Kavargó gondolatok ...

Próbálnám, de minek, amikor nem tehetem, és még értelmét sem látom. Mondom ezt úgy, mintha az utóbbi zavart is volna bármikor. Mert hiába láttam én, hogy értelmetlen, megtettem még akkor is. Még ha a tragikus végkimenetellel tisztában is voltam, akkor is. Mert látni akartam. Én magam, saját szememmel, élőben. Az első sorból persze, ahogy kell.Ilyenkor legalább nincs kit hibáztatni. Azaz van, de azt meg minek, amikor tudom, hogy úgyis felesleges, hiyzen nem hallgat rám. Mert csakazértis. Persze így tanul az ember, saját hibájából. Ha bölcsebb, akkor máséból is. Belőlem ki tanult? Mit látott, mit gondolt? Én nem tudom, mit gondoltam. Gondoltam egyáltalán valamit is akkor? Akkor nem, inkább hajtott a kíváncsiság, mert meg kellett tapasztalnom. Mert legfőbb tanító a tapasztalat. Még ha fáj is néha. Nagyon. De a fájdalom elmúlik, idővel. Van, ami nem. De ez most nem lényeg. Tapasztalok, tanulok. Persze van tapasztalat, amire nem vágyok, mégis megkapom. Pedig nem is kértem. Ajándék lónak ... De én nem ezt a lovat akartam! Egyáltalán, mit akarok? Akarok én valamit? Hát hogyne! De hogy én mit akarok, az egyelőre csak nekem számít, másnak nem. Mert vagyok Én, és vannak a Többiek. Aztán van, hogy én is a Többiekhez tartozom egy darabig, ideig, de ez is múlandó. úlik az idő, aztán megint vagyok Én, és vannak a Többiek. Fárasztó, bár már szinte megszoktam. Szinte. De aztán kiderül, hogy mégse. Vagy csak kevésbé, mint gondoltam. De mindez annyira nem zavar, nem fáj. Jobban zavar az emberi ostobaság, butaság. Van, hogy egyenesen szenvedek tőle. De van, hogy mulatok inkább. Most sajna nem az utóbbi eset forog fenn. Vannak egyedek (?), akiket legszíveseben nem is tartanél embernek, de hát a szülei nem tehetnek róla, hogy az illető ilyen. Vagy mégis? Van, hogy mégis. Szívem szerint kerülném őket, de sajjna munkámból kifolyólag nem tehetem. Itt vannak körülöttem, zizegnek, nyüzyögnek, elmondják véleményüket, gondolatukat(mert sajnos nekik is vannak ilyenek), és meg vannak róla győződve, hogy okosak. Pedig ... Közben értelmi szintjük nem üti meg az Éticsiga szintjét, jó, ha zuzmó, vagy kőzet szinten vannak. Még a trapistasajt is felülmúlja őket. Én meg tűrök. Egyre csak tűrök, de meddig? Mert fogy a türelem, meg az ingujj is, és előbb-utóbb már nem lehet tűrni, mert nincs mit. Akkor már nyelni sem lehet, mert nincs hova, nincs, ami befogadja, mert minden véges még a tartalom is. Főleg az űrtartalom. Bár van, akinek csak ez van, ez jutott, az Űrtartalom. Benne van az Űr. Bennem meg a Zűr, néha meg a Zavar. Mert amikor a tartalom zűrös lesz, akkor minden zavarossá, zavarodottá válik. És ez már messze van a káosztól, és nem is oly csodás. Mert a Káosz örök, Ő a Nagy Változtató, Mindenek Szülője, ki megformál mindent. De a ZürZavar ennél több, ennél rosszabb, felfoghatatlan, roboló, züllesztő. Ő a Káosz mostohagyermeke. Sajnos megen kezdek a ZürZavar felé oldalpgni, a dolgok, események arra sodornak. Vagy csak én nem látok tisztán? Jó lenne ...