Tegnap összefutottam még az uránvárosi időkből egykori lakótársammal, akit kényszerből kellett elviselnem. Tegnap is ő vett észre engem, nem én őt, utóbbi esetben el is kerültem volna. De nem ez történt. Egyszer csak valaki rámköszön, és a kisgyerek az. Nagy vidáman próbált velem beszélgetni, én meg tartózkodó, távolságtartó válaszokat adtam. Aztán nagynehezen kapcsolt, vagy csak nem akart messzire kerülni az ismerőseitől, elköszönt, és lelépett. Köszönöm az Égieknek! Nem tudom, mit képzel, talán azt, hogy én örültem annak, hogy a lakótársam volt? Elég rosszul hiszi, ha így gondolja. Nekem ő csak nyűg volt, és kellemetlenség, amit nem is én vállaltam, csak örököltem. Sajnos. Mindegy, most már vége, és szerencsére hamarost az esély, hogy összefutok vele, tovább csökken. Elmegy Pestre szerződéses katonának. Ő dolga, de talán bakának még jó lesz. Mert másra alkalmatla, max. még a bűnözés. Fene se tudja, de igazából nem is érdekel. Nem más, mint egy árnyék a múltból. Egy kellemetlen árnyék ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése