Temetésen ...

Nemrég, kb. 2ésfél hete meghalt Nagynéném Apósa. Szegény már régóta beteg volt, annak idején bányában dolgozott, szilikózist kapott, az vágott oda a tüdejének. Ma volt a temetése. Anyámmal mentünk, ketten, mi képviseltük a Családot, részünkről.

A temetés előtt volt mise, és a temetés során is a pap búcsúztatta. Sajnos nem mondhatom azt, hogy szép temetést kapott. Mármint a paptól. Hogy miért? Mise alatt többször vakarózott, egyszer pedig hatalmasat ásított. Beszélni nem tudott rendesen, voltak részek, amit alig lehetett érteni. Unta az egészet, és nem is leplezte. Folyamatosan a gyászoló családot figyelte, illetve a többi résztvevőt, hogy ki mit csinál. Ez nem csak nekem tűnt fel, Anyám megjegyezte, hogy őt konkrétan megnézte. Engem is. Persze ehhez hozzátartozik, hogy Anyám nem gyakorolja a vallást, én meg ugye a Buddha tanításait követem, ezek szerint próbálok élni (a Kereszténység túl ellentmondásos nekem, tele van paradoxonokkal, de erről inkább majd később). A misebort úgy hajtotta föl, mint Apám a fröccsöt szokta. Ami még nem tetszett, és kimondottan ellenszenves volt, az az, hogy folyamatosan azt hajtogatta, hogy "bűnös lélek", "bocsásd meg vétkeit", "könyörülj meg vétkein", stb. Ezt Nagynéném is nehezményezte, konkrétan fel is háborodott rajta, mert Apósa igen békés, szelíd, halkszavú, és jóindulatú ember volt, soha senkihez nem volt egy rossz szava, senkinek nem ártott. Akkor miért volt bűnös? Hogy működik ez? Ezek alapján azt mondom, hogy Ő egy igazi bódhiszattva volt (csak nem tudott róla), betegségével is szembenézett bátran, és elfogadta az elkerülhetetlent. Bízok benne, hogy következő élete jobb lesz, mert érdemes rá.

A temetés során a pap folytatta a "műsort, én már ott nem is nagyon figyeltem rá, csak Anyám hívta fel a figyelmemet arra, hogy a hozzátartozók felsorolásánál a búcsúbeszéd közben a következőt mondta: "Felesége, Fia, Lánya, Menye, ..." A durva az egészben az, hogy nincsen lánya, csak egy fia van. Hogy lehet egy pap ennyire figyelmetlen? Így figyel a Nyájára? Így szolgálja az Urat? Nem is beszélve arról, hogy a 7 fő bűn közül ő a falánkság vétkébe esett. (Ez csak a kontraszt kiemelésére van, engem nem érdekel, hogy mit művel a testével.) Neki példát kellene mutatnia, és támogatást, deszerintem ő erre képtelen. Az ilyen papok miatt (is) veszít a presztízséből a Katolikus egyház. Szerintem.

Mind Anyám, és Nagynéném is azt mondta, hogy ezek után biztos, hogy Ők nem akarnak ilyen szertartást, egyházi temetést, ha majd eljön az idejük. Már most kijelentették, hogy hamvasztást kérnek, és hamvaikat szétszóratják a Szélben. Mindenféle különös ceremónia nélkül. Ez a legszebb, amit eddig hallottam. Buddhistaként még inkább támogatom ezt, mert így tényleg visszatérnekmajd a Térbe. Anyám azt mondta, hogy így majd ha fúj a szél, akkor mindig eszünkbe jut majd. Ez tényleg szép gondolat.

Mindenesetre én a mise előtt a templomben meditáltam Avalókitesvérán, az Együttérzés bódhiszattváján, a mise alatt meg folyamatosan mantráztam. Abban a helyzetben ez volt a legtöbb, amit tehettem. Jövő héten le kell mennem a Centrumba (amúgy is ideje van már), és segíteni kell neki egy Phovával. Megérdemli. Ha már megkaptam az Átadást, akkor segítenem kell azokon, akiken tudok, hiszen megfogadtam tavaly nyáron Karmapa előtt.

Az egész ottlét alatt együttéreztem Nagynénémmel, Annyósával, a Férjével, Unokatestvéreimmel, megérintett a fájdalmuk, veszteségük, mégis volt egy pillanat, egy esemény, amikor ez mélyen belémmarkolt, amikor tökéletesen átéreztem a veszteség érzését. Zsófi húgom a temetés után kifakadt, akkor jött elő az összes fájdalma, amit eddig visszatartott, elfojtott. Egész addig erősen tartotta magát, de akkor elengedte magát, teret adott a fájdalmának. Nem tudtam mit tenni, csak nyeltem könnyeimet, és tudtam, hogy semmit sem tudok mondani, amivel fájdalmát enyhítem. Tudom, hogy mit érzett, mert nekem is át kellett már élnem ezt, mégsem tudtam semmit se tenni, mondani, csak átéreztem veszteségét. Ezt csak az idő tudja majd megoldani, enyhíteni, és az emlékek. Amit én tehetek, az csak a Phova. De ez mégis sok, szinte a legtöbb, amit tehetek. Csak ezzel nem tudom enyhíteni az ittmaradtak a fájdalmát, a szenvedését ...