Emberek ...

Ahhoz képest, hogy viszonylag jó emberismeretem van, néha nem tudom megérteni az emberi viselkedést. Csakazért is megteszünk olyan dolgokat, amikről tudjuk, hogy az nekünk nem jó. Még ha teljes romlásba visz minket, akkor is. Nem számit semmise. Folyton hibázunk, és tanulni sem vagyunk hajlandóak a hibáinkból. Mindez miért? Fene se tudja. Talán az emberi természet alapvetően ilyen. A jót sokszor eltaszítjuk magunktól, és a rosszat akarjuk, ami csak árt. Meggondolatlanul cselekszünk a legjobb tanácsok mellett is, figyelmetlenül, minden észérv, és logika ellenére is. A minták folyamatosan kavarognak, változnak, mozgásban tartva a jövőt. Néha meglátok 1-1 lehetséges, vagy egykor lehetségesnek vélt szálat, ami lehetett volna. Ki tudja, lehet, hogy léteznek párhuzamos valóságok, ahol másként történtek a dolgok, események. Talán néha keresztüllátok azon a vékony szöveten, ami elválasztja ezeket a világokat, valóságokat egymástól? Ki tudja? De látni néha egy olyan életet, ami nem az enyém, mégis hasonló, néha riasztó, néha fájdalmas. Néha reménnyel tölt el. Talán a távoli (vagy nem is oly távoli) jövőbe pillantok be ilyenkor néha. Talán csak álmodozok.Talán nem is én vagyok. Vagy lehet, hogy ez az egész egy álom? Míg én másokról álmodok, mások rólam álmodnak, és ahogy az én álomképeim nem valóságosak, úgy én sem vagyok valóságos más számára. Talán majd egyszer valaki fölébred, és ez az egész véget ér. Ki tudja mi a különbség álom, és valóság között? Ahol az egyik végződik, ott kezdődika másik. Mindazok ellenére, hogy javarészt idealista vagyok, próbálok a realitások talaján maradni, az általunk ismert valóság útvesztőjében eligazodni. Nem könnyű, az út számos veszélyt, és csapdát rejt, tartogat a vándor számára. Nem is baj, hogy ez így van, sokkal unalmasabb lenne, ha minden előre kiszámítható lenne. És szörnyű is. Nem lenne ismeretlen, és kockázat. Hiányozna a kihívás. És hol lenne az újdonság varázsa, az új tapasztalatok izgalma? Ott van a sokak által emlegetett Szabad Akarat, amit az emberiség egyik legnagyobb erejének tartanak. Éppen ezért (sajnos) nincs jogom hozzá, hogy valakit a meggyőződése ellenére akarattal kényszerítsek valamilyen tettre, cselekedetre, elhatározásra, még ha tudom is, hogy az lenne a számára a legjobb. Vagy legalábbis sokkal jobb, mint az aktuális helyzete. Pedig ... Végül is mindegy, nem az én dolgom ... Nincs jogom hozzá, hogy mások életét irányítsam, abba beleszóljak. Még ha néha meg is teszem, nem mindíg sikerül alfojtanom az ilyen irányú késztetéseimet. Néha még én is hibázok (néha?). Az emberi akarat, ha elég erős, képes lehet megváltoztatni a dolgokat. A legerősebbek a legendák szerint puszta gondolatukkal, akaratukkal képesek voltak megváltoztatni a valóságot. Én nem vagyok elég erős, de a tőlem telhető legtöbbet megteszem. Küzdök a céljaimért, bár még nem tudom, mik azok. Még csak körvonalazódnak, bár elég ködösek,és alaktalanok jelenleg. Harcra születtünk, még ha néha nem is vagyunk tudatában, vagy nem ismerjük fel a harcteret, de ez az igazság. Ahogy egyik haverom egyszer mondta, "az ember egy agresszív, ám igen kíváncsi majom". Elég sok igazság van benne, sőt, csak az. Bár vannak "embertársaim", akikre csak a majom jelző igaz. Nem többek egy állatnál. És ha már itt tartunk, mi tesz minket emberré? Mi az, amitől különbözünk az állatoktól? Mi az, ami kiemel minket, amitől "felsőbbrendűek" vagyunk? Egyáltalán, azok vagyunk? És mi a következő fokozat? Van állat, ember, és aztán? Az ember fejlődik, folyamatosan, bár az utóbbi évezredekben ez a fejlődés nem igazán érezhető. Technikailag igen. Társadalmilag is, talán. Morálisan viszont alig. Ugyanaz a tudatlan, babonás faj vagyunk, mint 2, 3, 5, vagy 10 ezer évvel ezelőtt. Hiába van az egyén, nagy tömegben ez már nem számít, a tömeg befolyásolható, manipulálható. Mindíg is voltak, vannak, és lesznek emberek, akik ezt ki fogják használni saját céljaik elérése érdekében. Valahol örülök, hogy én nem tudok ilyen lenni. Bár ez néha igen nagy hátrányt jelent. Néha úgy érzem, hogy saját embertársaim idegenek a szememben. Néha még saját magam is idegen vagyok magamnak. De ez ritka. Amit nehezen értenek meg, vagy fogadnak el, az az, hogy teljesen másképp gondolkodom, mint a többség. Mondták már páran, de tudom én is, észrevettem már nem egyszer. Leginkább abból jöttem rá, hogy nem mindíg értik az emberek, hogy mit is akarok mondani, vagy mire gondolok, valamit hogy értek, meg hasonlók. Kevesen értenek meg. Nagyon kevesen. Nem szeretem a hagyományokat, tradíciókat, szokásokat, illetve megszokásokat. Ez se teljesen igaz. Leginkább azokkal vagyok így, amik megkötnek, korlátoznak, hátráltatnak, idejétmúltak. Valamit csak azért csinálni, mert így szokás, a hagyomány azt diktálja, egy az egyben hülyeségnek tartom. Persze ezzel a kijelentésemmel megen egy csomó ember rosszallását vívnám ki. Vagy már ki is vívtam. De nem érdekel. Ilyen vagyok. A magam módján különc vagyok. Túl önálló, túl makacs, és túl öntudatos, hogy csak úgy, simán beolvadjak a hétköznapi, szürke tömegbe. Megvannak a magam hülye, különös szokásaim, sajátos közlési formáim, kicsit fanyar, sötét humorérzékem, érdeklődési köreim. Kicsit (?) normáltalan, lökött, de minden pozitív és negatív tulajdon tulajdonságomat vállalom, ez vagyok én. Ilyen vagyok ...