Vannak dolgok, amiket el kell fogadnunk, amiknek nem fordíthatunk hátat. Nem tagadhatju őket, mert akkor önmagunkat tagadjuk meg. Számomra az egyik ilyen nagy igazság az, hogy tulajdonképpen antiszociális vagyok. Ez van. El kell fogadnom, együtt kell velel élnem. Mióta szembesültem ezzel a ténnyel, sok mindenen mentem keresztül. Próbáltam küzdeni ellene. Próbáltam küzdeni magam ellen. Próbáltam küzdeni a világ ellen. Küzdöttem mindenki ellen. Szembe álltam mindenkivel, aki körülöttem volt, gyűlöltem mindent, és mindenkit. Leginkább önmagamat. Aztán jött a felismerés. Tehetek bármit, én ilyen vagyok. Az egyetlen megoldás az, hogy elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok. Antiszociális. Nem normális. Persze, jön a kérdés, mi a NORMÁLIS? Mert szerintem olyan nincs. Különbözőek vagyunk, eltérőek, egyediek, ezáltal olyan, hogy normális, nem létezhet. Ki van zárva. Na de most kanyarodjunk csak vissza az alaptémához. Hozzám. Onnantól kezdve, hogy elfogadtam állapotomat, milyenségemet, önmagamat (ez még nem teljes, befelyezett dolog, továbbra is folyamatban van), elkezdtek a dolgok egyszerűbbek lenni. Kevesebb lett a harc, a küzdelem mindennel szemben. Onnantól kezdve, hogy nem titkolom, hogy nem vagyok normális, valamelyest minden könyebb. Mert egy csomó mindent megtehetek, mert nem korlátozom magam mindenféle elvekkel, normákkal. Ez nem azt jelenti, hogy szabályok nélkül élek, cselekszek. Csak éppen ezek a szabályok nem arról szólnak, hogy "jaj, mit fognak szólni a többiek, a népek". Arról szólnak, hogy mitől érzem jól magam (mostanában kevés ilyen dolog van), illetve, hogy lehetőleg minél kevesebbet ártsak másoknak. De valahogy az az érzésem, hogy ezekkel a szabályokkal, törvényekkel sem egyszerűbb az élet. Legfeljebb más. Igazából mindegy. Próbálom magam jól érezni, valamit tenni. Valamit tenni, amivel kitöltöm az itt tartózkodásom idelyét, ami ... ezt most nem tudom megfogalmazni. Nincs rá szavam, ez csak egy érzés.
Az antiszociális viselkedésnek sok hátránya van, ez tény, saját bőrömön is tapasztaltam. Sőt, leginkább ott. De vannak előnyei is annak, ha az ember antiszociális. De most télleg. A legnagyobb tömegben is tudok egyedül lenni, minden nehézség nélkül. Elhatárolom, elszigetelem magam a tömegtől, a sokaságtól. Vannak ők, és vagyok ÉN. Vagy csak egyszerűen asszimilálódok, ha éppen olyan kedvem van. Ott folyok velük, sodor az ár, érzem azt a pezsgést, bizsergést, amit a tömeg vibrációja okoz. Persze ez simám átcsaphat egyik pillanatról a másikra negatív érzésekbe. Elveszettnek érzem magam, még annak ellenére is, hogy ismerősök, barátok között vagyok. Kirekesztettnek, számkivetettnek, elveszettnek. Olyankor jön egy kis depresszív életérzés, a Gödör. Szerencsére megtanultam színlelni, álcázni. Úgyis mindenki ezt teszi, ebben miért ne utánozzam őket? Ilyenkor egy kicsit könyebb így. Nekem is, és nekik is, többieknek. Akik körülötem léteznek, élnek. Elvégre egyszer az ember kimászik a Gödörből, és akkor könyebb úgy, jobb, ha az embert nem ellenségek veszik körül. Néha muszáj emberként viselkedni, még ha nincs is kedvem hozzá.
Nem tartozom semmilyen csoportosuláshoz, semmilyen klikkhez, vallási felekezethez, párthoz, szektához. Nincs hovatartozásom, nem vallom magaménak egyik különösebb ideológiát sem. Vagyok aki vagyok, ezt elfogadom, de nem is engedek belőle. Magamnak élek, és nem a "köz érdekének". Ez az elsődleges szempont, ez az, aminek meg kell határozni az életemet. Lehet, hogy ez önzés, de szerintem az ember csak azután tud egy közösség hasznára válni, ha saját érdekeit is szem előtt tartja, ha saját boldogulására is fordít időt. Ha ez nincs meg, akkor hogyan segíthet az ember másokon? Hogyan teheti jobbá a Világot? A gondok, problémák csak elvonják az ember figyelmét, akadályozzák az összpontosításban. Persze lehet, hogy ezt csak én gondolom így, és téves az egész gondolatmenet. De lehet, hogy nem ...
3 megjegyzés:
Muszaj mar az elso sornal kommentelnem. EN IS!!!!
A vicces, hogy eppen ma gondoltam megint erre. Nincs kedvem amugy kedves embereknek valaszolni (e-mail), es orulok, hogy xy nem hivott meg a szuletesnapi partijara (csak mastol hallottam, hogy lesz), mert ugysem lett volna kedvem menni, mert nem hianyzik az a tarsasag.
Veled is elo szokott fordulni, hogy hivnak valahova, es tudod, hogy nincs kedved, de igent mondasz gondolkodas nelkul, aztan amikor eljon az ideje a szoban forgo talalkozasnak, kozos elfoglaltsagnak, akkor azt kivanod, barcsak nemet mondtal volna, vagy talalsz valami kifogast, hogy ne kelljen menned?
En sokszor vagyok igy, persze mindig szegyellem magam, ha kifogassal kihuzom magam. Meg nem vagyok mindig bator, amikor nemet mondok.
Illetve ki tudja, lehet, hogy jo lenne erofeszitest tenni, es megprobalni jol erezni magat az embernek tarsasagban, amikor nem igenyli? Ez egyike a sok kerdesnek, amire nem tudom a valaszt.
Igen, fordult elő velem hasonló, de a pontos választ nem tudom megmondani. Volt, hogy az adott meghívásnak eleget tettem, elmentem, és jól éreztem magam. Volt, hogy szar volt a hangulatom, igent mondtam, hátha alapon, és utána átkoztam magam. Persze el is mehettem, és meg is tettem. Az illendőség határán belül. Se télleg az volt a legkellemetlenebb, amikor mondtam, hogy nem, nem fogok menni, mert nem olyan a hangulatom, és nem is érezném magam jól. Szar volt ezt mondani, mert aki meghívott, jó ismerősöm, és valószínüleg nem esett neki jól. De ha elmentem volna, akkor az maga lett volna a pokol számomra. Így utólag azt mondom, hogy akkor kellemetlen, kínos volt azt mondanom, amit, de jól döntöttem. Amúgy meg a kérdésre szerintem nincs helyes válasz, a helyzet adja, hogy mi a helyes. Csak nem biztos, hogy ez akkor derül ki, amikor ki kell derülnie.
Amúgy meg szerintem a spontán megmozdulások szoktak a legjobban sikerülni.
Megjegyzés küldése