Múló rosszullét?

Tegnap reggel melóhelyen nem éreztem magam jól. Valamikor reggel azt vettem észre, hogy fáj a fejem, enyhe szédülés, és émelygés kíséretében. Gondoltam, hogy majd csak elmúlik. De nem. Később még a légkondis helységben is melegem volt. Hiába mosakodtam le hideg vízzel, és tartottam a fejemet a csap alá, az sem segített. Aztán fél11 körül el is mentem az üzemorvoshoz, aki megvizsgált. Semmit nem talált, lázam sem volt, de írt nekem egy kilépőt, és azt tanácsolta, hogy menjek el a háziorvosomhoz. Ezután beszéltem főnökömmel, aki hazaengedett, és mára írt egy nap szabit. Most készülök orvoshoz menni. Remélem, hogy semmi komoly nem lesz, de azért azt nem bánnám, ha kiírna táppénzre. Az jó lenne. Nem van kedvem bemenni, és ott bohóckodni, imitálni, hogy dolgozok, és a sok vízfejű főnök baromságait elviselni. Amúgy is talán lesz még 9 munkanapom, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt én tervezem. Augusztus 19. lesz az a nap, amikorra a leszámolásomat tervezem. Remélem, hogy nem húzzák át a számításaimat. De most irány a doki ...

33.

Szombaton betöltöttem 33. életévemet. Mondhatni, megvan a Krisztusi kor. Na ja. Elismerem a Hippi-gyerek érdemeit, munkáját, még ha nem is vagyok keresztény (bár megkereszteltek, én akkor bőszen, üvöltve tiltakoztam, de senki nem törődött a véleményemmel). Tényleg. Megpróbálta a tőle telhetőt, mindent, amire lehetősége volt, csak éppen nem azt adta, amit vártak, ezért felnyomták a helyi yardnál. Ez van, megszívta. De attól még igazi bódiszattva. De vissza lényeghez, ez a kis kanyar után. Szóval, 33 lettem. Hogy milyen? Olyan mint előtte. Nem érzem magam többnek, vagy kevesebbnek ez miatt. Nem számít. Azaz nem ez számít. De ehhez idő kellett, hogy felismerjem. Idő kellett ahhoz, hogy felismerjek egy csomó dolgot ezen kívül. És még mennyi minden van, ami felfedezésre vár ...
Idén sem szokványos módon ünnepeltem meg születésnapomat. Habár úgy volt, hogy szombaton (születésem napján) dolgozok, ez mégis megváltozott még csütörtökön, éppen ezért hagytam magam rábeszélni, hogy eleget tegyek a meghívásnak a Duna-kanyarba, ahol egyik régi cimborám tartotta születésnapját (neki 1 nappal előbb van a születésnapja). Szombat reggel 9kor indultunk egyik haverral, és kb. 4 óra autózás után meg is érkeztünk Nagymarosra. Időben érkeztünk, engem rögtön befogtak a hús (marhapörkölt készült 4-5 kg marhalábszárból) tisztításához, darabolásához. A későbbiekben leheveredtem a fűben a bogrács közelében, és sörözéssel töltöttem a délutánt. Idővel érkeztek még emberek (az egész társaságból ismertem kb. 4 embert), a pöri is lassan elkészült, a hangulat is jó volt. Valamikor éjfél felé egy csöppet bealudtam, ezért teljesen meglepődtem, amikor később ébredve már kevesebb volt a népesség. Ki haza, ki aludni ment.
Másnap romeltakarítás után, dél körül hazaindultunk, irány Pécs. Újabb 4 óra zötykölődés, autózás (érdekes, hogy a zötykölődés inkább Baranyára volt jellemző), majd érkezés. Valahogy ez után már nem volt kedvem bárhova is menni. Pihenés.
Mindent összevetve jól éreztem magam, örülök, hogy elmentem, élvezet volt ott lenni. Igazi kikapcsolódás volt. Maga az utazás is jó volt, szeretek utazgatni (akkor az elmúlt 2-3 évben miért is nem tettem?). Nem is tudom, hogy mikor volt ennyire mozgalmas nyaram. Az elmúlt 2 hónappal meg vagyok elégedve, az élet zajlik, mozgalmas, és ez jó érzéssel tölt el. Nincsenek félelmek (vagy csak alig), egyre nyitottabb vagyok, és lassan visszatér a bizalmam. Ezek hatalmas ajándékok, és leginkább magamnak köszönhetem, hogy ezek megtörténtek.



U.i.: érdekes volt, hogy a 6oson lefelé a kukorica-, és napraforgótáblák mellett tele volt minden vadkenderrel (nem parlagfűvel!). De ez tényleg vad, a szó szoros értelmében. Semmi értéke, haszna. Csak van. Csak gaz. Bár már önmagában ez is valami. Létezik, mert összeálltak a feltételek, a körülmények. Ugye, hogy milyen csodás?

Vidámság ...

Mindig is tudtam, hogy július a kedvenc hónapom. Ilyenkor van születésnapom, nyár van, jó idő (néha kicsit túlzottan is), szabadságomat is ebben a hónapban töltöm általában. Ez most is mind így történt/történik. De ami külön öröm, ma tudtam meg (szabadság utáni első munkanap), hogy szombaton nem kell menni. Mert ugye leállás lesz, meg leltár, jövő héten sem kell menni, de a szombatot csak ma tudtam meg. Ebben az a legjobb egyrészt, hogy ebben a hónapban dolgozok összesen 7 napot, és születésnapomon sem kell dolgozni. Ez az igazi királyosság ...

Takonykór ...

Mióta hazaértem, folyamatosan tele van az orrom. Nem tudom eldönteni, hogy megfáztam, vagy csak sima allergia. Nem érzem, hogy megfáztam volna, a taknyosságon kívül nem tapasztaltam egyetlen tünetet sem, ami erre mutatna. Az is érdekes, hogy amíg sátraztam, addig nem volt semmi bajom, pedig nem volt akkor meleg, éjjelente meg elég hűvös volt a levegő. Szerintem allergia lesz. Nem voltam otthon 1 hétig, kikerültem a megszokott környezetemből, ezért szervezetem elszokhatott az allergén dolgoktól. Most, hogy megen itthon vagyok, talán erősebben reagál a szervezetem a dolgokra. Ha így van, akkor szerencse, hogy csak ennyi tünet jött elő ...

Nyári vasárnap délután ...

Bementem vásárolni InterSpárba, gondoltam veszek ezt-azt. Meg nem volt kedvem egyhelyben ülni, még ha nem is volt rossz, sőt, a társaság is jó volt. Csak mehetnékem, tehetnékem volt. Du1 után lementem Centrumba, borultam (ahhoz képest, hogy utoljára valamikor talán június elején, elég jól ment), aztán a tegnap beharangozott közös evés volt a program. Brokkolikrémleves, és lángos volt a menü. Kimondottan jó volt, és ahhoz képest, hogy nem ettem sokat, jóllaktam. Ja, kb. másfél hete alig eszek húst, valahogy így jön ki mostanában. Nem szándékos, nem lettem vega, csak így alakul. De azért ennék már valami húsfélét is.

De vissza a témához, elkalandoztam. Szóval meglepődve tapasztaltam, hogy milyen kevesen vannak a belvárosban, milyen kevés autó mozog, aztán beugrott, hogy július, vasárnap, délután, és minden a helyére került. Persze az Árkádban rögtön több embert láttam, ott azért fellelhető az emberszerű egyedek népes tábora. Aztán a Ferencesek útcában is több ember volt, de ez se meglepő, hiszen az sétálóutca, tele cukrászdával, kávézóval. Gondolom hasonló a helyzet a Király uzcában, illetve a Szent István téren is. Hiszen tegnap kezdődött az ICWIP is ...

Tapasztalat, önfelismerés ...

Újabb dolog, ami mélyen érintett, felismerés magamról. Néha furcsán, vagy nem egészen odaillően fogalmazok. Élőbeszédben. Mondom, ami eszembe jut, és miután kimondtam a dolgokat, veszem észre, hogy hülyén fogalmaztam. És ez még a jobbik eset. A rosszabbik az, ha szólni kell másoknak. A még rosszabb eset az, ha teszem azt olyan hangsúllyal teszem, ami másoknak zavaró lehet, persze én az egészből semmit sem veszek észre. Mert nem figyelek. És ebből persze néha komikus, néha meg drámaibb, kellemetlenebb helyzetek születnek. Magyarázkodni meg utána felesleges, ha nem is lehetetlen. Figyelnem kell ...

Elhatározás ...

... és megvalósítása. Még Kuchary előtt elhatároztam, hogy amint vége a Phovának, nyaralásnak, akkor visszatérek egyéni gyakorlatomhoz, a Boruláshoz. Eddig tudtam arra hivatkozni, hogy Amithábát kell erőltetnem, fáj a térdem, ez-az, valami. De ez mind kifogás volt csak. Most nincs mire fognom, nincsenek kifogások, meg kell őriznem az inspirációt, azt a lendületet, amit Kucharyban kaptam. A tegnapi napot végigpihentem/aludtam (kellett, szükség volt rá). Ma meglátogattam szüleimet, voltam Pécsváradon. Így holnap semmi sem akadályozhat meg abban, hogy valamikor koradélelőtt lemenjek a centrumba borulni. Amúgy is az az elhatározás, hogy felhozom egy olyan szintre, amit minden gond nélkül tudok teljesíteni, és azt megtartom. Meglátom, hogy mi lesz, hol van a tűrőképességem határa. Aztán úgy néz ki, hogy holnap még lesz közös ebédelés is a Centrumban. Nosza, rajta ...

Kuchary 1.

Indulás, odaút.

Az eredeti terv az volt, hogy 9én, csütörtökön hajnali 2kor elindulunk, ami aztán indulás előtti napon reggel 8ra módosult. 7től autóba pakolás, 8kor indulás. De nem így alakult, fél9kor indultunk, ami azért annyira nem gond. Hogy ne legyen gond az útvonallal, meg ilyes, kinyomtattuk az útvonaltervet, és beszereztünk GPS-t is (valahogy a tapasztalatok fényében kezdem elveszíteni a bizalmamat ezekben a kütyükben, de erről majd később).

Elindultunk! Mentünk, ahogy kell, a 6oson. Első megálló Bonyhádon, a Tesco parkolójában (KissT Tesco-függősége). Reggelivásárlás, WC, illetve részemről pénzváltás. Eéőző nap valahogy nem jött össze. Kb. 1 óra pihenés után indultunk tovább. Dunaújvárosnál tértünk rá az autópályára (M6). Valahol ez után veszítettem el a fonalat, bealudtam (mondjuk az út felét legalább átaludtam). Hegyeshalomnál ébredtem, ott álltunk meg, hogy benzinköltségre pénzt váltsunk. Aztán irány a Határ!

Nos, be kell vallanom őszintén, hogy ennél a pontnál volt kisebb majré. A helyzet az, hogy Útlevelem már rég lejárt, de sebaj, személyivel is lehet utazni EU-n belül. Csakhogy! A helyzet az, hogy az én személyim már nem az igazi. Többször megázott, megsérült, és ebből kifolyólag már nem igazán érvényes. Hivatalos személyek esetén a kötözködés szinte biztos. Én azért bíztam, mert nagyon akartam ezt az utazást. Nos, a határnál megkönnyebbültem, mert senki nem kérte az iratokat, még csak ember sem állt ott. Egyenletes sebességgel haladtunk át az egykori átkelőhelyen.

Szlovákiában hamar áthajtottunk Pozsonyon (a szlovákok csak Bratislavának hívják), majd szinte végig autópályán haladtunk. Nem emlékszem, hogy aludtam-e ezen a szakaszon, annyira nem volt hosszú. Ami viszont meglepetést okozott, az az volt, hogy valahogy átjutottunk Csehországba. Pedig volt GPS. Azért viszonylag gyorsan átértünk Lengyelországba.

Szép volt a látvány, a Kárpátokból indultunk, a lemenő nap fénye festette érdekesre a környezetet. Mint később kiderült, ez volt az út egyetlen dombos, hegyes szakasza, Lengyelország nagyrésze sík, mint az Alföld. Csak nagyobb. Jóval nagyobb. Itt is autópályán haladtunk. Illetve elméletileg autópálya, de gyakorlatilag ... Miért van rajta rendőrlámpa? 70-80-90-es sebességkorlátozás, meg miegyebek? Mindegy, úton voltunk. Ja, jut eszembe, egyszer megálltunk benzinkútnál tankolni, pihenni. Mint kiderült, kamionos-pihenő is volt egyben. Ennek megfelelően hatalmas parkoló, Motel, és persze az elmaradhatatlan kurvák. Nem is néztek ki rosszul, de hát ... nem ezért mentünk. És különben is. Ami komédiába illő volt, az a kihajtás a területről. Megszokva, hogy nálunk egy bejárat, és egy kijűrat van, simán bementünk a kamionok közé, keresve a kijáratot, aminek az lett az eredménye, hogy bekeveredtünk a kamionok útvesztőjébe. Szerencsére sikerült kikeveredni, és hajtottunk tovább.

Újabb képszakadás után egy városban ébredtem (talán Lodz?), éjfél körül volt, és esett. Hamar visszaájultam, aludtam tovább. Gyanítom, hogy ezért is lepődtem meg a következő látványnál, ami a szemem elé tárult ébredés után. Egy keményre döngölt, széles földúton haladtunk, a közelben tanyák, gazdasági épületek. A kérdés automatikusan bukkant fel:

-"Hol vagyunk?"

-"Egy főúton."

Igazából ekkor lepődtem meg. Mint kiderült, még nem eléggé, mert pár pillanattal később elénk ugrott egy nyúl (a vadabbik fajtából), és ott szaladgált, menekült előlünk/előttünk. 2 autónyi buddhista meg a nyomában. Nekem az Alice Csodaországban jutott eszembe, de volt akinek a Mátrix.

Elértük Drobint, onnan már nem volt messze célunk. Persze megen GPS-re hagyatkoztunk, csak nem a célt írtuk be, hanem azt a várost, ami irányában volt. Ennek köszönhetően kanyargások következtek, majd érdekes utazás földutakon keresztül. De meglett, odaértünk Kucharyba. Fél3kor. Ezek után már az sem zavart minket, hogy a parkoló őrei nem tudnak angolul. Kipakoltunk, sátorverés/állítás az éjszakában, sikerült jó sátorhelyeket találnunk (ekkor még úgy gondoltuk), egymáshoz viszonylag közel, fél4re be is fejeztük. Mind. Persze ezek után már csak aludni akartunk, pihenni. Hajnali 4kor fejeződött be utazásunk, és a napunk.

Folyt. köv.

Faithless ...

Sikerült valahogy barangolásaim közepette megtalálni a Faithless oldalát, de túl sokáig nem jutottam el rajta. Folyamatosan lehet a zenét hallgatni, én meg élek a lehetőséggel. Régi nagy kedvenc, minden számukat szeretem. Csak azt sajnálom, hogy eddig még nem tudtam eljutni egy koncertjükre sem, pedig voltak többször is fellépni itthon. De majd, egyszer, úgyis elmegyek oda is ...

Fájdalmak ...

A következő kérdés csak úgy, minden indíttatás, vagy ok nélkül felmerült bennem (abszolút jól érzem magam, nyugodt vagyok, és vidám). Vajon mi a fájdalmasabb? Megtudni az igazságot, vagy pedig az, hogy megtudjuk később, (még ha jó szándékkal is vezérelve) hogy hazudott nekünk valak?

Hazaérkezve ...

Eltelt 2 hét az utolsó bejegyzésem óta, pedig oly sok minden történt, hogy szinte végiggondolni is komoly feladat lenne, nem hogy lejegyezni. Pedig lefogom, mert él bennem az elhatározás eziránt. De majd mindent szép sorjában, ahogy lesz rá idő. Jelenleg ott tartok, hogy ma értem haza Lengyelországból, Kucharyból, délután fél3kor. Nem azt mondom, hogy hullafáradt vagyok, de aktivitásom sincs erejeteljében. Egyébbként fantasztikus volt a kurzus, bőven megérte elmenni, ezen életem eddigi legjobb nyaralása volt ez, bár az is igaz, hogy nem egy szokványos nyaralás volt. De tényleg megérte. Csak nyertem vele, és nem is keveset :) Csak az elmúlt 1 hét tapasztalatai olyan intenzívek voltak, hogy bizalmam a Térben rohamosan megnött, félelmeim pedig úgy tűnnek el, ahogy a hajnali pára, és harmat oszlik el a napsütésben ...

Ja, és akkor képek, amiket készítettem Kucharyban.

Változások, és következmények ...

Nos, bekövetkezett az, amiről már tettem említést. Átkerültem másik részlegre, vasárnap este kezdek az új helyemre. Eltellt már annyi idő a bejelentés óta (kb. 3 hét), hogy már kezdtem azt hinni, hogy nem is lesz belőle semmi, vagy engem mégsem érint a dolog. De ma kiderült, hogy mégis. Mindegy, ez van. Különösen nem ver a földhöz a hír, már lehetett sejteni, és különben is, úgy tervezem, hogy valamikor augusztus végén lesz az utolsó munkanapom. Minden attól függ, hogy hogyan tudok leszámolni, mik a feltételek, mik a lehetőségeim. Ezt majd holnap jól megkérdezem a HR-en, persze csak feltételes módban, a "mi van akkor, ha ..." stílusban.
Itt van még az az érdekes kérdés is, hogy mi lesz a szabadságommal, mit fognak szólni az új helyen. Mert az lesz most a menet, hogy dolgozok 3 napot éjszakásban, utána meg megyek szabadságra. Már ha engednek. Persze ez nem kérdés, mert megyek. Ezt eldöntöttem, mese nincs. Ahogy ezt errefelé szokták mondani, ez nem kívánságműsor. Túl sok energiát öltem bele a tervezésbe, és különben is, utoljára 4 éve voltam nyaralni, kenutúrán a Tiszán. Ez most kijár nekem, még ha nem is a hagyományos értelemben vett nyaralásról van szó.
Valami megkönnyebülés-félét, határtalan nyugalmat, és jókedvet érzek, és ez csak fokozódik, ahogy egyre biztosabban érzem, hogy jól döntöttem. Nem érzem azt, hogy áldozat lennék, vagy hogy ez valami tragédia lenne, ami itt történik. Ezek csak megerősítő tényezők. Van némi bizonytalanság, vagy csak halvány árnyéka az érzésnek, de mindezt elnyomja a tudat, hogy valami új fog kezdődni, valami ismeretlen, ami kihívást jelent. Nincsenek konkrét elvárásaim, csak szimpla kíváncsiság, egyfajta éhség az újdonságra. Ez olyan változás lesz, amit eddig még nem tapasztaltam nagyon. Érdekes lesz ...

Amikor jól-esik ...

Mondhatnám, hogy ez "sorszerű", ha hinnék a sorsban. Mert mikor szakad az eső, amikor el akarok indulni a Centrumba, gyakorolni. Csak én tehetek róla, hogy miért fogok megázni. Azért, mert elhúztam az időt, elpiszmogtam, nem indultem el akkor, amikor még nem esett. Most vihetek majd magammal csereruhát, mert el fogok ázni. Micsoda tragédia ... :D

Countdown ...

A Visszaszámlálás megkezdődött. Mindenki akar menni, innen el, külföldre. Minek maradni? Kisebb dilemmát okozott az indulótőke, de aztán bevillant, hogy tavaly ősszel egyik haver szervezett, közvetített külföldre szezonmunkát, konkrétan Tirolban almaszedést. Gondoltam, majd megérdeklődöm nála, mi a helyzet idén. Kívánságaim hamarabb teljesültek, mint azt gondoltam, mert tegnap este már sikerült összefutnom haverommal, és ki is faggattam a témáról. Lehetőség van, és megéri menni, mindenképpen. Valamikor szeptember elején-közepén lesz esedékes. Addigra el kell intéznem mindent, leszámolásomat a Cégnél (de jó lesz végre bejelenteni), új útlevelet csináltatni, meg még miegymás.

Addigra bőven túl leszek Amithábán, és Phován, Találkozok Oléval, és Karmapával is. Kuchary után újra neki kell állnom a borulásnak, rendesen. El kell érnem, hogy rendszeres legyen. Megszokássá kell tennem. Különben is, folytatni kell a Ngöndrót, ha már elkezdtem. Másrészt pedig kintlét alatt is folyamatosan akarom végezni, csinálni akarom munkavégzés mellett. Meg nem lesz probléma almaszedés közben a szokatlan munka, nem lesz miatta izomláz. Érdekes lesz az egész már csak azért is, mert közben új helyzetben, szituációkban tudom figyelni, hogy viselkedik a tudatom.

Ez a munka kb 3, jobb esetben 5-6 hét is lehet. Ez majd kiderül. De ezzel a munkával majdnem 3x annyi pénzt tudok keresni, mint itthon 1 hónap alatt. Azért nem mindegy. Ha ez a munka befejeződik, akkor majd lehet tovább menni Hollandiába, de már lesz pénzünk, nem csupasz seggel megyünk ki a vakvilágba. A lehetőségek számosak, csak rajtunk múlik, hogy hogyan tudjuk kihasználni őket, tudunk e kezdeni velük valamit. De nekem céljaim vannak, amiket így könnyebben meg tudok valósítani, mint ha itthonmaradnék. Jövőre szeretnék eljutni Karma Guenbe, mindenképpen. Esetleg ha összejön, akkor valamilyen túrára is befizetni, van Európában több lehetőség is. Kicsit távolabbi - bár ki tudja, hogy mennyire, lehet, hogy közelebb van, mint gondolom -, el akarok jutni Indiába is, Nepálba, Buthánba. Még mindig bennem van az, hogy utazni akarok a világban, tapasztalni, vándorolni, megismerni. Csak egyszer kell elindulni, és aztán nem megállni. Egyszerű az egész.

Majd szüleimmel is közölnöm kell döntésemet, mert ez megjár nekik. Tudniuk kell. Szerintem nem lesz gond, elfogadják döntésemet, ahogy eddig is mindig. Persze meglepődés biztos lesz. Főleg apai nagyanyám részéről, ő nem tudom, mennyire fogja ellnezni/támogatni. Nem mintha számítana a véleménye ebben a témában. Csak van egy olyan érzésem, hogy kétségbe fog esni, emiért otthagyom azt a "jó" munkahelyemet. Ami még fontos, hogy főbérlőimmel hogyan közlöm majd a hírt, és mikor. Legalább 1 hónappal kiköltözés előtt, de még azt se tudom, hogy az mikor lesz. Lehet, hogy még októberre is fent kellene, tartani az albit? Ehh. Megen olyanon gondolkodok, aminek még nagyon nincs itt az ideje. De jó lesz ezt is szem előtt tartani.

Meg kell tudnom, hogy mennyi a felmondási időm. A Visszaszámlálás megkezdődött ...

A Kérdések Kérdése ...

... helyett egy másik kérdés.

Mi van még a kéményen kívül?

HC szombat este ...

Nos annyira mégsem HC, mint azt az ember gondolná, normál (?) értelemben, de számomra az volt. Csupán csak arról van szó, hogy ilyet már rég tettem.

Történt ugyanis, hogy szokásomhoz hűen uccsó éjszkás után mentem haza szüleimhez, az aktuális heti látogatás, ugye. Ilyenkor beszélgetek velük egy kicsit, segítgetek ezt-azt, foglalkozok Unokahúgommal, hazai ízek, majd miután összepakoltam magam (némi elemózsia, könyv, DVD-lemez, stb.), nyomás vissza Pécsre.

Délután felugrott egyik haverom, majd kicsivel később másik haver is érkezett. Fogyott 1 üveg bor, közben felvetődött az ötlet, hogy holnap (azaz ma, vasárnap) ki kellene menni később érkező haverom telkére. Jól hangzott, beleegyezés is volt. Nem tudom, hogy hogyan, és mikor (biztos bealudtam valamikor), de megváltpzoztt a terv, irány még aznap este, szombaton rencsre. Eleinte ellenkeztem, majd azzal győztek meg, hogy ott is lehet aludni. Gyors pakolás, némi melegebb ruha (nem volt rá szükség), fürdőgatya, türölköző (van ott egy 14e literes medence-szerűség), és mentünk tovább, Budai Vámnál lévő Tescoba (népiesen csak Paraszt, vagy Digó Teszkó) vásárolni. Hó vége van, úgyhogy ez kenyér, hagyma (zsír már volt), némi sör vételét eredményezte. Később csatlakozott még hozzánk 2 csaj, ők hoztak magukkal kb. 5 liter bort. Olyan este 10 előtt értünk ki valamikor.

Az este a továbbiakban úgy telt el, hogy kb. 1 órát áztattuk magunkat a medencében (csak eleinte volt hideg, amint az ember megszokta, már jó volt), közben iszogattunk, ment a beszélgetés, hülyéskedés, röhögés. Persze később már hideg volt a víz, ezért tüzet is gyújtottunk, zsírosdeszkát ettünk, iszogattunk tovább. Legelőszőr a házigizda dőlt ki, pillanatok alatt beájult. Nekem időérzékem megszűnt létezni, egyszerűen csak voltam abban, ami éppen akkor, élveztem a pillanatot. Mást úgyse tudtam tenni. Ahhoz képest, hogy milyen régóta fent voltam (péntek du. fél2), elég jól bírtam az ébrenlétet, és nem is voltam annyira eltompulva. Mármint a körülményekhez képest. Persze mindennek megvan az ára, és azt meg is kell fizetni. NEm tudom, hogy mikor, kb. 3 felé saccolom az időt, de addigra fizikálisan kezdtem elfáradni, egyre nehezebben álltam a lábaimon. Mindenki lefeküdt végül is. Ez persze nem azt jelenti, hogy el is aludt mindenki. Nem. Még legalább fél órán át ment a röhögés. Na jó, én ennyire emlékszem, elájultam, elaludtam.

Valamikor 9 után már kezdtek ébredezni az emberek (rajtam kívül már mindenki ébren volt), próbáltuk élvezni a friss levegőt, egészen addig, amíg el nem kezdett szakadni az eső (hiányérzetem lett volna, ha nem esik ma), be is vonultunk a házba, ahol én hamarost megen beájultam. Persze nem csoda. Kb. 37-38 (ez a HC, csak ez miatt) órát voltam ébren, közen volt 12 óra munka, utaztam kicsit, Unokahúgom is lefárasztott egy kicsit, és nem keveset ittam, tulajdonképpen. Délután is kaja után elkezdtem olvasni, de alvás lett belőle. Centrumba sem mentem le, nem lett volna értelme, nem tudtam volna meditálni, meg nem is éreztem erőt magamban, hogy elinduljak. Lefáradtam rendesen, de jól éreztem magam, minden szinten. Örülök annak, hogy hagytam magam meggyőzni, hogy nekem is ott a helyem. Hiba lett volna itthon maradnom. Kellett ez nekem.

Elhatározás ...

Még mindig csodálkozok azon, hogy egyes döntéseket milyen könnyű meghoznunk. Könnyebb, mint gondolnánk. Csupán csak annyit kell tenni, hogy a félelemeket, és kifogásokat félresöpörni, figyelmen kívük hagyni, és minden sokkal egyszerűbb. A dolgok a maguk tisztaságában jelennek meg, és egyszerűségük úgy ragyog, mint tiszta égbolton a Nap. Arról van szó, hogy a héten jutottam arra az elhatározásra, hogy ősszel le kell innen lépni. Az országból, mármint. Itt nincs lehetőség, nincs kilátás, nincs jövő. Levegőváltozásra van szükségem, tapasztalásra, tanulásra. És most nem az elkeseredés szól belőlem, szó sincs erről. Ez a felismerés nyújtotta bizonyosság. Korábban, amikor ilyen nyilatkozatokat tettem, mindig az lett a vége, hogy valamilyen kifogást találtam, hogy miért maradok, miért is nem megyek el. Visszatartottak félelmeim, aggályaim. Most ez megszűnt. Tudom, hogy ki kell mennem külföldre dolgozni. Ott sem lesz kolbászból a kerítés, és ott is dolgozni kell. De ez mind nem számít. Semmi nem számít, igazából. És mégis, mi az, amit érzek? Folyamatos jókedv, vidámság, olyan nyitottnak érzem magam, mint még talán soha. Felismertem, hogy tulajdonképpen bármire képes vagyok, bármit megtehetek, csak akarnom kell, és bíznom. Bíznom magamban, bíznom másokban, bíznom ítélőképességem józanságában. Bíznom önmagam természetében, természetességében. Felismertem, hogy nem kell menekülnöm többé, mert felesleges, nincs mitől, mi elől menekülni. Felismertem, hogy nem kell félnem többé, mert az értelmetlen. Egész kellemes, és örömteli felismerések ezek. Az igaz, hogy még csak a kezdeti lépéseket tettem csak meg, de jó irányba haladok. Az Utazó, a megtett Út, és maga az Uticél így válik eggyé, összeforrva, összeolvadva.

Céges dolgok ...

Kb. 2 hete "nagytudású" főnökeink kitalálták, hogy sokan vagyunk műszerészek a részlegen, ezért le leszünk felezve, létszámügyileg. Nem elbocsátásra kell számítanunk, hanem Cégen belül áthelyezésre, ugyanolyan munkakörbe, ugyanazzal a fizetéssel. Nem igazán tetszett, meg nem is értjük, hogy miért, de ez volt a döntés. Korábbi szakmai vezetőnk persze érvelt, győzködött, a logika különböző tényeit felvonultatta, de sajna vesztett. Sajnálta, meg miegymás, de megnyugtattam, hogy nem az ő hibája, ő megpróbálta. Ki is találtam, hogy ha ez az egész bekövetkezik, akkor meglátom, hogy mi is lesz a helyze, milyen az új helyen a légkör, stb., és annak függvényében teszek majd lépéseket. Legrosszabb esetben elmegyek dokihoz, és elkezdek mindenféle panaszokat, táppénz. Nos, ahogy persze lenni szokott itt a Cégnél, a mai napig nem kaptunk semmi konkrét információt, hogy mi is lesz velünk. Bizonytalanul lóg további sorsunk a levegőben, és éppen ezért nem is foglalkozok a problémával, mert minek? Nem fogom magam feleslegesen stresszelni, mert felesleges. Inkább maradok, nyugodt, vidám, és élvezem a helyzetet, amiben vagyok. Ez így van jól ...

Csúszásban ...

Tegnap hiába akartam menni fényképezni, meg később gyakorolni, túl zaklatott voltam ahhoz, hogy mindezt megtegyem. Mára kiderült, hogy felesleges aggódnom, a dolgok lassan beérnek, és következményeiket viselnem kell. Volt korábban már ilyen sejtésem, ez mostanra bizonyosság lett. De sebaj. Ma, hogy mindez már kiderült, és tudom a tényeket, nyugodt vagyok, és így elmehetek kaja után fényképezni. Az idő megfelelő, ideális, a helyszín is megvan már (Barbakán környéke, Sétatér), és ki kell használnom a lehetőséget. Az elmúlt napokat a semmivel töltöttem el, feleslegesen pazaroltam energiáimat idegeskedésre, és haszan nem volt semmi. Este meg gyakorolni fogok, meglátom, hogy meddig. Holnap úgyis kezdődik az éjszakás, az idő nem számít, nem jelent gondot, ha sokáig maradok fent.

2. alapgondolat

Megértjük az ok és az okozat összefüggését. Csak tőlünk függ, hogy mi történik velünk. Korábbi gondolatok, szavak, cselekedetek váltak jelenlegi állapotunkká, s most ültetjük el jövőnk magjait.

Börtönben élünk ...

Néha a legváratlabb pillanatokban érnek felismerések, amik tulajdonképpen teljesen nyilvánvalóak. Most éppen zuhanyozás közben ért az egyik ilyen felismerés. A ma emberének, azaz Nekünk az egyik legnagyobb probllémája, hogy nem merjük kimutatn, vállalni érzéseinket, érzelmeinket, tulajdonképpeni önmagunkat. Bezárkózunk, valakat emelünk, védelmi rendszereket. És ez beteggé teszi társadalmunkat, világunkat. Egyre távolabb kerülünk egymástól, embertársainktól, szeretteinktől. Egyre nagyobb távolságot tartunk a többiektől. Nem engedjük, hogy megismerjenek , hogy belénklássanak, mert félünk, hogy akkor kiszolgáltatottak, leszünk, sebezhetőek. Az a téves elképzelés él a többségben, hogy ha nem nyújtok támadási felületet, akkor nem tudnak bántani. Pedig. És mindeközben egyre betegebbek vagyunk, lelkileg, érzelmileg, mert nincs, aki meg tudná érinteni legbensőnket. Ezt okozzák ezek a téves elképzelések. És persze a falak, védművek nem sokat segítenek, mert mindenki tudja, hogy ezek léteznek, és eleve mőgé akarnak nézni, keresik a mögöttes szándékot. És előbb-utóbb meg is találják. Mindenkinek vannak gyengébb, figyelmetlenebb pillanatai.

Arra jutottam, hogy megteszek egy érdekes, "merész" lépést. Nem, nem bontom le a "falaimat", az túl nehéz, és időigényes feladat lenne. És közben újakat építenék, a romokból. Nem, nem ezt fogom tenni. Kisétálok az erődömből, kibújok a falak mögül, kinyitom a kaput, amit hosszú évekkel ezelőtt bezártam. Nem lesz bújkálás, mögöttes szándék, nem lesznek álcák, maszkok, csak az, ami van. Ha a falak mögé néznek, nem fognak semmit se találni, csak azt, amit már amúgy is látnak. Érdekes lesz. Meglepő, megdöbbentő , másoknak, a többieknek. És egyben kihívás is, nekem. Hogy mennyire leszek képes megbírkózni a feladattal. Mennyire tudok nyitott lenni? Mennyire tudok majd őszinte lenni? Mik lesznek a felismerések, tanulságok? Hamarosan kiderül ...

Visszhang ...

Hihetetlen, hogy egyes dolgok mekkora viharokat képesek kavarni. Az ember azt hinné, hogy bizonyos dolgok már lefutottak, lecsengtek, de nem, a hullámok még érkeznek, jönnek, és nem hagynak nyugodni, megnehezítik a dolgaimat, terveimet. Sebaj, újabb tanulság, tapasztalat. Habár az is igaz, hogy a nemtudás miatt újabb hullámokat keltettem, amik viszont közelebb visznek egy elhatározáshoz, amit már régen meg kellett volna tennem. Ennek is lesznek "fájdalmas" következményei, pillanatai, de muszáj lesz megtennem azt a bizonyos lépést. Eddig is csak a félelmeim tartottak vissza tőle, de minden arra mutat, hogy nincs mese, eljött a tettek ideje. Ősz lesz az ideje a cselekvésnek ... Hacsak addig nem nyerek a Lottón ...

Párhuzamos világok ...

Az ember azt hinné, hogy ilyen csak a sci-fiben van, vagy egyébb fantasztikus agyszüleményekben. Pedig nem. Nap, mint nap tapasztaljuk, csak nem vesszük észre. Párhuzamos valóságokban élünk, minden napunkat abban töltük. Én magam is több világban élek, erre nemrég, kb. fél órája jöttem rá. Vagy már korábban is sejtettem, csak nem tudatosult bennem. Ezek a valóságok, világok folyamatosan átfedik egymást, találkoznak, keverednek, és egymásra hatnak. Kölcsönhatásban vannak egymással. Többnyire. Ha nem közvetlenül, akkor közvetve. És mindenkinek megvan a másik világbeli "alteregója", csak nincs tudatában. Egyik világból sétálunk át a másikba, és még csak észre se vesszük. Mint ahogy azt se, hogy változunk egy pillanat alatt, ahogy ez a "váltás" megtörténik. Pedig nagyrészt tudatos. Maszkok, álarcok, álruhák. Többnyire.

Rájöttem, hogy ez az egész nálam zavart okozott, és még nem tudom, hogy mit fogok tenni ellene, vagy vele. Mármint a zavarral. Az eddigi világok, valóságok, amiket megismertem, megtapasztaltam, és bennük éltem/élek, viszonylag egyértelmű volt, megtanultam kezelni őket, mert nem sokban különböznek egymástól. De ez a mostani, amivel nem olyan régen találkoztam, ez más. Valahogy más. Itt nem feltétlenül ugyanazt jelentik azok a szimbólumok, jelek, minták, mint amit eddig megismertem. Nehéz értelmeznem, megértenem, mert nem ehhez szoktam hozzá. Szokatlan, mert sokkal nyitottabb, közvetlenebb, és szabadabb is. Ez persze jó, de akkor is szokatlan, még mindig, pedig egész jól asszimilálódok. Ez nem valami kényszer, abszolút önkéntes, mert jó, kellemes, és valahogy felemelő. Csak az eddig megismert - vagy megismertnek vélt - jelrendszer itt nem működik. De majd idővel megszokom, és nem lesz gond vele. A régi megszokások pedig szépen, lassan feloldódnak. Onnantól kezdve bármelyik másik világban, valóságban is tartózkodok majd éppen, nem csak abban leszek, hanem ebben az újban is, egyszerre a kettőben. Már most is érzem ezt az összefonódást, megkezdődött, és nem is küzdök ellene, mert felesleges. Abból csak zűr, meg zavar lenne. Az meg nem hiányzik.

(mielőtt még valaki azt hinné, hogy meghülyültem, vagy valami hasonló, szó sincs erről, csak képekben fogalmaztam, a mondanivaló ott van a sorokban)

Döbbenet ...

Lementem Spárba, és olyan dologgal kerültem szembe, ami rendesen odarakott. Éppen, hogy kiléptem a lépcsőházból, majd megtettem pár métert, amikor azt látom, hogy egy öregasszony letolt nadrággal mászkál a szomszéd ház mellett, majd miután megtalálta a megfelelő helyet, könnyített magán. Mindezt egy viszonylag forgalmas út mellett, az Egyetemtől, és a Paulustól nem messze. Az rendben van, hogy valamelyest takarta a növényzet, de azért mégis, hogy van ez? Az ember nem ezt várja egy nyuggertől, pláne fényes nappal, amikor bárki láthatja. Ilyet még én se teszek. Nappal. Nem értem. És tudni se akarnék róla, de már késő. Rémálmokra számítok.

Amúgy a borongós, felhős idő ellenére elég fülledt, párás a levegő. Ezt egy kicsit nehezen viselem, de attól még kaja után séta.

Mehetnékem van ...

Gondolkodok, hogy mit kellene tennem délután. Persze miután ettem, meert éhes vagyok. Mondjuk mindenképpen olyat kell tennem, amihez nem kell pénz. Megint átkapcsoltam takarék-üzemmódra, már hetekkel ezelőtt. Tulajdonképpen fizetés után, szinte rögtön. Szóval, délutáni teszek-veszek. Asszem fogok fényképező, és nekiállok kattintgatni, hátha sikerül pár jó képet csinálnom. Nem van kedvem zárt helységben tartózkodni, még a borongós idő ellenére sem. Akarok mozogni, nézelődni, csavarogni, vizuális információkat befogadni. Csak nem ebben a szobában, lukban tartózkodni. De előbb kaja.

Pillanatnyi érzések ...

Mint gyakorló buddhista, törekszek arra, hogy a zavaró érzelmek kevésbé zavarjanak, hogy az élet viszontagságait, problémáit ne személyes tragédiának fogjam fel, és felismerjem a dolgok, helyzetek, és állapotok illuzórikus természetét. De vannak olyan pillanatok, amikor ez kevésbé működik. Amikor olyan tükörbe nézek, ami annyira éles képet mutat, hogy némi keserűség mindenképpen felmerül bennem. Amikor olyan képet látok, amin még nem tudtam átlépni, amin még nem igazán tettem túl magam. Ami folyamatosan meghátrálásra késztet. Szar egyedül lenni, még ha fizikálisan általában vannak is körülöttem, de érzelmileg mégis egyedül vagyok. Szar dolog a magány. Ezért most megnézek még egy Chuck-ot, és iszok még egy kis bort ...

Weather ...

Valahogy nem jön be ez a mostani időjárás. Semmi bajom nincs az ilyen jellegű idővel, mint ami ma is, volt (meg még a napokban is, ha hihetünk időjósainknak), csak nem most, nem ezen a héten, és nem ebben az évszakban szeretem. Tavasszal. Meg ősszel. De nem most, amikor nyár van, és szabadnapos vagyok. Amikor lenne időm dolgokat csinálni, meg kedvem is. Így nehéz fényképezni, meg nem van kedv kimozdulni a természetbe se. Remélem, hogy hamar javul majd. Sebaj, ha holnap is ilyen lesz, akkor majd inkább meditálok, amennyit tudok. Az is hasznos, és van gyakorlat, amit be kell fejeznem, az elkövetkező 3 héten belül.

Megdőlő világkép?

Ma kaptam egy cikkre mutató linket, ami érdekes kérdéseket vet fel a fizikával, és világképünkkel kapcsolatban. Érdekes, és magamban mosolygok közben, mert ez azt az elméletemet támogatja, hogy kurvára nem tudunk semmit a világról és működéséről, sőt, még a "nagy" tudósok is csak a sötétben tapogatóznak. Mi van akkor, ha a dolgok egyáltalán nem úgy vannak, nem úgy működnek, ahogy eddig meg voltunk győződve róla? Nem ez lenne az első eset, volt már ilyen a történelem folyamán, nem is egyszer.

És akkor a cikk.

"Ez már mind megtörtént egyszer ..."

Paradoxon?

És akkor egy fogós kérdés. Tegyük fel, hogy van egy golyó, ami megállíthatatlan, és van egy oszlop, amit nem lehet eldönteni. Mi történik akkor, amikor ezek találkoznak? Mikor a golyó nekicsapódik, beleütközik az oszlopba? Vajon paradoxon a jelenség, vagy lehetséges? Mik a következmények? Milyen hatással lehetnek közvetlen környezetükre? Nemrég hallottam ezt a kérdést, és volt is egy válaszom, hogy mi történik, de ezt majd később.

Becskei munkahétvége ...

... avagy a Milarépa-brigád aktivitása.

Múlt hétvégén sikerült végre az, amit már Húzsvét óta tervezek. Visszatérni Becskére. Voltak kisebb aggályok, hogy nem tudok elmenni, de aztán hagytam magam meggyőzni, és pénteken meló után indultunk is. Közel 4 órás autózás után meg is érkeztünk, este 10 felé. Jó volt megérkezni, már az utazás alatt is éreztem kisebb izgalmat, ez célállomásnál már tiszta öröm volt. Végre újra Becskén! Még vagy hajnali 1ig ment a beszélgetés, iszogatás, ismerkedés, aztán alvás, másnap reggel 7kor kezdődött a program.

Reggel 7kor reggeli, majd indultunk a sztúpához, dolgozni. Fent tombolt a szél, már-már viharos erősséggel, de ez nem törte le a munkakedvünket. Míg a szakik a sztúpával foglalkoztak, addig a többség követ hordott, rakott. Épült egy támfal, és kiderült, hogy nincs beszintezve. Ezt kellett megtenni, a felesleges kőmennyiséget kellett eltávolítani. (Nem tudom, hogy mennyi követ mozgattunk meg, de szerintem több tonnát sikerült.)Tulajdonképpen egész nap ezt csináltam többedmagammal, csákánnyal, lapáttal, kapával dolgoztunk a támfalon, rendíthetelenül, akadályokat nem ismerve. Persze tartottunk pihenőket, mert nem üzött minket a tatár. Az ebéd is jó volt, gyümölcsleves, és alami zöldséges-húsos-tészta. Ebéd után folytatódott a munka, egészen az esti Kurzus-megbeszélésig. Tulajdonképpen csak ott voltam, figyeltem, hallgattam. A csoportok felelősi lettek kijelölve valamelyest, ehhez nem tudok túl sokat hozzáfűzni. Ezután persze én már nem voltam képes többet dolgozni, elfáradtam. Nem vagyok hozzászokva az ilyen jellegű fizikai munkához.

vacsora grillezés volt, húsok sütve, saláta, meg borozgatás. Sajnos a népek hamar leléptek, bár az is igaz, hogy hűvös is volt. A maradék népek is indultunk, lementünk a Láma-házhoz, ott folytatódott az esti hangulat, ráadásul tábortűz mellett. A röhögés folyamatos volt, ment a hülyéskedés rendesen. 1 óra körül leléptem én is, elfáradtam rendesen, aludnom kellett.

Vasárnap is reggel 7kor kellett volna kelni. Kellett volna, de nem ment, mert 9 óra lett belőle. Gyors reggeli, majd folytatódtak a munkák a sztúpánál. Részemről már kisebb intenzitással, mert fáradt voltam. Nem fizikálisan voltam fáradt, illetve nem az izmaimban éreztem a fáradtságot. Valahol belül a testemben. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy tele vagyok energiával, valamivel, ami több, mint amit eddig bármikor is tapasztaltam. Furcsa érzés volt, így utólag visszatekintve. Ebéd után már nem mentünk vissza a sztúpához dolgozni, összepakoltunk, rendbe szedtük magunkat, aztán elindultunk. Illetve mégiscsak felmentünk a sztúpához, elköszönni a barátoktól (vadzsratestvéreinktől), és körbejártuk párszor még a sztúpát. Ja, jut eszembe, a munkálatok során darabol váltak le a sztúpából (szándékosan, ez is a munkálatok része volt), ezekből a darabokból hoztam magammal pár kisebbet. Elméletileg (és gyakorlatilag is) ugyanazokat az energiákat tartalmazzák, mint származási helyük (nem írom le megen, mert sok lesz a szóismétlés), és továbbra is ugyanúgy működnek, kibocsájtva rezgésüket, és megvilágosodott energiáikat. Azt tervezem, hogy elosztogatom azon ismrőseim, rokonaim között, akiknek szükségük lehet rá, vagy nyitottak valamelyest.

A hazaút különösebb eseményektől mentes volt, nyugodt, jól éreztük magunkat utazás közben. Kb. fél11kor értünk haza, utána még kis beszélgetés, aztán mindenki oszoljt mondott. Pihenés.

Mindent összevetve jól éreztem magam, maradéktalanul, minden szempontból. Az igaz, hogy elfáradtam, de olyan szinten töltődtem fel jó benyomásokkal, energiával, és élményekkel, hogy az napokig egyfajta pluszt adott, lendületet. Még most is érzem a hatását, pedig már eltelt 1 hét is. Nincs rózsaszín szemüveg, meg virágillat, a dolgok továbbra is ugyanúgy történnek, ahogy eddig. Csak rendelkezek egy olyan többlettel, ami segít átlendülni a "rossz" dolgokon. Ez segít megtartani a pozitív szemléletet. És ez jó érzés. Fel-, és megszabadító egyben. Egyre kevésbé érzem magam "áldozatnak", és ez szintén kellemes érzés. Várom a következő alkalmat, amikor újra mehetek Becskére, munkahétvégére dolgozni, vagy csak szimplán egy hétvégére, oly mindegy, oda mindig "haza" megyek, most már tudom. És azt is értem már, hogy R. miért mondta annak idején, Húzsvét előtt, hogy függő leszek ...

Csak úgy ...

Furcsa érzés kavarog bennem. Nem tudom meghatározni. Nem a szokásos, eddig megismert bármelyik. Nem érzem negatívnak, de pozitívnak sem. Csak úgy van. De nem is vagyok ideges miatta. Csak nem tudom hova tenni. Mi váltotta ki, mi a természete? Persze ahogy jött, majd távozik is. Egyfajta nyugalmat tudok hozzá kapcsolni, ezt érzem mellette. De közönyt szerencsére nem.

Érdekes, hogy mikor jöttem haza a Centrumból, képek merültek fel a tudatomból, össze-vissza, életem különböző időszakaiból, egymáshoz nem kapcsolódva, egymást váltogatva. Arcok, helyek, események egymás után villantak fel, én meg csak gyalogoltam hazafele, figyeltem őket, hogy mi lesz a következő. Egyiket sem ragadtam meg, nem kaptam utánuk. Ahogy jöttek, úgy mentek is tovább, visszatértek oda, ahonnan jöttek. Nagy mozi volt, annyi biztos.

Dharma-barátaim azt mondják, hogy a meditációk hatására érdekes dolgok bukkannak elő a tudatból, ahogy dolgozunk vele. Lehet, hogy ez a mai esemény is ilyen, mindaz, ami történt, és amit most érzek. Nem tudom. Nem akarom azt se, hogy mindent a gyakorlásnak tulajdonítsak, mert az is hülyeség lenne. Az mindenesetre biztos, hogy az elmúlt fél évben sokkal többet álmodok éjjelente, vagyis inkább sokkal több álmomra emlékszem, és ez nem volt jellemző régebben. Néha olyan gondolatözön áraszt el, hogy csak nézek ki a fejemből, miközben fejemben vadul váltakoznak a képek, érzések kavalkádja vágtázik át tudatomon. Hogy ezek, honnan, mitől? Nem tudom, de azért izgalmas. Jó a mozi. Persze az is igaz, hogy mindig is vizuális tipus voltam, ha olvastam, a történetet szinte filmként láttam, vagy képek gyorsan változó folyamataként. A gondolataim is képekben jelenik meg tudatomban, mintha a valós (?) dolgok mellett néznék egy másik monitort, tévét, vagy tudom is én (nem biztos).

És akkor eljutottam oda, hogy már nem is tudom, hogy miért is kezdtem el ezeket a sorokat lejegyezni. Nem tudom, de lehet, hogy nincs is miértje, értelme, lényege. Mindez csak jött, egy késztetés, teret engedtem neki, és most itt van. De változott is valami? Nem tudom. És ha igen, számít? Ez meg majd idővel kiderül ...

Earpiece ...

Tényleg kell az az új fülhallgató. Az nem állapot, hogy van egy rakás jó zeném, és nem tudom akárhol hallgatni, mert nincs mivel. Big Bud, Bukem, Bonobo, meg még sok más zene vár arra, hogy hallgassam, de nem lehet jelenleg. Egy eszköz, amit mihamarabb be kell szereznem, ha megjön a fizetés.

Szombat este a panelban ...

Tegnap etse 8kor valami csodálatos észlény kitalálta, hogy fúrni fog. Mindezt panellakásban persze. Legalább fél órán át csinálta, hogy miért hagyta abba, fogalmam sincs. Megunta, befejezte, vagy szóltak neki a türelmetlenebb szomszédok. Én egy idő után csak azt vettem észre, hogy már egy jó ideje nem hallom. De a lényeg a figyelmesség, a kellő körültekintés, és a megfelelő időpont kiválasztása. Gyanítom, hogy emberünk egyikkel sem rendelkezik. Vajon mit szólna, ha én tenném meg ugyanezt, ugyanebben az időpontban, amikor ő akar pihenni? Persze nem fogom megtenni, már csak azért sem, mert fúrom sincsen. Másrészt meg minek?

Áldott pihenés ...

A tegnapi, utolsó műszakot kivettem szabinak. Nem volt különösebb dolgom, csak kevés a munka, és a múlt heti 4 napos munkahét kicsit megviselte a térdem. Érzem, hogy fáj.  Szóval pihenés van. Mondjuk mást nem is lehet csinálni, kint zsakad az eső, de ha az mégsem, akkor meg be van borulva, és fúj a szél. Igazából nem bánom, mert legalább lehűlt a szobám, és kellemes a hőmérséklet. Bár az is igaz, hogy így meg nem tudok elmenni Orfűre, vagy valami hasonló. Azért majd csak kihasználom hasznosan az időt, ami rendelkezésemre áll (1 nap szabadsággal, közel egy hétig nem dolgozok, 6 nap szabadidő). Teendő lesz bőven. Eljött az ideje, hogy Winfost telepítsek, mert már nagyon szét van nyúzva a rendszer. Ez valszeg holnap lesz aktuális valamikor. Előtte el kell ugranom Öcsémhez, nála van a lemez. Ma, vagy holnap húst is kell sütnöm, csirkeszárny lesz terítéken, zsírban sütve. A zsírja meg külön csemege lesz majd, ugye. Zsíroskenyér hagymával, legjobb. Amúgy is tervbe van véve, hogy közeljövőben tösször fogok sütni húst. Ma olvastam mélben, hogy szombatra Ngöndró-nap van beiktatva, aktív gyakorlás a nap több óráján keresztül. Megyek, mert lesz rá időm, és az egyéni gyakorlataimat is legalább megnyomom egy kicsit. Növelni kell az aktivitást, és nőni fog az inspiráció ennek hatására. Egyébbként is, elég sok dolgot kell most a tudatomban helyre rakni, összegyűltek a tapasztalatok, és a feszültség is nőtt egy kicsit az utóbbi időben. Másrészt pedig a gyakorló-napok mindig érdekes, izgalmasak, és élvezetesek. Valamelyik nap Váradra is ki kell mennem, csak még nem tudom, hogy mikor. Vasárnap, vagy hétfő az esélye, bár erős a sejtésem, hogy a hétfő lesz a napja ennek. 7végén GW-ben Hard Mode-os event lesz, dupla Reward, meg ezzel járó dolgok, úgyhogy oda is be kell majd nézni. Amúgy is olyan dolgokkal akarok foglalkozni mostanában, amitől jól érzem magam, ami nem okoz problémát. Azok úgyis jönnek maguktól. Egyelőre ez az, ami konkrét, a többi meg úgyis jön majd magától, ahogy alakul.

No music ...

Mp3-lejátszóm fülhallgatója elromlott. Csak az egyik oldal szól, a másik nem akar, meg se nyikkan. Ideje lesz újat venni, de akkor már olyat, ami strapabíróbb. Jobban bírja a képzést. Az, hogy a régit megjavítsam, nem a legjobb 5let, forrasztanom kellene, normális pákám meg nincs. Pedig most jó zenéket szereztem, jó lenne hallgatni munkábamenet, buszon, vagy bármerre séta közben. De a májusi költségvetésem a végét járja, az még a csoda, hogy van pénzem. Íme az újabb bizonyíték, hogy néha csodákra vagyok képes. Nem kell nekem sok pénz, csak annyi, ami elég. És hogy mi az elég? Ezt a helyzet hozza. De azért most jó lenne egy működőképes fülhallgató ...

Merev elképzelések ...

Az emberiség tele van tévhitekkel, elképzelésekkel, eszmékkel, amik elég rendesen korlátozzák az egyedeket. Értem ezalatt azt, hogy mit lehet megtenni, és mit nem. Igazából bármit meg lehet tenni, csak legyünk tisztában a következményekkel. Tudjuk azt, hogy mit miért teszünk. Rendszeresen találkozok azzal a kijelentéssel, hogy "könnyű neked, mert te megteheted", vagy éppen az ellenkezőjével, amikor az emberek meg vannak győződve arról, hogy adott dolgot/dolgokat nem lehet megtenni. Ez hülyeség. Ezek az elképzelések, téveszmék bennem is megvannak, csak nem minden esetben hiszem el, hogy tényleg nem lehet megtennem. Éppen ezért megteszem, kipróbálom. És az esetek többségében az derül ki, hogy igenis megtehetem a dolgokat, mint ahogy bárki megteheti, csak a sok évszázados, évezredes kondicionálás hatása miatt nem mernek lépni, nem mernek cselekedni. De könnyebb irigykedni, mert az nem kerül semmibe igazából. Csak az irigységünket tápláljuk, hízik, és a végén azt vesszük észre, hogy mindenkinek jobb, mint nekünk. Pedig nem. Csak nem merünk lépni, cselekedni. Semmi sem az, aminek gondoljuk, és minden csak annyi, ami ténylegesen, valójában. De mi fogalmakat kötünk hozzájuk, elképzeléseket társítunk melléjük, és folyamatosan keressük a mögöttes szándékot. Pedig legtöbbször nincs is mögöttes szándék, csak mi hisszük azt, és ezáltal már "létezik" is. Illúzionisták vagyunk mind. És közben mi magunk is illúziók vagyunk, saját elképzeléseink illúziói. És persze megkülönböztetünk, elválasztunk, osztályozunk, értékelünk. Elfelejtjük, hogy minden összefügg mindennel, hatással vagyunk mindenre, és minden hatással van ránk. Mindent kint keresünk, mert minden kint van elképzeléseink szerint, és persze elvárásokat támasztunk mindennel szemben. És amikor csalódunk (mert elkerülhetetlenül csalódunk), akkor dühösek vagyunk, szomorúak, elkeseredettek. Onnantól mindjárt másban keressük a hibát, magunkban soha. Pedig ott kellene keresni először. De nem. Kötnek minket a merev elképzelések, tévhitek, és dogmák, szabályoznak, és közben szabályozzuk magunkat, hogy mit tehetünk, és mit nem. Saját láncainkat cipeljük, amiket mi magunk aggattunk karjainkra, lábainkra, és közben erre még büszkék is vagyunk. Hát nem csodálatos?

A fagyi visszanyal ...

És most én érzem magam kényelmetlenül, bár hamar el fog múlni. Volt igazság benne, mert nem gondoltam végig, hogy mit, hogyan, miért, és még egy kisebb dac, duzzogás is bennem volt. Amit elfelejtettem mondani, az az volt, hogy vannak pillanatok, amikor egyszerűen nem akarok emberekkel beszélni, foglalkozni, és ez egy sarkalatos pont. Amúgy nem kaptam meg minden segítséget. De abban tényleg volt igazság, hogy meggondolatlan voltam. Mindenesetre most már nincs visszaút. Döntöttem, cselekedtem, és most megy minden tovább.

Nikotin ...

Nehezen megy a leszokás. Darabig ment simán, rendületlen voltam, aztán feszültséglevezetésképpen rágyújtottam. Kis ideig, kb. a feléig jól is esett, de aztán büdös volt, kellemetlen, nem esett jól. Múltkoriban meg T-nek volt szülinapi bulija, ittam, a többiek közül is többen dohányoztak, én is gyújtottam. Igaz, utána megint nem. Most, múlt héten is sikerült dohányoznom, egyrészt feszkó levezetése végett, másrészt szombaton, a 4. napon már elég fáradt, és kimerült voltam, akkor jól esett este lazításnak.

Az a helyzet, hogy tulajdonképpen vanak helyzetek, amikor jól esik a dohányzás, a füst eregetése. Alapvetően meg tudom állni, hogy ne gyújtsak rá, de valamikor, néha-néha nem akarok ellenállni. De azért ha lehet, nem gyújtok inkább. Jobb az nekem ...

Búcsú ...

Megírtam búcsúlevelemet "szponzoromnak", aki belerángatott az egész "üzletépítésbe". Szépen elmagyaráztam, hogy mit miért, illetve az egészet miért nem. Próbáltam tárgyilagos lenni, nem sértő hangnemben írni. Bár itt-ott elrejtettem 1-2 szurit. Majd kiderül, hogy lesz-e rá reagálás. Amúgy tegnap megtudtam még pár érdekes dolgot ezzel kapcsolatban, és így örülök, hogy nem öltem bele több pénzt, és még időben kiléptem. Nem hiányzik nekem a stressz, a frusztráció, és egyébb negatív érzelmek. Inkább maradok "szegény", de nyugodt és vidám. Mióta meghoztam a döntésemet, azóta ismét nyugodtabb az életem.

Erről is persze az EGO tehet, elhitette velem azt, hogy képes vagyok erre, tudom csinálni, én meg bekaptam a csalit. De ennek most vége. Ideje van, hogy ismét a gyakorlással foglalkozzak, dolgoznom kell a tudatommal, mert annak léegalább van eredménye, és még jól is érzem magam közben, és tőle. Érdekes, hogy egyik Dharmabarát, aki szintén belevágott ebbe az "üzeltépítésbe", azt mondta, hogy amíg ezt próbálta csinálni, nem tudott rendesen gyakorolni, meditálni. A személyes tapasztalatom az volt, hogy nekem is nehezebben mentek ezek a dolgok, kevesebbet is jártam le a Centrumba, a Borulást is hanyagoltam. De most, hogy kiiktattam ezt a dolgot az Életemből, eltünt a gátló tényező, ami akadályozta a gyakorlásomat. Ideje, hogy újra dolgozzak a tudatommal, minden lény javára.

Újabb álom ...

Most kivételesen nyugodt, békés, küzdelemnek nyoma sem volt. Arra azért emlékeznék. Tegnapelőtt éjjel álmodtam, Dharmával kapcsolatos volt. Álmomban Karmapával találkoztam, hogy hol, azt nem tudom, de ez nem is lényeges. Ott voltunk, többen is, áldásért járultunk elé. Megkaptuk a fehér sálat, amit oda kellett neki adni, és szépen lassan, mindenki elé járult. Én is sorra kerültem, átadtam neki a sálat, ő rám mosolygott, megáldott, majd a sálat visszaadta, a nyakamba akasztotta. Testem minden sejtjét öröm járta át, emelkedett hangulatba kerültem, de az érzést pontosan nem tudom visszaadni, leírni. Tudom, hogy ez csak egy álom volt, de fantasztikus volt, felemelő, mindent elsöprő. Jó álom, kellemes tapasztalat. Ezek után még inkább várom az igazi találkozást Karmapával.  Érdekes lesz a való életben is ...

"Cölöp vagyok ..."

"... verj le!" Valahogy mostanság mindenhonnan, még a csapból is a "Média-Hírességek", másnéven "Celebek" folynak. Meghatározzák mindennapjainkat (már akiét, az enyémet nem), "példát" állítanak, szólnak hozzánk (de minek), ésatöbbi. Ja, Celeb az, akinek a neve után el kell mondani, hogy ki is ő. 

"Cölöp vagyok, verj le!"Még szerencse, hogy nem nézek TV-t. Így csak néha találkozok velük, amikor ritkán ránézek az Index bulvár-részlegére, a Velvet-re. Persze mindez az én hibám, mert ugye minek is? Ott hibázok, hogy egyes hírek címe odavonzza a szemem, klikk, aztán olvas, végén meg szörnyülködés, fej falba verése, hogy "mégis, mt vártál?" Ott vannak a sokak, akik olvassák ezeket a híreket, majd kommentelnek, persze nagyrészt lehúznak, köpködnek, kifejezik nemtetszésüket az adott Cölöp iránt. De kérdem én, ha nem érdekli, nem tetszik neki, akkor minek olvassa el? Ezzel ugyanúgy eléri azt, ami a cél volt, van olvasottság, foglalkozik a Cölöppel, véleményt nyílvánít, ésatöbbi.

"Cölöp vagyok, verj le!" Sajnos egyre kevesebbet lehet hallani a különböző hírekben igazi hírességekről, , igazi eseményekről, aminek tényleges értéke van. Persze azt kell eladni, amire igény van, amit a közönség megvesz. Mi meg (a nagy átlag) megesszük, rendesen, bekajáljuk nagykanállal. Teljesen mindegy, hogy utána milyen véleményt formálunk, elolvastuk, megnéztük, beszélünk róla. A cél teljesítve, a pénzeket meg lehet bezsebelni. És mindaddig, amíg ez így működik, lesznek Majkák, NagyŐAnikók, Győzikék, ésatöbbi, sorolhatnám, ha akarnám. De nem akarom.

"Cölöp vagyok, verj le!"

Kiegészítés, és gondolatok ...

Azt hiszem némi kiegészítésre, magyarázatra szorul az előző postom. Az a rész, hogy "ellentmondásba keveredtem magammal", ez így nem tiszta. Az ellentmondás ott keletkezett, hogy mást éreztem, mint amit mondtam. És ennek ellenére megpróbáltam továbbra is meggyőzni magam, hogy ez így jó, jó lesz, nem lesz gond, csak idő kell mindenhez. Közben egyre szarabbul éreztem magam. Frusztráció, stressz, zaklatottság, idegesség, szorongás. Ez nem volt jó, csak nem néztem szembe a tényekkel. Közben meg kezdtem megen emberkerülő lenni. Ez megint csak rosszul esett, nem éreztem magam jól tőle. És ahogy fentebb említettem, közben arról győzködtem magam, hgy ez jó lesz, nem lesz semmi gond. A legjobb az, hogy mióta megérintett a felismerés, és elhatároztam magamban, hogy ez nem éri meg nekem, azóta jobban érzem magam, nyugodtabb vagyok. Egyfajta felszabadultság. Nem kell a továbbiakban aggódnom, hogy mi lesz, hogyan tovább. Nem kell azután rohangálnom, hogy hogyan fogok pénzt szerezni az "üzlethez".

Érdekes dologra jöttem rá tegnap. Sokat nyavajgok azon, hogy "de szar az Elcónál", de az igazság az, hogy tulajdonképpen valamilyen szinten szeretek ott dolgozni. A lehetőségeim igaz, hogy korlátozottak, de ez mellet végtelen számú lehetőség adódik, hogy az életemet színesebbé, élvezetesebbé, és tanulságossá tegyem. A magam, vagy akár mások számára. Ott megtehetem azt, hogy ha éppen nincs kedvem emberekkel beszélgetni, akkor nyugodtan megtehetem. És akkor ez elmúlik 1-2 nap alatt. Ellenben ha olyan munkám lenne, ahol állandóan emberekkel kellene dolgoznom ... Belegondolni is rossz. Teljesen befordulnék, átmennék utálatosba előbb-utóbb, és végül újra megjelenne a gonosz ikertestvérem. Na, ez az, ami nekem nem kell.

Érdekes, hogy ki miben, és hogyan méri a Szabadságot. Az "Üzlet" révén találkoztam emberekkel, akiknek a Szabadság azt jelenteti, hogy teljesen a maguk urai. Hogy olyan munkájuk van, amivel százezreket, milliókat keresnek havonta, időben nem korlátozza őket semmi, és anyagilag megtehetnek bármit. Nem tudom, hogy ez tényleg szabadság-e. Egy biztos, nekem nem. Nekem sokkal inkább jelenti a Szabadság a döntés jogát, azt, hogy minden rajtam múlik. És a felelősség, ami ezzel jár. Az a pár előadás, amin részt vetteem, érdekes volt. Ott azt mondták, hogy 1-2 év munka után az ember szabad lehet. Nos, ennek ellent kell, hogy mondjak. Én előtte is szabadnak éreztem magam (még ha nem is tudtam igazából), és most is szabadnak érzem magam. Közben viszont nem éreztem szabadnak magam. Inkább korlátoltnak, visszafogottnak. De most megint jól érzem magam, nyugalom van.

Múlt szombaton volt egy előadás, ott azt mondta az egyik öltönyös, hogy írjuk le azokat a dolgokat, amikre vágyunk. Amiket el akarunk érni. Le is írtam őket. Akkor még lelkes voltam. Aztán jött egy gondolat, hogy valami lemaradt a listáról. A legfontosabb. És ez az, amit Ők nem tudnak nekem megadni. Nincs az a pénz, ami ezt meg tudná adni. Egy Partner, egy Társ, aki mellettem van, akivel meg tudom osztani örömömet, gondomat, gyönyörömet, fájdalmamat, és viszont. Ezt ők nem tudják megadni, hiába kerestem volna sokat. A pénz nem boldogít. Ezt ők is mondták, persze hozzátették, hogy viszont még nem láttak olyan embert, aki szegény, és boldog. Ez csak azért van, mert nem járnak elég nyitott szemmel. Másrészt mi a szegénység, és mi a gazdagság? Én szegény vagyok, de nem anyagi értelemben. Szegény vagyok, mert nincs mellettem senki. Mert nem tudom megosztani senkivel se azt az érzelmi gazdagságot, ami bennem lakozik. Ez a szegénység. Legalábbis az egyik formája.

Tegnap lementem a Centrumba, közös meditációra. Kellett ez már, az utóbbi egy hónapban hanyagoltam a gyakorlást. Ha le is mentem, akkor az hetente 1-2 alkalom volt. Nem volt jó, így utólag visszanézve. De nem érzek miatta bűntudatot, jöttek dolgok, amik kicsit eltereltek, de tanulságos volt, új tapasztalat. Ismét megtudtam magamról valamit. Most ideje van visszatérni az Úthoz, amit választottam. A Munka vár, hogy dolgozzak a Tudatommal. Másom sincs, csak időm, azt kell kihasználnom, mégpedig hasznosan, minden Lény javára ...

Újabb felismerések ...

Az elmúlt egy hónapban igen zavart, és zaklatott voltam. Igazából még csak most kezdek lenyugodni. Sokáig kerestem az okát, és lassan rá is jöttem. Megpróbáltam valahogy kiszakadni abból a mókuskerékből, amiben már évek óta futom a végtelen köröket. Belevágtam egy üzletbe, meg akartam ragadni a lehetőséget, ami elém került. De fények, csillogás, és üdvrivalgás helyett mást kaptam. Zavarodottságot, idegességet, frusztrációt, és levertséget. És ez nekem nem jó. Ez a lehetőség, ami felmerült, nem nekem való. Elismerem, hogy hatalmas lehetőség, az embereknek segít, hogy egészségesebben éljenek, de nekem nem éri meg. Ellentmondásba keveredtem magammal (velem szemben), olyanokat mondtam, ami majdhogynem felér egy hazugsággal, nem voltam őszinte (főleg magammal szemben), és közben stresszeltem. Titkolóztam, titkolózok, mintha valami szörnyűséget követtem volna el. Nem tudtam őszinte lenni, és ez gáz. Majdnem elrontottam mindent, amit eddig elértem. De ennek vége. Van, ami nekem nem megy. Nem nekem való. Ez sem. Az is rátett a dolgokra, hogy "rengeteg" pénzt beleöltem ebbe az üzletbe, de haszna még nem volt. Ráadásul még kellene belapátolni, csak éppen nincs honnan. És nem is lesz. Ez így nekem nem éri meg. Az igazság az, hogy mielőtt belevágtam ebbe, jobban éltem, nyugodtabban. Ehhez kell most nekem visszatérnem, és meg is teszem. Többet ér nekem az egészségem, és nyugalmam, mint hogy "gennyesre" keressem magam. Majd valamikor közlöm ezt a "sajnálatos" hírt "pártfogómmal" is. Nem tudom, hogy mi lesz a vélyeménye, de remélem, hogy megérti. Ha nem, az se baj, az az ő dolga. Ez is egy tanulság volt, bár kicsit sokallom a tandíjat érte. Amúgy is van egy balsejtelmem, hogy mindez nem lett volna annyira jó, mint ahogy eleinte képzeltem. Ki tudja, hogy milyen irányba vitt volna el, ha mégis működik? Én sejtem ...

Hangulatom ...

... olyan, mint a jelenlegi időjárás. Borongós. Nem van kedvem semmmihez. Ilyen időben nem lehet túl sok mindent csinálni. Azokat biztosan nem, amiket mára terveztem. Pedig ... Este sem tehetek semmi különöset, ami igazán jól esne. Terveztem, hogy este sétálgatok, barangolok egy kicsit, de ez is alma. A boltba is kénytelen voltam a bakancsomban menni, a sportcipőm pillanatok alatt elázott volna. Abból is kellene újat venni. Azt ma be is kéne iktatni programnak, mert a mostaninak más problémája is van. Mint már korábban említettem, büdös. Nagyon. Én érzem, és nem tudom, hogy más mennyire. Mindenesetre kellemetlen, kínos érzés.

Holnap kezdem az éjszakás műszakot. Valahogy el kellene érnem, hogy később eludjak el, hogy holnap ne keljek föl túl korán. Erre persze vannak ötletek. Egyrészt ma este 6ra el kell mennem tréningre, oktatásra, amiről fogalmam sincs, hogy meddig tart. De utána megyek borulni, gyakorolni, az is eltart egy darabig. Az is felvetődött bennem, hogy veszek egy üveg bort, valamilyet, és azt éjjel elkortyolgatom játék, és/vagy filmnézés közben. Ez tulajdonképpen nem is rossz ötlet. No, majd meglátom, mi lesz ...

Meglepetések ...

Az első a héten akkor ért, amikor megláttam a bérpapírom. Kiderült, hogy egy tételt nem számoltak el. Rögtön föl is húztam magam, hogy már megint ez van. Kérdeztem idősebb kolegámat, hogy neki rendben volt-e a fizuja, a válasz negatív volt. Háborogtunk is rendese. Azonban hamar kiderült, hogy már gondoskodtak a mulasztásról, és kezdtünk megnyugodni. Azért a kételkedés még ott volt azt illetően, hogy mikor fogják kifizetni. Mert ugye nem mindegy. A pénz, legyen az akármennyi is, az pénz. Aztán ma ért a második meglepetés a héten,. amikor láttam a bankszámlámat,  és tapasztaltam, hogy az utalás már megérkezett, a muéasztást rendezte a Cég. Így egy kicsit már nyugodtabb vagyok anyagi helyzetemet illetően ...

Hétvégi programok ...

Nem mintha különösen érintenének. Pénteken a Művészetek Házában lesz Bhutáni fotókiállítás megnyitója, úti beszámolóval egybekötve. Utána vacsora valahol. Szombaton meditációs hétvége tanítással egybekötve, este közös vacsora, főzéssel, miegyebekkel.

És hogy ez miért is nem érint engem? Nos, azért, mert csütörtökön kezdem az éjszakás műszakot, és szombaton adom le. Reggel. Pénteken a kiállítás előkészítésében tudok csak részt venni, utána megyek Céghez. Szombat reggel leadom műszakot, megyek ki Pécsvárad, látogatni Szüleim, már régen nem voltam ott. Valamikor délután haza, de állapotom olyan lesz, hogy abból nem nézek ki semmi komolyat, hasznosat. Tudom, tehetném az egészet vasárnapra, és akkor mehetnék szombaton én is medizni, tanításokat hallgatni, de ismerem magam annyira, hogy leszek annyira dezorientált, hogy nem tudok majd figyelni, sőt, bele is aludnék. Így értelmetlen. Majd Váradon átvegetálom a nap egy részét, és meglátom, hogy mi lesz, ha hazaértem. Bár azt már látom, hogy semmi, ami hasznos, értelmes. De esély van rá, hogy vasárnap lesz valami Orfűn, bográcsos főzés, szabadtéri program, kikapcsolódás. Meglátom majd, mi is lesz, és hogyan ...

Tipikus ...

..., hogy pont szabadnapomon esik az eső, amikor is azt terveztem, hogy időben kelek, reggeli, gyakorlás, majd megyek kicsit mászkálni, esetleg felmenni az Emlékműhöz, ott is gyakorolni egy kicsit. Erre már tegnap este olyan vihar kezdődött, hogy még most is esik az eső. Így minden programom, tervem borult. Valamikor 10 előtt keltem fel, kicsit játszottam, tájékozódtam, most meg készülök kávét főzni, zuhanyozni, majd lassan főzök magamnak ebédet. Szép kis szabadnap, mondhatom ...

A bőség zavara ...

Nos, úgy alakult, hogy szombaton egyáltalán nem kell menni dolgozni, senkinek. Így nyugodtan összpontosíthatok az egyébb érdekes, és fontos, szines programlehetőségekre, hogy mit is akarok, illetve fogok csinálni.

Délelőtt megyek oktatásra, tréningre, kapok majd agytágítást, olyan okos leszek, hogy csak na. De oda mindenképpen mentem volna, ha azt találták volna ki, hogy délelőtt munka, akkor nem mentem volna e a Céghez. Ez fontosabb.

A délután-este az, ami érdekesebb, ott aztán lesz bőven választék, bár igazából már el van döntve, hogy mi lesz. Egyik haveromnak most a héten volt születésnapja, azt fogjuk megünnepelni egy 7végi telken, lesz ott ereszd-el-a-hajam. Valamikor vasárnap fog véget érni, de ez most még lényegtelen. A lényeg az, hogy csúnya lesz. Kaja, pia, egyebek, csak a nők maradnak el, sajna. Majd jelzem házigizdának (és egyben ünnepeltnek), hogy gondoskodjon nőkről. Nincsenek nagy igényeim, semmi különleges. Maláj kurvák, és thai ikerlányok előnyben.

És akkor azok a programok, amikre nem tudok elmenni. Ezen a 7végén rendezik meg a sok éve szokásos, immár tradicionális eseménynek számító Remeterét-bulit. Szabadtéri underground buli, szinte egésznapos, folyamatosan szól a zene a különböző Dj-k, és zenekarok által. Idén is kihagyom, pedig gondolkodtam rajta, hogy mennem kéne. Majd jövőre talán.

Tegnap volt Karmapa születésnapja, szombaton meg a történelmi Buddha, Sakjamuni születésnapja, gyanítom, hogy a Centrumban s lesz valami közös program, de ezt még nem tudom pontosan. De hiába fog kiderülni, ez is esélytelen részemről.

Tegnap este kaptam az sms-t, hogy Veszprémben lesz a Sztúpa-kupa, menjek, jó buli lesz, nem baj, ha nem tudok focizni. Na igen, ez még nem lenne baj, de egyrészt nem szeretem a focit, bár ebben a esetben ez nem számítana. Ami viszont igen, az az, hogy a térdem még mindig ki van készülve, tehát max csak szurkolni mennék. De fentebb említett okok miatt ez is kimarad. Pedig mennék én szívesen ide is, biztos jó lesz.

Több program nem jut az eszembe, de már ez is sok, belőlem meg csak 1 van (sokak szerint még ez is sokk). Legjobb lenne mindenhova elmenni, de ez képtelenség, egyszerre csak 1 helyen tudok lenni. A tavalyi év eseménytelensége után ez jóval több, mint amit el tudtam képzelni év végén. A lényeg az, hogy zajlanak az események, van program, annyi, hogy választani is nehéz közülük. Újra érzem, hogy élek, ezt élvezem is. Hihetetlen öröm, és jókedv az, amit az elmúlt napokban érzek. Úgy tűnik, hogy az elmúlt hetek zavara is elmúlóban van, szinte már nem is érzékelem, de időm sincs rá, annyi mindenre kell figyelni folyamatosan. Ismét tapasztalom, hogy a dolgok, események, amik velem történnek, csak rajtam múlnak, én vagyok a felelős az életemért, és ez nagyon jó érzés. Ezt meg kell tartanom, nem elengedni, és folyamatosan irányítás alatt tartom az életem történéseit. Szeretem ezt az érzést ...

Teremtő erő ...

A helyzet soha nem olyan egyszerű, mint reméljük, és általában csak tovább bonyolódik, a körülmények folyamatosan válzoznak. De ezek csak kihívások, nem több. A jelenlegi helyzet az, hogy kitalálták, hogy most szombaton (és állítólag egész májusban minden 7végén) be kell menni dolgozni. Az első "ütközés" az tegnap jött erre a helyzetre, hogy szombat déllelőtt kell mennem tréningre, oktatásra. Egyszerűúen nem tehetem meg, hogy nem megyek el, túl sok minden múlik rajta, túl sok pénzt fektettem bele eddig, és ez most fontos nekem. Tehát nappalos "túlóra" ki van lőve. Aztán éjjel jött az infó, hogy szombat éjszakás műszak lesz valszeg. Mondtam, hogy az ok. Erre ma jött a következő infó, hogy szombat délután el kell utaznom Pécsről, dolgom van, és nem igazán lenne jó, ha kihagynám. Meg nem is akarom nagyon. Szóval kihívás az van bőven, és helyzet is, amit meg kell oldani. De meg is fogom, mert elhatároztam. Ez van. Este megmagyarázom a főnökömnek, hogy nem tudok bemenni dolgozni szombaton, mert egyrészt sok pénzem múlik azon a napon, másrészt meg el kell utaznom Pécsről, és csak vasárnap érek haza. És ő meg fogja érteni, el fogja fogadni. Ez így lesz, mert elhatároztam, és így akarom. Erre összpontosítok, erre koncentrálok, és így megteremtem a szükséges feltételeket. Mert a gondolatnak teremtő ereje van ...

A dolgok működése ...

Tegnap, mielőtt elmentem dolgozni, elhatároztam, hogy a műszak alatt nem lesznek problémák, nehézségek, minden rendben lesz. Elhatároztam, hogy reggel a munkából vidáman, jókedvűen fogok hazaérni, utána pedig kialszom magam. Abszolút pozitív szemléletmód. És az egészben mi az érdekes? Az, hogy működött. Nem voltak problémák, nehézségek. Nem okozott gondot semmi, és senki. Egyvalamivel nem ssámoltam csak, és az az unalom volt. Mert a Cégnél bbizony unatkozok, legyen bármennyi munkám is. De ha már ott vagyok, akkor jól érzem magam, és törekszek erre. De ezek után, ez az éjszaka után tovább kell lépnem, nem szabad leragadnom egy eseménynél. Így kell tennem, nap, mint nap, pozitívan gondolkodni minden szinten, a célokat szem előtt tartva. Ezért most már nagyobb dolgokkal fogok próbálkozni (?), nagyobb célokat valósítok meg. A mai feladat is megvan, de arról csak holnap írok. Nem akarom elkiabálni. Komoly küzdelem van előttem. De simán fog menni, mert nem lesz probléma.