Ma felhívtak munkahelyemről. Konkrétan csoportvezetőm. "Ugye nem akarsz felmondani mostanában?" Ez volt a nyitókérdés, ami után hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Aztán közölte, hogy az a helyzet, hogy a hibakeresők körében Nagyvezírünk (PLManager, úgy néz ki, mint egy alien [konkrétan egy gray], de Máris szomszédra is hasonlít, nem is kicsit) létszámcsökkentést tervez. CsopVez meg úgy gondolta, hogy engem megtartana a létszámban, mert mégis csak szakember vagyok, nem pedig betanított. Aztán elmondtam neki, hogy de, felmondásomat tervezem, tehát engem inkább áldozzon be, ne építsen rám. Persze megkértem, hogy még lehetőleg ne közölje ezt senkivel, ha lehet, mert nem akarok idő előtt elmenni a Cégtől. Ő meg arra kért meg, hogy ezt a csökkentés témát ne szellőztessem, mert még nem publikus. A kölcsönös bizalom. Azért érdekes volt. És persze megcsillant a lehetősége annak, hogy talán megkapom a végkielégítést. Nem konkrét, csak halvány lehetőség. Én bízok benne. Mint ahogy abban is, hogy nem kell ledolgoznom a felmondási időt. Mindkét lehetőség ügyében erős kívánságokat teszek, hogy teljesüljenek. És akkor nagyobb az esély, hogy így is lesz ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése