Düh ...

Van pár dolog, ami rendesen fel tud bosszantani. Ez pedig az, ha értetlen hülyékkel találkozok. Hiába magyarázok el neki/k valamit, nem értimeg, nem fogja fel, hogy mit akarok mondani. Persze ilyenkor jön az a gondolat, hogy megen magamból indultam ki, én tudom, hogymit akarok mondani, a másik nem tudhatja. Elmondom egyszerűbben, hátha úgy menni fog. És persze, hogy még mindíg nem érti, nem fogja fel. És akkor a végén eljutok oda, hogy már úgy magyarázok, mint egy dedósnak, vagy mint egy hülyegyereknek. Azt meg kikéri magának. Mert ne nézzem hülyének. Pedig ha tudná, hogy erről mi a véleményem! Most nem volt ennyire durva a helyzet, de azért valahol mégis. Elmondtam adott főnöknek, hogy nem értek a dologhoz, amire megkért. Azt hitte, hogy viccelek. Pedig ugye. De azért erősködött, hogy mégis. Persze ilyen esetben győzedelmeskedik a hülye, már csak azért is, mert az ember szabadulni akar tőle. Én is szabadulni akartam. Ja, és akkor a végén még értetlenkedik. Pedig ismerem az alaptételt: hülyékkel nem szabad vitába szállni; az ember lesüllyed az ő szintjükre, ők meg rutinból nyernek. És persze mindezek végén kiderül, hogy elméletileg értelmesnek kellene lenie, mert diplomás, műszaki végzettséggel rendelkezik. Miért van az, hogy az ostoba, értetlen hülyék mindíg megtalálnak?