Zanza ...

Lassan másfél hónapja, hogy elkezdtem dolgozni a Continál. Jelenleg még office-timeban (8:00-16:30) dolgozok, de már kicsit unom, szívesen mennék már műszakba. Ez május másodikán fog bekövetkezni, addig tanulós időszak van. Sebaj, kivárom.

Leendő munkarendemet várom, több szempontból is. Egyrészt a 2 nap meló, 2 nap pihenő mellett elég rendszeresen tudok majd gyakorolni. Elég határozott szándékom jelenleg, hogy komolyan nekikfekszek a ngöndrónak, ezt kezdve azzal, hogy befejezem a Leborulásokat. Szeretném mihamarabb, elvégre már 4 éve elkezdtem. Jelenleg elég jól állok a projectben, valamikor február elején nekiálltam, azóta többnyire rendszeresen tudok gyakorolni. Sajnos ezen a héten nem nagyon sikerült, de ennek oka volt, de ezt majd később. Alapvetően az a szándék, hogy a napi rendszeresség legyen meg, és ha ez mellett szabadnapokon van idő, akár még lehet többször is. És persze ha megvan a kötelező, előírt mennyiség (111111), akkor nem fogom abbahagyni, folytatom, ahogy tudom. Persze azután a következő gyakorlatra kell fókuszálni, de attól még csinálhatom a leborulásokat.

Sajnos nemrég megint tanítást kaptam a múlandóságról, pár hete meghalt anyai Nagymamám. 79 éves volt, szép hosszú életet élt meg. Szerencsésnek mondhatom magam, mert rengeteg időt töltöttem nála gyerekkoromban, és olyan szabadságot tapasztaltam meg ott, szünidőkben, ami jelentősen befolyásolta életem későbbi szakaszait. Mindent megadott, amit csak tudott, de legfőképp szeretetet, gondoskodást. Hiányzik. Pedig csináltam neki Phowát, próbáltam a tanításokra gondolni. Az is eszembe jutott, hogy már öreg volt, és beteg, és sajnos már lehetett számítani rá, hogy bekövetkezik. De ... erre nem lehet felkészülni. Ahogy egyre inkább közeledett a tegnapi nap, a temetés napja, egyre lehangoltabb lettem, nem éreztem magam jól, és ezen a meditáció sem segített. Illetve biztos, hogy segített, csak többet vártam el. Hm. Elvárások. A héten már be se mentem a Centrumba. Egyik ismerős mondta, hogy lesznek még olyan pillanatok, időszakok, amikor jön a hiányérzet, az üresség érzése, a lehangoltság. Mondjuk már van benne némi tapasztalatom, Apám búcsúztatója előtt hasonlókat éltem át, így már felkészültebb voltam. Valamivel.

De vannak dolgok, amikre az ember nem tud felkészülni. Tegnap, amikor megérkeztünk Nagymamám házához, akkor kellett szembesülnöm távozásának tényével fizikálisan. Ott volt a ház, amihez oly sok szép és jó emlék fűződik, ott voltak Nagynénémék, Mi, és mégis üres volt a ház. Mert nem volt ott Nagymamám. Csak bolyongtam a házban, az udvaron, és jöttek az emlékek, ahogy néztem a bútorokat, az épületeket, fákat, fényképeket. És nem nagyon tudtam, hogy mit csináljak.
Maga a temetés egyszerű volt, mégis ünnepélyes, és szép. Nem volt nagy tömeg, főleg a szűk család volt ott, illetve pár ismerős a faluból, meg innen-onnan. És ez így volt jó. Szerencsére nem volt egyházi temetés, így nem kellett végighallgatnom egy olyan beszédet, amivel abszolút nem értettem volna egyet.
A temetés után volt egy kis összejövetel, ami már lényegesen oldottabb, kellemesebb, vidámabb hangulatban telt el. Ahogy ilyenkor lennie kell. Előkerültek emlékek, történetek. Jó volt, tényleg. A nap többi része pihenéssel telt, ez a nap mindenkiből elég sokat kivett.

Nagymamám távozása az elmúlt pár hetet nagyban befolyásolta, így nem is tudom, hogy más dolgokra, ügyekre milyen hatással volt, az majd mostanában fog kiderülni. Bízok benne, hogy még jó irányba haladhatnak bizonyos dolgok, de ezt hamarosan megtudom. Talán még nincs késő.