Valahogy így hangzott az a mondat, felkiáltás, amit S. haverom mondott szombat este egy baráti összejövetelen. Már nem tudom, hogy jutottunk ehhez a témához, mi indította el a folyamatot, de ide jutottunk. Abban nagyon hamar egyetértettünk, hogy a célország Hollandia (én még Spanyolországot próbáltam favorizálni, de hamar meggyőztek). A leendő munka kiválasztásában már kevésbé volt egyetértés, de az lett a vége, hogy "ezen a hídon majd akkor megyünk át". Meg volt ott még 1-2 vadabb ötlet is, de azt inkább most nem említem. Felesleges. Mindenesetre ez jobban hangzik, mint hogy felmenjek Pestre, vagy bárhova országon belül, ahol igazából csak fokozattal lesz jobb a helyzet. Már ha lesz jobb. De menni kell, külföldre, mindenképp. Veszíteni valóm nem nagyon van, szinte nincs is. Csak nyerhetek, minden szinten. Nyelvet tanulhatok. Tapasztalhatok. Embereket, kúltúrákat ismerhetek meg. Elszakadhatok ettől a szürke, unalomig ismert realitástól. Pénzt kereshetek. Közelebb kerülhetek álmaim megvalósításához, sőt, meg is valósíthatom őket. Nem nagyok, nem világmegváltóak, csak az enyémek. Esélyt kapnák arra, hogy változtassak az életemen. Ezt egy új környezetben, új élethelyzetben talán könnyebben meg tudnám tenni (mi ez a feltételes mód?!?).
Ahogy telnek a napok, hetek, egyre kevésbé érzem azt, hogy nekem itt kell élnem, itt kell maradnom. Nem találom a helyem, nem érzem magam otthon sehol. Nincs kedvem semmihez se, miközben ott van bennem a tenni akarás. Menni Világgá! Az jó lenne. Utazgatni, látni, benyomásokat, tapasztalatokat gyűjteni, élni a Világban. Megismerni más népeket, helyeket, embereket. Az utóbbi időben egyre többször jut eszembe az a gondolat, hogy rosszul választottam, nem a megfelelő ösvényre léptem anno Pályaválasztáskor. Túlságosan helyhez köt a munkám, a szakmám. És túlságosan leláncoltam magam, magam. Bilincseket aggattam kezemre, lábamra, és szökni oly nehéz, mert a súly sok, visszahúz, nem enged. Vártam, hogy rabigámat valaki majd leszaggassa, de hiába vártam eleget, láncaimat nekem kell letépnem. Ezért most megteszem, habár még maradok kis ideig eddigi életteremben. De lépni kell, Tavasszal, nemsokára ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése