Abban a szerencsében volt részem, hogy pénteken egész nap (na jó, déltől), szombaton meg pár órán át kellett unokahúgomra vigyáznom. A pénteket már régebben, legalább előtte egy héttel elválaltam, a szombat meg összejött. Nem mondom, egy gyerekhez kell türelem bőven (mondjuk nekem van), de a felnőttekkel nehezebben boldogulok. Jól elvoltunk, nem volt probléma, és általában sikerült lekötnöm a figyelmét. Nem mintha nagy szükség lenne rá, feltalálja magát. Most van a felfedező korszakában. Kedvenc vadászterülete az iróasztalom. Az számára kész kincsesbánya, ott mindíg van valami, ami felkelti az érdeklődését. Leginkább a PCm egere, és billentyűzete. És tudja, hogy a monitort kell olyankor nézni, ha azokat piszkálja, folyamatosan nézi a monitort. Veszélyes kiscsaj. És tele van energiával. Mikor reméltem, hogy most már fárad, álmosodik, annak semmi jelét nem láttam. Bezzeg én! Én fáradtam, álmosodtam. Ő meg rohangált, pakolt, matatott, néha dögönyöztem, nyúztam, de hiába. De nem volt rossz program, élveztem.
Apám eltörte a karját. Azaz csak majdnem. Megrepedt a kezében egy csont, és balszerencséjére a jobb keze. Most javarészt tehetetlen, és ez felettébb bosszantja. Túl sokat nem tehet ellene, türelmesen kell várnia, nem eröltetnie a kezét. Csak fáj neki. Nem irigylem. Ennek köszönhetően tegnap öcsémmel vágtunk fát, én tartottam, ő meg láncfűrésszel darabolt. A későbbiekben még hasogattam, meg fűtöttem, egyrészt hogy ne legyen hideg a házban, meg hogy apám tudjon fűteni amíg nincs otthon senki. Ezt legalább tudja csinálni. Addig sem unatkozik, és talán addig a fájdalomra sem figyel annyira. Mondta, hogy ez nem fog túl sokáig tartani, hamarosan rendbejön. Mondtam neki, hogy ja, 2 hét, és már talán tud rendesen fogni vele. Az a baj, hogy ő is türelmetlen fajta. Azért érdekes, hogy mindíg történik valami, ami átrendezi a sorokat, felforgatva mindent. És mindez ünnepek előtt ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése