Kellemetlen érzések ...

Valahogy elegem van. Nem mindenből, csak bizonyos dolgokból. Leginkább abból, hogy már elegem van az "Ügyeletes MegoldóEmber" szerepköréből. Elegem van abból, hogy mindenki tőlem vár megoldást. Na jó, nem mindenki, de elég sokan. Ráadásul ezt nem is én vállaltam, egyszerűen csak rámosztotta az általános, aktuális helyzet. Én meg szokásomhoz híven próbálok megfelelni az elvárásoknak. Csak már elegem van. Miért nem lehet egyszer azt, hogy nem csinálok semmit?

Volt egy terv. A kivitelezése valahogy nehezen akart elindúlni, döcögösen. Aztán feltűnt valami. Mintha arra várna a project többi résztvevője, hogy megoldjak. Megint. Mintha nélkülem nem enne a dolog. Vagy mi. Kíváncsi lettem, és belefogam egy vizsgálatba. Összeültünk, és kerestünk(tem), méleket írtunk(tam), aztán jött a várakozás. Aztán megent kerestem, és levelet írtam. És ennyi volt a lépések eredménye. Persze most várni kell, mert a lehetőségek korlátozottak, talán majd február vége, március eleje.

De máshol is hasonló a helyzet, megoldásokat várnak tőlem, csak most egyszerűen nem akarom ezt. Fáradt vagyok, kicsit belefásultam ebbe a szerepbe. Miért? Mert ezt csináltam 11 évig, munkámból kifolyólag, és valahogy most nem van kedvem hozzá. Mert nincs hozzá erőm. Mert elegem van abból, hogy velem szemben mindig vannak elvárások, de nekem nem lehetnek elvárásaim. Nem mintha lennének nagyon. Abból is elegem van, hogy másoknak lehetnek problémái, és én legyek olyan jó buddhista, hogy meghallgassam ezeket (konkrétan elhangott egyik barátom szájából), de ha nekem van gondom, azt meg se kell hallgatni. Jobb sértődni, duzzogni, ítélkezni, és állást foglalni, nem konkrétan elmondani, hogy mi bántja az embert (persze tudom), és inkább mindenki elmehetne a búsba, viszlát! (Ez meg ma volt konkrétan.)

Nincs kedvem semmihez alapvetően, le vagyok hangolva, semmi sem jó jelenleg. Jelenleg, mert ez is változni fog, csak ki kell várni, és ha van vlami lehetőség, azonnal lecsapni rá. Csak utálok várni, és a semmittevés is eléggé kiborít. Unatkozok.

De az is ott van, hogy itthon, Magyarországon nem van kedvem semmihez se. Elég volt belőle. Akármerre nézek, csak "romokat", és "kísérteteket" látok, minden csak emlékeztet. Mennem kell, szökni, máshol élni. Ha kell, akkor kimegyek akár egyedül is, korábbi terveimmel ellentétben. A Triumvirátusból nem én vagyok az, aki kijelentette, hogy egyedül fél nekivágni. Nem én vagyok az se, aki azt hajtogatta folyamatosan, hogy mert menjünk együtt, mert úgy a jobb, és akkor közöskassza, meg miegymás (mindezt úgy, hogy demokratikus elveket hangoztat, meg hogy legyen majd szavazás, de ugyanakkor főnökösködik, ráadásul a legcsóróbb). Én nem akarok senkire semmit se ráerőltetni alapvetően. Nem akarom megtervezni mások életét, amikor a sajátomat sem tudom. Nem akarok nagy terveket, mert amikor terveztem, az mindig balul sült el. Szeretnék nyugalmat. Megint. Mert fáradt vagyok, feszült, ingerült, nyugtalan. Csak annyira, hogy meditálni se meditálok, mert lképtelen vagyok rá. Nem tudom lecsendesíteni, lenyugtatni a tudatomat. És ez probléma. Ez a probléma. Az egyik.

Most várom, hogy körülöttem elüljön, lecsendesedjen a vihar, de csak azt érzem, hogy a tombolása közeleg ...