Árnyékban élünk. Mindannyian. Szinte mindannyian. Hogy milyen árnyékról beszélek? A szülők, ősök árnyékáról. Mert ők azok, akik felnevelnek minket, megmutatják a világot, akiktől az első benyomásokat kapjuk. Meghatározzák életünket, irányt szabnak neki. Itt most lehetne ellenkezni, hogy ez nem így van, pedig igenis így van. A szülő mindenképpen példát mutat. Jót, vagy rosszat. De mindenképpen ezt teszi. Csak a gyermeken múlik, hogy mit fog fel belőle, hogyan értelmezi, mi az, amit követésre tart érdemesnek. Ha rossz a kép, amit a szülő mutat, akkor is tanító értékű a dolog, mert megmutatja, mi a nem helyes. Kicsit nehezen fogalmazok. De a lényeg érthető, szerintem. Persze az is előfordulhat, hogy ami igazából hiba a példaképben, azt a "tanuló" rosszul értelmezi, és erényként értelmezi, követi a példát. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy hibásan cselekszik, hanem azt, hogy korlátok közé szorítja magát, behatárolja, és elfojtja lehetőségeit, tehetségét. Ez most lehet, hogy megen zavaros volt egy kicsit. Sebaj. Véleményem szerint sokkal előrébb járhatnánk, ha nem korlátoznánk le magunkat, és másokat. Bár valahol megértem azt, hogy miért butítják az embereket tömegesen minden szinten. A "tudatlan" ember egyszerű gondolatokkal bír, nehezen tudja átlépni korlátait, könnyebben irányítható, és vágyait is könnyebb teljesíteni. Márpedig a "jóllakott" ember elégedett, nem háborog. Persze kérdés, hogy mitől lesz valaki elégedett? Ez egyénenként változó, valahol mégis ugyanaz, hasonló. Nekem is vannak vágyaim, amik hasonlóak másokéhoz ... De ez most lényegtelen. Én külön eset vagyok, nehezen tudom magam besorolni a szürke tömegbe. Ez valahol jó, valahol rossz. Mostanra már különccé váltam, és megvannak a magam antiszociális vonási. És ezektől nehezen szabadulok. Vagy nem is igazán akarok szabadulni ... Ezek a dolgok már részemmé váltak. Sokkal inkább arra vágyok, hogy megértsenek. Illetve, ha nem is értenek meg, de legalább fogadjanak el. Olyan nagy kérés ez? Nem hiszem, mégis nehezen teszik meg az emberek. Mostanra megen távol kerültem tőlük, az emberektől. Megen kritikus szemmel nézek mindent, megtalálom a hibákat. Másokban, és magamban. Ez vicces dolog egyébbként. Mikor közlöm emberekkel, hogy hol van bennük a hiba (ez rendszerint abban merül ki, hogy közlöm velük, ostobák, és hülyék, mert ezt még megértik), fejemhez vágják, hogy én se vagyok tökéletes. Aztán jön a meglepődés részükröl, mert konkrétan közlöm velük, hogy én tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok normális. Ilyenkor kiül arcukra a döbbenet, mert nem erre a válaszra számítanak. Mellesleg télleg nem vagyok normális. Persze jön a kérdés: mit nevezünk normálisnak? De ez nem érdekel. Erre nincs válasz igazából. Ha az én szemszögemből vizsgálom, akkor semmi sem normális. Hogy csak én? Nem, még én sem. Mindegy, nem számít. Vagy ha igen, akkor nem tudom. Árnyékok ... Érdekes gondolat mindenesetre. Az egészben az az érdekes, hogy amíg szüleink beárnyékolják életünket, mi a gyermekeink életét fogjuk beárnyékolni. Nem próbálom magam azzal áltatni, hogy ha majd lesz gyerekem, akkor igyekszek arra törekedni, hogy jó példát mutassak majd neki. Egyrészt úgyis majd megy a saját feje után, másrészt pedig inkább abban bízom, hogy ... Ezt most nem tudom kifejezni, nehéz megtalálnom a szavakat. Asszem a tanulságos a megfelelő szó. De lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy ez az egész, amit most leírtam teljesen értelmetlen zagyvaság. Ki tudja?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése