2010. szeptember 27., hétfő

Múlandóság ...

Nézem, hogy mennyi idő meltelt legutóbbi bejegyzésem óta, és mennyi minden történt azóta. Sajnos nem éppen örömteli események történtek. Lehetőségem adódott arra, hogy megtapasztaljam a múlandóságot, és szembe kellett néznem betegséggel, halállal. Július elején Apámnál daganatot diagnosztizáltak a torkában, méghozzá a rosszabbik fajtából, rákosból. Nagyon gyorsan történtek az események, szinte föl se foghattuk, dolgozhattuk, hogy mi is történik, és minden változott, szinte egyik napról a másikra. Amint kórházba került, hazautaztam. A kórházban a látvány, ami fogadott, szinte gyomron vágott. Csövek, gépek ... Nehéz volt megbírkózni a látvánnyal elsőre. De erőt kellett vennem magamon, még ha oly nehéz is volt. Beszélgettem Apámmal, nevetgéltünk, már amennyire lehetett, és amennyire tudtunk. Sajnos mindannyian tudtuk, hogy ennek csak egy végkimenetele lehet. Másnap még bementem, meglátogattam, beszélgettünk, majd elköszöntem, elbúcsúztam tőle. Akkor láttam utoljára, bár úgy köszöntem el, hogy "Még találkozunk ..." . Egy héttel később, július 19-én, 1 hét szenvedés után eltávozott egy időre a szamszárából.
És habár fizikálisan nem is, de még egyszer, utoljára találkoztam vele, mikor elvégeztük Becskén a Phovát neki, Láma Ole-val. Lehet, hogy hülye dolog, lehet, hogy csak bemesélem magamnak, de éreztem a jelenlétét akkor. És ez valahol megnyugtató. Azóta, habár a hiányát érzem, de nem a gyászt nem. Nincs olyan nap, hogy eszembe ne jutna. Hálás vagyok neki, hogy Ő volt az Apám, hogy akkora szabadságot adott nekünk (Öcsémnek, és nekem), ami lehetővé tette, hogy a Dharma felé forduljak. Hogy szabad, független gondolkodást tanulhattam, kritikus szemléletmódot, és azt, hogy álljak ki önmagamamért. Felelősségvállalást. Mindent, ami miatt jelenleg az vagyok, aki, és ami. És ez hatalmas ajándék. Éppen ezért megadtam neki azt a legnagyobb ajándékot, amit adhattam neki utoljára, a Phovát. Szerencsésebb, jobb újjászületést, szenvedésnélküli életet, és hasznos cselekedeteket kívántam neki, hogy váljon minden lény javára.
Augusztus 14-én vettünk tőle búcsút, szűk családi körben emlékeztünk meg életéről, személyéről, a körülményekhez képest nem szomorkodva, inkább a vidámabb, mókásabb eseményekre visszaemlékezve. Hamvait, kívánságának megfelelően a Zengőn szórtuk szét a szélben, hogy mindenhova eljusson ...
Azért azt meg kell említenem, hogy mindezen események csak megerősítettek abbéli döntésemben, hogy lehetőleg minnél többet gyakoroljak, meditáljak, még ha ez nem is lehetséges mindig. Mert a cél a megvilágosodás minden lény javára ...

Nincsenek megjegyzések: