Emberek ...

Érdekes népség vagyunk mi, emberek. Hogy ezt most miért mondom? Magam sem tudom. Talán azért, mert néha én magam is meglepődök, mikor megtudok valami olyat másról, ami addig eszembe se jutott. Ez elgondolkodtató. És mégsem. Ez egy olyan ellentmondás, amitől most kicsit zavarban érzem magam. És mindezt azért, mert ilyenkor rá kell ébrednem, hogy minden különcségem (igen, az vagyok, nem tagadom, egy különc) ellenére meglepő hasonlóságokat fedezek fel embertársaim (?) és magam között. Igazából mindannyian állarcok, és maszkok mőgé bújunk, rejtőzünk, folyamatosan szerepeket játszunk, amiket elvárnak tőlünk. Beosztások, pozíciók, tradíciók, hivatások, helyzetek, konfliktusok, ezek mind azt követelik tőlünk, hogy elrejtsük igazi mivoltunkat, énünket, és néha (vagy gyakran?) saját tersmészetünkön, személyiségünkön kell erőszakot tennünk. Van, aki megbírkózik ezzel a feladattal, van, aki nem. Van, akinek ez természetes adottsága, van, aki kifejleszti, megtanulja. Én megtanultam, nem önként, a szükség kényszerített rá. Védekezés. Álarcok mögé bújok, elrejtem igazi érzelmeimet, gondolataimat, érzéseimet, és félelmeimet. Leginkább félelmeimet. Sajnos az élet megtanított arra, hogyha nyílt vagyok és őszinte, sokkal sebezhetőbb vagyok, amit persze mások ki is használtak. Amíg hagytam, amíg nem volt megfelelő védelmem. Néha örülök neki, néha nem. De tűnjek bármikor is a leghatározottabnak, néha-néha bizony még mindíg csak egy kisgyerek vagyok, aki félelemmel vegyes csodálattal  tekint a felnőttek világára, ami riasztó, mégis csábító, vonzó, és megannyi felfedezésre váró csodát, és meglepetést nyújthat. És megannyi csalódást fájdalmat. Persze megtehetném, hogy nem foglalkozok a külvilággal, és élem a magam kis csendes, visszavonult életemet (meg is tettem párszor), de akkor hol lenne az a sok felfedezés, érdekesség, és csoda, melyek a mohó kiváncsiság, türelmetlenség, és tudásvágy eredményei? Inkább kockáztatok, és elszenvedem azt a csalódást, és fájdalmat, amit az elővigyázatlanság, és figyelmetlenség okoz. Inkább tanulok hibáimból, minthogy életem üresen és unlamasan tengessem. Bár a mostani állapot igen erőteljesen kezd unalmas lenni. Érzem, ahogy a türelmetlenség, és valami megmagyarázhatatlan izgalom egyre inkább áthatja, átitatja lényem egészét, és hamarosan megint valami szokatlan, vagy új dolog kezdődik életemben. Ami persze vezethet kellemetlen élményekhez, és tapasztalathoz, de nem érdekel, inkább kockáztatok. Bár még nem látom, merre is kell indulnom, mindez nem számít, előbb-utóbb megtudom valamilyen módon. Néha úgy érzem, vihar előtti csönd van. Valami készül, valami nagy, ami befolyással lesz további életemre, csak még nem tudom, nem látom, mi is ez, mi a természete. És pont ez az, ami érdekessé teszi az egészet, a bizonytalanság, a titokzatosság köde, homálya. Ez most nem olyan, mint tavaly, amikor minden összejött, és tudtam, hogy valamikor odaérek az alagút végére, csak még túl mélyen benne vagyok, hogy lássam a végét. Ez most inkább olyan, mintha ott állnék egy viszonylag nyílt terepen, bármerre mehetek, csak éppen a köd eltakarja a kilátást, ami lehetőséget adna a tervezésre. Minden homályos, alaktalanul kavarognak az árnyak, megannyiszor változtatják formájukat, bizonytalanságban tartva a szemlélőt. Gyanítom, hogyha nem oszlik el a köd, akkor hamarosan meg kell tennem a kezdő lépést valamelyik irányba. Hogy mi lesz ez a lépés, és milyen irányba, mik lesznek a várható következmények, és milyen eseményeket indít el, még nem tudom. Ráadásul korábban hasznosnak bizonyuló megérzéseim is hallgatnak, csendben vannak. Ezen persze nem aggódok, majd ha kell, megen itt lesz, és segít, ahogy már korábban oly sokszor. Addig is várok türelmesen ...