Kb másfél hete néztem meg az első potenciális albérletet, ami akár új lakhelyem is lehetett volna. Nem lett. Mint ahogy a következő öt sem. Ezek közül 2 volt, amire azt mondtam, hogy semmiképp nem, ki van zárva. A többi elment volna, de nem jött össze, nem én lettem a szerencsés nyertes. Vasárnap este jutottam arra gondolatra, hogy biztos azért nem kaptam meg ezek közül egyiket sem, mert ezek nem nekem valók voltak, nem erre van szükségem, és majd biztos lesz jobb, ami megfelel céljaimnak. Tulajdonképpen a vasárnapi is már elég barátságos volt, annak is örültem volna, de mint ma kiderült, más kapta meg. Tulajdonképpen napi szinten tettem kívánságokat azért, hogy találjak egy megfelelőt, kérve a buddhák segítségét. Talán még a mostanában megint rendszeressé váló meditáció is segített abban, hogy végül sikerrel jártam.
Tegnap délután megnéztem egy albérletet, egy szobát, ami a képek alapján már szimpatikus volt, és a helye is megfelelő. Boráros tér közelében, közel a Duna-part, a 4-6-os villamos, viszonylag központi helyen, könnyen elérhető minden hely, ami számomra fontos. Munkahely, Huszár utca, város központ, üzletek. Mint kiderült, ez egy belső udvaros épületben található polgári lakás a második emeleten, lift nélkül (testmozgás rulez!), de utcára néző ablakkal, ennek ellenére mégis csendes. Tulajdonképpen minél többet láttam belőle, annál jobban tetszett. Tágas konyha, külön wc, nagy fürdőszoba, tároló helység. Teljesen ideális. Aztán megláttam a szobát. Szinte azonnal beleszerettem. Nagy, tágas, nagy ággyal, szekrénnyel, íróasztal, és ülőgarnitúra, és mindezek mellett még hatalmas tér a szoba közepén. Nem tudom, mihez fogok kezdeni ennyi térrel, de majd meglátom. Rég volt ekkora szobám, talán gyerekkorom első 6 évében. Miután elhagytam a lakást, a bérbeadó hölggyel egy darabig együtt utaztam a Corvin negyedig, így volt alkalmam beszélgetni vele egy keveset. Rengeteg információt zúdított rám, és azzal köszöntünk el egymástól, hogy kb. 2 nap amíg dönt, hogy kinek adja ki, de én szimpatikus vagyok neki. A vasárnapi lakásról vártam választ (mint fentebb említettem, más nyerte meg), de mivel nem jött semmi, gondoltam nem kockáztatok, hogy ez elússzon. Még akkor este fél9kor telefonáltam, és jeleztem szándékomat, hogy kiveszem. Ennek köszönhetően vasárnap délelőtt elkezdek költözködni, és már szombaton pakolok. Most már csak egy fuvart kell keresnem, hogy azokat a cuccokat, amiket nem tudok BKV-val vinni, eljuttassam az új pecóba.
Ezután teljesen érthető, hogy tegnap este a hazautat emelkedett hangulatban tettem meg. Könnyed léptekkel, mintha a talaj felett lebegtem volna, olyan érzés volt. Örültem. Kisebb boldogság járt át. A siker érzése, hogy megcsináltam. Amúgy az egész keresésből hiányzott (dehogy hiányzott!) a stressz, amit tavaly tapasztaltam ugyanebben az időszakban, ugyanezen tevékenység alatt. Talán sokat segített az a tény, hogy csak magamnak keresek, és ezáltal tényleg csak magamra hagyatkozhatok. Bíztam magamban. Tudtam azt, hogy időben meg fogom találni azt a lakást, ahol szeptembertől lakni fogok. Hogy hamarosan véget ér egy mára már számomra terhes lakótársi kapcsolat, ami már csak visszafogott az elmúlt pár évben. És a tudat, hogy mindenre, bármire képes vagyok. Erre is. Szóval, tulajdonképpen mindenki bekaphatja 😎
Bízok benne, hogy július elején egy új fejezet kezdődött az életemben, és a hátizsák, amit évek óta kövekkel megpakolva cipelek magammal a hátamon, csak ürülni fog, egyre ürülni, amíg egyszer csak azt veszem észre, hogy nincs is hátizsák. Meguntam félni, kockacukor!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése