ...

Határok ...

Milyen határokat kell átlépnünk ahhoz, hogy oda jussunk, ahova akarunk? Hogy elérjük céljainkat? Hol vannak ezek a határok? Mekkora a visszatartó ereje ezeknek a határoknak? És egyáltalán. Léteznek ezek a határok valójában?

Na bumm!

Most megkaptam. Itt az eredménye annak, hogy az elmúlt hónapokban még azzal se foglalkoztam, amivel tudtam volna. Felhívtam az egyik irodát, akik Hollandiába közvetítenek munkaerőt. Végre megtettem. Igen. Aztán mikor a vonal másik oldalán beleszóltak a telefonba, rögtön tudtam, hogy szarban vagyok. Az illető enyhén tört magyarsággal szólt hozzám, nyelvtudásomat firtatta, mert hogy az szükséges, majd feltett egy kérdést angolul. Nagyjából értettem, hogy mit kérdezett, de angolul nem tudtam rá válaszolni, mert egyrészt leblokkoltam, másrészt enyhe pánik, amit nagyrészt leküzdöttem, de beégtem, ez a lényeg. Pedig lett volna időm tanulni, gyakorolni angolul. Most állhatok neki, hogy összekapjam magam.

Alapvetően az a probléma, hogy beszélni nem nagyon tudok. Nem volt az utóbbi pár évben lehetőségem arra, hogy beszéljem a nyelvet. Amit olvasok, azt megértem, amit mondanak, annak a nagyrészét is, ha nem is az egészet, de a beszéddel gondom van. Most neki kell állnom tanulni, gyakorolni, minnél többet, szabadidőmben. Csak így van esélyem, csak így tudom kihasználni az elém kerülő lehetőségeket. Mert ki akarok menni. És ki is fogok.

Kínos kérdések ...

Mi van akkor, ha az ember fia ráébred arra, hogy barátai már inkább visszafogják, visszatartják, mint hogy segítenének neki? Ha a baráti kapcsolatok láncként nehezednek az ember vállára, amik cipelése rengeteg energiát emésztenek fel? Kínos érzés, tény. Beismerni talán még kínosabb. A baráti társaság sajnos egy idő után behatárolja az embert, bizonyos viselkedésmintákat kényszerít ki, egyfajta "címkével" bélyegez meg, amit szinte lehetetlen levakarni. Sablonosság. Ezt érzem mostanában, illetve ezekre a gondolatokra, érzésekre ma ébredtem rá, ma ismertem fel. Sajnos legjobb barátaim (azok, akikkel még tartottam a kapcsolatot a "régiek" közül) már inkább visszatartanak, visszafognak, leláncolnak, és nem engednek fejlődni. De mindezek ellenére továbbra is a barátaimnak tartom őket.

És éppen ez miatt nem akarok velük menni külföldre. Mert én hiába üríteném ki hátizsákom, amit magammal vinnék, ők a sajátjukban magukkal hoznának sokmindent abból, amit én magam mögött akarok hagyni. Mert bármit is tennék, az ő szemükben ugyanaz az ember lennék, akit már hosszú évek óta ismernek, és ugyanúgy viszonyulnának hozzám, mint eddig. Én így nem tudok változni, fejlődni. A múlt továbbra is követne, kísértene, és magába zárna. Ezért kell teljesen önállóan, függetlenül elindulnom, mindent magam mögött hagyva, üres hátizsákkal indulva a Világba. Ahogy az egyszeri Vándor Királyfi, aki csak a legszükségesebb dolgait vitte magával, hogy szerencsét próbáljon.

Kicsit kínos érzések kavarognak bennem, de ez el fog múlni, mert megkönnyebbülést hoz. Már jó ideje forognak bennem ezek a gondolatok, érzések, csak eddig nem voltam hajlandó felismerni őket, szembenézni velük. Talán fájt az igazság? Lehet, sőt, több mint valószínű. Nem mertem vállalni a felelősséget gondolataimért, érzéseimért, és ez komoly vívódást okozott nekem. Most, hogy ezt felismertem, és elfogadtam, majd jobb lesz, jobbnak kell lennie.

Van még egy másik dolog, amin szintén hónapok óta rágódok, gyötrődök, azt majd máskor, később fogom kifejteni. Ez is sok egyszerre ...

Délibáb ...

Az érzékelés elég csalóka dolog. Nem azt látjuk, ami VAN, hanem azt, amit szeretnénk látni. Belemagyarázunk dolgokat mindenbe, elhisszük, hogy az a valóság. Aztán amikor lehull a fátyol, ami elhomályosította érzékelésünket, ott álunk pöszén, és csak nézünk bután, értetlenül. A lehetőség igazából soha nem is létezett. Még jó, hogy időben megtudtam az igazságot ...

Nikotinelvonás, újra ...

Most már nagyjából másfél hete nem gyújtottam rá. Kb. 2 hete elfogyott az uccsó szál cigim, utána Apám dohány-készletéből elszívtam pár szálat, de aztán az is elmaradt. Mindez persze azért, mert nincs pénzem rá.

Eleinte nem is hiányzott, csak 1 hét után kezdtem el érezni az elvonási tüneteket, bár viszonylag jól kezelem eddig. Néha érzem a késztetést, hogy rá kellene gyújtani, de el is múlik. Arra nem tudom még rávenni magam, hogy Apám dohányából csináljak magamnak egyet. És nem is fogom. Az nem ízlik. Nem mintha a többi jobb lenne, ugyanolyan büdös mind, csak van amelyik jobban. Kevesebbet is köhögök a nélkülözés óta.

És újfent azon gondolkodok, hogy abba kellene hagyni. Mert minek is? Sok pénzbe kerül. Köhögök tőle. Büdös tőle utána a szám. A ruhám is az lesz. Nem is egészséges. Közben eszembe jutott, hogy mi is Öcsém oka arra, hogy semminemű füstöt nem "élvez", nem enged a szervezetébe. Egyik Nagypapám a dohányzásnak köszönhetően távozott el 23 éve, és ez rá nagy hatással volt. Igaza is van. És megfontolandó is egyben. Ezt szem előtt kell tartanom, ha legközelebb eszembe jut, hogy rágyújtsak. Ez talán egy jó érv, hogy miért hagyjam abba ...

Kétségek, és bizonyosság ...

Valamikor tavaly közepén megkérdeztem egy idősebb koleganőt, hogy elmúlnak-e valaha a kétségek? A válasz az volt, amire számítottam. Nem. Akkor mégis, hogyan kell cselekedni? Honnan tudhatom, jó-e, amit teszek, és azzal nem ártok másoknak? Hogyan lehet megbizonyosodni arról, hogy helyesen döntök, a jó irányba haladok? Ezek olyan kérdések, amik régóta foglalkoztatnak, és nem találtam rá kielégítő válaszokat. Mégis, ami a legelfogadhatóbb, talán legközelebb van az igazsághoz, az az, hogy bíznom kell önmagamban, és annak helyességében, amit teszek. Tudnom kell, hogy milyen következményekkel járnak tetteim, cselekedeteim, azok milyen hatással lehetnek környezetemre, és rám, és mindeközben nem foglalkozni a kétségekkel, és félelmekkel. Nem tudom, hogy ez-e a helyes válasz, de úgy érzem, hogy ez áll a legközelebb hozzá.

Farwell ...

... from Picasa. Az a helyzet, hogy találtam egy képmegosztó site-ot, ami valahogy jobban bejövős, mint a Gugli-féle képmegosztó (nem vagyok teljesen megelégedve vele). Dizájnosabb, átláthatóbb. Nekem. El is kezdtem töltögetni képeket felfele, kellőképpen megválogatva, hogy miket is rakok fel. Oda tényleg csak olyan képeket akarok felrakni, amiket érdemesnek tartok rá, ami jó, minőségileg, és tartalmilag is. Persze egy kis kozmetikázás előtte mindenképpen kell, de ez manapság már alap. Mindegy, nem ez a lényeg. Folytatom a tesztelést.

Ja, és az új galéria!

Winter over ...

Esik. És végre nem a hó. És ez is valami. Persze van még, bár vizes, latyakos. Olvad, és hömpölyög. Az úton. Máshol tócsákba gyűlik. És meleg is van. Ez már a tavasz előszele, ígérete. Valahogy a kedvem, hangulatom is jobb valamivel. Ideje van már ennek nagyon. A tél már nem szeretős, kinőttem belőle. Hamarosan talán már zöldelnek a zöldelendők is ...

Ez is egy lehetőség ...

Márciusban megyek álláslehetőséget nézni. Nem, még nem küffőd, itthon. Ideiglenesen, ha összejön. Dunaújváros Hancook. Mert valami kell. De még mindig külhon a terv.

Akku ...

Tegnap feltettem töltőre a fényképezőm aksijait, direkt azért, hogy tudjak képeket csinálni. Kutyusomról, Padlizsánról, az ébredező Természetről, miegymásról. Erre ma csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy bezony elvesztették működőképességüket, létük az enyészeté letté. Tönkrementek. Most még abban bízok, hogy van 2 másik, de ez a remény is csak halovány, nem hiszem, hogy túl sok szikra van bennük. Kell vennem újabbat, nincs mese ...

Áttörés?

Ma ebéd után leültem meditálni. És végre sikerült végigcsinálnom, rendesen, ahogy kell. Ilyen már régóta nem volt. De most sikerült. Ez jó. Jó érzés volt. Az elmúlt időkben, amikor nekikezdtem, mindig elakadtam az elején. Annál a pontnál, hogy lecsendesíteni a tudatomat. Olyannyira elakadtam, hogy le se tudtam nyugtatni, csendesíteni a tudatomat.

Ebéd után leültem, és nekikezdtem. Ment a lecsendesítés. A 4 alapgondolat is simán végigment. A felépítő szakasz is simán végigment, pedig közben Apám kicsit mászkált, de az se zavart meg. Mantra-szakaszban persze volt némi elkalandozás, néha a tudatom máshova figyelt, de általában sikerült az összpontosítást visszafordítani a Buddha-formára. A lezárással meg abszolút nem volt gond. Körülbelül 20-30 percet tudtam meditálni, ami az korábbi próbálkozásokhoz képest nagy előrelépés. Ezután törekedni fogok arra, hogy ennyit legalább gyakoroljak minden nap. Ideje van már nagyon ...

Mostanában ...

... fejben blogolok. Ott jegyzetelem le postjaimat. Igaz, hogy így senki sem látja, olvassa, de talán jobb is egy kicsit. Ami mostanában ebben a csontgolyóban kavarog, azt inkább nem ostom meg, egyelőre. Bár lehet, hogy ideje lenne, mégis. De legalább 1-2 dolog kezd letisztulni, kikristályosodni.

Gyakorolnom kellene a megbocsátást. Magammal szemben, mármint. Bűntudatom van, a megtett, de leginkább meg nem tett dolgok miatt. Kimondott, és ki nem mondott szavak miatt. Miben kell mérni egy élet hasznosságát, jelentőségét? Tudom, hogy nem tettem meg mindent, amit tehettem volna, de van, ami még nem késő.

Vihar közeleg, tudtam már jó előre, mégis csak most kezdek csak cselekedni. Csak időben tegyem meg, amit tennem kell, nehogy késő legyen ...