Dolgozok. Azaz úgy teszek, mintha. Pedig nem is. És miközben imitálok, bámulok ki a fejemből, a semmibe meredve, egy távoli pontra, ami jelenleg csak az én fejemben létezik. Egy olyan pont, ami időben és térben messze van tőlem, valahol a múlt homályában. De ez a pont, létezésének helye valós, csak a dolgok, események, amik hozzá köthetőek, már elmúltak. Emlékké váltak. Bár őszintén megvallva ezek az emlékek nem teljesen tiszták, kicsit zavarosak, hullámzóak, kavargóak. Igazából nem is az emlékek a fontosak, vagy a tisztaságuk, hanem az érzések, amik hozzájuk köthetőek, kapcsolhatóak. Valamit meg se tudok fogalmazni, túl összetett ahhoz, hogy szavakban vissza tudjam adni a lényegét, valóját, jelentését.
Érzések, érzékelés, tapasztalás. Az 5 érzék, plusz az emberi elme hatalma, néha érdekes dolgokat produkál. Látok valamit, aminek ott se kellene lenni, és a következő pillanatban télleg nincs ot semmi. Nem látom, de érzem továbbra is. Úgy érzem, valaki jön mögöttem, és mégse. Hosszú métereken üres az utca, járda, út. De az érzés megmarad. Vagy. Szinesztézia. Érzek egy illatot, és látom a színét. Egy hang, dallam lágyságát tapintom a bőrömmel. Vagy látni, ahogy a zene vonul, áramlik, folyik a levegőben. Mily csodás dolgo ezek. Ha az ember kitartó, türelmes, és tudja, hogy mire kell figyelni, sok mindent tapasztalhat. Megismerni az élettelennek hitt dolgok titkait. Látni, ahogy az épületek életre kelnek, mozognak. Ahogy a házak nyújtozkodnak, árnyalatnyit megváltoztatják helyzetüket. Oly sok dolog van a világon, ami csodás, és lenyügöző, de mi, emberek nem veszünk róla tudomást, ne látjuk, mert vakok vagyunk. Pedig csak annyi lenne az egész, hogy kinyitjuk a szemünket ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése