Merev elképzelések ...

Az emberiség tele van tévhitekkel, elképzelésekkel, eszmékkel, amik elég rendesen korlátozzák az egyedeket. Értem ezalatt azt, hogy mit lehet megtenni, és mit nem. Igazából bármit meg lehet tenni, csak legyünk tisztában a következményekkel. Tudjuk azt, hogy mit miért teszünk. Rendszeresen találkozok azzal a kijelentéssel, hogy "könnyű neked, mert te megteheted", vagy éppen az ellenkezőjével, amikor az emberek meg vannak győződve arról, hogy adott dolgot/dolgokat nem lehet megtenni. Ez hülyeség. Ezek az elképzelések, téveszmék bennem is megvannak, csak nem minden esetben hiszem el, hogy tényleg nem lehet megtennem. Éppen ezért megteszem, kipróbálom. És az esetek többségében az derül ki, hogy igenis megtehetem a dolgokat, mint ahogy bárki megteheti, csak a sok évszázados, évezredes kondicionálás hatása miatt nem mernek lépni, nem mernek cselekedni. De könnyebb irigykedni, mert az nem kerül semmibe igazából. Csak az irigységünket tápláljuk, hízik, és a végén azt vesszük észre, hogy mindenkinek jobb, mint nekünk. Pedig nem. Csak nem merünk lépni, cselekedni. Semmi sem az, aminek gondoljuk, és minden csak annyi, ami ténylegesen, valójában. De mi fogalmakat kötünk hozzájuk, elképzeléseket társítunk melléjük, és folyamatosan keressük a mögöttes szándékot. Pedig legtöbbször nincs is mögöttes szándék, csak mi hisszük azt, és ezáltal már "létezik" is. Illúzionisták vagyunk mind. És közben mi magunk is illúziók vagyunk, saját elképzeléseink illúziói. És persze megkülönböztetünk, elválasztunk, osztályozunk, értékelünk. Elfelejtjük, hogy minden összefügg mindennel, hatással vagyunk mindenre, és minden hatással van ránk. Mindent kint keresünk, mert minden kint van elképzeléseink szerint, és persze elvárásokat támasztunk mindennel szemben. És amikor csalódunk (mert elkerülhetetlenül csalódunk), akkor dühösek vagyunk, szomorúak, elkeseredettek. Onnantól mindjárt másban keressük a hibát, magunkban soha. Pedig ott kellene keresni először. De nem. Kötnek minket a merev elképzelések, tévhitek, és dogmák, szabályoznak, és közben szabályozzuk magunkat, hogy mit tehetünk, és mit nem. Saját láncainkat cipeljük, amiket mi magunk aggattunk karjainkra, lábainkra, és közben erre még büszkék is vagyunk. Hát nem csodálatos?