Ma végre elmenetem Nagymamámhoz (apai), rég nem láttam már, de valahogy folyamatosan úgy jöttek össze a dolgok, hogy nem jutottam el hozzá. Egyrészt folyamatosan utazgat valahova mindig (Alföld, Harkány, stb.), másrészt nekem is így jött össze. Mikor végre el tudtam volna menni, akkor változott meg a munkarendem, utána utaztam Kucharyba, mire visszejöttem, ő ment el az Alföldre, mire hazaért, akkor meg elkezdtem dolgozni. Mire megint szabadnapos lettem, akkor meg irány Duna-kanyar, szülinap, majd megen munka. Utána meg ex-lakótársam esküvője, majd rohangálás orvoshoz. De most végre meglátogattam.
Persze az egészben van némi önös érdek is, hiszen úgy hívtam fel, hogy lehetőleg meghívjon ebédre. Így ne kellett azon gondolkodnom, hogy mit, és miből fogok ebédelni. De tudom, hogy szívesen főz nekem, így talán nem akkora hiba, amit tettem. Sikerült délre odaérnem, ami köszönhető a teljesen feltúrt Rákóczi útnak, és ennek következtében megbolygatott forgalomnak. Is. Mindenesetre az ebéd finom volt. Zöldségleves, majd paprikás krumpli kovászos uborkával, és mindez madártejjel lefojtva. :) Még kínált mással is, de az már nem ment. Tele voltam.
Sikerült 2ésfél órát eltöltenem vele, és minden probléma nélkül. Egész jól viselkedett. Közöltem vele, hogy otthagyom a munkahelyem, felmondok. Ezen rendesen meglepődött, csodálkozott, de elmagyaráztam neki, hogy miért döntöttem így, és hogy mik a további terveim. Tudom, hogy legszívesebben oltott volna, hogy vigyázzak, meg jól gondoljam meg magam, de annyira határozott voltam. és nyugodt, hogy ezt inkább elkerülte. Meg amúgy is tudja, hogy nem tud befolyásolni. Végül is "áldását" adta, beletörődött. Vagy valami hasonló. Ja, az érdekes kijelentés volt részéről, hogy sajnálja, hogy nem tudott belőlünk (Öcsémből, meg belőlem) ügyvédet, vagy orvost nevelni. Teljes nyugalommal, és határozottsággal, mosolyogva közöltem vele, hogy ebbe se neki, se Szüleimnek nem volt beleszólása, egyrészt, másrészt pedig ha azok akartunk volna lenni, akkor már azok lennénk. De nem így lett. "Tanulni kellett volna ..." folytatta még, de ezt is elhárítottam, kezeltem. Mondtam neki, hogy engem az se zavar, ha soha többet nem fogok dolgozni a saját szakmámban. Sőt, közöltem vele, hogy azon gondolkodom, hogy ha már lesz pénzem, akkor kitanulom a masszőr mesterség fogásait (és ez most abszolút helyénvaló, fogások :) ) . Ez viszont tetszett neki.
Még mindig azon van leragadva, hogy nem nősülök, vagy valami hasonló. Ezt is szépen elmagyaráztam neki, hogy csak nagyon nehezen tettem magam túl az Anikóval való szakítással és egyéb vonatkozásival egyetemben. Meséltem neki egyéb csalódásaimról is nagy vonalakban, és a bizalom szinte teljes megszűnéséről. Hogy idő kellett nekem ahhoz, hogy ezeken a dolgokon túllépjek. Hogy mennyi mindentől féltem. Hogy magától az Élettől féltem. És hogy ez mostanra elmúlt, nem félek. És ez köszönhető a Buddha tanításainak, a meditációnak, és tanítóimnak. Nem tudom, hogy ezt mennyire tudta megérteni, de legalább elmondtam neki, el mertem mondani neki.
Mindent összevetve jól éreztem magam a társaságában, örültem, hogy láttam. Hogy nyugodtan tudtunk beszélgetni, mindenféle feszültség nélkül. Ritka alkalom, mert tud olyan is lenni, hogy az ember egy idő után pánikszerűen menekül tőle. De tudom, hogy jóindulatú, mindig jót akar, még ha ez néha furcsán is fejeződik ki. Ő a Nagymamám (az egyik).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése