Visszatekintve ...

    ... tulajdonképpen nem volt semmi okom félni. Félni mondjuk nem is tudom, hogy mitől féltem. De télleg. Bár, mire odaértem, a félelem már elmúlt, illetve átalakult feszültséggé, enyhe zavarrá. Nem tudtam, hogy mire számítsak? Igazából nem számítottam semmire, nem vártam semmit. Az tetszett, hogy nyitottak voltak velem szemben, barátságosak, és ez jól esett. Örültek, hogy mentem, hogy ott vagyok, elfogadtak. És ez tetszett. Nem játszottam meg magam, nem bújtam álarcok mögé, lehettem önmagam, ami ritka alkalom amúgy. És jólesett. Jól éreztem magam. Asszem jó benyomást tettünk egymásra. Jöttek a kérdések, hogy hogy találtam rájuk, hogy jutottam el odáig, hogy felkeressem őket. Meséltem az elmúlt pár év tapasztalatairól, a felismeréseimről, és jó volt látni, hogy megértenek.
Aztán beszéltek magukról pár szót, meg egyebekről. Körbevezettek, bemutatták a Központot, a Gompát. És közben rájöttem, hogy megnyugodtam, a feszültséget már csak nyomaiban éreztem. Elfogott az a megnyugtató érzés, hogy jó helyen vagyok, barátok közt (no nem a sorozat!). Aztán elkezdtek az emberek beszállingózni a Gompába, mindenki helyet keresett, foglalt magának, így én is így tettem. Mivel előszőr voltam ott, B. tartott egy kisebb magyarázatot, hogy mi is fog történni. Aztán elkezdtük a meditációt. Hogy milyen volt? Érdekes. Mivel kellőképpen komolyan vettem az egészet, abszolút nem tartottam furcsának, vagy mulatságosnak. Igazából nem tudom leírni, elmondani, hogy milyen volt. Ezt meg kell tapasztalni. Volt is mit. Ritkán éreztem eddig ilyen nyugalmat. El tudtam lazulni. Az egész nagyon természetes volt. Ami még feltűnt, hogy közben az éreztem, hogy mintha melegedne a fejem, majd ez fokozatosan elkezdett lefelé terjedni fokozatosan, egészen a mellkasomig (ma a Cégnél, bent, mivel volt időm, meditáltam egy kicsit, 2 alkalommal is, és megint éreztem ezt, úgyhogy erre ki is kell térnem legközelebb, meg kell kérdeznem valakit).
Utána jött az ötlet, hogy át kellene menni Monarchiába (volt SörHáz), enni, mert Torkos Csütörtök volt. Mivel hívtak, mentem velük (ez szintén jól esett), bár nem ettem, mert attól tartottam, hogy nem lesz kész, mire elindulok (uccsó busz, ugye). És igazam is lett. Azért megittam 2 korsó BalonSzarnát. Próbáltam beilleszkedni, feloldódni, ami szerintem jól ment. Jól éreztem magam. Csak azt sajnáltam, hogy mennem kellett, mert az idő szorított. De nem voltam szomorú, vidám voltam, feldobott, és nem csak a sörnek volt köszönhető. Ez az állapot, hangulat egyébbként azóta is tart valamelyest, bár volt pár pillanat, amikor feltört bennem némi agresszió, düh. Aztán rájöttem, hogy ennek semmi értelme, és ahogy jött, úgy tovább is haladt az egész, mintha ott se lett volna.
Visszatekintve nem értem, és sajnálom, hogy eddig vártam, edddig halogattam, hogy felkeressem a Központot. Veszítettem ezzel valamit? Nem hiszem. Csak saját magamat akadályoztam, én voltam az egyetlen gátló tényező. Ezt fel kellett ismernem, túl kellett lépnem félelmeimen, kétségeimen, nem pedig szembeszállni velük. Tudom, hogy az Út, amin elindultam, számomra helyes, ezt kell követnem. Az elmúlt évek eseményei, tapasztalatai, és az általuk nyert felismerések mind ezirányba tereltek. Az elvetett magok szárba szöktek, a termés beérett.

Érdekel ...

“Nem érdekel, miből élsz.

Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal.

Nem érdekel hány éves vagy.

Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy.

Nem érdekel, milyen bolygók köröznek holdad körül.

Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódá­sai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom.

Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e fájdalmamat és fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy minden­képp megváltoztatni akarnád.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni, az eksztázis­tól megrészegedve anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.

Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.

Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz. Hogy elvi­seled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.

Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e s ezáltal megbízható.

Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem mindennap pompázik, és hogy tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni, és a tóparton állva mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!

Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van.

Azt akarom tudni, fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebek­kel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.

Nem érdekel, ki vagy, és hogy kerültél ide.

Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe, és nem hátrálsz-e meg.

Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál.

Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal, és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, mely üres óráidra magad mellé választottál.”

Oriah Hegyi Álmodó indián törzsfőnök verse

1994. május

2. Lépés

Találkozás

1. Lépés

Kapcsolatfelvétel

Ősi Bölcsesség ...

  
   

         "Ha ismered az ellenfeled, és ismered önmagad is, vívj akár száz
küzdelmet, százszor is győztesen fogsz kikerülni belőle. Ha nem ismered
az ellenfeled, de ismered önmagad, veszíthetsz és nyerhetsz egyaránt.
Ha nem ismered sem az ellenfeled, sem önmagad, minden küzdelem, amelyet
megvívsz, vereség lesz számodra."


                        Szun Cu

Fáradtan ...

Eddig ezt a napot is sikerült átvészelnem, jobban, mint gondoltam. Igaz, délelőtt aludtam 2-3 órát, azóta megen ébren vagyok, de már nem sokáig. Igazából nem csináltam semmi különöset, csak pihentem. Netelgettem, méleket törölgettem, még játszani is próbáltam, de aztán letettem róla, nem volt hozzá hangulatom, kedvem, meg lelkierőm se. Gondolkodtam, hogy bemegyek Pécs, de aztán arról is lettem, fáradtnak éreztem magam hozzá. Majd szerdán bemegyek, akkor lesz időm is, meg addigra kipihenem magam. Holnap este hazaérés után vacsora, aztán rövidesen vízszintesbe helyezem majd magam. Hasonlóan a mai estéhez, mert ez fog következni. Ja, megen megnéztem egyik kedvenc filmemet, a Hivatali Patkányokat (Office Space). Még mindig nagy kedvencem, ezzel dobom fel a hangulatomat, ha nagyon elegem van a Cégből. Márpedig ez megen aktuális valamelyest. Ezt a filmet be kéne mutatni az egész Elcónak, főleg a vezetőknek, főnököknek, és egyébb haszontalan mitugrászoknak. Akik kiadják az utasításokat. És persze ajánlanám az egyszerű melósoknak is. Nekem sokszor segített ez a film, hátha másoknak is segítene. Feloldódni, lazítani. Amúgy sok mondanivalója van szerintem, de ki mit lát benne, mennyire mélyed el a sztoriban. Ja, egyébbként volt egy olyan sejtésem, hogy majd filmnézés közben elalszok, de ez nem történt meg. Szerencsére. Éjjel aludni akarok, és nem pedig forgolódni álmatlanul, hogy aztán holnap vörös szemekkel, és ingerült, feszült állapotban küzdjem végig a 12 órát. Hamarost fürdés, aztán ájulás, kóma reggel 4ig. És most el.

A látszat csal ...

Hm. Néha egy-egy név elég megtévesztő tud lenni. Mármint ami ki van írva emberekre valamilyen módon. Köpeny, névkártya, stb. Még szerencse, hogy 1-2 dolognak utána lehet nézni, ami aztán eloszlat néhány dolgot, kellemetlen érzést. Na jó, ez így hülyeség, semmi értelme. De akkor is. Ejj, de bonyolult néha minden. Azaz nem minden, és igazából mi, emberek tesszük azzá. Szerintem most én is, megint. Elég sok mindent túl tudok bonyolítani néha, és nem is örülök neki. Ezért csodálom, és tisztelem a gyerekeket, mert a dolgokat úgy látják, ahogy vannak. Nem keresnek mögöttes szándékot, dolgot, és nem is bonyolítják túl a dolgokat. Mert mi is trötént? Láttam valamit, abból levontam a következtetést, tényként el is könyveltem magamban. Persze valahol ott motoszkált bennem valami, ami azért nem engedte, hogy teljesen elfogadjam a dolgot, ezért kicsit utána is jártam, és kiderült, hogy tévedtem. Szerencsére pozitív értelemben. Persze, hogy mennyire hasznos az információ, az még kérdés, de nem szabad figyelmen kívül hagyni a lehetőséget. Már ha lesz is bármire lehetőség. Vannak dolgok, amikbe nem tudok beleszólni, tőlem függetlenül alakulnak, csak szemlélője, résztvevője vagyok a dolognak, nem pedig alakítója. Ez van.

Céges dolgok, egyebek, ahogy jönnek ...

Második munkanap éjszakásban, amikor nincs semmi dolgunk. Naná, hogy jobban el tudnám tölteni az időmet otthon, de most itt kell lennem. Ha meg itt vagyok, akkor próbálom valahogy hasznosan eltölteni. Még az a szerencse, hogy kifizetik rendesen a munkanapomat. Nem a munkámat, hanem a munkanapomat. Mert a tegnapi és mai munkám alapján fizetést nem kapnák. De a legsúlyosabb mégis az, hogy még  csak fél9 van. Nehezen fog elmenni ez a műszak. De a legszarabb mégis az, hogy kedden reggel megen jöhetek be helyettesíteni. Szar lesz a holnapi napom, hacsak nem alszok éjfél után itt bent, valahol. Remélem megoldható lesz.

Persze, hogy ne legyen semmi se túl egyszerű, egyik kolega bekevert egy kicsit. Ma tudtuk meg, hogy december elején szabadságra akar menni. Nem is lenne ezzel semmi gond, csak december első 2 hetében, illetve még november végén többen akarunk menni szabira, és eddig nem is volt gond. Most meg matekolhatunk, hogy oldjuk meg a helyzetet. Én csak december 6-án akarok menni egy napra, ezt már hetekkel ezelőtt be is jelentettem, és abból a napból nem is engedek. Így is van már némi kavarás az előtte lévő napokkal. De 6. kell nekem. Nem, nem Télopó miatt. Habár Anyámtól mind a mai napig megkapom a magam kis csomagját, de ebből már kinőttem. Azért jól esik. Ami miatt kell az a nap, hogy Láma Ole Nydhal aznap jön Pécsre előadást tartani, arra meg el akarok  menni, kíváncsi vagyok, hogy mit is mond. Meg amúgy is kíváncsi vagyok az emberre. Amit eddig olvastam róla, meg tőle, elég sziímpatikusnak tűnik, és hitelesnek is. Van benne valami, ami ... nem tudom pontosan meghatározni. Ez megen egy olyan érzés, amit nem tudok szavakkal meghatározni. Talán az idellő szó az a kisugárzás. Eddig csak képeken láttam, illetve egy interjúhoz volt szerencsém, és az alapján őszintének tűnik. Az az igazság, hogy szerintem ezt nem lehet megjátszani. Amiket mond, azt télleg úgy kell gondolni, éreznie, különben nem ér az egész semmit se. Másrészt meg télleg érdekel a Dharma. Ez az, amit el tudok fogadni, amit át tudok érezni. A többi vallás, amivel találkoztam, foglalkoztam valamelyest, nem igazán jön be. Nem tetszik a feltétlen elfogadáson alapuló Hit, a dualista világképek, az álszent dolgok, és a korlátozások. Azokból pedig van bőven. Én meg olyan vagyok, aki utálja a korlátokat, a kényszert.

Most eszembe jutott az a kérdés, hogy már jó ideje mondogatom, hogy meglátogatom a helyi Buddhista közösséget, és mégsem tettem meg eddig. Miért is? Ezt most nehéz lesz kifejteni, de muszáj. El kell oszlatnom a kétségeket, a bizonytalanságot. Mert ezeket érzem, csak nem tudom, hogy miért? Oka van, csak még nem foglalkoztam velük igazán. Talán félelem a csalódástól? Nem hiszem, mert nem várok igazából semmit, inkább vagyok kíváncsi. De ez mellett ott van a bizonytalanság. Miért? Lehet, hogy az előre nem látható következmények miatt van? Talán. Sőt, ez elég valószínű. Az is ott van valahol, hogy nem igazán tudok erről beszélgetni senkivel. Nem tudom, hogy milyen reakciókra számíthatok, nem ismerek olyan embert ismeretségem köréből, akiről tudom, hogy mindenféle fenntartás nélkül beszélhetnék erről. És akkor meg is van többek között az ok, ami miatt fel kell keresnem őket. Mert ha nem tudok az ismerőseim között olyanokat találni, aki eloszlatja a kétségeimet, akkor nekem magamnak kell megtennem azokat a lépéseket, amik oda vezetnek, hogy a kétségeim megszűnjenek. Egyébbként akörülmények emlékeztetnek arra a  jó pár évvel ezelőtti helyzetre, amikor is nagyon tele lett a tököm mindennel, többek közt az állítólagos barátaimmal. Akkor leépítettem egy csomo kapcsolatomat, maradt kb. 4-5 ember, akivel tartottam a kapcsolatot, akikkel összejártam. Közben megismerkedtem új arcokkal, aztán szépen újraépítettem a baráti kapcsolatokat azokkal, akik számítottak. Most ott tartok, hogy a baráti társaságom széthullott, az ismerősök szétszéledtek erre-arra, és csak pár emberrel futok össze rendszeresen. Most, ha a dolgok követik a mintát, és én is tenni vagyok hajlandó érte, akkor az jön, hogy új emberi, baráti kapcsolatokat fogok létrehozni, eddig ismeretlen embereket fogok megismerni. De ezügyben nekem is tenni kell, nem is keveset. Igazából csak rajtam múlik a dolog. Minden rajtam múlik, jövőm az én kezemben van. És a kétségek? No igen. Igazából csak egy dolgot tehetek velük. Nem veszek róluk tudomást, szépen átlépek rajtuk. És ha ez ilyen egyszerű is lenne ...

Pre-Winter ...

Nos, a mai délutánon utolsó reményeim is szertefoszlottak a havazás beálltával az enyhe telet illetően. Nem esett túl sokáig, de ahoz éppen eléggé, hogy még most is fehérek a háztetők, meg a föld. Persze lehet, hogy csak megmutatta magát Tél Tábornok, aztán a tél hátralévő része enyhe lesz. De ez is csak hiú ábránd. Már elővettem a téli cipőmet/bakancsomat, téli kabátomat meg már napok óta hordom, a hideg megköveteli a melegebb ruházatot. Bár igaz, hogy új cipő kellene, mert a régi már nem az igazi. Hosszabb idő után beázik, a talpbetét is már döglött, nem is melegít úgy, ahogy kellene, stb. Új kell, csak az decembernél előbb nem lesz aktuális. Már nem van rá keret. Persze Decemberben meg ott lesznek az ünnepek, akkor meg arra kell majd készülni. Ez a qrva pénz soha nem elég. Valamire mindig kell költeni, valamire mindig szükség van. Télen pl. ruházkodásra, fűtésre. Azt mondom, hogy inkább jöjjön a globális felmelegedés, akkor nem kell majd télre öltözködni, fűteni, több pénze marad az embereknek, és talán akkor kevesebb energia is kell. Bár az Emberiséget ismerve ez nem túl valószínű. De most itt a Tél, azzal kell foglalkozni. Meg azzal, hogy dolgoznom kell menni, készülődnöm is kellene, persze éppen most nincs víz. Mert valahol most van csőtörés, vagy mi. Mi jön még ezután ma?

Ember tervez, mérnök közbelép ...

Csak hogy örüljek, felhívott főnököm, hogy jövő 7 keddjén nappalosban akarok majd dolgozni, kolegám szabadságolása végett. Faja. Hétfő reggel leadom a munkát, kedd reggel meg vehetem fel. Kész élvezet lesz a hétfői napom, nem tom, hogy mit is csináljak, hogy a keddi napom ne legyen ótvarszar. Valszeg nappal megpróbálok ébren maradni, hogy meglegyen az éjszakai alvásom. Majd kitalálok valamit programnak. Ehh.
Korábban terveztem, hogy ma bemegyek Pécs, körülnézek, teszek-veszek ezt-azt, de aztán mostanra elment tőle a kedvem. Inkább itthon maradok most. Majd bemegyek hétfő. Kell vennem nadrág, mert jelenleg csak 1 van, amit fel tudok húzni. A másikat kihíztam, és a harmadik is már nem jó. Hiába, az élet nem egyszerű. Terveztem, hogy ma bemegyek a pécsi Buddhistákhoz is, de ez is elmaradt, megen. Hétfő? Kedd? Esetleg szerda? Jó lenne most már télleg elmenni hozzájuk, nem csak tervezgetni, és halogatni. Elég sokat olvastam mostanában a Dharmáról, de ez kezd kevés lenni. Kellenek magyarázatok, esetleg útmutatások. Vannak kérdéseim is. Külsők is, belsők is. A belsőkre nekem kell megtalálnom a válaszokat, a külsőkre mások adhatják meg.

November...

Eddig valahogy sikerült megúsznunk a hideget, de most az Ősz vége felé tiszteletét teszi a Tél, jelzi, hogy hamarost itt van, érkezik. Az elmúlt pár nap reggele, illetve est iidőjárása ezt mutatja. Fáztam! Pedig nem szokásom, viszonylag jól bírom a hideget, hűvöset. Lehet, hogy vékony a kabátom? Lehet, hogy elő kellene vennem a téli kabátom? Van esély rá, már csak azért is, mert időjárásjelentésekben folyamatosan arról beszélnek, hogy a héten jön a téli időjárás. Igazából még mindig bízok abban, hogy enyhe telünk lesz, vagy ha hideg is lesz, az nem fog sokáig tartani. Valahogy már a Tél sem az igazi, nem tudok neki úgy örülni, mint gyerekként. Ez van.

Bolondok Háza ...

Nappal sikerült vagy 2ésfél órát aludnom. Nem többet, max kevesebbet. Aztán irány be Pécs, mobilszámla befizetése, meg egyebek, aztán mászkálás a városban, időkitöltés gyanánt. Most meg ittgebedek bent a Cégnél, és amilyen "szerencsém" van, kevés nyugalmam lesz. Naná, hogy ma egyedül vagyok, és ilyenkor jön össze minden szarság! Sebaj, most már túl vagyok a felén, reggel 6ig meg kibírom. Remélem, hogy addig már nem lesz annyira éles a helyzet, mint a műszak első felében. Az kőkemény szopatás volt. Volt, hogy egyszerre kellett volna lennem 2-3 helyen. Naná, hogy nem ment. EGyébbként nem voltam ideges. Csak volt pár pillanat, amikor a fáradtsághulláma éppen rámtört, és akkor kicsit nehezebben viseltem a dolgokat, de aztán ezen is túltettem magam. Minek idegeskedjek, amikor más megteszi helyettem is bőven? Pedig neki se kellene, csak benne van a félsz a büntetéstől. Ez van, ez megy itt nálunk, a Cégnél. A félelemmel sok mindent el tdnak érni, többek közt azt is, hogy az emberek megtesznek bármit, csak hogy a legyen munkájuk. Jó, az rendben van, hogy az emberek hajlandóak kompromisszumokra, na de minden áron? Na ne! Részemről ez nem megy. Egyébbként is, jobb az, ha nyugodt maradok, és nem idegeskedek. Nekem, másoknak is.

Péntek ...

Pénteken mégse mentem a Buddhistákhoz. Nem úgy jött össze az a nap. Reggel leadtam az éjszakást, haza, majd kaja, kávé, zuhany után mentem is be Pécs. Nem, nem a fontosabb dolgaimat intéztem, csak találkoztam 2 haverommal, majd a napot kellemes lazulással töltöttem. Valamikor délután hazavergődtem, be is aludtam valamennyit otthon, de az csak bóbiskolás, szundítás volt. Este kellett volna visszamennem, hogy találkozzak Buddha követőivel, de ahhoz akkor már túl fáradt, és kimerült voltam. Úgy sejtem, hogy a 34-35. órában mendtem aludni, addig bírtam. Ájulás, agyelhagyás, kóma.

Menjünk Világgá!

Valahogy így hangzott az a mondat, felkiáltás, amit S. haverom mondott szombat este egy baráti összejövetelen. Már nem tudom, hogy jutottunk ehhez a témához, mi indította el a folyamatot, de ide jutottunk. Abban nagyon hamar egyetértettünk, hogy a célország Hollandia (én még Spanyolországot próbáltam favorizálni, de hamar meggyőztek). A leendő munka kiválasztásában már kevésbé volt egyetértés, de az lett a vége, hogy "ezen a hídon majd akkor megyünk át". Meg volt ott még 1-2 vadabb ötlet is, de azt inkább most nem említem. Felesleges. Mindenesetre ez jobban hangzik, mint hogy felmenjek Pestre, vagy bárhova országon belül, ahol igazából csak fokozattal lesz jobb a helyzet. Már ha lesz jobb. De menni kell, külföldre, mindenképp. Veszíteni valóm nem nagyon van, szinte nincs is. Csak nyerhetek, minden szinten. Nyelvet tanulhatok. Tapasztalhatok. Embereket, kúltúrákat ismerhetek meg. Elszakadhatok ettől a szürke, unalomig ismert realitástól. Pénzt kereshetek. Közelebb kerülhetek álmaim megvalósításához, sőt, meg is valósíthatom őket. Nem nagyok, nem világmegváltóak, csak az enyémek. Esélyt kapnák arra, hogy változtassak az életemen. Ezt egy új környezetben, új élethelyzetben talán könnyebben meg tudnám tenni (mi ez a feltételes mód?!?).
Ahogy telnek a napok, hetek, egyre kevésbé érzem azt, hogy nekem itt kell élnem, itt kell maradnom. Nem találom a helyem, nem érzem magam otthon sehol. Nincs kedvem semmihez se, miközben ott van bennem a tenni akarás. Menni Világgá! Az jó lenne. Utazgatni, látni, benyomásokat, tapasztalatokat gyűjteni, élni a Világban. Megismerni más népeket, helyeket, embereket. Az utóbbi időben egyre többször jut eszembe az a gondolat, hogy rosszul választottam, nem a megfelelő ösvényre léptem anno Pályaválasztáskor. Túlságosan helyhez köt a munkám, a szakmám. És túlságosan leláncoltam magam, magam. Bilincseket aggattam kezemre, lábamra, és szökni oly nehéz, mert a súly sok, visszahúz, nem enged. Vártam, hogy rabigámat valaki majd leszaggassa, de hiába vártam eleget, láncaimat nekem kell letépnem. Ezért most megteszem, habár még maradok kis ideig eddigi életteremben. De lépni kell, Tavasszal, nemsokára ...

Titkok ...

Nincsenek titkok. Csak egy titok van, az se igazi. Mert a válasz nincs elrejtve, csak nem vesszük észre. Rossz helyen keressük, és ezért nem találjuk.De ezért keressük bőszen, mindenhol, szinte reménytelenül, mindenben sejtve képmását, pedig az csak egy csalfa képmás, nem más, mint Délibáb. Tükörkép. De ha az, mit mutat, nem a kép maga, vagy ami mögötte van, hol van az igaz, melyet csak visszatükröz?

Fotóalbum ...

Mióta megvan a fényképezőm, azóta akarom publikálni, nyilvánosságra hozni a képeimet, amiket csináltam, illetve csinálni fogok. Nézelődtema különböző oldalak között, tárhelyek, képmegosztók, blogok közt, aztán a blogger mellett döntöttem, de igazán azzal sem voltam megelégedve teljesen. Nem azokat az igényeket elégítette ki, amiket szerettem volna. Nem rossz, de azért mégse az igazi. Egyszerre csak pár képet rakok fel oda általáan, azokat is megválogatva, melyik a legkifejezőbb, amit éppen be akarok mutatni, másrészt meg ott nem csak saját képeket rakok fel, hanem máshol találtakat is. Leginkább az aktuális hangulat, és a világképem kifejezésére alkalmas vizuális eszközökkel. Szerencsére most találtam egy fotómegosztó portált (Fotóalbum.hu), és amennyire átfutottam, nem rossz. De ez majd úgyis kiderül, mert regeltem egyet. Most már csak el kell kezdenem feltölteni a képeimet, illetve előtte azért picit szortírozni, hogy mit is. Erről jut eszembe, hogy a Gimpet is tanulmányoznom kell, mit és hogyan tudok vele csinálni. Egyelőre most csak a regisztráció volt meg, innen a Cégtől nem tudom elérni a képeimet. Feltöltés otthonról, ma este, vagy holnapi nap folyamán.

Meglepetés ...

Az Élet, vagy Sors néha furcsa dolgokat produkál. A Cég kapuja felé haladva feltűnt, hogy vannak páran az automata (bank) előtt, megkérdeztem hát, hogy volt-e már utalás? A válasz igen volt, ennek nagyon örültem. Ez már jobb kedvre derített, nem mintha rossz kedvem lenne amúgy. El is kezdtem keresni a bankkártyámat, ami persze otthon van. Ekkor ért a meglepetés, mivel zsebemből előbukkant egy 500 Ft-os. Örömöm tovább fokozódott, még jobb lett a kedvem. Ezek az apró dolgok, amik fel tudják dobni az ember hangulatát, még ha rövid ideig is. Bár, ha joban belegondolok, még mindig nem hangolódtam le. Az is igaz, hogy ott van a holnapi nap ígérete. A mai az utolsó munkanapom , reggeltől szabad vagyok, kezdődik a pihenő, a szabadnapok. Tudom, hogy reggel nem fogok lefeküdni aludni, ha hazaértem, mert jövök vissza Pécsre, de legalább a barátaimmal találkozok, az meg megéri ezt az áldozatot. Aludni majd ráérek éjjel. Ezeket leszámítva még nem tudom, hogy hogy fog alakulni a honapi napom. Továbbra is szándékomban áll, hogy felkeresem a pécsi buddhistákat, csak nem tudom, hogy ezt holnap hogy tudom megoldani, ha egyáltalán megoldható lesz. Kérdés az, hogy napközben hogy alakulnak a dolgok, meddig húzódnak el az események, programok. Aztán az is kérdés még, hogy mennyire leszek fáradt, álmos. Ez mind kiderül majd holnap, addig meg feleslegesen is aggódok, vagy gondolkodok rajta. Különben is, minek aggódni?

Egybeesés ...

Mindig van egy erő, ami motivál, inspirál, előremozdít, vagy csak kimond egy igazságot, amit már tudtunk korában, csak nem tudtunk megfogalmazni. Viszontlátni egy gondolatot, ami bennem is felmerült már, csak esetleg tisztább formában kapom vissza, azt mutatja, hogy meglátásaim helyesek, jól látom a dolgokat. Ugye? És akkor az idevágó gondolat, Láma Ole Nydahltól:

„ ... ne elemezzük magunkat annyira, hogy a semmittevés állapotába kerüljünk …”

Nos, én elkövettem ezt a hibát, beismerem, kár is lenne tagadnom, már csak azért is, mert már az előző postban beismertem. Az azért érdekes, hogy ugyanaznap, mikor megtörténik a felismerés, akkor ugyanerről olvasok, nem?

Gondolatok ...

Bármennyit is gondolkodok ezen az éven, folyamatosan arra a következtetésre jutok, hogy ez egy baromi unalmas év volt. Semmi említésre méltó, semmi kiemelkedő, semmi egetrengető, megdöbbentő, lehangoló (na jó, az azért volt), kiborító dolog nem történt. Amiket elterveztem, vagy kitűztem magam elé, szinte mind nem történtek meg. És mindez miért? Tényleg, miért is? Mi ebből a tanulság? Asszem az, hogy nem fog történni semmi, ha nem teszek semmit. Érte. Ellene. Mikor hogy. De a tétlenség csak tétlenséget szül. Nem lustaság volt az, amit tettem (na jó, az is közrejátszott valamelyest), hanem tétlenség, védekezés, menekülés. Tudatosan, és tudatlanul is. Hárítottam. Mindent, ami fájhat, ami bánthat. Csak ezzel együtt kizártam életemből a jó dolgokat is, amik nem történtek meg velem. Mindez azért, mert nem merek szembenézni félelmeimmel, és valahol mégtagadom ezen félelmek létét. Azaz nem tagadom őket, de nem veszek róluk tudomást, más ruhába öltöztetem őket, majd berakom egy fiók mélyére őket, és úgy teszek, mintha nem léteznének. Strucc-politika. Pedig ezek a problémák léteznek, még ha nem is veszek róluk tudomást. Félelmeimet csak úgy győzhetem le, hogy szembenézek velük, fel-, és elismerem őket, majd hagyom, hogy szépen továbbálljanak, elvonuljanak. Eddig mindíg belekapaszkodtam az aktuális félelembe, megpróbáltam magam alá gyűrni, és ezzel tettem rosszat. Mert minnél jobban küzdöttem ellene, annál erősebb lett, körülölelt, bekebelezett, végül legyőzött. De ha félek, nem tudok teljes életet élni, nem tudok kibontakozni, csak kín a lét. Saját magam börtönőre vagyok. És a kulcsok nálam vannak, mi több, igazából az ajtó nincs is zárva, csak nem a megfelelő irányba tekintek. Minden rajtam múlik. Csak rajtam, senki máson. Még évekkel ezelőtt elmentem egyszer a Dianetika Központba, ami tulajdonképpen a Szcientológia Egyházának valamilyen intézménye. Vagy mi. Nem, nem akartam belépni, se akkor, se most, és ez nem is fog előfordulni. Csak elmentem, hogy megírjak egy személyiségtesztet. Érdekes volt, hogy akkor először, és utoljára találkoztam olyan Auditorral, aki nem akart rábeszélni semmilyen tanfolyamra, nem akart rámerőszakolni semmilyen tréninget. Mert volt ilyen is. De ez most nem ide tartozik. Azt mondta, hogy nekem nem tud semmilyen tréninget ajánlani, mert tulajdonképpen csak rajtam múlik, hogy milyen irányba billenek, merre fogok elindulni. Nem volt ebben semmi negatívum, nem sértegetésképp mondta. Azt észrevettem volna. Azért most már kezdem érteni, hogy mit is mondott, hogy gondolhatta. Nem tudom megkérdezni, mert a nevére már nem emlékszem, a kinézete sem tiszta. Mindegy, nem számit. A lényeg az, hogy igaza volt, csak rajtam múlik minden. A Sorsom az én kezemben van, az én döntéseim irányítják az Életemet, senki mást nem hibáztathatok a dolgok miatt, amik velem történtek, történnek, vagy történni fognak. Ezt el kell fogadnom. Úgy érzem, hogy jó úton haladok. Próbálok változtatni a szemléletmódomon, a hozzáállásomon. Próbálom elfogadni, hogy vannak dolgok, amik nem rajtam múlnak, és nem változtathatóak meg, majd egyszer úgyis elmúlnak maguktól.
Kerestem az Utamat, és azt veszem észre, hogy tulajdonképpen egy ideje már rajta haladok, csak vak voltam, és eddig nem voltam tudatában. De ahogy a köd egyre jobban oszlik, én is úgy ismerem fel a homályból előbukkanó alakokat, formákat, dolgokat. Az egészben persze az az érdekes, hogy a köd nem körülöttem volt/van, hanem bennem. Rátelepedett elmémre, elhomályosította látásomat, gondolataimat, és bizonytalanságba taszított. Ezt is magamnak köszönhetem, csak magamnak. Hagytam, hogy aktuális érzelmeim, a tapasztalt benyomások, felindulások magukkal ragadjanak, elvakítsanak, eltereljék figyelmemet a fontos dolgokról. Bár jó kérdés, hogy mi a fontos? Ezt most hagyjuk, csak pillanatnyi elkalandozás, kitérő. Talán majd máskor. És habár tudom, hogy számomra mi a megfelelő Út, segítséget kell kérnem, útmutatást, tanácsot, hogy ne térjek le róla. Mert zavaró tényezők mindig is lesznek, amik el akarnak téríteni, össze akarnak zavarni ...

Meditation ...

Tegnap délután jó volt az idő, novemberhez képest egészen kellemesen meleg volt, gondoltam, sétálok, mászkálok egyet. Csak a közelben, nem messze, még hegyet sem kellett másznom, utamat a Gesztenyés felé vettem. Vannak arra épületek, házak, emberek is járnak arra, de viszonylag kevesen, csak elvétve szoktam találkozni arra valakivel. Jó arra, hogy kiszellőztessem a fejem. Arra járva észrevettem/felfedeztem egy dombot, ami eddig elkerülte a figyelmemet, pedig ott volt mindig. Szép kilátás nyílik Pécsvárad keleti részére, és a környező vidékre. Kellemes hely volt arra, hogy nagyokat szippantsak a tiszta levegőből, elüldögéljek, és nézelődjek. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve eldöntöttem, hogy meditálni fogok. Nem azt, hogy megpróbálom, hanem azt, hogy fogok. Na jó, gondoltam, hogymajd meglátom, hogy mi sül ki belőle. Nemrég olvastam egy viszonylag egyszerű, könnyen elsajátítható technikáról, azzal kezdtem. Az egész arra épül, hogy a légzésre kell összpontosítani, és a levegőre, amit be-, és kilégzünk, és közben kell az elmét lecsendesíteni, majd editálni. Vagy mi. Nos, nem tudom, pontosan, hogy mit is kell érezni, észlelni, tapasztalni, de szerintem valamelyest sikerülhetett a dolog. Azt tudom, hogy egy idő után már nem figyeltem arra, hogy madarak zajonganak körülöttem, vagy hogy egy autó, busz, vagy egyébb jármű alhúz a távolban. Ezek a dolgok egyszerűen csak voltak, tudomásul vettem, észleltem őket. A gondolatok is csak körüllebegtek, tovasuhantak, egyiket sem ragadtam meg, nem kapaszkodtam beléjük. És közben figyeltem a légzésem ritmusát, csak felületesen, és egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy milyen egyenletes, milyen nyugodt. És közben én is nyugodt voltam. Nem idegesített semmi, és senki. Nem voltak problémák, gondok. Az ÉN is megszünt valamelyest, mintha összeolvadtam volna a környezettel, vagy inkább mintha feloldódtam volna. Nem tudom. Érdekes volt. Nem olyan volt, mint egy testen kívüli élmény, mert nem éreztem úgy, hogy kiléptem volna a testemből. Olyan volt, mintha ... mintha érzékeim valamelyest túlléptek volna a korlátaikon, illetve azokat kijebb tolták volna. Nem tudom leírni pontosan, mert nem találom a megfelelő szavakat. Ilyen lenne az, amikor az ember kiterjeszti tudatát? Hm? Ha igen, akkor ez egy érdekes dolog, a tapasztalás egy egészen különös formája. Ami még érdekes volt, hogy fogalmam sincs, hogy közben mennyi idő telhetett el, mertvalahogy nem igazán érzékeltem az idő múlását. Utána számolgattam, kb. 15-20 percigtarthatott az egész, szerintem ez elég szép eredmény, egy kezdőhöz képest. Mondjuk ez volt az első alkalom, hogy mindenféle irányítás, vagy segédlet nélkül próbáltam meditálni. Igazából azért hagytam abba, mert már kezdett zavarni, hogy valami bogár, vagy hasonló mászkálta nyakamban, és ez miatt nem tudtam tovább összpontosítani. Kihozott. És hogy mit éreztem utána? Nyugodtságot, nyugalmat. Egyfajta csendes örömöt, talán még enyhe elégedetséget. A lényeg az, hogy mindenképpen kell még gyakorolnom, és fel kell keresnem a Pécsi buddhistákat. Eddig halogattam, de úgy érzem, hogy itt az ideje egy személyes találkozásnak. Persze az még kérdés, hogy mikor is lesz ez az időpont, amikor felkeresem őket. Ha nem jön közbe semmi, akkor péntek lesz ez a nap.
Úgy néz ki, hogy a régi, széthullott baráti társaság valamelyest összefut egy estére, kisebb "ereszd-el-a-hajam" jellegű bulira a hétvége folyamán. Ha jó lesz az idő, akkor esély van egy kisebb kertipartyra, ha nem, még ki tudja, hogy mi lesz. Mindenesetre jó lesz látni pár régi arcot. Jó lesz nosztalgiázni. Jó lesz kimozdulni. Hátha felráz egy kicsit a dolog.

Még mindig unatkozom ...

Újabb dolog, ami minden előnye mellett Pécsvárad ellen szól. 7végén qrvára nincs busz Pécsre, illetve baromira ritkán, és már korán vissza kell indulni, mert 7 után valamivel van az uccsó busz. Programok se nagyon vannak, látnivalók már nem annyira érdekelnek, ami van, azt elég hamar meg tudnám nézni. Egyáltalán, az egész nem az igazi. Az előbb is csak hevertem az ágyon, és nem igazán tudtam, hogy mit csináljak. Azt gondoltam, hogy megnézek az új Clone Wars epizódot, de kiderült, hogy ezt már láttam múlt 7en, a legújabb még nem került föl netre. Szóval csak heverésztem, még a zene sem szólt, és nem tudtam, hogy mit csináljak. Játszani nem volt/van kedvem jelenleg, filmnézés még talán, de télleg unatkozok. Mászkálni se, mert valahogy itt nem az igazi. Szerencsére felhívott a területi képviselőm, szal vele lesz egy kisebb megbeszélésem, de aztán jöhetek haza. Utána meg majd meglátom. Mindenesetre azt már látom, hogy nem is megyek el másik városba dolgozni, de be kell költöznöm Pécsre. Az még mindig jobb, mint ez az állandó jellegű nyugger-hangulat, ami itt uralkodik. Ja, most jut eszembe! Hisz' volt itt program, múltkor, kb. 2 hete volt Pécsváradi Leányvásár! Biztos jó volt, csak én dolgoztam akkor, éjszakás voltam. Meg amúgy se ismerek itt sok embert. Hiába, ez van akkor, ha az embernek csak pár barátja van, és azok se a közelben laknak. Nagyon nem jó ez így. Mint ahogy pár napja is írtam, be van szűkűlve az életem, és az életterem is. Persze erről is én tehetek, mert már hónapokkal ezelőtt kellett volna tennem ez ellen. Szóval a terv az, hogy vagy munkahelyet váltok, és megyek másik városba, vagy ha maradok az Elcónál, akkor meg beköltözök Pécs. Illetve akkor is beköltözök Pécs, ha helyben sikerül találnom új melóhelyet. Albiba. Nem olyan rossz az, laktam már úgy, és élveztem is. Megvan a sajátos hangulata, és minden hátránya ellenére nekem még mindig jobban bejön, mint a mostani helyzet. Félreértés ne essen, nincs bajom azzal különösen, hogy itt lakok, mert kajám van, tiszta ruhám is, van hol aludnom, a szüleimmel jól kijövök. Csak ez nekem így nem elég. Itt nincs élet. Másfél év a vidéki életből elég volt nekem. Azért valószinű, hogy év végéig még itt maradok, de utána menni akarok.

Dislexia? Kizárt ...

Hosszú hónapokon keresztül olvasgattam, mindíg, hogy fémmentes csavar. Megnéztem, és nem értettem, mertbizony fémből voltak. Néztem bután, mint hal a szatyorban. Aztán egyszer leesett. Nem fémmentes, hanem fémmenetes. Vidámság a réten. De ma! Kiderült, hogy nekem is van igazságom. Mert ma láttam fémmentes csavart! Ott tartottam a kezemben! Műanyagból volt, biza, és fehér!
Következő félreolvasásom a fénymentes csavar lesz.

Nyugalom, unalom ...

Az utóbbi 1 hónapban a legérdekesebb (?) dolog, ami történt velem, az az volt, hogy tegnap valamilyen madár leszart. Fantasztikus volt. Ez volt minden vágyam. Mindenesetre nem húztam fel magam rajta, nem kezdtem el idegeskedni. Végülis lehetett volna rosszabb is. Pl. ha van hajam, akkor nehezebben tudtam volna eltávolítani. Ja, mert hogy a fekemet sikerült eltalálnia. De lehet, hogy eztán, vagy ennek következtében majd szerencsés leszek a közeljövőben.
Mindenesetre az elégbrutális, és lehangoló, hogy mennyire semmilyen az életem. Nem megyek szinte sehova, nem csinálok különösen semmit, amivel feldobnám a hétköznapjaimat. Az tény, hogy mostanában nyugodt az életem, de ez már kezd túl nyugodt lenni. Rohadt unalmas ez az egész. Ezen sűrgősen változtatnom kell. Mihamarabb. Illetve ezen is. Még jó pár dolgon kell változtatnom. A hozzáállásomon a dolgokhoz. Meg még miegymás. Ha ezt így folytatom, akkor az unalom "megöl". Élményekre, tapasztalatokra van szükségem. Programokra, amik lefoglalnak. Sok a szabad, felesleges időm, és energiám. Elegem van ebből a semmittevésből.

Modern tanmese ... és milyen igaz!

 

Miért is hajtunk??

A halász hazatér  fatörzsből vájt csónakján és találkozik egy külföldi piackutató szakemberrel,  aki ebben a fejlődő országban dolgozik.
A piackutató megkérdezi a halásztól,  hogy miért jött haza olyan korán.
A halász azt feleli, hogy tovább is  maradhatott volna, de elég halat fogott ahhoz, hogy gondoskodjon a családjáról.  

- ..és egyébként mivel tölti az idejét? - kérdezi a szakember.
-  Hát, például halászgatok. Játszom a gyerekeimmel. Amikor nagy a forróság, 
lepihenünk. Este együtt vacsorázunk. Összejövünk a barátainkkal és zenélünk  
egy kicsit - feleli a halász.

A piackutató itt közbevág:
-  Nézze, nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekről a dolgokról.  
Segíteni akarok magának. Hosszabb ideig kellene halásznia. Akkor több pénzt  
keresne, és hamarosan egy nagyobb csónakot tudna vásárolni ennél a kis  kivájt fatörzsnél. Nagyobb csónakkal még több pénzt tudna keresni, és nem  kellene hozzá sok idő, máris szert tudna tenni egy több csónakból álló vonóhálós  flottára.

- És azután? - kérdezi a halász.
- Azután ahelyett, hogy  viszonteladón keresztül árulná a halait, közvetlenül
a gyárnak tudná eladni,  amit fogott, vagy beindíthatna egy saját
halfeldolgozó üzemet. Akkor el  tudna menni ebből a porfészekből Cotonouba,
Párizsba vagy New Yorkba, és  onnan irányíthatná a vállalkozást. Még azt is
fontolóra vehetné, hogy  bevezesse a tőzsdére az üzletet, és akkor már milliókat kereshetne.

-  Mennyi idő alatt tudnám ezt elérni? - érdeklődik a halász.
- Úgy 15-20 év  alatt - válaszolja a piackutató.


- És azután? - folytatja a  kérdezősködést a halász.
- Ekkor kezd érdekessé válni az élet - magyarázza a  szakember. -Nyugdíjba
vonulhatna. Otthagyhatná a városi rohanó életformát,  és egy távol eső faluba
költözhetne.

- És azután mi lenne? - kérdezi  a halász.
- Akkor volna ideje halászgatni, játszani a gyermekeivel, a nagy  forróság
idején lepihenni, együtt vacsorázni a családjával és összejönni a  barátaival
zenélgetni kicsit ...

 

 

Buddhizmus ...

Kezdek szimpatizálni megen a Buddhizmussal. Miért? Valahogy közelebb áll hozzám, mint a Nyugat vallása, a Kereszténység. Jobban meg tudom érteni, nem köt meg annyira. Nagyobb szabadságot ad, közelebb van az Emberhez. Nem vár el a követőktől vak hitet, feltétlen engedelmességet, sőt, ösztönöz arra, hogy gondolkodjunk, tapasztaljunk. Nem követel meg a követőktől kizárólagosságot, hogy csak ebben higgyenek. Simán megfér más vallásokkal is. Nem mintha én akarnák, vagy gyakorolnák bármilyen vallást is. De ez tetszik. Nem mondja ki, hogy ez az egyetlen igaz út, és elkárhozol, ha nem ezt választod.

Tegnap olvastam egy tanulmányt a Buddhizmus magyarországi helyzetéről, történelméről, és miegymásról. Meglepett az a tény, hogy tulajdonképpen mennyi irányzata van, illetve hány „iskola”, „felekezet”működik nálunk. És hogy ezek mennyire eltérőek egymástól, habár az alapok, a gyökerek azonosak. Mert mindegyik ugyanazokat a tanokat adja tovább. De a különbségeknek köszönhetően az érdeklődő kiválaszthatja azt az irányzatot, ami neki a legmegfelelőbb, amit el tud fogadni.

Igazából ami a legjobban megfog benne, az a szabadság, amit nyújtani tud. Egyfajta gondolkodásmód, ami a dolgokat való formájukban mutatja meg. Ami nem más, mint hogy minden múlandó, semmi sem örök, minden változik. Ha jól belegondolok, ezt már egy ideje tudom magamtól, rájöttem mindenféle segítség, vagy útmutatás nélkül. Mindegy, ez most nem lényeg. Bár lehet, hogy mégis.

Hogy miért éppen a Buddhizmus, és mit várok tőle? Nyugalmat. Lelki békét. Valamiféle útmutatást. Vannak kérdések, amikre keresem a válaszokat. Nem azt várom, hogy ezeket a válaszokat megadja, mert a válaszokat nekem kell megtalálnom. Magam, magamnak. Csak lehet, hogy a kérdések rosszul vannak megfogalmazva. Támaszt keresek, önmagamban, hogy a problémákat meg tudjam oldani, hogy a nehézségeken túl tudjak lépni. Meg akarom találni önmagamat, hogy az lehessek, aki vagyok. Most már télleg el kell mennem egy Buddhista felekezethez,vagy hogy hívják ők magukat. Aztán meglátom, hogy mi lesz. Fő a bizalom, így kell hozzáállnom az egészhez ...

Insomnia ...

Úgy érzem, hogy megen kezdek alvászavarokkal küszködni. Illetve nem kezdek, mert már tart pár hete, ha minden igaz. A „legjobb" az, hogy ez általában munkanapokon jellemző. Nappalos műszak idején éjjel nem tudok rendesen aludni, éjszakásban pedig nappal nem tudok. Amikor pihenős vagyok, akkor tudok úgy, ahogy „rendesen"aludni. De igazából az se stimmel teljesen. Akkor éjjel 1-2 felé fekszek le legkorábban, de van, hogy később, és 9nél hamarabb nem igazán kelek fel. A múlt éjjel isúgy jártam, hogy este 10kor még elkezdtem nézni a Death Note 1. részét, de rendesen belealudtam, szinte alig emlékszem valamire belőle. Képek vannak, de a szöveg az már nem maradt meg. A lényeg az, hogy után, vagy közben  rendesen elaludtam, és valamikor ¼ 12kor tértem magamhoz. Akkor gyorsan fürdővíz engedése, hogy minél előbb le tudjak feküdni. Na ja. Ahogy azt én elképzeltem. Éjfélkor tértem megen magamhoz, csoda, hogy a kádból nem folyt ki a víz, ami ráadásulmár hideg volt. A bojler kiürült, és már csak hideg volt benne. Úgy döntöttem, hogy majd reggel zuhanyzok. A terv, hogy onnantól reggelig alszok, csak terv maradt, mert egész éjjel forgolódtam, állandóan felébredtem, vagy valami félkómaszerű állapotban voltam. Talán ha 2-3 órát aludtam összesen, és az nem volt elég, főleg, hogy össze-vissza, részletekben történt. Az a jó, hogy ma van az utolsó munkanapom, legközelebb csak vasárnap este jövök vissza. Addig remélem, hogy tudok valamennyit pihenni, kikapcsolódni. Megen kezd bennem halmozódni a feszültség, és kisebb kitöréseket már tapasztaltam is, indulatosokat, enyhén agresszíveket. Ez nem jó, nem vezet jó dolgokhoz. Ha máshogy nem megy, majd bemegyekvalamelyik Patika, és ott majd kérek rá valami homeopátiás cuccot. Korábban már működött, ha kell, most is fog. Valami Valeriána tartalmú, jó erős, az kellene ...

Unalom ...

Unatkozom. Nem is kicsit. Nem arról van szó, hogy nem lenne mit csinálnom, mert feltalálom magam, találok magamnak programot. Csak minden unalmas valahogy. A munkám is. Pedig itt is van mit csinálni, arról gondoskodnak. Csak nem köt le. A megszokottság, a monotonitás jellemző, annak ellenére, hogy változatos a munkám. Csak nem eléggé, és kevés a kihívás. Illetve nem megfelelő a kihívás, nem olyan, amire igazából szükségem lenne. Ezt az évet még kihúzom itt, aztán meglátom, hogy mi lesz.

Szabadidőm alakulásáva lsem vagyok megelégedve igazából. Egyrészt hiányzik a megfelelő szellemi társaság, akikkel ki tudnék rendesen kapcsolódni. Ebből kifolyólag nem is járok szinte sehova. Ami programok meg esetleg felmerülnek, általában munkanapra esnek. Vagy nem érdekelnek igazán. Most volt Pécsi Napok. Oda se mentem el. Voltam már párszor az elmúlt 10 évben, és már nem tud érdekelni. Az is unalmas, nincs benne semmi új. Meg kikkel?

Tegnapolvastam, hogy 7végén volt AnimeCon, Anime és Manga találkozó. Néztem képeket róla, és nagyon sajnáltam, hogy ilyen rendezvények csak Pesten vannak. Pedig szívesen elmentem volna, de hát az nekem 3-4 órányi utazást,meg rengeteg pénz kiadását jelenti. Jelentette volna. Mindenesetre ennek hatására elkezdtem letölteni a Death Note c. Animet, ami állítólag igen jó. Nemrég csináltak belőle filmet, mozisat, rendes szereplőkkel, azt is tervbe veszem.

Habár nem van nagy kedv felköltözni Pestre, egyre több jel mutat arra, hogy bizony az lesz a vége a dolognak. Az okok: több munkalehetőség; jobb fizetések; több lehetőség bármire; tiszta lappal tudnék kezdeni, nem kötnének meg a már rámragasztott címkék; környezetváltozás. Ezek azok az okok, amik miatt egyre inkább Pest felé fordulok, még ha valahol taszít is a gondolat. Majd elmúlik, ha egyszer odajutok. Persze el is kell határozno magam, és megtenni az első lépéseket.

És most cigiszünet!

Délelőtt ...

Valahogy nem van kedvem semmihez se. Persze ilyen időjárásban mihez is legyen kedvem? Enni már nem akarok, mert ma már degeszre zabáltam magam. Ez van, ha az ember rég nem látott nagymamáját látogatja meg összcsaládilag. Nem volt vészes, de kicsit tovább maradtunk, mint azt én szerettem volna. Bár öreganyám elég jól viselkedett, nem csinált problémát, nem baszogatott senkit se, és nem tett kényes megjegyzéseket se. Pedig szokása. De most nem. Biztos azzal volt lefoglalva, hogy ott volt a Dédunokája. Jó villámhárító, bár nem ez az elsődleges célja. Remélem, hogy nem is lesz az ...

Tádááám!

És igen! Megvan a bűnös, megtaláltam. A frissített adatbázissal újra lefutattam egy scannalést, és kibújt a szög a zsákból. A kis szemét a frissen letöltött NODban bújt meg. Nem csoda, hoyg megfertőződtem, miután Winfos-telepítés után felraktam víruskeresőnek. Azonnal felmászott megen. De most töröltem minden verzióját. Most Kasperskyt használok. AZ már korábban is bevállt.

Heti kaland ...

Ezt most beszoptam rendesen. Most meglett az ára annak, hogy egy ideje nem használok vírusírtót. Valamikor kedden vírusgazda lettem, már nem is tudom, hogy tettem szert rá. Aznap este nem foglalkoztam vele, mert már nem volt lényege akkor. Másnap is csak később tudtam foglalkozni vele, mert az íróm Öcsémnél volt. Sebaj, visszaszereztem, neki is ugrottam a folyamatnak. Format C, majd windows újratelepítése. Örültem is, hogy sikeres voltam, de ez hamar elmúlt. Valahogy megen felmászott a gépemre, elképzelni se tudom, hogy honnan. Próbálkoztam víruskereséssel, írtással, találtam is egy rakatot, nagynehezen megszabadultam tőlük, nagyon remélem. Most megen töröltem C, Winfos újratelepít, új tűzfal/vírusírtó kombó, és egyelőre működik a rendszer. Maradjon is így ...

Pihenés ...

A kiutalt pihenőidőm első nagyszabású cselekedete az volt, hogy aludtam, sokat. Tegnap este nekiálltam kicsit játszani, de aztán 9 felé valahogy kezdtem elveszíteni a kontrollt testem felett. Éreztem, hogy a figyelmem egyre jobban ellaposodik, nehezebben ülök a helyemen, és egyfajta kábaság kezdett eluralkodni rajtam. Megoldás, tevékenységváltás. Gondoltam, nekiállok filmet nézni, és majd csak lesz valami. Lett is. Elaludtam. Valamikor 11 után ébredtem fel, ébren voltam még úgy kb. éjfélig, majd megen alvás. 7 órától 11ig kisebb megszakításokkal aludtam még, de most már fel kellett kelnem. Így most a rengeteg alvástól vagyok most kicsit kába, de legalább kialudtam magam. Rám fért már, az utóbbi időben kicsit nehezen, és összevisza aludtam. Hogy mit fogok csinálni a továbbiakban? Nem tudom, de majd csak alakul valahogy. Filmnézés, ha az időjárás engedi kirándulás, találkozás ismerősökkel, valamilyen könnyebb, lazább program, mind tervben van valamilyen szinten. Semmi konkrét, úgyis majd az idő hozza meg a válaszokat. Meglátom.

Merengések ...

Már megen itt rohadok bent a Cégnél. Illetve még mindíg. Rögtön az első 2ésfél órát melóval töltöttem, ráadásul úgy, hogy párszor szinte egyszerre voltam 2 helyen. Fizikálisan szinte lehetetlen, mégis sikerült valahogy megoldanom. Teleportálni nem tudok, a klónozásomat eddig elutasították, senki sem támogatja, de valahogy mégis megoldottam a problémákat. Most meg kb. másfél órája nem csinálok semmit se. Netezgettem, olvasgattam, próbáltam új, kedvenc blogot találni, de egyelőre esélytelennek tűnik a próbálkozás. Magas a léc, az elvárások adottak. Sebaj, majd csak lesz valami. Valamikor. Talán.

Unatkozok. Tegnap hoztam magammal könyvet be, Dexter, első könyv, de akkor valahogy elmaradt a lapozgatása. Ma meg unatkozok. Fel tudnám magam találni, nem lenne ez gond, csak igazából nincs kedvem semmihez se. Azaz van. Az ágyamban feküdni, és mozizni, vagy aludni. Vagy mozizás közben elaludni. Erre itt kell lennem. Nem van ez jól, nagyon nem. De mást nem tehetek, csak tűrök. Ha máson nem is, de a köpenyem újján mindeképp. Azon még lehet. Valameddig.

Lenne kedvem dolgokhoz, amiket nem tudok megtenni. Sem most, sem holnap, sem a közvetlen közeljövőben. Tengerparton lenni, sétáln mezítláb a homokbani, élvezni a sós tengerlevegőt, megmártózni a hullámokban. Beülni egy tengerparti kiskocsmába, ott iszogatni, beszélgetni a helyiekkel, bárkivel. Kiszabadulni akár csak pár napra ebből a szürke, ocsmány hétköznapiságból, hogy feledjek mindent, ami zavar. Távol mindentől, ami körülvesz, ami meghatároz, ami bilincsbe ver. Esélyek?Nem latolgatok, csak merengek. Időm igen, pénzem nem van. Van, de mégsem elég. Sosem elég. Élni, vagy túlélni? Ez itt nem kérdés, de gyakorlatban az utóbbi dominál. Sajnos. Felkéne kelnem, ébrednem, lerázni magamról ezt a zsibbadt fáradságot, álmosságot. Le a targiával, és minden hasonlóval! Hangzatos mondatok, célok, mind minek! Csak egy dolog a lényeg, bár megfogalmazni nem biztos, hogy lehet, éppen ezért meg se próbálom. Elég, ha én tudom, hogy mit érzek, gondolok. Majd ha megtalálom azt, Aki, Ő úgyis tudni fogja, mert érzi. Nem kell elagyarázni neki, mert érti, látja. És viszont, mert szinte összeforva, egy lénnyé válva, bár két testben létezve. Szimbiózis. Bár lehet, hogy ezek is csak álmok, de azért én hiszek benne. Lehet, hogy dőreség, de ha érdekelne, de nem. Mert ez így jó, még ha néha fájdalmas is.

De addig is várok, várakozok, hátha történik valami, valami, ami felráz, ami maga után húz, Bár várakozni is unalmas, és kiábrándító, lélekölő. Mire vársz? A végén még elrobog mellettem minden ...

Storm ...

Ismét egy olyan vihar volt, amit legszívesebben a gangon ülve hallgattam volna, közben a villámlást figyelve, az elemek küzdelmét csodálva. Ehhez képest most itt vagyok bent a Cégnél, és várom a reggel 6 órát, amikor is végre hazamehetek aludni. Hogy utána aztán jöhessek vissza, mégegyszer ...

Hiány ...

Tessék, most kereshetek magamnak új kedvenc blogot,ami jó, tetszik, és olvasni akarom. De hát ez van, el kell fogadni mások döntését, akaratát, ha a saját életükről döntenek. Azért hiányozni fognak azok az írások ...

Mea Culpa ...

Az Istenek ma valamiért különösképp nem kedvelnek. Nem mintha általában kedvelnének. Biztos előző életeimben valami nagy hülyeséget tehettem. Lehet, hogy véreskezü zsarnok voltam. Vagy sorozatgyilkos. Vagy valami más egetverő bűnt követtem el. Mindenesetre a neheztelés jeleként értelmezem azt, hogy ma 3 órán belül 2 hülye is megtalált. Hát mit vétettem én, hogy ezt érdemlem?

Már megint ...

Bizonyos dolgokat kezdek megszokni. Például azt, hogy idén eddig még nem tudtam elmenni szórakozni, bulizni, kikapcsolódni. Hogy miért is? Ha mentem volna valahova, akkor biztos, hogy aznap, vagy másnap nappalos voltam. Vagy éjszakás, ami eleve kiüti az egészet. Vagy ha másnap nem kellett dolgozni, örültem, hogy hazamehetek, és aludhatok. Volt olyan is, hogy reggel leadtam az éjszakást, este meg mehettem volna koncertre, de ennyira kába, és fáradt voltam, hogy inkáb kihagytam. Mert ha elmegy a kedvem az egésztől, és már nincs busz haza, akkor mit csinálok? Várok reggel 5ig, mert csakakkor van az első busz. Az ilyeneket eddig ebben az évben a munka stornózta. Vagy mi. BalatonSoundot már meg se említem. Az télleg röhej. De hogy a sor ne törjön meg, holnap van a következő buli, amire nem megyek el. Pécsen a Vidámparkban este 7től underground zenei és kultúrális rendezvény, több színpadal,meg miegymás, én meg éjszakás leszek, szabadságot kérni meg nem megy. Nincs aki helyettesítsen. Illetve aki lenne, az most a túlóráit piheni le, ahogymajd én fogom ugyanezt tenni jövő 7en, mikor is nappalos lennék. Valahol zavar, hogy nem tudok elmenni normálisan (?) szórakozni, elégetni a felesleges energiákat, megszabadulni a felgyülemlett feszültségektől. Valamit ki kellene találnom jövő 7re, amikor otthon leszek. Csak még fogalmam sincs, hogy milyen lehetősegeim lesznek. Majd meglátom. Lehet, hogy majd a véletlenre bízom a dolgot.

Jubileum ...

Idén 10 éves az Elco. Hmm. Micsoda nagy öröm! Tapsoljunk! Ujjongjunk! Hullámozzunk! Váúúú! Nagy az öröm, mindenki ünnepel, és örvendezék vala. E hatalmas jubileumalkalmából meg is ajándékozzák a dolgozókat, mert ugye megérdemeljük. És az ajándék! Hát az egyszerűen valami csudijó! Fantasztikus! Kb. 3/4 órát álltama sorban, hogykézhez vegyem, megkapjam. Denem volt hiábavaló a várakozás! Megérte! De most télleg. Komolyan mondom. Kaptam egy szép kék pólót/inget, belehímezve a cég neve (ElcoteqForever),szépen becsomagolva valami jellegtelen acskóba, és mellé egy zacskó bonbon, Elcoteq feliratos csomagolásban, darabonként. Celluxal lezárva a zacskó, hogy ki ne essen. Ja, és lesz ünnepi menü is, amit lehetett választani, 2 féle választékból, kaptunk bónt, amit majd valamikor, adott időpontban beválthatunk. Nagy királyság. Ezért megérte itt dolgozni. Ja, a fontosabb partnerek, főnökök, és a régóta elkötelezett dolgozó, akik már 10 éve itt dolgoznak,meg lesznek hívva a Színházba valami ünnepi estére, vacsora, előadás, meg miegymás faszság végett. Az egészben az a bosszantó, hogy akik télleg itt dolgoznak 10 éve, azok le se vannak szarva, mert a 10 év adott időponthoz van kötve. Így csak azok a melósok fognak résztvenni az ünnepségen, akiket az Elcó annak idején a Nokiától vett át. Nem az a bosszantó, hogy engem, és még pár kolegát, aki itt gürcöl 10 éve, nem hívják meg, és a volt Nokiásokat meg igen. Nem irigylem tőlük, végül is őkis itt húzzák az igát. Hanem az, hogy minket le se szarnak. Nem mintha el akarnék menni. Nem akarok én kiöltözni ünnepelősbe, díszelgőbe. Aztán jópofizni kellene,meg úgy tenni,mintha örülnék neki, és megtisztelve érezném magam. Lófaszt! Csak maga az elv, az a gusztustalan, undorító. Persze, ha elmehetnék, lehet, hogy kihasználnám a lehetőséget az ingyen kaja-piára. Nem tudom. Az az igazság, hogy nincs igazság.

Düh ...

Van pár dolog, ami rendesen fel tud bosszantani. Ez pedig az, ha értetlen hülyékkel találkozok. Hiába magyarázok el neki/k valamit, nem értimeg, nem fogja fel, hogy mit akarok mondani. Persze ilyenkor jön az a gondolat, hogy megen magamból indultam ki, én tudom, hogymit akarok mondani, a másik nem tudhatja. Elmondom egyszerűbben, hátha úgy menni fog. És persze, hogy még mindíg nem érti, nem fogja fel. És akkor a végén eljutok oda, hogy már úgy magyarázok, mint egy dedósnak, vagy mint egy hülyegyereknek. Azt meg kikéri magának. Mert ne nézzem hülyének. Pedig ha tudná, hogy erről mi a véleményem! Most nem volt ennyire durva a helyzet, de azért valahol mégis. Elmondtam adott főnöknek, hogy nem értek a dologhoz, amire megkért. Azt hitte, hogy viccelek. Pedig ugye. De azért erősködött, hogy mégis. Persze ilyen esetben győzedelmeskedik a hülye, már csak azért is, mert az ember szabadulni akar tőle. Én is szabadulni akartam. Ja, és akkor a végén még értetlenkedik. Pedig ismerem az alaptételt: hülyékkel nem szabad vitába szállni; az ember lesüllyed az ő szintjükre, ők meg rutinból nyernek. És persze mindezek végén kiderül, hogy elméletileg értelmesnek kellene lenie, mert diplomás, műszaki végzettséggel rendelkezik. Miért van az, hogy az ostoba, értetlen hülyék mindíg megtalálnak?

Tények ...

Vannak dolgok, amiket el kell fogadnunk, amiknek nem fordíthatunk hátat. Nem tagadhatju őket, mert akkor önmagunkat tagadjuk meg. Számomra az egyik ilyen nagy igazság az, hogy tulajdonképpen antiszociális vagyok. Ez van. El kell fogadnom, együtt kell velel élnem. Mióta szembesültem ezzel a ténnyel, sok mindenen mentem keresztül. Próbáltam küzdeni ellene. Próbáltam küzdeni magam ellen. Próbáltam küzdeni a világ ellen. Küzdöttem mindenki ellen. Szembe álltam mindenkivel, aki körülöttem volt, gyűlöltem mindent, és mindenkit. Leginkább önmagamat. Aztán jött a felismerés. Tehetek bármit, én ilyen vagyok. Az egyetlen megoldás az, hogy elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok. Antiszociális. Nem normális. Persze, jön a kérdés, mi a NORMÁLIS? Mert szerintem olyan nincs. Különbözőek vagyunk, eltérőek, egyediek, ezáltal olyan, hogy normális, nem létezhet. Ki van zárva. Na de most kanyarodjunk csak vissza az alaptémához. Hozzám. Onnantól kezdve, hogy elfogadtam állapotomat, milyenségemet, önmagamat (ez még nem teljes, befelyezett dolog, továbbra is folyamatban van), elkezdtek a dolgok egyszerűbbek lenni. Kevesebb lett a harc, a küzdelem mindennel szemben. Onnantól kezdve, hogy nem titkolom, hogy nem vagyok normális, valamelyest minden könyebb. Mert egy csomó mindent megtehetek, mert nem korlátozom magam mindenféle elvekkel, normákkal. Ez nem azt jelenti, hogy szabályok nélkül élek, cselekszek. Csak éppen ezek a szabályok nem arról szólnak, hogy "jaj, mit fognak szólni a többiek, a népek". Arról szólnak, hogy mitől érzem jól magam (mostanában kevés ilyen dolog van), illetve, hogy lehetőleg minél kevesebbet ártsak másoknak. De valahogy az az érzésem, hogy ezekkel a szabályokkal, törvényekkel sem egyszerűbb az élet. Legfeljebb más. Igazából mindegy. Próbálom magam jól érezni, valamit tenni. Valamit tenni, amivel kitöltöm az itt tartózkodásom idelyét, ami ... ezt most nem tudom megfogalmazni. Nincs rá szavam, ez csak egy érzés.
Az antiszociális viselkedésnek sok hátránya van, ez tény, saját bőrömön is tapasztaltam. Sőt, leginkább ott. De vannak előnyei is annak, ha az ember antiszociális. De most télleg. A legnagyobb tömegben is tudok egyedül lenni, minden nehézség nélkül. Elhatárolom, elszigetelem magam a tömegtől, a sokaságtól. Vannak ők, és vagyok ÉN. Vagy csak egyszerűen asszimilálódok, ha éppen olyan kedvem van. Ott folyok velük, sodor az ár, érzem azt a pezsgést, bizsergést, amit a tömeg vibrációja okoz. Persze ez simám átcsaphat egyik pillanatról a másikra negatív érzésekbe. Elveszettnek érzem magam, még annak ellenére is, hogy ismerősök, barátok között vagyok. Kirekesztettnek, számkivetettnek, elveszettnek. Olyankor jön egy kis depresszív életérzés, a Gödör. Szerencsére megtanultam színlelni, álcázni. Úgyis mindenki ezt teszi, ebben miért ne utánozzam őket? Ilyenkor egy kicsit könyebb így. Nekem is, és nekik is, többieknek. Akik körülötem léteznek, élnek. Elvégre egyszer az ember kimászik a Gödörből, és akkor könyebb úgy, jobb, ha az embert nem ellenségek veszik körül. Néha muszáj emberként viselkedni, még ha nincs is kedvem hozzá.
Nem tartozom semmilyen csoportosuláshoz, semmilyen klikkhez, vallási felekezethez, párthoz, szektához. Nincs hovatartozásom, nem vallom magaménak egyik különösebb ideológiát sem. Vagyok aki vagyok, ezt elfogadom, de nem is engedek belőle. Magamnak élek, és nem a "köz érdekének". Ez az elsődleges szempont, ez az, aminek meg kell határozni az életemet. Lehet, hogy ez önzés, de szerintem az ember csak azután tud egy közösség hasznára válni, ha saját érdekeit is szem előtt tartja, ha saját boldogulására is fordít időt. Ha ez nincs meg, akkor hogyan segíthet az ember másokon? Hogyan teheti jobbá a Világot? A gondok, problémák csak elvonják az ember figyelmét, akadályozzák az összpontosításban. Persze lehet, hogy ezt csak én gondolom így, és téves az egész gondolatmenet. De lehet, hogy nem ...

Series ...

Ismét sorozatok, amiket találtam, amiket nézek, és amiket nézni kellene. Nemrég letöltöttöm a Weeds I. évadát, el is kezdtem nézni. Már láttam korábban, de ha meg akarom nézni az egészet, akkor elejétől kell kezdenem. A Dr. Who-val is így voltam. De vissza. Weeds. Kellemes kis sorozat, Showtime produkció, hozza a formáját. A téma jó, még ha "meredek" is egy kicsit. Mások szerint. Mert szerintem nem. De szerintem sok más "tabu" téma sem az.
Aztán van egy másik sorozat, a Haláli Hullák (Dead Like Me), amit most kezdtem nézni. Sötét. Morbid. Halálos. És haláli. És persze humoros. Gondolom a gyengébb lelkü, vagy vallásos érzelmű emberek megütköznének rajta, kiakadnának, felháborodnának, mert hogy ezzel a témával, dologgal nem szabad viccelődni. Mert ez egy mély dolog. Hülyeség. Csak mi csináltunk az egész vallásunkból (Kereszténység), és kúltúránból egyfajta Halál-kultuszt. Ez pedig akkora baromság. Mint amikor azt látom sírköveken, hogy Fux Manó 19xx - . No igen. Még meg se halt, de sírköve, emléktáblája már van. Mintha már Odaátra készülne. Mi ez? Ehh. Hülyék ezek a rómaiak. No mindegy, a sorozat jó, nekem már az első rész bejött, azóta csak jobban tetszik.
Örvendezék, és lőn nagy vígadalom, hogy létezik az Internet. Mert így már meg tudtam nézni a Dexter III. évadának 1. részét, pedig még jóval odébb van az évadkezdet. De hát a PreAir mindíg is előbb jön ki. Mint most is. Egyik kedvenc sorozatom, kicsit elszomorodtam, mikor befejezték a II-at. Pláne, hogy az lebegtették, hogy kimegy más csatornákra is, és kevesebb lesz benne a vér, meg egyébb jelenetek, hivatkozva az Ámerikai törvényekre. De aztán ma megnyugodva vettem tudomásul, hogy még mindíg Showtime produkció (ez is), márpedig bennük nem nagyon csalódtam (eddig nem is). Mellesleg most 7főn vettem meg a Dexter 2 részét, mármint a könyvet, amiből a filmet is forgatták, írták. Állítólag valamennyiben eltér a filmtől a könyv (illetve fordítva), de ezt majd meglátom. Egyébbként Dexter az a figura, aki legyen bár sorozatgyilkos, az ember nem tud rá haragudni, kedveli, szimpatizál vele. Azért nem szeretnék a figyelme középontjába kerülni.
Korábban elkezdtem nézni a Ghost in the Shell manga sorozatot is, ami szintén régi kedvencem. Külön öröm a zsámomra, hogy most már van hozzá felirat ( a japán nyelv nem az erősségem), és ráadásul digitálisan feljavították a minőséget is. Kép és hang, mármint. Nézném tovább is, csak öcsém elkérte az írót (DVD), és így nem megy addig a nézése. Ő lusta kiszedni, én meg lusta vagyok átmenni kiszerelni. Ördögi kör. Pedig kellene nekem is írni most már.
Az a baj, hogy nehezen találok olyan sorozatot, ami télleg bejön, ami érdekel igazán. Ez köszönhető a sajátos humorérzékemnek, ami néhol sötét, néhol morbid, néhol savas. Másrészt szeretem az olyan filmeket, sorozatokat, ahol tudok valamennyire azonosulni a főhőssel, főszereplővel. Nem teljes azonosulás, csak át tudom érezni a karakterét, bele tudom magam élni a helyzetébe. Pesze ettől még nem leszek sorozatgyilkos, vagy genetikailag tökéletesített szuperkatona, se egyébb más valaki. Csak ... ez van. Szerintem rendelkezek empatikus képességekkel, és ezért van ez. Amúgy is általában jók a megérzéseim. Hát ha még hallgatnák is rájuk, többször, mint teszem. Mindegy, ez most nem téma.
Annak ellenére, hogy annak idején a sorozatik ellen voltam, most meglehetősen sokat nézek. Jó, persze, akkoriban a TVkben is a braziloid szappanoperák mentek, persze, hogy a sorozatok ellen voltam. De hát minden változik, így véleményem a sorozatokról is. Még jó hogy lehet válogatni ...

Elvek ...

Az ember megfogad dolgokat, és általában megszegi ezeket a fogadalmakat. Én is tettem már fogadalmakat, meg is szegtem nagyrészüket. Most viszont na egy, amit nem szeghetek meg. Megfogadtam, hogy nem fogok olyan képeket felrakni, publikálni (ismerőseimről, rokonaimról), amin személyek felismerhetőek. Tehát nem látszik az arcuk. És persze ez miatt nem mutathatok meg pár képet, pedig szerintem jól sikerültek, vagy a helyzet komikumát örökítették meg. Persze megtehetném, hogy teszek az egészre, de nem, ezt most télleg be kell tartanom. Pedig ...

Tennap este ...

Tegnap este bementem Pécs, találkozni pár régi ismerőssel, közülük 1et már rég nem láttam. Több, mint egy éve. Meg is lepődtem, amikor halottam az "újdonságokat", amik az elmúlt évben történtek. Nagyon kimaradtam a történésekből. Mindenesetre igazam volt, mármint korábbi kijelentésem szempontjából. A régi baráti társaság télleg széthullott, szilánkjaira szakadt az egész. Volt némi illúzióm ezzel kapcsolatban, hogy csak én léptem ki valójában a körből, de nem. Megérzéseim ismét pontosnak bizonyultak. Mindenki szétszéledt, elvándorolt, változtatott. Ahogy az a dolgok rendje. Csak hát az zavar, ahogy történtek a dolgok. Bár lehet, hogy ez csak a rend része. Egyfajta természetes folyamat ...
Mindenesetre a tegnap esti sörözés kellemes volt, kint ülltünk a Hangulat kerthelyiségében, az idő még abszolút kellemes volt ahhoz, hogy az ember viszonylag lazán, nyáriasan öltözködve elüldögéljen pár sör mellett a szabadban. Azért este 10 felé már hűvösödik ... Azért még jó lenne pár ilyen estét tartani, amig kellemes az idő ...

Kavargó gondolatok ...

Próbálnám, de minek, amikor nem tehetem, és még értelmét sem látom. Mondom ezt úgy, mintha az utóbbi zavart is volna bármikor. Mert hiába láttam én, hogy értelmetlen, megtettem még akkor is. Még ha a tragikus végkimenetellel tisztában is voltam, akkor is. Mert látni akartam. Én magam, saját szememmel, élőben. Az első sorból persze, ahogy kell.Ilyenkor legalább nincs kit hibáztatni. Azaz van, de azt meg minek, amikor tudom, hogy úgyis felesleges, hiyzen nem hallgat rám. Mert csakazértis. Persze így tanul az ember, saját hibájából. Ha bölcsebb, akkor máséból is. Belőlem ki tanult? Mit látott, mit gondolt? Én nem tudom, mit gondoltam. Gondoltam egyáltalán valamit is akkor? Akkor nem, inkább hajtott a kíváncsiság, mert meg kellett tapasztalnom. Mert legfőbb tanító a tapasztalat. Még ha fáj is néha. Nagyon. De a fájdalom elmúlik, idővel. Van, ami nem. De ez most nem lényeg. Tapasztalok, tanulok. Persze van tapasztalat, amire nem vágyok, mégis megkapom. Pedig nem is kértem. Ajándék lónak ... De én nem ezt a lovat akartam! Egyáltalán, mit akarok? Akarok én valamit? Hát hogyne! De hogy én mit akarok, az egyelőre csak nekem számít, másnak nem. Mert vagyok Én, és vannak a Többiek. Aztán van, hogy én is a Többiekhez tartozom egy darabig, ideig, de ez is múlandó. úlik az idő, aztán megint vagyok Én, és vannak a Többiek. Fárasztó, bár már szinte megszoktam. Szinte. De aztán kiderül, hogy mégse. Vagy csak kevésbé, mint gondoltam. De mindez annyira nem zavar, nem fáj. Jobban zavar az emberi ostobaság, butaság. Van, hogy egyenesen szenvedek tőle. De van, hogy mulatok inkább. Most sajna nem az utóbbi eset forog fenn. Vannak egyedek (?), akiket legszíveseben nem is tartanél embernek, de hát a szülei nem tehetnek róla, hogy az illető ilyen. Vagy mégis? Van, hogy mégis. Szívem szerint kerülném őket, de sajjna munkámból kifolyólag nem tehetem. Itt vannak körülöttem, zizegnek, nyüzyögnek, elmondják véleményüket, gondolatukat(mert sajnos nekik is vannak ilyenek), és meg vannak róla győződve, hogy okosak. Pedig ... Közben értelmi szintjük nem üti meg az Éticsiga szintjét, jó, ha zuzmó, vagy kőzet szinten vannak. Még a trapistasajt is felülmúlja őket. Én meg tűrök. Egyre csak tűrök, de meddig? Mert fogy a türelem, meg az ingujj is, és előbb-utóbb már nem lehet tűrni, mert nincs mit. Akkor már nyelni sem lehet, mert nincs hova, nincs, ami befogadja, mert minden véges még a tartalom is. Főleg az űrtartalom. Bár van, akinek csak ez van, ez jutott, az Űrtartalom. Benne van az Űr. Bennem meg a Zűr, néha meg a Zavar. Mert amikor a tartalom zűrös lesz, akkor minden zavarossá, zavarodottá válik. És ez már messze van a káosztól, és nem is oly csodás. Mert a Káosz örök, Ő a Nagy Változtató, Mindenek Szülője, ki megformál mindent. De a ZürZavar ennél több, ennél rosszabb, felfoghatatlan, roboló, züllesztő. Ő a Káosz mostohagyermeke. Sajnos megen kezdek a ZürZavar felé oldalpgni, a dolgok, események arra sodornak. Vagy csak én nem látok tisztán? Jó lenne ...

Ostobák világa ...

Azért nem olyan rossz, ha az ember körül vannak idióták, hülyék. Már csak azért is, mert így legaláb tudom, hogy nem vagyok értelmi fogyatékos, retardált hülye. Jó azt még mindig állítom, hogy nem vagyok normális, de ez most más dolog. De nem is ez a gond, hogy léteznek az ilyenek. Mert kell, hogy létezzenek, szükség van a kontrasztra. Még ha néha fájdalmasan is éles. Ezek a különbségek, ellentétek tanítjá, mutatják meg nekünk a dolgok természetét. A gond az, hogy az ilyen „remek” képességekkel rendelkező egyének általában hatalomhoz jutnak valamilyen módon. Aztán bizonyítani akarnak, szorgosak lesznek, és ez így együtt katasztrófális. Néha sírni lehetne az ilyen eredmények láttán, de én úgy döntöttem, hogy inkább a pozitív oldalát fogom nézni. Jót mulatok a műsoron ...

Végre!

Ma délelőtt végre megérkezett a Djembe, és a Didgeridoo! Pénteken adtam fel a pénzt, aztán gondolom hétfőn meg is érkezett, majd postázás után ma megkaptam. Szépen mutatnak, a hangjuk is jó, bár használni még nem nagyon megy. Jó, tudok hangokat kicsalni belőle, de az nem ugyanaz. Valszeg itthon nem nagyon gyakorolhatok, az Ősök nem igazán örülnének neki. Meg talán a szomszédok se. Talán a Zengőn lehet, vagy a Mcek más részén. Végül is nincs messze ...

My Sin ...

Most olyan dolgot fogok mondani, ami miatt tuti, hogy sokan megköveznének, felnégyíelnének, máglyára vetnének, és még ki tudja, hány fajta leírhatatlan, és kimondhatatlan kínhalálra ítélnének. De ez van. Néha szégyenlem, hogy Magyar vagyok. Akkor, amikor előtör a Nagy Nemzeti Búbánat és Kesergés ezen ország polgáraiból. Mint a most nemrég végetért Olimpia eredményei miatt. Csak (?) 2. lett! Csak 4. lett! Mi van? Tessék? Miről beszélünk? Hány ország is vett részt az Olimpián? Hány indúló versenyzőből ért el akárhányadik helyezést az adott versenyző? Az, aki elégedetlenkedik, és kesereg, menjen ki a következő, '12es Olimpiára Londonba, és mmutassa meg, hogy hogy kell csinálni, hogy Első legyen. Legjobb a legjobbak között. Csinálja jobban! Már ha sikerül egyáltalán a qualifikációt megszereznie a részvételre. Nem hiszem, hogy sikerülne. Sőt! Biztos vagyok benne, hogy nem. Sajnos ez a tendencia nem csak a Sportban mutatkozik meg. A Magyar olyan fajta nemzet, hogy szeret keseregni, bánkódni, merengeni a Múlt Elveszett Dicsőségén. A Nagy Magyarország. A Nagy Történelmi Múlt. A Nagy Aranycsappat Eredményein. A Nagy Nagyságon. Ez hülyeség. Ez mind elmúlt. Túl kellene lépni rajta, és előre nézni. Büszkének lenni arra, hogy mi volt egykor, és tenni érte, hogy újra büszkék lehessünk, a Jelen miatt. Amit most érünk el. Persze erre nem lehetünk büszkék. Mert Most semmit nem érünk el. Illetve amit elérünk, amire büszkék lehetnénk, azt is lenézzük, az nem elég. Mert egy olyan Nemzet vagyunk, ami inkább széthúz, visszahúz, újjal mutogatunk egymásra. És közben nagyokat kesergünk a Múlt Dicsőségén. Nem nézünk előre, csak hátra, közben egyhelyben topogunk. Aztán csodálkozunk, hogy körülöttünk mindenki beelőz, lehagy minket, elszáguld mellettünk. Ami persze újabb okot ad a Nagy Nemzeti Kesergésre, irigykedünk, továbbra is újjal mutogatunk, és a múltban keressük az okokat, indítékokat, és ami a legrosszabb, a megoldást is. Pedig az itt van előttünk. Csak akinek/akiknek dolga lenne a problémákat megoldani, nem foglalkoznak vele. Mert a saját zsebük fontosabb. És ezt most értem mindenkire, hovatartozástól függetlenül. Rablóbanda, aki kihasználja annak a népnek a gyengeségeit, amit vezetni kellene. Ki a sötétségből, a homályból.
Ezek vagyunk mi, Magyarok. És ezért szégyenkezek Magyarságom miatt néha. Na, most lehet kövezni ...

Ice Beer ...

Basszus, a mélyhűtőben majdnem megfagyott a búzasöröm! Bekásásodott, nem akar kifolyni a dobozból! Most mi lesz? Meddig kell várnom? Ezt elbasztam! Szerencsére nem végzetesen ...

End of the Summer ...

Lassan véget ér a Nyár. Még 2 nap, és itt van az Ősz. Szinte észre se vettem, hogy hogy elrohant. Egyszerűen csak elrobogott felettem, jól befűtött, éjjel és nappal, megkínzott, de más jelét szinte nem is adta. És most, 2 nappal a vége előtt úgy érzem, hogy nem is csináltam semmit. Mert télleg így történt. Nem volt olyan pillanata, ami emlékezetes lett volna a számomra, ami miatt különleges lenne valamiért. Ez egy unalmas Nyár volt a számomra. Ne is baj, hogy elmúlt. Az is igaz persze, hogy nem sokat tettem azért, hogy érdekes, eseménydús legyen ...

Vatera ...

Ma feladtam a Djembe és a Didgeridoo árát, és postaköltségét, amit majd egy hete sikerült licittel megnyernem. Ez miatt viszont ne fizettem be a mobil-számlámat (Nagy büdös Lófaszt! Kit akarok átverni? Mert max magamat, de azt meg minek!) Na jó, megen ellinkeltem dolgokat, és valahol túlköltekeztem, elszámoltam magam. De még nem most, hanem hónappokkal ezelőtt. Szokás szerint. Pedig mindíg megfogadom, hogy mostantól más lesz, majd figyelek. De nem. Pedig jó lenne. Mert ha nem, soha nem fogok új monitort venni (LCDt, naná, hogy azt, mi mást?), soha nem fogok normáis fényképezőt (Nikon D40-es) venni, soha nem fogok eljutni Prágába, és soha nem fogok eljutni Amszterdamba. Meg még egy rakat helyre. Jó lenne, ha végre oda tudnék figyelni a pénzügyi helyzetemre. Pedig az utóbbi 1 évben kezd valamelyest helyrerázódni. Kezd. De még nem tart teljesen ott. Pedig mi mindenre lennék képes, ha rendesen kezembe venném a dolgokat ...

Wounds ...

Vannak sebek, amik soha nem gyógyulnak be. Nem gyógyulnak be, mert túl mélyek. Nem gyógyulnak be, mert örökké frissek maradnak. Nem gyógyulnak be, mert örökké frissek maradnak. Nem gyógyulnak be, mert mindíg feltépjük őket. Nem gyógyulnak be, mert mindíg lesz egy olyan pillanat, amikor feltépjük őket. És nem gyógyulnak be, mert túl sok olyan emlék fűződik hozzájuk, amit nem tudunk elfelejteni ... Pedig szeretném ... Örökké fognak fájni, mindíg lesz egy pillanat, ami emélektet rá, hogy még mindíg sajog, még mindíg fáj ... Bízok benne, hogy egyszer elmúlik, hogy begyógyul, egyszer túlteszem magam rajta. De nem. Megmarad, és ha mást nem is tsez, csak sajog. Fáj. Nem múlik. Csak ... csak elviselhetőbb lesz az idő múlásával, megszokom, hogy itt van. De azért bízok benne, hogy egyszer, talán valamikor már nem fog érdekelni, és mosolyogva emlékezek vissza rá ... Csak a Szépre, és a Jóra ...