Gondolatok ...

Bármennyit is gondolkodok ezen az éven, folyamatosan arra a következtetésre jutok, hogy ez egy baromi unalmas év volt. Semmi említésre méltó, semmi kiemelkedő, semmi egetrengető, megdöbbentő, lehangoló (na jó, az azért volt), kiborító dolog nem történt. Amiket elterveztem, vagy kitűztem magam elé, szinte mind nem történtek meg. És mindez miért? Tényleg, miért is? Mi ebből a tanulság? Asszem az, hogy nem fog történni semmi, ha nem teszek semmit. Érte. Ellene. Mikor hogy. De a tétlenség csak tétlenséget szül. Nem lustaság volt az, amit tettem (na jó, az is közrejátszott valamelyest), hanem tétlenség, védekezés, menekülés. Tudatosan, és tudatlanul is. Hárítottam. Mindent, ami fájhat, ami bánthat. Csak ezzel együtt kizártam életemből a jó dolgokat is, amik nem történtek meg velem. Mindez azért, mert nem merek szembenézni félelmeimmel, és valahol mégtagadom ezen félelmek létét. Azaz nem tagadom őket, de nem veszek róluk tudomást, más ruhába öltöztetem őket, majd berakom egy fiók mélyére őket, és úgy teszek, mintha nem léteznének. Strucc-politika. Pedig ezek a problémák léteznek, még ha nem is veszek róluk tudomást. Félelmeimet csak úgy győzhetem le, hogy szembenézek velük, fel-, és elismerem őket, majd hagyom, hogy szépen továbbálljanak, elvonuljanak. Eddig mindíg belekapaszkodtam az aktuális félelembe, megpróbáltam magam alá gyűrni, és ezzel tettem rosszat. Mert minnél jobban küzdöttem ellene, annál erősebb lett, körülölelt, bekebelezett, végül legyőzött. De ha félek, nem tudok teljes életet élni, nem tudok kibontakozni, csak kín a lét. Saját magam börtönőre vagyok. És a kulcsok nálam vannak, mi több, igazából az ajtó nincs is zárva, csak nem a megfelelő irányba tekintek. Minden rajtam múlik. Csak rajtam, senki máson. Még évekkel ezelőtt elmentem egyszer a Dianetika Központba, ami tulajdonképpen a Szcientológia Egyházának valamilyen intézménye. Vagy mi. Nem, nem akartam belépni, se akkor, se most, és ez nem is fog előfordulni. Csak elmentem, hogy megírjak egy személyiségtesztet. Érdekes volt, hogy akkor először, és utoljára találkoztam olyan Auditorral, aki nem akart rábeszélni semmilyen tanfolyamra, nem akart rámerőszakolni semmilyen tréninget. Mert volt ilyen is. De ez most nem ide tartozik. Azt mondta, hogy nekem nem tud semmilyen tréninget ajánlani, mert tulajdonképpen csak rajtam múlik, hogy milyen irányba billenek, merre fogok elindulni. Nem volt ebben semmi negatívum, nem sértegetésképp mondta. Azt észrevettem volna. Azért most már kezdem érteni, hogy mit is mondott, hogy gondolhatta. Nem tudom megkérdezni, mert a nevére már nem emlékszem, a kinézete sem tiszta. Mindegy, nem számit. A lényeg az, hogy igaza volt, csak rajtam múlik minden. A Sorsom az én kezemben van, az én döntéseim irányítják az Életemet, senki mást nem hibáztathatok a dolgok miatt, amik velem történtek, történnek, vagy történni fognak. Ezt el kell fogadnom. Úgy érzem, hogy jó úton haladok. Próbálok változtatni a szemléletmódomon, a hozzáállásomon. Próbálom elfogadni, hogy vannak dolgok, amik nem rajtam múlnak, és nem változtathatóak meg, majd egyszer úgyis elmúlnak maguktól.
Kerestem az Utamat, és azt veszem észre, hogy tulajdonképpen egy ideje már rajta haladok, csak vak voltam, és eddig nem voltam tudatában. De ahogy a köd egyre jobban oszlik, én is úgy ismerem fel a homályból előbukkanó alakokat, formákat, dolgokat. Az egészben persze az az érdekes, hogy a köd nem körülöttem volt/van, hanem bennem. Rátelepedett elmémre, elhomályosította látásomat, gondolataimat, és bizonytalanságba taszított. Ezt is magamnak köszönhetem, csak magamnak. Hagytam, hogy aktuális érzelmeim, a tapasztalt benyomások, felindulások magukkal ragadjanak, elvakítsanak, eltereljék figyelmemet a fontos dolgokról. Bár jó kérdés, hogy mi a fontos? Ezt most hagyjuk, csak pillanatnyi elkalandozás, kitérő. Talán majd máskor. És habár tudom, hogy számomra mi a megfelelő Út, segítséget kell kérnem, útmutatást, tanácsot, hogy ne térjek le róla. Mert zavaró tényezők mindig is lesznek, amik el akarnak téríteni, össze akarnak zavarni ...