Felismerések ...

Nehéz dolog, és fárasztó, ha az ember meg akar felelni mindíg, és mindenkinek. Rettenetesen fárasztó. Erre már elég régen rájöttem, és ha tehetem, nem is akarok senki elvárásainak megfelelni. Kivéve egy embernek, magamnak. Az is éppen elég nagy, és nehéz feladat. Nem kell ezt még nehezíteni. Még az előtt, hogy ezt felismertem, rendszeresen meg akartam felelni másoknak. Személyeknek, csoportoknak, elveknek. És közben nem voltam önmagam. Azaz önmagam voltam, de folyamatosan szemben álltam önmagammal. Harc, szüntelen küzdelem volt minden. Aztán találkoztam emberekkel, akik felnyitották a szememet, és megtanultam azt, hogy nem számit egy csomó dolog. Például, hogy mit gondol rólam a többség. Egyes emberek. Egyáltalán, bárki. Azóta megválogatom, hogy kinek a véleményére adok. Többnyire működik is a dolog. Többnyire.

Mostanában ami fáraszt, és valamelyest kiborít, hogy megen túl sokan várnak tőlem megoldást, segítséget. Mintha én lennék az ügyeletes problémamegoldó ember. "Viktor, a takarító." Milyen muris. És milyen fárasztó. Megoldást várnak, segítséget, tanácsot, mintha én tudnám a megoldást. Pedig ... Olyan problémákat tárnak elém, amikben abszolút nem vagyok szakértő. És várják közben a választ, a megoldást. Nem is sejtve, hogy ezzel mekkora zűrzavart keltenek bennem, konfliktusokat, hosszan tartó agymenéseket, amiknek persze semmi értelmes eredménye nincs, csak a kérdések, amik előtte is voltak, és azújak, amiket a régiek szültek. Hogy mondjam meg nekik, hogy én sem vagyok okosabb, mint ők? Hogy én sem tudok többet, mint ők? Hogy olyan kérdéseket tesznek fel, amiben esetleg sokkal tapasztalatabbak, mint én? Hogy közöljem velük, hogy a probléma, amit meg akarnak oldani, csak még komolyabb konfliktusokat okoz bensőmben, mint már előtte is voltak? Hogy nem akarok állást foglalni bizonyos kérdésekben, helyzetekben? Nehéz ez. És nem tudom, hogy megértenék-e? Mások problémája, mások gondja, nem az enyém, és én mégis magamra veszem. Még ha csak rövid időre is. Belefáradtam, elfáradtam. És ott vannak az én gondjaim, problémáim is. Azokkal ki foglalkozik rajtam kívül? Ki az, aki megérti, és tanácsot ad nekem? A valószerűtlenség megen az egekbe szökik, minden olyan csalóka, és sejtelmes. Semmi sem az ami, és nem olyan egyszerű, vagy bonyolult, mint amilyennek elsőre tűnik. Illúziók. Hogy ki kelti őket? Hát mi magunk! Fátylat emelünk szemünk elé, azon keresztül nézzük a világot, és közben nem értjük, miért olyan bonyolult minden? Vakok vagyunk, de vakságunkat magunknak köszönhetjük. Irigylem a gyerekeket, amiért mindent olyannak látnak, amilyen valójában. Ők még nem bonyolítják túl a dolgokat. És milyen jól teszik ...