Felismerések ...

Valamikor a 20as éveim közepén elhatároztam, hogy márpedig én senki elvárásainak nem fogok megfelelni. Elég nekem a saját magamnak felállított elvárások. Na persze! Ehhez képest az a felismerés ért az elmúlt hónapokban, hogy igenis meg akartam felelni bizonyos elvárásoknak, amik nem a sajátjaim. Társadalmi elvárások. Bizonyítási vágy, és kényszer. Hogy mik ezek pontosan?
Sikeresen akartam én is lenni. Mert egy siker orientált világban élünk. Meg akartam mutatni, hogy én is képes vagyok arra, amire mindenki más. De mik is ezek a célok, amiket ha elértem volna, akkor "sikeres" lennék?
Párkapcsolat, család, gyerkőcök. Alap. Az egyik legnagyobb társadalmi elvárás. Gyerekkorunktól kezdve nevelik belénk. Ezt látjuk otthon is. Illetve meg akarjuk mutatni annak, azoknak, akik dobtak annak idején, hogy kellünk másnak. Igenis vagyok annyira jó, hogy más valaki elfogad. Velem akar élni.
Esetemben a probléma alapja az, hogy introvertált vagyok. Ez miatt nehezebben ismerkedek, nyitok mások felé. Ha tetszik a csaj, akkor még inkább. Ez miatt lassúnak tűnhetek. Határozatlannak. Pedig csak túlgondolkodom, agyalom a helyzetet. Ezerszer lejátszom fejben, aztán azt veszem észre, hogy elment a busz. Vagy azt veszem észre, hogy megint bekerültem a "barátzónába". Meh!
Lakás. Mármint saját. Ez kisebb probléma, manapság sokaknak nincs saját lakása. Sokan laknak albérletben, ha mégis saját tulajdonban laknak, akkor nem ritkán hitelből vásárolták.
Autó. Jogosítványom sincs. Az évek során többször kérdezték, hogy miért nincs? Egyrészt így alakult. Másrészt nem érdekel a vezetés. Ellenkező esetben megszereztem volna. De nem. Mikor ezt egyszer kijelentettem, megkaptam, hogy önző vagyok. Pedig nekem nem igazán fűződött hozzá érdeke, hogy legyen.
Karrier. Legyen sikeres munkád, érj el eredményeket a munkáddal! A helyzet az, hogy egyre inkább úgy érzem, hogy pályát tévesztettem. Igazából fogalmam sincs, hogy miért is választottam a szakmámat. Nem tudom, hogy minek kellett volna mennem. És érzem is, hogy egyre kevésbé érdekel a szakmám, annak ellenére, hogy egyre többet érték hozzá. Pedig élvezem, amikor csinálom. De ez nem az én életem. Ez nem én vagyok. Tanácstalanság. Zavar.
Egészen eddig tudat alatt meg akartam felelni ezeknek az elvárásoknak, és mindezzel csak azt értem el, hogy frusztrált lettem. Boldogtalan. Mert siker orientált világunkban nem tudtam megfelelni az elvárásoknak. Mert közben szem elől tévesztettem mindazt, ami tényleg érdekel. Addig sulykolták belém, hogy lúzer vagyok, amíg én magam is elhittem már. Félénk lettem, és visszahúzódó. Vajon van még esélyem változni, változtatni?