Léptem egy merészet, ami igazából annyit tesz, hogy túlléptem félelmeimen, aggodalmaimon. Több minden vezetett ehhez. Egy magyar sorozat epizódja. Beszélgetés Anyukámmal. Régóta tartó gondolkodás az elmúlt évtizedekről, az eddigi életemről. Egy mai eltávozás, halálozás. Az élet nem tudjuk meddig tart, mikor ér véget, és ha eljő az én időm, nem akarom, hogy úgy érezzem, lemaradtam valamiről, kihagytam valamit, csak azért mert féltem megtenni a szükséges lépéseket.
Pedig emlékszem, hogy régen mertem lépni, tenni. Gyerekkoromban, kamaszként, elhatároztam dolgokat, és megtettem őket. Jelentkeztem szakkörökre, kipróbáltam magam sportokban mindenféle kényszer, ösztönzés nélkül. Mikor jött a lehetőség, hogy el lehet menni Tallinnba, kiküldetésre by Elcoteq, jelentkeztem, és mentem. Egy évvel később Finnország, Salo. Aztán/közben mi történt? elhitették velem, hogy nem vagyok elég jó/menő. Hogy kevés vagyok. EZ már elkezdődött középiskolában, folytatódott a seregben, és kicsúcsosodott munkáim alatt. Főnökeim, kolegáim által. Én meg naivan elhittem, elfogadtam. Ennek következményeként alul értékelem, alábecsülöm magam.
Pedig amit nem vettem észre, hogy ezek tettek egyre erősebbé, egyre kitartóbbá. Mert meg nem változtam igazán, mindezek ellenére megmaradtam az, aki voltam, a kíváncsi, mindent tudni akaró, tapasztalatokra vágyó gyermek, aki bízik a világban. Aki ragaszkodik az elveihez, a normákhoz, amik mindig is meghatározták lényegiségét. 43 év kellett ahhoz, hogy felismerjem, igazából csak nem értettek meg soha, és nem tudtak hogyan kezelni, mert annyira kilógtam a sorból. A sorból, ahova soha nem is álltam be, maximum csak megpróbáltam, de soha nem is sikerült. És nem is akarok. Már.
És még egy lényeges dolog. Mostantól azon vagyok, hogy azt, hogy mit szeretnék, azt elfelejtem. Helyette az lesz, hogy mit akarok. Mint egy gyerek. Aki akar. Most! Ha nem most, akkor minél előbb!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése