Találkozás a Lámával ...

A Láma jött, a Láma itt volt, a Láma elment. Habár csak a pesti előadásra tudtam elmenni, a veszprémire munkám miatt nem, mégis nagyszerű volt, és örülök, hogy legalább ez sikerült. A kevesebb több. Jó volt. Régi ismerősökkel találkoztam, új barátságok születtek, és újabb merev elképzelések foszlottak szerte a térben. Érdemes volt elmenni, kihagyhatatlan volt. Most kell kihasználni a találkozás élményét, kihasználni az inspirációt a gyakorlásra, pofonokat adva az Egónak. Tovább haladni a megvilágosodás ösvényén, minden lény javára.
Karmapa Csennó!

Az Úton haladva ...

Nemrég visszagondoltam, arra, hogy is jutottam el oda, hogy a buddhizmust válasszam, és eddigi 1.5-2 éves "pályafutásom" alatt mire jutottam.
Alapvetően az volt a fő mozgatóerő, hogy életem nem úgy alakult, ahogy szerettem volna, egy rakás kellemetlen élményem volt, megtapasztaltam a szenvedés különböző fajtáit. Tisztában voltam vele, hogy csak én tehetek róla, hogy abba a helyzetbe kerültm, én teremtettem meg az okait. Kerestem ebből a kiutat. Az már korábban világos volt számomra, hogy a hagyományos "nyugati" vallások, tanítások, módszerek nekem nem megfelelőek. Nem tudom elfogadni egy mindenható, jóságos Isten létét, aki megengedi, hogy ennyi szenvedés legyen a világban, és a katolikus egyház botrányai sem voltak túl meggyőzőek. De más keresztény egyházak sem voltak szimpatikusak. Ezért inkább a keleti tanítások vallások felé fordultam, ott kerestem a megoldást bajaimra. Hamar kiderült, hogy nem leszek Krisnás, az túl merev, és korlátozó volt számomra, túl sok volt az előírás, korlátozás, és túl idegen volt nekem. Kapcsolatba kerültem a Taóval, az már közelebb volt hozám, jobban meg tudtam fogni, bár ez sem volt az igazi.
Aztán jött a buddhizmus. Fokozatosan ismertem meg a űz alapvető tanításokat, és a különböző tradíciók, irányzatok jellemzőit, és közben egyre több felismerésben volt részem, egyre több olyan gondolattal találkoztam, ami már bennem is felmerült. Aztán "kezembe" került Lama Ole Nydhal "ahogy a dolgok vannak" c. könyvének elektronikus formátuma. Olvasása közben folyamatosan aha-élményekben volt részem, és ezek szépen lassan oda vezettek, hogy elhatároztam, elmegyek a pécsi Gyémánt Út Központba. Persze ez sem volt egyszerű, folyamatosan halogattam, toltam odébb az időpontot, valós, és kitalált okokra hivatkozva.
Igazából első buddhista meditációm, ami a Mahajana módszere, volt az, ami után lementem a központba. Pécsvárad közelében, egy tisztáson ültem le, és a légzésemre összpontosítva próbáltam elérni valamit. Fogalmam sem volt, hogy mit kell tapasztalnom, mire számítsak, csak csináltam. Mindent összevetve kellemes volt, és csak akkor hagytam abba, amikor egy bogár a nyakamon mászott, és ez zavart. Arra gondoltam, hogy ez nem lehetett több 10 percnél, és meglepődve vettem észre, hogy több mint 20 percig tudtam abban az állapotban időzni, ami nagyon kellemes volt, és valahol időtlen is. Ezek után egyértelmű volt, hogy ideje találkoznom gyakorló buddhistákkal.
Az események felgyorsultak. Első látogatásom után egy héttel Pécsre érkezett a Láma, aki olyan hatással volt rám, hogy még aznap este Menedéket vettem. Röviddel utána elkezdtem a Rövid Menedék gyakorlatot, hogy elkezdhessem az Alpgyakorlatokat. Amikor tudtam, mentem az esti közös meditációra, és élveztem a pécsi szangha társaságát, barátságos légkörét. A meditáció jótékony hatását nagyon hamar észrevettem, és előnyeit élveztem. Végre nyugodtan tudtam aludni, többször minden ok nélkül vidám voltam, és tudtam, hogy valami értékessel találkoztam, bár az alapvető motiváció továbbra is az volt, hogy saját szenvedésem okait megszüntesem.
2009 júliusában sikerült eljutnom Kucharyba, ahol részt vettem a Tudatos Halál kurzuson, ahol elsajátítottama Phovát, találkoztam a Karmapával, és Bódhiszattva-ígéretet tettem. Ezután megszűnt a halálfélelmem, és azóta is tapasztalom, ahogy félelmeim eltűnnek a térben.
Phova után rendkívül erős tisztulási folyamat vette kezdetét, melynek során többször megtapasztaltam, hogy az érző lények mennyire a zavaró érzelmek hatása alatt vannak, és néha a legjobb szándék is kellemetlen tapasztalásokhoz vezet. Mindeközben tapasztaltam Vonalunk védelmezőjének is tevékenységét, amik végett sikerült elkerülni néhány igen kellemetlen eseményt. Így utólag visszagondolva a Védelmezőknek igen sok dolguk volt tavaly októberben a környezetemben.
Májusban Bp-re jöttem, itt találtam munkát, aminek egyik pozitív következménye, hogy újult erővel gyakorlok, amikor tehetem. Budapesten a szenvedő lények sokaságát látom, és többször teszek érdekükben jókívánságokat, és közelükben az OM MANI PEME HUNG mantrát ismétlem. De csak halkan, magamban. A hatása így is érvényesül. Az együttérzés a gyakorlás hatására magától kialakult, illetve feljődött, nőtt. Már egész kora gyerekkorom óta érzékeny vagyok a környezetem érzelmeire, rezgéseire, ezt régebben nem is, vagy csak nehezen tudtam kezelni. Gyanítom, hogy egyfajta empatikus képességem van, ami talán a korábbi életekben tett mély kívánságok eredménye.
Július közepén Apám eltávozott, ami rövid ideig tartó fájdalmat, és gyászt eredményezett. Ennek ellenére motivációm nem gyengült, hanem nőtt, még erősebben érzem, hogy a megfelelő úton járok, még ha igen kemény, és sok munka is vár rám. Becskén 5 nappal Apám halála után volt Phova-kurzus, és sikerült a tudatát az Örömteli Tisztaföldre küldeni Ole segítségével. Ezt egyszerűen tudom, érzem. Azok az érzések, és az élmény igen erős volt, talán majd egyszer elmesélem. Most nem, mert kevés az időm. Ennek köszönhetően hálás vagyok a Lámának, és bizalmam sokkal erősebb lett benne, mint előtte. Ez egyértelmű bizonyitéka annak, hogy a módszerek működnek, hatásosak, és igen sokat tehetünk az érző lények javára a gyakorlással, meditációval.
Jövő hét pénteken este ismét találkozok a lámával, meghallgatom tanítását, és kapok tőle áldást, ami által megtapasztalom erőterét, azt a tudatállapotot, amiben ő időzik, és amit én is el akarok érni, hogy segíthessek másoknak, hogy a hasznukra legyek a lényeknek. Ez hatalmas inspirációt ad a további gyakorlásomhoz, erősíti a motivációt, és segít abban, hogy a dolgokat úgy lássuk, ahogy vannak.
Mindent összevetve az elmúlt 2 év alatt sikerült eljutnom oda, hogy már másokért dolgozzak, habár a cél az volt, hogy a saját életemet tegyem jobbá. Ez egy természetes folyamat, ami együtt jár a folyamatos gyakorlással, és a buddhista szemlélet megtartásával.
Ezért kell továbbra is ezen az úton haladnom, nem engedni a zavaró érzelmeknek, és körülményeknek, hogy eltérítsenek elhatározásomtól. A tér öröm!
Karmapa Csenno!

Miracle ...

Néha egészen furcsa, érdekes tapasztalásaim vannak. Vasárnap reggel leszállva a szálló előtt a Céges buszról, felpattantam az éppen megálló villamosra, hogy azt az 1 megállót ne gyalog tegyem meg a Teszkóig 12 óra meló után. Gondoltam veszek egy sört, hogy lezárjam a 3 nap melót. Kómásan bámultam ki a fejemből, amikor is a látóterembe egy ellenőr került. Balszerencsémre se jegy, bérlet, iratok nem voltak nálam, be kellett volna diktálnom az adataimat, amikor abba a megállóba értünk, ahol le akartam szállni. Megkértem az ellenőrt, hogy szálljunk le, és én ott majd bediktálom, az adataimat, ne kelljen több megállót utaznom feleslegesen. A válasz csak annyi volt, hogy " Szálljon le!". Le is szálltam, aztán meglepődve vettem tudomásul, hogy a kaller utazott tovább. Utána még perceken keresztül csak azt hajtogattam, hogy "Mekkora mák!".
Tegnap este Centrumból hazaérve olvasni akartam, de egyik szobatársam olyan hangosan horkolt, hogy másik szobatársam aludni nem tudott, én meg olvasni. Le is tettem a könyvet, kimentem WC-re, és közben azt kértem a Buddháktól, hogy segítsenek abban, hogy nyugodtan tudjunk aludni. Visszaérve meglepődve tapasztaltam, hogy a horkolás abbamaradt, csend volt, és nyugalom. Ritka, hogy a kívánságaim ilyen gyorsan teljesüljenek. Persze óvatosan kell fogalmazni, kérni, nehogy balul, kellemetlenül süljenek el a dolgok (egyik gyakorló barátunk azt kívánta egyszer, hogy bárcsak ne kellene olyan sokat dolgoznia, erre pár nap múlva eltört mindkét lába, vagy karja). Majd legközelebb, amikor Lottót veszek, erős kíváságokat fogok tenni, és felajánlásokat a siker esetén.
Na, elég volt az álmodozásból ...

Álláskeresésben ...

Ma elküldtem megen 1-2 helyre az önéletrajzom. Meglátom, hogy mi lesz majd az eredménye. Mindenesetre azért majd folytatom ezt a tevékenységet, amíg nem sikerül valami normális munkát találnom, valami jobbat a jelenleginél. Nem tom, hogy mi lenne a jó, a megfelelő. Próbáljak elhelyezkedni a szakmámban, vagy próbáljak keresni valami mást, újat? Fene se tudja. Az se lenne mindegy, hogy milyen a szabadidő beosztás, milyen a munkarend. A többműszakos, illetve folyamatos munkarendből már elegem van, még ha ez viszonylag sok egybefüggő szabadidőt (3 nap) is ad. Mindegy, majd folytatom a keresést, amíg nem lesz valami jó, jobb. Esetleg majd megkérdezem egy régi barátomat is, hátha tud valamit ...

Jön a Láma ...

Október 7-8-án Láma Ole ismét hazánkba látogat, Veszprémben, illetve Pesten tart nyilvános előadást. Sajnos csak a pesti előadásra tudok menni, de ez is több, mint a semmi. Várom a találkozást a Lámával. Azért az vicces lesz, hogy aznap reggel adom le az éjszakás műszakot. De sebaj. Ez is csak egy körülmény, ami mindig változik, ugye. A lényeg az, hogy megint kapunk inspirációt a gyakorlásra. Majd csinálok képeket, lehetőleg sokat. Jut eszembe, kell majd vennem új aksikat a gépembe, mert a jelenlegi igen csak a végét járja, gyenge. Addigra már fizetés is lesz ...

Hurrá!

És igen, végre sikerült megoldanom, hogy blogomban az általam készített képek kerüljenek diavetítésre! Ez is sikerült ... Majd ha megen hazamegyek, képek feltöltése lesz tervbevéve. Bár az még 2-3 hét. Sebaj, addig csinálok még képek ...

Tervek ...

Habár van munkám, ez nem az igazi. Nem jó, ahogy van, mert nem ideális az időbeosztásom. Kell valami normálisabb, ami jobb fizetést ad (hogy albérletbe költözhessek a munkásszállóról, hogy vehessek egy laptopot, jobb fényképezőt), ami kedvezőbb szabadidőt biztosít (a napi meditáció végett), és amúgy is. Az albira mindenképpen szükség van, mert jelenleg szinte teljesen hiányzik a magánszféra, és ez nem jó. Meg jó, ha van egy hely, amire azért úgy gondolhatok, mint otthonra. Remélem, hogy ez majd alakul valahogy. Csak kevés szempont van, de azok lényegesek. Közel legeyn a Centrumhoz (Huszár u. - Munkás u. környéke, közelsége), és lehetőleg ne legyen drága. Szerintem ezek nem olyan igények, amiket ne lehetne teljesíteni. Vagy igen?

Rename ...

Ja, a postoló vevemet visszaállítottam a régire, ez illik ide, még ha nem is használom már a hétköznapokban, csak a régi barátok, ismerősök között. Így van ez jól ...

Múlandóság ...

Nézem, hogy mennyi idő meltelt legutóbbi bejegyzésem óta, és mennyi minden történt azóta. Sajnos nem éppen örömteli események történtek. Lehetőségem adódott arra, hogy megtapasztaljam a múlandóságot, és szembe kellett néznem betegséggel, halállal. Július elején Apámnál daganatot diagnosztizáltak a torkában, méghozzá a rosszabbik fajtából, rákosból. Nagyon gyorsan történtek az események, szinte föl se foghattuk, dolgozhattuk, hogy mi is történik, és minden változott, szinte egyik napról a másikra. Amint kórházba került, hazautaztam. A kórházban a látvány, ami fogadott, szinte gyomron vágott. Csövek, gépek ... Nehéz volt megbírkózni a látvánnyal elsőre. De erőt kellett vennem magamon, még ha oly nehéz is volt. Beszélgettem Apámmal, nevetgéltünk, már amennyire lehetett, és amennyire tudtunk. Sajnos mindannyian tudtuk, hogy ennek csak egy végkimenetele lehet. Másnap még bementem, meglátogattam, beszélgettünk, majd elköszöntem, elbúcsúztam tőle. Akkor láttam utoljára, bár úgy köszöntem el, hogy "Még találkozunk ..." . Egy héttel később, július 19-én, 1 hét szenvedés után eltávozott egy időre a szamszárából.
És habár fizikálisan nem is, de még egyszer, utoljára találkoztam vele, mikor elvégeztük Becskén a Phovát neki, Láma Ole-val. Lehet, hogy hülye dolog, lehet, hogy csak bemesélem magamnak, de éreztem a jelenlétét akkor. És ez valahol megnyugtató. Azóta, habár a hiányát érzem, de nem a gyászt nem. Nincs olyan nap, hogy eszembe ne jutna. Hálás vagyok neki, hogy Ő volt az Apám, hogy akkora szabadságot adott nekünk (Öcsémnek, és nekem), ami lehetővé tette, hogy a Dharma felé forduljak. Hogy szabad, független gondolkodást tanulhattam, kritikus szemléletmódot, és azt, hogy álljak ki önmagamamért. Felelősségvállalást. Mindent, ami miatt jelenleg az vagyok, aki, és ami. És ez hatalmas ajándék. Éppen ezért megadtam neki azt a legnagyobb ajándékot, amit adhattam neki utoljára, a Phovát. Szerencsésebb, jobb újjászületést, szenvedésnélküli életet, és hasznos cselekedeteket kívántam neki, hogy váljon minden lény javára.
Augusztus 14-én vettünk tőle búcsút, szűk családi körben emlékeztünk meg életéről, személyéről, a körülményekhez képest nem szomorkodva, inkább a vidámabb, mókásabb eseményekre visszaemlékezve. Hamvait, kívánságának megfelelően a Zengőn szórtuk szét a szélben, hogy mindenhova eljusson ...
Azért azt meg kell említenem, hogy mindezen események csak megerősítettek abbéli döntésemben, hogy lehetőleg minnél többet gyakoroljak, meditáljak, még ha ez nem is lehetséges mindig. Mert a cél a megvilágosodás minden lény javára ...

Új ruha ...

Ha már változásról szóltam, akkor jelzem, blogom ruháján is változtattam kicsit, kapott némi színt, egy kicsit az elrendezés is más, bár a képek, amik megjelennek, azok most nem az enyémek, de ezt majd idővel kijavítom. A név, amin postolok, az is változtatásra került, jelenleg törvényes, polgári nevemet használom, szerintem ez marad is így. Ez még nem a végleges verzió, szerintem, majd még kozmetikázok, ha már lesz állandó lehetőségem (laptop, és nethozzáférés kérdése, ami viszont pénz, és idő kérdése).

Vég, és kezdet ...

Életemnek egy korábbi szakasze fejeződöt be nemrég, és persze elkezdődött egy új. Bízok benne, hogy így van. A befejezés nagyon komoly volt, igen mered lejtőn robogtam lefelé, aztán hirtelen véget ért, és elkezdődött az emelkedő. Na de kicsit részletesebben.

Kuchary és phova után valami fantasztikus érzés uralkodott rajtam. Jó pár hétig tudtam tartani azt a látásmódot, érzést, amit ott tapasztaltam. Aztán kezdett a jelenségvilág szürke valósága átszivárogni a tisztaföldön. Ez odáig vezetett, hogy felmondtam (igen, képes voltom rá, hogy felmondjak) az Elcónál. Aztán jött Olaszország, almaszedés, és az ottani igen kalandos (néha trillerbe illő) események. Akkor még nem tudtam, de elkezdődött egy igen erős tisztulási folyamat, aminek ezek az események csak a kezdetei voltak. Szépen sorban jött a többi dolog, banki tartozásom a fejem felett lebegett, a külföldi munka egyre távolabbinak tűnt, itthon nem találtam munkát, barátaimmal megszakítottam a kapcslatot, Apám egyre betegebb lett, a segítséget elutasította, egyre tehetetlenebbnek éreztem magam, ami ingerlékennyé, és feszültté tett. Ekkor már éreztem, hogy ez tisztulás lesz, de ilyen helyzet kellős közepén ezt nehéz elfogadni, tudatosítani. A meditáció sem ment igazán, így maradt a mantrázás, ez is több volt, mint a semmi. Ami valahol bíztatott, a Buddha egyik alapvető tanítása, hogy minden, ami összetett, egyszer elmúlik. Csak ki kellett várnom. Fájdalmas volt.

Aztán kezdtek megjelenni jelek, egészen aprók, amik arra utaltak, hogy talán jobbra fordulnak a körülmények. Újra beszéltem, találkoztam barátaimmal, és ugyanott folytatódott a kapcsolat, ahol abbamaradt. Mintha nem történtek volna súrlódások. Ennek hatására elhatároztam, hogy bemegyek a pécsi centrumba, megmutatom magam, hogy élek, nem tüntem el a térben. De nem így történt ez sem.

Öcsém talált munkát, és április elején ki is jelentkezett a munkanélküli központból. Ennek ellenére mégis kapott április végén tőluk levelet (szerencsémre), hogy menjen el állásügyben tájékoztatóra. Sógornőm meg szólt nekem, hogy menjek el, ha érdekel. Hm. Annyit tudtam, hogy Dunavarsány, Bptől 20 km, szállást adnak, havi 3xi utazást támogatnak, +12eFt étkezési hozzájárulás. Mit veszíthetek alapon elmentem a tájékoztatóra, ahol kiderült, hogy nem csak tájékoztató, hanem tesztírás, siker esetén gyors interjú (állás), és ha vállalom, akkor még vasárnap utazás fel Bp-re (mindez volt április 30. péntek), hétfőn orvosi vizsgálat, szerződésaláírás, és keddtől oktatás. Gyorsan döntöttem, elvállaltam, elvégre mit veszíthettem volna? Mint kiderült, semmit, csak nyertem. És ami még kiderült, az az volt, hogy életemnek egy hosszú, 11 és fél éves szakasza zárult, egy hosszú fejezetnek lett vége. Bár lehet, hogy inkább kötet volt, mint fejezet.

A jelenlegi helyzet a következő. Elvégeztem az oktatást, olyan helyre kerültem, ami tetszik, élvezem a munkát, érdekel, mindazok a tények, körülmények ellenére, amik új munkámat övezik. Mocskos meló, nagyon, munka végére tiszta kosz vagyok. Emellett nagyon melegben dolgozok, általában 30 C körüli hőmérsékletben, de ez nyári hőségben még lehet magasabb is, tehát a folyamatos izzadás is megvan, meló végére büdös is vagyok, nem kicsit. Fizikai igénybevétel is ott van, műszakonként több száz kilót kell megmozgatni, összességében, nagy a pörgés, oda kell figyelni, szóval komoly nagyon. Folyamatosan erős kívánságokat teszek annak érdekében, hogy erre a munkára jelenleg nagy szükségem van, és a tapasztalatok azt mutatják, hogy a kívánságok teljesülnek. Múltkoriban, 2 hete 70-80 embert küldtek el a cégtől, sok csoporttársamat is, de én maradtam, bár így a nehéz munkakörülmények mellett. Nem gond. Van munkám, tudom fizetni az adósságaimat. Nem győzök hálálkodni, köszönetet mondani a buddháknak, és bódhiszattváknak.

Amint tudtam, felkerestem a pesti centrumot, ami a Huszár utcában van. Hatalmas, elképesztő, és csodálatos. És a légkör, a hangulat, ami ott uralkodik. Voltak bennem kételyek, de mind eltűnt, amikor elkezdtem beszélgetni emberekkel, találkoztam régi ismerősökkel, és vannak új barátok is. Amikor tehetem, megyek gyakorolni, mert ez az egyik legfontosabb dolog az életemben. Olyan motivációm, van, amit korábban nem tapasztaltam. Az odaadás a tanítóim felé is erősödött, mindazok ellenére, hogy volt egy 3/4 éves mélyrepülésem. Tudom, hogy helyesen döntöttem, amikor menedéket vettem, amikor elvégeztem a phovát, és tudom, hogy ezen az úton kell továbbra is haladnom. A tapasztalataim azok, amik ebben megerősítenek, folyamatosan.

Korábban próbáltam a belső szemléletemet változtatni, a változást belső szinten elérni. A cél jó volt, de megvalósítani nem tudtam, túl sok volt a zavaró körülmény. Most törént egy teljes környezetváltás, ami nem szüntette meg a zavaró tényezőket, csak kellő távolságba kerültem tőlük ahhoz, hogy ne lihegjenek folyton az arcomba. Így tudok velük dolgozni, változtatni. Esetemben ahhoz, hogy a változás belső szinten elkezdődjön, végbemenjen, szükség volt a külső változáshoz is. Nem menekülés volt ez, hanem a helyzet felismerése, felmértem, hogy ha itthon maradok, akkor milyen lehetőségeim maradnak, mihe tudok kezdeni. Ezért inkább vállaltam ezt a változást, még ha ismeretlen is, idegen. Nem félek, mert nincs mitől. Mostanra beérett az, amit Olétól, és Karmapától kaptam. Nincs félelem, megszűnt, ami aradt, az a bizalom a térben, a tanítóimban, és önmagamban. Nem tudom, kifejezni, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban, de örülök, hogy az események így alakultak.

Hogy mi lesz később, azt még nem tudom, de igyekszek megtartani látásmódomat, hozzáállásomat a dolgokhoz, és azt a félelemnélküliséget, amit egy ideje tapasztalok. Egy biztos, a közeljövőben nem tertvezem, hogy visszaköltözök Baranyába, nincs itt munka, kevés a lehetőség, és sok a zavaró tényező (sokat kell még dolgoznom a tudatommal). Maradok Pesten, egyelőre tetszik, élvezem a helyzetet, a körülményeket. Ha tehetem, gyakorlom az egyéni gyakorlataimat, építem az új életemet, és próbálok a hobbimnak is időt szentelni, fotózok. Persze tudom, hogy lesznek nehézségek, de állok elébük, kihívásként, és tisztulásként tekintek rájuk.

Van még valami. Próbálok tényleg új életet kezdeni. Mindent, ami felesleges, azt itthonhagytam, beledobáltam egy nagy zsákba, azt összekötöztem, és bezártam egy nagy ládába a padláson, és lakattal zártam le. Ezek nem kellenek, csak teher lenne a továbbiakban. Régi becenevemmel is így vagyok, azt is itthagytam, mert csak egy címke, amit nem akarok tovább hordani. Túl sok megszokás kötődik hozzá, minden szinten. Ezeket el akarom hagyni. Így Kacaj itt maradt Baranyában, Pécsen, és mostanában nem is hívnak így. Ő az ego azon részét képviseli, ami visszatartott sok mindentől, bár nagyon sok kellemes emlékem kötődik ahhoz az időszakhoz, amikor ezen a néven futottam. És persze megannyi kellemetlen is. De ez az időszak véget ért, és most egy új fejezet kezdetén állok.

Sárkány ...

Új hobbit találtam magamnak. Sárkányt fogok eregetni. Lehet, hogy építeni is.

Már régóta akartam ezzel foglalkozni, aztán valahogy pénteken jött az ötlet, hogy neten körülnézni témában. Sikerült is rögtön rendelnem egyet, remélem jövő héten már meg is jön. Persze nézelődtem tovább, és találtam tervet, könnyen, olcsón kivitelezhető. Kell hozzá 1 db szemeteszsák, 1 db hurkapálca (nekem nem volt előszőr, ezért 4 db saslik-pálcát használtam), meg zsinór. Kb 10-20 perc alatt meg is lehet csinálni. Majd nekiállok keresni neten további terveket, és lehet, hogy megpróbálom összerakni őket. Ez olyan hobbi, ami tetszik, am bejön. Szerencsére megfelelő eregető-helyet is találtam ...

Tavasz ...

Végre Tavasz van, elmúlt a Tél. Ezt meg is "ünnepeltem"ma, ástam a kertben. Nem a kedvenc tevékenységem, de azért nem volt rossz mozogni. Élveztem a napsütést a jó időt, és őrültem annak, hogy rövidnadrágot kellett húznom.

Délután voltam sétálni kicsit. Fényképezgettem, próbáltam makrózni, majd meglátom, hogy mit sikerült összehoznom. Utána még sikerült egy kicsit meditálnom is, kb. 15 percet. Semmi különöset, egyszerűen csak a légzésemre összpontosítottam, és hagytam, hogy a gondolatok csak jöjjenek-menjenek. Jó volt, jól esett. Több időt kell szánnom rá.

...

Múlt hét szeredán Apám rosszul lett. Annyira, hogy teljesen lesápadt, verte a víz, remegett. Valami gyomorprobléma. Ki is hívtuk ügyelet, megnézte, mondott valamit, meg hogy másnap irány a házidoktor. Mivel Apám le volt gyengülve, én mentem le az orvosunkhoz, elmondtam neki tünetek, mire rögtön közölte, irány a kórház, rendel betegszállító, de azért eljön hozzánk, megvizsgál Apámat. Persze nem változtatott a döntésén, Apám még aznap bekerült 400ágyasba. 1 hétig volt bent, ma engedték haza, sorsolásos játékon nyert egy csomó vizsgálatot, hogy kiderítsék, mi is a baja. A lényeg az, hogy sokkal nyugodtabb vagyok, mint az elmúlt 1 hét alatt, mert valahol rosszabbra számítottam, bár az is igaz, hogy jobban bíztam a szerencsésebb kimenetelben.

Igen, aggódtam, bár sokkal nyugodtabb voltam, mint azt vártam. Vagy fene se tudja. Nem tudtam, hogy mire számítsak, mit várjak. Ezért inkább próbáltam nem gondolni semmire ezzel kapcsolatban, több-kevesebb sikerrel. Nem akartam teret adni a félelmeimnek, hogy ez az érzés töltse ki a napjaimat. Hogy mennyire sikerült? Nem tudom. Lehetett volna rosszabb is. Így is elég feszült voltam. De most megnyugodtam. Igazából már tegnap, valamelyest.

Most abban bízok, hogy Apám valamennyire észhez tért, megijedt annyira, hogy jobban odafigyel magára. Kapott gyógyszereket, és diétát is előírtak neki. Be kell tartania, a saját érdekében. Mindenesetre jobban van, jobban néz ki, még ha le is van gyengülve az 1 hetes koplalástól ...

Avatar ...

Nemrég megnéztem Cameron új filmjét. Korábban nem nagyon figyeltem oda rá, csak éppenhogy. Annyit tudtam róla, hogy nagy költségvetésű, sziper-hiper-mega--giga technológiával készült, tele speciális látványelemekkel, effektekkel, hatalmas idegen kék lényekkel, stb. Hallottam pár olyan véleményt is, hogy a látvány mellett a történet kevésbé érvényesül. Én meg elhittem.

Nos, a látvány tényleg lélegzetelállító, csodálatos, a késítők megalkottak egy eddig sosem látott világot, ami tényleg elképesztő vizuális élményt nyújtott. Erről többet nem is akarok szólni. Ami a lényeg, hogy át kellett értékelnem a filmet. Komolyan mondom, a történet tetszett, bár a film egy bizonyos pontja után valahogy tudtam, hogy mi fog történni, illetve hogyan. Most vagy ennyire átlátszó volt a történet, vagy pedig ennyire jól működött az intuícióm. Fene se tuddja, de ez annyira most nem is lényeg.

A film közben többször szégyeltem magam azért, amiért ember vagyok. Tökéletesen bemutatta az emberi természet sötétebbik oldalát, amit persze a történelem már számatalaszor bizonyított. A kegyetlenséget, a kapzsiságot, a könyörtelenséget, és a "másságtól" való félelmet nagyon jól szemléltette ez a film. Mármint ezek emberi részét. A tudatlanságot láttam visszatükröződni. Amit nem értesz meg, vagy amitől félsz, azt pusztítsd el! Amit nem tudsz megszerezni szép szóval, azt vedd el erővel. Sőt, inkább erővel, így időt nyersz, és nem kell felesleges lépéseket tenni. Ehh. Tetszett az őslakók életfilozófiája, vallása. Együtt éltek a Bolygóval, a Természettel.

Mindent összevetve tetszett a film, vizuálisan is, a történet is, és a mondanivalója is igazi mélységeket tartalmazott. Mondhatom azt, hogy megérintett.

Temetésen ...

Nemrég, kb. 2ésfél hete meghalt Nagynéném Apósa. Szegény már régóta beteg volt, annak idején bányában dolgozott, szilikózist kapott, az vágott oda a tüdejének. Ma volt a temetése. Anyámmal mentünk, ketten, mi képviseltük a Családot, részünkről.

A temetés előtt volt mise, és a temetés során is a pap búcsúztatta. Sajnos nem mondhatom azt, hogy szép temetést kapott. Mármint a paptól. Hogy miért? Mise alatt többször vakarózott, egyszer pedig hatalmasat ásított. Beszélni nem tudott rendesen, voltak részek, amit alig lehetett érteni. Unta az egészet, és nem is leplezte. Folyamatosan a gyászoló családot figyelte, illetve a többi résztvevőt, hogy ki mit csinál. Ez nem csak nekem tűnt fel, Anyám megjegyezte, hogy őt konkrétan megnézte. Engem is. Persze ehhez hozzátartozik, hogy Anyám nem gyakorolja a vallást, én meg ugye a Buddha tanításait követem, ezek szerint próbálok élni (a Kereszténység túl ellentmondásos nekem, tele van paradoxonokkal, de erről inkább majd később). A misebort úgy hajtotta föl, mint Apám a fröccsöt szokta. Ami még nem tetszett, és kimondottan ellenszenves volt, az az, hogy folyamatosan azt hajtogatta, hogy "bűnös lélek", "bocsásd meg vétkeit", "könyörülj meg vétkein", stb. Ezt Nagynéném is nehezményezte, konkrétan fel is háborodott rajta, mert Apósa igen békés, szelíd, halkszavú, és jóindulatú ember volt, soha senkihez nem volt egy rossz szava, senkinek nem ártott. Akkor miért volt bűnös? Hogy működik ez? Ezek alapján azt mondom, hogy Ő egy igazi bódhiszattva volt (csak nem tudott róla), betegségével is szembenézett bátran, és elfogadta az elkerülhetetlent. Bízok benne, hogy következő élete jobb lesz, mert érdemes rá.

A temetés során a pap folytatta a "műsort, én már ott nem is nagyon figyeltem rá, csak Anyám hívta fel a figyelmemet arra, hogy a hozzátartozók felsorolásánál a búcsúbeszéd közben a következőt mondta: "Felesége, Fia, Lánya, Menye, ..." A durva az egészben az, hogy nincsen lánya, csak egy fia van. Hogy lehet egy pap ennyire figyelmetlen? Így figyel a Nyájára? Így szolgálja az Urat? Nem is beszélve arról, hogy a 7 fő bűn közül ő a falánkság vétkébe esett. (Ez csak a kontraszt kiemelésére van, engem nem érdekel, hogy mit művel a testével.) Neki példát kellene mutatnia, és támogatást, deszerintem ő erre képtelen. Az ilyen papok miatt (is) veszít a presztízséből a Katolikus egyház. Szerintem.

Mind Anyám, és Nagynéném is azt mondta, hogy ezek után biztos, hogy Ők nem akarnak ilyen szertartást, egyházi temetést, ha majd eljön az idejük. Már most kijelentették, hogy hamvasztást kérnek, és hamvaikat szétszóratják a Szélben. Mindenféle különös ceremónia nélkül. Ez a legszebb, amit eddig hallottam. Buddhistaként még inkább támogatom ezt, mert így tényleg visszatérnekmajd a Térbe. Anyám azt mondta, hogy így majd ha fúj a szél, akkor mindig eszünkbe jut majd. Ez tényleg szép gondolat.

Mindenesetre én a mise előtt a templomben meditáltam Avalókitesvérán, az Együttérzés bódhiszattváján, a mise alatt meg folyamatosan mantráztam. Abban a helyzetben ez volt a legtöbb, amit tehettem. Jövő héten le kell mennem a Centrumba (amúgy is ideje van már), és segíteni kell neki egy Phovával. Megérdemli. Ha már megkaptam az Átadást, akkor segítenem kell azokon, akiken tudok, hiszen megfogadtam tavaly nyáron Karmapa előtt.

Az egész ottlét alatt együttéreztem Nagynénémmel, Annyósával, a Férjével, Unokatestvéreimmel, megérintett a fájdalmuk, veszteségük, mégis volt egy pillanat, egy esemény, amikor ez mélyen belémmarkolt, amikor tökéletesen átéreztem a veszteség érzését. Zsófi húgom a temetés után kifakadt, akkor jött elő az összes fájdalma, amit eddig visszatartott, elfojtott. Egész addig erősen tartotta magát, de akkor elengedte magát, teret adott a fájdalmának. Nem tudtam mit tenni, csak nyeltem könnyeimet, és tudtam, hogy semmit sem tudok mondani, amivel fájdalmát enyhítem. Tudom, hogy mit érzett, mert nekem is át kellett már élnem ezt, mégsem tudtam semmit se tenni, mondani, csak átéreztem veszteségét. Ezt csak az idő tudja majd megoldani, enyhíteni, és az emlékek. Amit én tehetek, az csak a Phova. De ez mégis sok, szinte a legtöbb, amit tehetek. Csak ezzel nem tudom enyhíteni az ittmaradtak a fájdalmát, a szenvedését ...

Határok ...

Milyen határokat kell átlépnünk ahhoz, hogy oda jussunk, ahova akarunk? Hogy elérjük céljainkat? Hol vannak ezek a határok? Mekkora a visszatartó ereje ezeknek a határoknak? És egyáltalán. Léteznek ezek a határok valójában?

Na bumm!

Most megkaptam. Itt az eredménye annak, hogy az elmúlt hónapokban még azzal se foglalkoztam, amivel tudtam volna. Felhívtam az egyik irodát, akik Hollandiába közvetítenek munkaerőt. Végre megtettem. Igen. Aztán mikor a vonal másik oldalán beleszóltak a telefonba, rögtön tudtam, hogy szarban vagyok. Az illető enyhén tört magyarsággal szólt hozzám, nyelvtudásomat firtatta, mert hogy az szükséges, majd feltett egy kérdést angolul. Nagyjából értettem, hogy mit kérdezett, de angolul nem tudtam rá válaszolni, mert egyrészt leblokkoltam, másrészt enyhe pánik, amit nagyrészt leküzdöttem, de beégtem, ez a lényeg. Pedig lett volna időm tanulni, gyakorolni angolul. Most állhatok neki, hogy összekapjam magam.

Alapvetően az a probléma, hogy beszélni nem nagyon tudok. Nem volt az utóbbi pár évben lehetőségem arra, hogy beszéljem a nyelvet. Amit olvasok, azt megértem, amit mondanak, annak a nagyrészét is, ha nem is az egészet, de a beszéddel gondom van. Most neki kell állnom tanulni, gyakorolni, minnél többet, szabadidőmben. Csak így van esélyem, csak így tudom kihasználni az elém kerülő lehetőségeket. Mert ki akarok menni. És ki is fogok.

Kínos kérdések ...

Mi van akkor, ha az ember fia ráébred arra, hogy barátai már inkább visszafogják, visszatartják, mint hogy segítenének neki? Ha a baráti kapcsolatok láncként nehezednek az ember vállára, amik cipelése rengeteg energiát emésztenek fel? Kínos érzés, tény. Beismerni talán még kínosabb. A baráti társaság sajnos egy idő után behatárolja az embert, bizonyos viselkedésmintákat kényszerít ki, egyfajta "címkével" bélyegez meg, amit szinte lehetetlen levakarni. Sablonosság. Ezt érzem mostanában, illetve ezekre a gondolatokra, érzésekre ma ébredtem rá, ma ismertem fel. Sajnos legjobb barátaim (azok, akikkel még tartottam a kapcsolatot a "régiek" közül) már inkább visszatartanak, visszafognak, leláncolnak, és nem engednek fejlődni. De mindezek ellenére továbbra is a barátaimnak tartom őket.

És éppen ez miatt nem akarok velük menni külföldre. Mert én hiába üríteném ki hátizsákom, amit magammal vinnék, ők a sajátjukban magukkal hoznának sokmindent abból, amit én magam mögött akarok hagyni. Mert bármit is tennék, az ő szemükben ugyanaz az ember lennék, akit már hosszú évek óta ismernek, és ugyanúgy viszonyulnának hozzám, mint eddig. Én így nem tudok változni, fejlődni. A múlt továbbra is követne, kísértene, és magába zárna. Ezért kell teljesen önállóan, függetlenül elindulnom, mindent magam mögött hagyva, üres hátizsákkal indulva a Világba. Ahogy az egyszeri Vándor Királyfi, aki csak a legszükségesebb dolgait vitte magával, hogy szerencsét próbáljon.

Kicsit kínos érzések kavarognak bennem, de ez el fog múlni, mert megkönnyebbülést hoz. Már jó ideje forognak bennem ezek a gondolatok, érzések, csak eddig nem voltam hajlandó felismerni őket, szembenézni velük. Talán fájt az igazság? Lehet, sőt, több mint valószínű. Nem mertem vállalni a felelősséget gondolataimért, érzéseimért, és ez komoly vívódást okozott nekem. Most, hogy ezt felismertem, és elfogadtam, majd jobb lesz, jobbnak kell lennie.

Van még egy másik dolog, amin szintén hónapok óta rágódok, gyötrődök, azt majd máskor, később fogom kifejteni. Ez is sok egyszerre ...

Délibáb ...

Az érzékelés elég csalóka dolog. Nem azt látjuk, ami VAN, hanem azt, amit szeretnénk látni. Belemagyarázunk dolgokat mindenbe, elhisszük, hogy az a valóság. Aztán amikor lehull a fátyol, ami elhomályosította érzékelésünket, ott álunk pöszén, és csak nézünk bután, értetlenül. A lehetőség igazából soha nem is létezett. Még jó, hogy időben megtudtam az igazságot ...

Nikotinelvonás, újra ...

Most már nagyjából másfél hete nem gyújtottam rá. Kb. 2 hete elfogyott az uccsó szál cigim, utána Apám dohány-készletéből elszívtam pár szálat, de aztán az is elmaradt. Mindez persze azért, mert nincs pénzem rá.

Eleinte nem is hiányzott, csak 1 hét után kezdtem el érezni az elvonási tüneteket, bár viszonylag jól kezelem eddig. Néha érzem a késztetést, hogy rá kellene gyújtani, de el is múlik. Arra nem tudom még rávenni magam, hogy Apám dohányából csináljak magamnak egyet. És nem is fogom. Az nem ízlik. Nem mintha a többi jobb lenne, ugyanolyan büdös mind, csak van amelyik jobban. Kevesebbet is köhögök a nélkülözés óta.

És újfent azon gondolkodok, hogy abba kellene hagyni. Mert minek is? Sok pénzbe kerül. Köhögök tőle. Büdös tőle utána a szám. A ruhám is az lesz. Nem is egészséges. Közben eszembe jutott, hogy mi is Öcsém oka arra, hogy semminemű füstöt nem "élvez", nem enged a szervezetébe. Egyik Nagypapám a dohányzásnak köszönhetően távozott el 23 éve, és ez rá nagy hatással volt. Igaza is van. És megfontolandó is egyben. Ezt szem előtt kell tartanom, ha legközelebb eszembe jut, hogy rágyújtsak. Ez talán egy jó érv, hogy miért hagyjam abba ...

Kétségek, és bizonyosság ...

Valamikor tavaly közepén megkérdeztem egy idősebb koleganőt, hogy elmúlnak-e valaha a kétségek? A válasz az volt, amire számítottam. Nem. Akkor mégis, hogyan kell cselekedni? Honnan tudhatom, jó-e, amit teszek, és azzal nem ártok másoknak? Hogyan lehet megbizonyosodni arról, hogy helyesen döntök, a jó irányba haladok? Ezek olyan kérdések, amik régóta foglalkoztatnak, és nem találtam rá kielégítő válaszokat. Mégis, ami a legelfogadhatóbb, talán legközelebb van az igazsághoz, az az, hogy bíznom kell önmagamban, és annak helyességében, amit teszek. Tudnom kell, hogy milyen következményekkel járnak tetteim, cselekedeteim, azok milyen hatással lehetnek környezetemre, és rám, és mindeközben nem foglalkozni a kétségekkel, és félelmekkel. Nem tudom, hogy ez-e a helyes válasz, de úgy érzem, hogy ez áll a legközelebb hozzá.

Farwell ...

... from Picasa. Az a helyzet, hogy találtam egy képmegosztó site-ot, ami valahogy jobban bejövős, mint a Gugli-féle képmegosztó (nem vagyok teljesen megelégedve vele). Dizájnosabb, átláthatóbb. Nekem. El is kezdtem töltögetni képeket felfele, kellőképpen megválogatva, hogy miket is rakok fel. Oda tényleg csak olyan képeket akarok felrakni, amiket érdemesnek tartok rá, ami jó, minőségileg, és tartalmilag is. Persze egy kis kozmetikázás előtte mindenképpen kell, de ez manapság már alap. Mindegy, nem ez a lényeg. Folytatom a tesztelést.

Ja, és az új galéria!

Winter over ...

Esik. És végre nem a hó. És ez is valami. Persze van még, bár vizes, latyakos. Olvad, és hömpölyög. Az úton. Máshol tócsákba gyűlik. És meleg is van. Ez már a tavasz előszele, ígérete. Valahogy a kedvem, hangulatom is jobb valamivel. Ideje van már ennek nagyon. A tél már nem szeretős, kinőttem belőle. Hamarosan talán már zöldelnek a zöldelendők is ...

Ez is egy lehetőség ...

Márciusban megyek álláslehetőséget nézni. Nem, még nem küffőd, itthon. Ideiglenesen, ha összejön. Dunaújváros Hancook. Mert valami kell. De még mindig külhon a terv.

Akku ...

Tegnap feltettem töltőre a fényképezőm aksijait, direkt azért, hogy tudjak képeket csinálni. Kutyusomról, Padlizsánról, az ébredező Természetről, miegymásról. Erre ma csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy bezony elvesztették működőképességüket, létük az enyészeté letté. Tönkrementek. Most még abban bízok, hogy van 2 másik, de ez a remény is csak halovány, nem hiszem, hogy túl sok szikra van bennük. Kell vennem újabbat, nincs mese ...

Áttörés?

Ma ebéd után leültem meditálni. És végre sikerült végigcsinálnom, rendesen, ahogy kell. Ilyen már régóta nem volt. De most sikerült. Ez jó. Jó érzés volt. Az elmúlt időkben, amikor nekikezdtem, mindig elakadtam az elején. Annál a pontnál, hogy lecsendesíteni a tudatomat. Olyannyira elakadtam, hogy le se tudtam nyugtatni, csendesíteni a tudatomat.

Ebéd után leültem, és nekikezdtem. Ment a lecsendesítés. A 4 alapgondolat is simán végigment. A felépítő szakasz is simán végigment, pedig közben Apám kicsit mászkált, de az se zavart meg. Mantra-szakaszban persze volt némi elkalandozás, néha a tudatom máshova figyelt, de általában sikerült az összpontosítást visszafordítani a Buddha-formára. A lezárással meg abszolút nem volt gond. Körülbelül 20-30 percet tudtam meditálni, ami az korábbi próbálkozásokhoz képest nagy előrelépés. Ezután törekedni fogok arra, hogy ennyit legalább gyakoroljak minden nap. Ideje van már nagyon ...

Mostanában ...

... fejben blogolok. Ott jegyzetelem le postjaimat. Igaz, hogy így senki sem látja, olvassa, de talán jobb is egy kicsit. Ami mostanában ebben a csontgolyóban kavarog, azt inkább nem ostom meg, egyelőre. Bár lehet, hogy ideje lenne, mégis. De legalább 1-2 dolog kezd letisztulni, kikristályosodni.

Gyakorolnom kellene a megbocsátást. Magammal szemben, mármint. Bűntudatom van, a megtett, de leginkább meg nem tett dolgok miatt. Kimondott, és ki nem mondott szavak miatt. Miben kell mérni egy élet hasznosságát, jelentőségét? Tudom, hogy nem tettem meg mindent, amit tehettem volna, de van, ami még nem késő.

Vihar közeleg, tudtam már jó előre, mégis csak most kezdek csak cselekedni. Csak időben tegyem meg, amit tennem kell, nehogy késő legyen ...

Fucking Winter!

Na, most aztán már télleg tele van az összes tököm ezzel a kiba téllel! Egyik nap ködös, nyirkos, aztán kellemes napsütés 6-10 C-vel, majd másnap esik az eső, majd megen nyirkos, majd havazik, másnap megen meleg van ... Tudja ezt valaki követni, mert én nem. Ez még engem is megvisel, pedig viszonylag egészséges vagyok, amennyire én tudom. Határozottan nem kedvelem a telet. Kinőttem belőle. Meg ez nem is igazi tél. Azt jobban elfogadnám, ha egyszer leesne a hó, aztán február közepéig-végéig megmaradna. De nem, ez nem így van. Akkor inkább el kellene költözni valami melegebb országba. Vagy jöjjön a globális felmelegedés ...

Kieg.1.: persze most is esik.

Céltalanul ...

Lassan kezd kitisztulni előttem az, hogy problémáim gyökere miben rejlik. Céltalanul sodródok, mióta otthagytam a Céget. Nem találtam magamnak olyan dolgot, ami igazán felkelti az érdeklődésemet, ami lekötne, ami valami lendületet adna életemnek, létezésemnek.

Igazából már felmondásom előtt is céltalanul tengődtem, csak a jól megszokott, berögzült rutin, napi gyakorlat volt az, ami miatt bementem dolgozni, és végeztem a munkámat. Azért, hogy ne unatkozzak. És persze a társaság miatt. Az emberek, akik körülvettek, amikor bent voltam, dolgoztam. Volt pár kolega, akikkel el tudtam beszélgetni, akik megértettek valamelyest. Akik nem csak egy fura különcöt láttak bennem. Meghallgattak, és el lehetett velük beszélgetni. Aztán ezt is elvették tőlem, az utolsó 2 hónapban. Azóta csak sodródok, céltalanul.

Nem tudom, hogy mit kellene tennem. Csak vagyok, stagnálok, és nem mozdulok. Nincs semmi, ami előre mozdítana, ami felrázna. Semmi. Pedig kellene, csak még nem találtam meg. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, és hogy mit is akarok tenni, csinálni, mivel akarok foglalkozni. Hogy valami értelmet találjak a létezésemnek, életemnek. Vágyaim vannak, csak nem tudom, hogy miként valósíthatom meg őket.

Várok, csak még azt nem tudom, hogy mire? Egy Jelre? Egy Megmentőre? Nem, nem hiszem. Inkább arra, hogy felébredjek, magamhoz térjek ...

Zavar az Erőben, újra ...

Az egyik legnehezebb dolog számomra az, hogy tudatosítsam magamban, hogy mindenkinek Buddha-természete van, csak még nem tudják. Nehéz akkor, amikor az ember egyik legjobb barátjára késsel támadnak. Nehéz akkor, amikor az embernek ezzel a személlyel még együtt is kell dolgoznia. Nem egyszerű, pedig nem is most volt, hanem már hónapokkal ezelőtt. De nehezen tudok túllépni rajta. Talán azért, mert van némi bűntudatom, hogy nem tettem meg mindent, hogy ez ne történjen meg. Pedig megtettem. Olyat is, amit magamért nem tettem volna meg. Mindezt önzetlenül, nem várva viszonzást. És most tépelődök, rágódok dolgokon, amik történtek, régen, és nem rég, és amiket gondolok, érzek, zavarodottságot okoznak. Van bennem harag, düh, sértettség, és zavar. Miért? Miért van az, hogy az emberek általában abba rugnak bele, akibe nem kellene? Az egésznek nincs értelme ...

Wish ...

Van egy idézet, amit nem tudok pontosan most megfogalmazni, de változásról/változtatásról, türelemről, és bölcsességről van benne szó, illetve ezek összefüggéséről. Most ezt szeretném én is valahogy, de nem igen látok rá lehetőséget, hogy bármi is fog történni, ami pozitívan fog érinteni. Bár elvonulnának a viharfellegek ...

Unalom ...

Amúgy meg neki kell állnom valamivel lefoglalnom magam, mert az, hogy naphosszat filmeket nézek, játszok, netezek, lazulok, az nem megoldás, nem állapot. Meg kellene tanulnom valamit. Meg kell tanulnom valamit! De mit? Asszem megnézem, hogy milyen lehetőségeim vannak web-dizájn, fotózás, fotóeditálás terén, és kigyúrom magam valamennyire. De valamit tennem kell.

Jobsearching ...

Nekiállok/tam munkát keresni, mert ez így nem állapot. Nem várok senkire, hogy mit akar, mit fog lépni. Nem fogom senki nyavajgását hallgatni, nem fogom senki sérült lelkivilágát ápolgatni, nekem is megvannak a gondjaim, és azokat elsősorban megoldanom, nem másokét. Azok majd jöhetnek akkor, ha már kevesebb a problémám, és ténylegesen tudok segíteni.

Jelenleg az egyetlen személy, akinek hajlandó vagyok segíteni munkakeresésben külföldre, az az Öcsém, bár ő inkább Írországba menne, míg én még továbbra is Hollandiát preferálom, de más megoldások is érdekelnek. De menni akarok mindenképpen, itt nem jó. És teszek is végre valamit ennek érdekében. Gyorsan át kell néznem az önéletajzomatm és javítani, majd regisztrálok mindenhol, ahol csak lehet. Nem fogok arra várni, hogy majd mások is lépnek, mozdulnak valamit, mert az eddigiek szerint ha erre várok, akkor várhatok életem végéig. Önállóan kell cselekednem, a magam útját kell járnom.

Ja, ma láttam, hogy Hollandiában műszaki területre van munkalehetőség, márpedig az én profilom igencsak ezzel passzol. Persze minden lehetőség érdekel, de lehet, hogy így jobbak a lehetőségeim, esélyeim. Ha normális fizetést kapok a munkámért, akkor simán, minden gond nélkül dolgozok újra a szakmámban.

Menni akarok, minél gyorsabban, el innen, messzire. Hm. Így kicsit olyan, mintha menekülni akarok, és talán valamelyest még igaz is. De csak ez az út áll előttem, ami járható, a többi vég nélküli zsákutca ...

H.N.Y!

Amúgy BUÉK! Asszem még időben vagyok :)

Meglepetés ...

Ma reggel Anyám már reggel bement Pécs, elsősorban TV-t venni, és még Szilveszterre vásárolni ezt-azt. Aztán mikor jött haza, akkor láttam, hogy van valami nála. Valami szőrcsomó, szőrkupac. Hazafelé beugrottak a Misina Menhelyre, és onnan hozott egy 2 hónapos puli-keveréket. Szegény még kicsi, biztos szokatlan neki az új hely, de sokkal jobb helye van, mint ahol eddig volt. Sajnos most van egy kis hasmenése, de ez majd elmúlik. A lényeg az, hogy megen van a háznál kutya, ráadásul ez még tanítható, lehet szoktatni. És nem "örökölt", ahogy előző kutyánk, Koppány. Ja, az új kutyus neve Padlizsán (nem rajtam múlott, tiltakoztam is, de leszavaztak).

Happy Xmass!

Valahogy nem igazán érzem át a Karácsony hangulatát, szellemét. Kicsit sem. Ez most gáz? Örültem, jól érzem magam, de valahogy nem az, amit ilyenkorra megszoktam. Ez van.

600.

Azért persze vannak pozitív képek is, amiket érdemes szem előtt tartani, követni, példaként tekinteni rá. És ez bíztató, és felemelő is egyben. Ettől mindig mosolyogni kezdek. Bár távol vagyok attól, ahol lenni szeretnék, vagy ahol lenni szerettem volna, mindez nem számít, mert igazából nincsenek távolságok. Jelenleg ez van, de majd elmúlik, változik, mint minden. Minden.

Hogyan?

Habár különc vagyok, folyamatosan emlékeztetnem kell magamat arra, hogy attól még ugyanolyan gyarló vagyok, mint minden ember. Folyamatosan befolyásol a környezetem, a körülöttem történő események, a hangulataim, szavak, gondolatok, cselekedetek, emberek, akikkel kapcsolatba kerülök. Ezt jó tudni, és észben tartani. Kár, hogy szokásom megfeledkezni róla. Persze utólag mindig bölcsebb az ember fia. Jó lenne mindig tanulni a hibákból, és nem utólag, hanem előre, hogy kevesebb legyen a tévedés. De ... Nem tudom.

Most még lemegy ez a pár nap az évből, aztán kezdődik egy új. Naptárilag. És mi fog változni az új év eljövetelével? Nem tudom. Van, ami nem, sajnos. Bele is gebedhetek, nem lesz eredménye, pozitív. És ez az, ami kicsit (?) elkeserít, a tehetetlenség érzésével tölt el.

Valahogy fel kell ébrednem ebből a dermedtségből, ebből a fásultságból, ami rám telepedett. Jelenlegi helyzetem nem kellemes, és ráadásul unalmas is. Csak elfáradtam. Nem fizikailag. Nem érzelmileg. Nem idegileg. Nem tudom, hogyan. Csak úgy. Mit tegyek ellene, és hogyan? Valahogy az az érzésem van, hogy bár pár kérdésre megkaptam a válaszokat, még olyanokra is, amiket fel se tettem, eszembe se jutott, nem jutottam igazából előrébb, mert a válaszok csak új kérdéseket szültek, és többen vannak, mint előtte. Lehet, hogy inkább szarnom kellene rájuk magasról, és élni, csak úgy, szabadon? Hm?

Téli örömködés ...

Ha már tél van, és igazi tél, mert van hav is, ki is kell használni. Észrevettem, hogy Öcsémék viszik Unokahúgomat szánkózni, így csatlakoztam hozzájuk. A környéken nem van igazán jó, alkalmas hely szánkózásra. Ami fent van Mecsekben, Zengőn, veszélyes. Ami a városban, az se, mert utca, autók közlekednek arra. Így az egyetlen hely, ahol lehet, az a temető. De amúgy semmi gond nincs vele. Csúsztam is párat, élveztem nagyon. Jó volt. Holnap meg lehet, hogy Öcsémmel felnézünk a Hegyre, kicsit túrázni. Nem sokat, csak kicsit ...

R.I.P. ...

A múlt héten maghalt a kutyánk, Koppány. Csak úgy. Előző nap még semmi baja nem volt, másnap meg már csak feküdt. Nem mozdult, nem lélegzett, és nem csinált semmit. Elment, eltávozott. Következő életében talán jobb lesz majd neki ...

Nekem jutott a lehetőség, hogy nyugvóhelyét előkészítsem. Öcsémék udvarában, a diófa alatt ástam egy gödröt, oda helyeztük el. Még éppen időben, mert most a hó miatt nehezebb lenne.

Ő már nem fázik ...

Kellemetlen érzések ...

Valahogy elegem van. Nem mindenből, csak bizonyos dolgokból. Leginkább abból, hogy már elegem van az "Ügyeletes MegoldóEmber" szerepköréből. Elegem van abból, hogy mindenki tőlem vár megoldást. Na jó, nem mindenki, de elég sokan. Ráadásul ezt nem is én vállaltam, egyszerűen csak rámosztotta az általános, aktuális helyzet. Én meg szokásomhoz híven próbálok megfelelni az elvárásoknak. Csak már elegem van. Miért nem lehet egyszer azt, hogy nem csinálok semmit?

Volt egy terv. A kivitelezése valahogy nehezen akart elindúlni, döcögösen. Aztán feltűnt valami. Mintha arra várna a project többi résztvevője, hogy megoldjak. Megint. Mintha nélkülem nem enne a dolog. Vagy mi. Kíváncsi lettem, és belefogam egy vizsgálatba. Összeültünk, és kerestünk(tem), méleket írtunk(tam), aztán jött a várakozás. Aztán megent kerestem, és levelet írtam. És ennyi volt a lépések eredménye. Persze most várni kell, mert a lehetőségek korlátozottak, talán majd február vége, március eleje.

De máshol is hasonló a helyzet, megoldásokat várnak tőlem, csak most egyszerűen nem akarom ezt. Fáradt vagyok, kicsit belefásultam ebbe a szerepbe. Miért? Mert ezt csináltam 11 évig, munkámból kifolyólag, és valahogy most nem van kedvem hozzá. Mert nincs hozzá erőm. Mert elegem van abból, hogy velem szemben mindig vannak elvárások, de nekem nem lehetnek elvárásaim. Nem mintha lennének nagyon. Abból is elegem van, hogy másoknak lehetnek problémái, és én legyek olyan jó buddhista, hogy meghallgassam ezeket (konkrétan elhangott egyik barátom szájából), de ha nekem van gondom, azt meg se kell hallgatni. Jobb sértődni, duzzogni, ítélkezni, és állást foglalni, nem konkrétan elmondani, hogy mi bántja az embert (persze tudom), és inkább mindenki elmehetne a búsba, viszlát! (Ez meg ma volt konkrétan.)

Nincs kedvem semmihez alapvetően, le vagyok hangolva, semmi sem jó jelenleg. Jelenleg, mert ez is változni fog, csak ki kell várni, és ha van vlami lehetőség, azonnal lecsapni rá. Csak utálok várni, és a semmittevés is eléggé kiborít. Unatkozok.

De az is ott van, hogy itthon, Magyarországon nem van kedvem semmihez se. Elég volt belőle. Akármerre nézek, csak "romokat", és "kísérteteket" látok, minden csak emlékeztet. Mennem kell, szökni, máshol élni. Ha kell, akkor kimegyek akár egyedül is, korábbi terveimmel ellentétben. A Triumvirátusból nem én vagyok az, aki kijelentette, hogy egyedül fél nekivágni. Nem én vagyok az se, aki azt hajtogatta folyamatosan, hogy mert menjünk együtt, mert úgy a jobb, és akkor közöskassza, meg miegymás (mindezt úgy, hogy demokratikus elveket hangoztat, meg hogy legyen majd szavazás, de ugyanakkor főnökösködik, ráadásul a legcsóróbb). Én nem akarok senkire semmit se ráerőltetni alapvetően. Nem akarom megtervezni mások életét, amikor a sajátomat sem tudom. Nem akarok nagy terveket, mert amikor terveztem, az mindig balul sült el. Szeretnék nyugalmat. Megint. Mert fáradt vagyok, feszült, ingerült, nyugtalan. Csak annyira, hogy meditálni se meditálok, mert lképtelen vagyok rá. Nem tudom lecsendesíteni, lenyugtatni a tudatomat. És ez probléma. Ez a probléma. Az egyik.

Most várom, hogy körülöttem elüljön, lecsendesedjen a vihar, de csak azt érzem, hogy a tombolása közeleg ...

Return ...

Újra van netem! Már legalább 1 hete megvan, de csak most értem ide. Hm. Lesz mit írnom, eltelt lassan 3 hónap a legutolsó bejegyzés óta, és az idő alatt sok minden történt. Persze ez is csak nézőpont kérdése. De mindegy, megen itt, postolhatok, ami eszembe jut. Vagy nem ...

Munkaszerűség ...

A minkanélküliség első napjait könnyen vettem, tetszett. Aztán kezdtem megunni. A semmittevést. Unalmas, és fárasztó, ráadásul nem tereli el a gondolataimat a hülye gondolatokról. Szerencsére csütörtökön elkezdtem egy ismerősnél dolgozni. Vagy segíteni neki. Költözteti a raktárkészletét egyik helyről a másikra. Nem egyszerű. Van rá 1 hét. Hehe. Erre most mit mondjak? Csak ne rajtam akarják számon kérni, ha nem lesz kész időben. Én csinálom, amit mondanak, a legjobb tudásom szerint. Ha mondják. Ha nem mondják, akkor mit csináljak? Ami jelenleg ott van, az most mind szállításra, pakolásra vár. És az eddigi munkatársak nagyrészének a szája jobban jár, mint a keze. Duma sok, hogyan kellene csinálni, az megy, szájalás ezerrel, munka meg fele ennek. És akkor még nekem emlegeti fel ismerősöm, hogy hamarabb eljöttünk. Nem én voltam a sofőr, és nem én döntöttem úgy, hogy lépjünk. Ráadásul idegileg, szellemileg jobban lehúz ez a tevékenység. Van ott egy ember, aki totálisan kész van, érzelmileg egy negatív csomópont. Annyira szenved, hogy az már szinte fizikailag tapintható. És nem lehet rajta segíteni, nem tudok, lehetetlenség. Ami viszont probléma, hogy szívja el az energiámat. Annyira el van keseredve, hogy ez engem teljesen kiszipolyoz. Én ilyennel még nem találkoztam. És beszél, és én hallgatom, majd megszakad a szívem azon, hogy látom szenvedését, tébolyát, hallgatom az álmait (mert elmesélte), hallgatom célzásait a háborús múltjáról, és a bányában töltött évek. És egyszerűen lemeríti az energiáimat, lehúzza teljesen. Nem csoda, hogy a nap végére teljesen készen voltam. De kell a pénz, és valamennyit fogok is kapni ezért, és ezért a jövő héten még elmegyek segíteni. Keddtől péntekig. Aztán ...

Kiköltözés ...

Ez a pillanat is eljött. Eltöltöttem utolsó éjszakámat ebben az albérletben, összepakoltam cuccaim nagyrészét, már csak apróságok vannak vissza. Aztán szólok haveromnak, és kicuccolás Pécsváradra. Szép volt, jó is, szerettem itt lakni, de most már ebből is elég volt. Igazából már Pécsből is elég volt. Most már menni akarok, el innen, messzire. Még 1 hét, és utazunk.

Asszem még eszek, iszok egy kávét is, mindent átnézek, ne maradjon itt semmi se. Könyvek, ruhák, ez-az. Szinte minden össze van pakolva. Az életem egy kupacban. Hm. Most én is egy kupacban vagyok. Egy kupac Én. Egy rakás Valami. Ami készül arra, hogy továbblépjen. Mindenen. Most éppen Pécsen, a költözésen. Persze, mintha el lehetne itt szakadni is bármitől. Majd utólag levonom a tanulságokat, megnézem, hogy mit tanultam, miből. Volt miből. De most lassan megyek ...

Nikotinéhség ...

Persze a dohányzásról se most fogok leszokni. Cigim nincs, elfogyott, de rágyújtanék. Ráadásul most ment föl az ára. Nem van ez így jól. Le kéne szokni. Tudom, hogy ezt mondtam már idén is többször, volt próbálkozásom is rá, legalább 2x, de most rágyújtanék. Asszem, ennek az lesz a vége, hogy lemegyek cigit vásárolni ...

Pénzügyi mérleg ...

Amúgy tök jó, hogy a pénteki utalás után számlámat ellenőrizve találtam rajta 55eHUF-t. Hm. Gyorsan kifizettem (volt)kolegám felé tarozásomat, Anyámnak is a korábbit, M. haverom felé is rendeztem saramat, majd még kifizettem a lakbért (10e elmaradás, és fél hónap díja 16e). Ja, kifizettem a Provis hitelem aktuális részét is (igen, tudom, hiba volt, de most már késő). Így most van 5020 Ft-om, ennyi a vagyonom, ami rendelkezésemre áll. 15-ig még kapok pénzt, addigra elszámolják az augusztus végi TP-t, és a szeptemberi fizetésemet (2 nap, biztos milliók lesznek). Valahol jó is az, hogy még nem kaptam meg az egészet. Így nem tudom elkölteni, lesz miből kiutazni (benzinköltség), és tudok kaját is venni almaszedésre (önellátóak leszünk), talán még pénzt is tudok kivinni. No, nem sokat, nem tudom, hogy mire számítsak. Mindegy, majd meglátom. Megoldom ...

Szeptember, ősz ...

Még csak alig kezdődött el az ősz, máris érezhető, hogy megérkezett. Mintha tényleg lenne valami határ, vagy elválasztás az évszakok között. A nappalok egyértelműen rövidebbek, az esték is már kicsit hűvösebbek, a Napnak sincs olyan ereje, mint 1-2 hete, és lehet, hogy már nem lesz elég takarónak egy lepedő. Az ég színe is más, nem olyan vakító. Ez viszont biztos, mert a szemem érzékeny az erős fényre, és gond nélkül tudok felnézni. Mármint napszemüveg nélkül. De akkor is észrevehető az évszakváltás. Sőt, hamarost elkezdenek színesedni a bokrok, fák, növényzet. Ilyenkor kell menni kirándulni, barangolni a természetben, fényképezővel felszerelkezve. De mire érdemes lesz elindulni a Mecsekbe, addigra Dél-Tirolban szedem az almát. Sebaj, fényképezni ott is lehet ...

Vallomás ...

Hogy én mekkora marha vagyok! Épületes, emeletes, cirkuszban kellene mutogatni, mint ritka fajt. Komolyan mondom, hogy most hülyének érzem magam. Hát normális az ilyen? No mindegy most már. Azt hiszem ...

Felmondtam!

TP után szerdán mentem előszőr dolgozni, nagyon bíztam benne, hogy valamit megtudok, esetleg ki is raknak. Egész nap nem csináltam semmit, csak ültem, beszélgettem. És vártam, reménykedtem. Addigra az elküldések már elkezdődtek, hétfő óta tartott. Délután felreppent a hír, hogy hibakeresőt nem fognak elküldeni. Kezdtem kicsit ideges lenni. Aztán jött a tájékoztatás, hogy hibakeresőket tényleg nem küldenek el most, mert kell a munkához, sőt, kölcsön leszünk adva másik termékvonalnak. Mintha gyomorszájon ütöttek volna, olyan érzés volt. De azért még nem adtam fel, gondoltam, hogy majd másnap beszélek a termelési igazgatóval. Este nem volt kedvem még hazajönni, ezért találkoztam pár barátommal, ami heveny sörözésbe torkollott. Na jó, 2 sört ittam meg.

Másnap reggel munkába menet már minden bajom volt, félúton már összeszorult a gyomrom, ideges voltam. Miután beértem, közölték a "jó hírt", már ezen a héten kölcsön vagyunk adva, jövő héttől másik termékvonalhoz tartozunk. Kész voltam teljesen, eldurrant az agyam, pánik. Az új helyen semmit nem tudtak mondani, vártuk leendő főnökünket, hátha ő majd többet tud. Tőle megint azt a megerősítést kaptam, hogy hibakeresőt nem fognak kirugni, ez után közöltem azt, hogy akkor felmondok. Mivel még mindig a régi termékvonalhoz tartozta, mentem az ottani főnökhöz, elmondtam mit szeretnék, de tőle is csak jött, hogy nem fognak elküldeni. Azért, mert a cégnél a hibakereső kincs. Hah! Így egyetlen út maradt előttem. Felmondtam. Nem lett túlbonyolítva, a kérelmet megírtam, alá lett írva, majd Munkaügy. Csak kisebb probléma adódott, a már kivett szabadságaim időarányosan nem passzoltak, ezért "este 6ig még le kellett dolgoznom a napot". Ez annyit jelentett, hogy egész nap nem csináltam semmit, csak beszélgettem kolegákkal. Mint az elmúlt 2 hónapban. De ahogy telt az idő, úgy lettem egyre nyugodtabb, a hangulatom is egyre emelkedetebb lett, és tűnt el a feszültség.

Volt pár kolega, akik nem értették, hogy miért mondtam fel, és miért nem vártam meg, amíg engem is kiraknak, végkielégítéssel. Kérdeztem tőlük, hogy meddig várjak? Mire? És megéri-e?

Nem. Nekem nem. Eleve, már le van rendezve a külföldi meló, 2 hét múlva megyek Olaszországba almát szedni. Sokkal jobb lesz. Másrészt meg ők nem tudják, hogy hogy éreztem már magam az elmúlt egy hónapban. Nekem ez már kín volt, nem tudtam tőle normálisan gondolkodni, és be is fordultam kicsit.

Onnantól kezdve, hogy kiléptem a kapun, megkönyebbültem, megnyugodtam, jó kedvem lett. Közben néztem a többieket, és sajnáltam őket. De tovább kell lépni. Pár kolegától elbúcsúztam, majd elindultam. Találkoztam egy haverommal, majd elugrottam Öcsém munkahelyére, beszélgettem vele, meg egy ismerőssel, hogy mit léptem meg. Ismerős helyeselte döntéseimet, a felmondást, s külföldi munkát is. Később még felmentem a Szabadság-szoborhoz, onnan néztem a várost, a fényeket, és közben felszabadultnak, megkönyebbültnek éreztem magam. Véget ért egy hatalmas fejezet az életemben, és most kezdődik egy új. Idő után elkezdtem hazasétálni, végig a Magaslatin. A Rókus dombon is megálltam, egy darabig néztem TeliHoldat, majd elfeküdtem a domboldalban, és heverésztem, élveztem a helyzetet. Az első szabad estémet, amikor nem kellett arra gondolnom, hogy mikor megyek legközelebb. Hazaérkezés után beszéltem még egyik haverommal, majd lefeküdtem aludni.

Most még annyi van hátra, hogy be kell mennem, és aláírni a papírokat, leadni dolgaimat, és tényleg végleg kilépek a Cég kapuján. El is kezdek készülődni, hamarosan indulnom kell ...