Véglegesség ...

Vannak dolgok, amik véget érnek. Az ember lezarja magában őket. Legalábbis azt hiszi. Aztán történik valami, ami ráébreszti, hogy még mindíg nincs lezárva a múlt egy része. De végleg elveszett valami. Így vagyok most én is. Valami megváltozott, valami történt, és ez végleges. Valami lezárult örökre, minden lehetőség, ami avval kapcsolatos volt, megszünt örökre. Nem érzek szomorúságot, bánatot, haragot, semmit. Csak ürességet, hiányt. És valahol csalódottságot, amiért úgy alakultak a dolgok, ahogy. Nem tudom, mit kellene csinálnom. Talán tényleg elvonulnom, eltávoznom messzebbre, távolabbra, ahol mindent előlről kezdhetek. Talán. Nem tudom. Csak itt már túl sok az emlék, a múlt sötét árnyai visszanyúlnak értem, nem hagynak nyugodni. Megragadnak, behálóznak, gúzsba kötnek. Láncok, melyek nem láthatóak, mégis nehezebbek, és szilárdabbak bárminél. Az a baj, hogy nem látom a dolgok értelmét. Nem tudom, mire jó ez így? Mert kell, hogy legyen értelme! Azt hittem, hogy majd lehet jobb is, csak idő kell hozzá, türelmesen kivárva mindent. De nem. Hiába vártem, hiába voltam türelmes, jobb nem lett, csak elfogadhatóbb, kényelmesebb. Bizonyos szempontból. Minden más tekintetben nem igazán. Mégsem változnakadolgok? Mindaz a "mozgás", változás, amit tapasztaltam, csak illúzió, szemfényvesztés? Ezt azért nem hiszem. Még mindíg hiszek a változásban, ebben az örök formáló ERŐben. Csak néha kapunk olyan híreket, tapasztalunk dolgokat, amiknek nem örülünk. Mint most is. Pedig azt hittem, hogy már sikerült lezárnom ezt a dolgot nagyrészt. És nem tudom, mitévő legyek. Tanácstalan vagyok. Nem látom, hogyan tovább. A folytatás biztos, csak a forgatókönyv hiányzik hozzá. Illetve ami megvan belőle, az mind a MOSTra vonatkozik. A MOST pedig max. 2-3 napot ölel magába. Nem többet. Ennél messzebb nem látok. Ami onnan tovább van, az mind ködös, homályos, alaktalan. Semmi konkrét, kézzelfogható, ami támpontot adna, hogy miként alakulnak a dolgok. Hol vannak a megérzéseim, miért nem müködnek az érzékek, amik oly sokszor segítettek már!? Csak nézek ki a fejemből értetlenül, csalódottan, mérhetetlen űrt érezve legbelül. Nem tudom, mit kellene tennem, és mit kellene éreznem. Mit kellene gondolnom. Mi lenne a normális? Persze ez hülyeség, mert nem vagyok normális. Az átlagtól eltérő, és ennek minden előnével, hátrányával sújtva. Ismerősök közt is idegen, nyugtot nem lelő, helyét kereső lélek, kit soha meg nem értenek. Vagy csak kevesen, de ők se teljesen. És ők is egyre kevésbé. De hogy is várhatnám másoktól, hogy megértsenek, amikér én is alig értem magamat? Sehogy. Nem is igazán akarom, hogy megértsenek, inkább azt, hogy elfogadjanak. Nehéz a különcök élete. Szörnyű egy átok ez. Már amennyiben vannak igazi átkok. Ha hinnék az átkokban, azt kellene feltételeznem, hogy megátkoztak. De ez nem így működik, legalább is nem tudok róla. Hideg járja át testem, lelkem, és nem azért, mert hideg van. Valahonnan távolról érkezik, de belülről fakad. Egyfajta jegesség rakódik tagjaimra, átjárja testemet, borzongásra késztetve. Csendesen élvezem. Egy kis öröm az ürömben. Most minden értelmetlennek tűnik. Semmilyennek. Lényegtelennek. Nincs semmi, és senki. Csak program van. Az fut, végzi az előírt rutint. Fáradhatatlanul, töretlenül, mindíg, minden körülmény között. Én meg közben álmodozok, sóvárgok ... Aztán megint találkozok a rideg valósággal, visszacsöppenek a jelenbe, sé távolinak tűnik minden, ami előtte még a fejemben volt. Álmok. Remények. Hiú ábrándok. Aztán nem marad más, mint a csalódás. Zenét kell váltanom. Talán Portishead. Az most jó lenne, de csak otthon van. Majd. Később, este. Talán ... Az idő múlik, észrevétlenül elsuhan, és megint csak azt nézem "Már ennyi van?", aztán tovább. Mindíg csak tovább, egyre messzebb valakitől, aki már nem lehetek. Mint egy kirakós, ami szerteszét hever a padlón, összevissza, és nem tudni, melyik darab hova illeszkedik. Vagy a váza, ami összetört ezernyi darabra, és hiába ragasztjuk össze, már nem az, ami volt. "Hiába 100 ló, 100 katona, Humpty Dumptyt nem rakják össze soha ..." Persze a régi már avitt, ósdi, idejétmúlt. És különben is vannak darabkák, amik már nem is illenek bele sz egészbe, nincs már helyük. Pótolva lettek, új részek születtek a helyükre. A kép változil, mozog, tovasuhan. Szeretnék egy csendes, sötét zugot, ahova elvonulhatnék csendesen, magányomból nézném az engem nem észrevevő külvilágot, onnan csodálnám sokszínűségét, riasztó, és mégis lenyűgöző durvaságát.