I am not a Bank!

24 órán belül megint 2 részeg alkoholista gondolta úgy, hogy majd én fogom anyagilag támogatni önpusztító szokásaikat. Pedig nincs is kiírva rám, hogy "Bank". Az meg főleg, hogy "Segélyszervezet". 

Rainy afternoon ...

Végre egyszer időben, akkor végzek a melóval, amikor terveztem, erre esik az eső. Pedig akartam kicsit csavarogni, fotózni, de így újratervezés a következő lépés ... 

Tervezet ...

Kicsivel több mint egy éve költöztem a jelenlegi albérletembe. Nagyjából azóta tudom, hogy a közelemben van a Dumaszínház. És még 1xsem voltam ott. Nem mintha lett volna rá lehetőség. Az első pár hónapban eszembe se jutott volna, aztán meg anyagi nehézségek, meg a kórság volt, ami közbejött. De most, hogy lassan minden a helyére kerül, rendeződnek a dolgaim, megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy el fogok menni egy előadásra a közeljövőben. Talán még ezen a héten. Miért ne? Mindig is szerettem a stand up-ot. Most már csak ki kell választanom a megfelelő napot, műsort ... 

Napi Coelho ...

A napokban láttam egy nagyon jó gondolatsort, ami annyira megfogott, hogy azóta is fejemben motoszkál. Íme:

"Dolgozz úgy, mintha nem lenne szükséged pénzre,

Szeress úgy, mintha sose bántanának, 

Táncolj úgy, mintha senki sem látna ..." 

Memory shard ...

Tegnap este zuhanyzás közben egy érdekes emlék jutott eszembe 2ésfél évvel ezelőttről. Állásinterjún voltam, leendő/volt főnökömmel beszélgettem. Egyszer csak féltette az az Állásinterjún egyik leglehetetlenebb kérdését. Hogyan látom magam 5 év múlva? Akkor erre azt feleltem, hogy érdekel a polc-programozás, robotika. Ami teljes mértékben igaz mind a mai napig. De ahhoz képest, hogy a következő hétről sem volt fogalmam, nem hogy arról, mi lesz 5 (jelenleg 2ésfél) év múlva, elég jól bele találtam. Mert ugye jelenleg robotvezérléssel, betanítással foglalkozok. Többek között.

Megint lottóznom kéne, lehet ... 

Saturday ...

A mai szombatom messze a legaktívabb, és legproduktívabb szombatom jó ideje. Lehetőség nyílt a túlórára, és éltem is vele. Pedig ez nem jellemző rám. De az elmúlt fél évben feléltem minden tartalékomat, sőt, adósságot is sikerült létrehoznom - már elmúlt -, és jól jön egy kis plusz pénz. És az is ott van, hogy haladni akartam a munkámmal. Kicsit máshogy alakult, mint ahogy azt szerettem volna, de tulajdonképpen csak a befejező lépések vannak vissza. Szkennelés, címkézés, ellenőrzések, archiválás, és átadás. Utána meg jöhet a következő gépem beállítása.

Szóval a mai produktív nap után - még főztem is itthon - most jön a jól megérdemelt pihenés, Elder Scrolls Online streamelve. 

Népsziget - Kabin ...

Még valamikor tavaly nyáron kezdtem el ismerkedni a Népszigetre. Szinte azonnal bele szerettem, tetszett a hangulat, amit áraszt, a természetközelisége, a Duna illata, az egykori daru-gyár, és még sorolhatnám. Asszem kedden jöttem ki meló után, vettem egy sört, és kiültem a Duna-partra. Alapvetően nem csináltam semmit, csak chilleztem, hallgattam a zenét, néha fotózgattam, lazultam. Ennek hatására most megint itt vagyok. Kiélvezem a kellemes időjárást, amíg lehet. Indián Nyár. Szeretem. Simán el tudnám viselni, ha egész évben ilyen lenne az idő. A Kabin még jövő hét végéig van nyitva, aztán vége a szezonnak. Addig még le akarok jönni ide párszor, bár tulajdonképpen utána is tudok jönni, csak nem lesz nyitva vendéglátó egység. Sebaj.

A lényeg az, hogy megint jól érzem magam, nem úgy, mint az elmúlt pár héten. 

Under the Apocalypse ...

 Ez az év minden szempontból érdekes. Minden hátránya ellenére mondom ezt, és ki is fogom fejteni, hogy miért gondolom így.

Még valamikor tavaly év végén fogalmazódott meg bennem, hogy ha az anyagi helyzetemben nem történik változás, akkor én magam fogok változtatni. A körülményeken. Ez alatt azt értettem konkrétan, hogy munkahely váltás. Nem igazán tetszett, hogy hónapról hónapra éltem, éppen hogy csak túlélve az aktuális hónapot, kicentizve az oltolsó napokat fizetés előtt. Ebben még az is benne volt, hogy akár elmenni külföldre, és ott kezdeni új életet. Aztán elkezdődött 2020, és vele együtt egy lavina-szerű hatás is. De nézzük sorban, hogy mi is történt.

Januárban egészségügyi problémák jelentkeztek: vérnyomás, és pulzus, nyugalmi állapootban is. Utólag visszatekintve nem pánikoltam be, de azért bennem volt a félsz, hogy mi a fasz van? Mi lesz? Elkezdtem utána nézni, hogy mit lehet tenni ez ellen, milyen ételeket érdemes fogyasztani, milyen étrendet kell követni. Elkezdtem kivizsgálni az okokat is. Nem volt nehéz, hamar kiderültek a gyökér okok: túlsúly (94 kg), kevés mozgás, és nem megfeleő étrend. Akkor kezdtem el azt a szokást felvenni, hogy hazafelé munkából gyalogoltam. Ez kb. 40-50 percet vett igénybe, és nem esett nehezemre, határozottan jól esett, sőt, nagyon hamar rászoktam. Annak ellenére, hogy január volt, és a klíma nem éppen a legkellemesebb. Mindenesetre volt értelme, és eredménye, a változtatásoknak köszönhetően a vérnyomásom helyreállt.

Mindeközben szépen lassan elkezdtek érkezni a hírek a kezdődő kórságról is. Volt egy olyan érzésem, hogy ez nem marad lokális, a vesztegzár ellenére ki fog törni Kínából, és elterjed mindenfelé. Mint kiderült, a megérzésem helytálló volt. Figyeltem a híreket, az embereket, próbáltam a lehető legobjektívebben vizsgálni, figyelni, hogy mi is alakul a szemünk előtt. Próbáltam kitalálni, hogy mi fog történni. Volt amiben igazam lett, és volt, amiben nem. Igazából lényegtelen.

Februárban a fentebb említett eü problémáim miatt azért elmentem orvoshoz, túl az akkori enyhe ijedtségen. A Dokinéni elküldött laborba, majd az eredmények után vasat írt fel, hogy azt szedjek, mert abból hiányom van. Meg béta blokkolót a magas pulzus miatt. Úgy volt, hogy amikor elfogy a vas, elmegyek megint laborba, május körül. Na, ebből nem lett semmi, az ismert események miatt.

Márciusban aztán kis hazánkat is elérte a kórság, jöttek a korlátozások, karantén, és persze a pánikszerű felvásárlások. Liszt, cukor, tészta, konzervek, és a legfontosabb, szarpapír. Hihetetlen, hogy az emberek mire képesek, ha úgy érzik, hogy jön az Apokalipszis, a Világvége. Én direkt nem kezdtem tartalékokat felhalmozni, elvégre azt ígérték az üzletek, és a Nagyok is, hogy nem lesz hiány semmiből. Persze lett, a pánikvásárlási hullámnak köszönhetően. Munkahelyemet is elérte a pandémia-hangulat, utolsó héten 1 hétig voltam otthon szabadságon. Nem én akkartam, de munka is evés volt, mondjuk nem a kórság miatt, de ez lényegtelen. Az a szekér már korábban elindult a lejtőn.

Április 2-án kaptam a hírt, ami nem lepett meg, és tulajdonképpen számoltam a lehetőséggel. Megkaptam felmondásom. Úgy egyeztünk meg a volt főnökömmel, hogy a felmondási idő teljen le, és akkor jó lesz mindenkinek. A munkavégzés alól persze fel voltam mentve. Tulajdonképpen még valamennyire örültem is a kialakult helyzetnek, hiszen így kényszerhelyzetbe kerültem, munkát kellett keresnem. Élve a lehetőséggel, az első 2 hetet pihenéssel töltötte, csináltam a semmit, filmnézés, játék. A karantén negatív harásait sok sétával próbáltam ellensúlyozni, illetve néha csaltam egy kicsit, séta közben "eltévedtem" és összefutottam, találkoztam szintén "eltévedt" ismerőseimmel, barátaimmal. Ennek persze az lett a hátránya, hogy megint több alkoholt fogyasztottam. Ehh. De ettől eltekintve azért időm nagy részét egyedül töltöttem, magányosan. Kezdett rám telepedni az elveszettség érzése. A hiábavalóság, a haszontalanság, és a tehetetlenség súlya folyamatosan rám nehezedett.

Április 2. felében elkezdtem munkát keresni, határozottan úgy éreztem, hogy elég volt a pihenésből, ráadásul tartalékaim is elkezdtek vészesen kiürülni. Nem mintha olyan sok lett volna. A 2012-es munkanélküliségemhez képest sokkal jobb volt a helyzet, akkor fél év álláskeresés után tudtam bekerülni a KFC-hez. Az is érdekes tapasztalat volt, de az egy másik történet. Az első interjú, ahova behívtak - Knorr-Bremse - sikeres volt, és örültem, hogy végre van munkám. Közben elkezdtek a korábban beadott pályázatokról is visszaérkezni a visszajelzések. Egy rakás interjún voltam májusban, online, telefonon, és személyesen is. Meg is lepődtem, hogy milyen keresett személy vagyok, a tapasztalataimnak köszönhetően. Tulajdonképpen már dolgoztam a Knorr-Bremsenél, amikor mindez történt. Vicces volt munka előtt, vagy éppen után (2 műszakos munkarend) interjúra menni, mindezt persze úgy, hogy ne derüljön ki.Végül is volt munkám, szóval veszteni valóm nem igazán volt.

A sok interjú közül egy volt lényeges. Elmentem egy céghez, ahol négyen fogadtak, ültek velem szembe. A helyzet ellenére nem voltam feszült, és ideges, sőt, határozottan felszabadult, és nyugodt voltam. Életem legkellemesebb állásinterjúja volt, annak ellenére, hogy 1 órán keresztül beszéltem magamról, a tapasztalataimról, mik voltak a korábbi váltások okai, stb. Ezután vallatóim meséltek a cégről, a munkáról, a cég jövőképéről. Még a munkaterületet is bemutatták, így a második rész kicsivel tovább tartott, mint 1 óra. Amúgy a cég profilja digitális, elektromikroszkópok gyártása a nemzetközi piacra. Végezetül közölték, hogy lenne egy második kör is, amikor megnéznék, hogy mire vagyok képes, egy próbanap. Beleegyeztem. Úgy váltunk el, hogy határozottan éreztem, tudtam, hogy ennél a cégnél akarok dolgozni, sőt, ez lesz a következő munkahelyem.

Persze az élet továbbra is zajlott, minden nap bementem a K-B-hez, folytattam ottani munkám, betanulásom. Amihez tulajdonképpen egyre kevesebb kedvem volt. Úgy éreztem, hogy a feladathoz, munkához túlképzett vagyok. 2 hét után már tudtam, hogy ez nekem nem elegendő, nem köt le eléggé. Azt a munkát tulajdonképpen egy herélt majom is megcsinálta volna. De tényleg! Egy herélt majom (Trópusi vihar után szabadon).

A próbanap érdekes volt, kaptam némi infót, hogy mit is kell csinálnom abban a pár órában, majd bizonyítani, hogy engem akarnak felvenni. Persze folyamatosan szkenneltem a környezetem, a kollégák hangulatát, mit csinálnak, stb. 4 óra telt el így, és az érzés csak egyre erősödött a jövőképemet illetően. A "vizsgám" után még váltottam pár szót a HR-es toborzóval, ekkor került előszőr szóba a bérigény, a juttatások, és egyebek. Ez volt az a pont, ahol szinte biztosra vettem, hogy nyertem. Innentől kezdve csak várnom kellett a megerősítő válaszra, ami következő héten meg is érkezett. Végül 5 hét után felmondtam a Knorr-Bremsenél, és azt kell, hogy mndjam, nem bántam meg.

Hogy milyen az új munkahely? Meg akarom tartani, mert elegem van abból, hogy 1-3 évente váltok valamilyen oknál fogva. És nem csak ez miatt akarok itt maradni. Végre jó a fizetés, a juttatások. A munkaidő is teljesen jó. A kollégák segítőkészek, jó fejek, elfogadtak, befogadtak, tényleg érzem, hogy a csapat tagja vagyok. Másrész pedig a munka is fantasztikus. Nem éppen a szakmám, amit tanltam a suliban, de ez nem számít. Egyrészt egy robotot kell betanítanom a nulláról, munkám eredményét folyamatosan látom, tapasztalom. Másrészt optikával is  kell foglalkozni, amit mindig is szerettem, nem véletlen, hogy a fotózás a hobbim. Harmadrészt pedig tényleg minőségi munkadarab kerül ki a kezem alól, ami segít a gyógyászatban, tehát a munkám hasznos, és értékteremtő.

Múlt héten telt le a próbaidőm, aminek a végén részt vettem egy értékelésen. Jelen voltak a főnökeim, a mentorom, és HR-es toborzó. Egyrészt nekem kellett értékelnem mentoromat, a céget, a munkámat, másrészt meg engem is értékeltek. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mint vádlott az ítélet előtt, de tulajdonképpen semmi okom nem volt az aggodalomra, és ezt tudtam is jól. Csak hát a szokások, ugye.

Mindent összevetve tulajdonképpen jól jöttem ki ebből az apokaliptikus helyzetből, ami körülöttünk zajlik. A tavalyi elhatározásom, hogy váltano kell, sikeresen megtörtént, és sokkal jobb helyzetben vagyok, mint korábban bármikor az elmúlt 8 év alatt. A problémás, karanténos időszak negatív következményei lassan véget érnek, és végre nyugodtan tekinthetek előre, a jövőbe. Persze ez sem lesz könnyű, egyszerű. Célokat kell kitűznöm magam elé, és azokat elérni, megvalósítani. Megfontoltan, józanul. Egyrészt. 

Másrészt pedig folytatni tavaly elkezdett törekvésemet arra, hogy megtaláljam párom, partnerem annak a nőnek a személyében, akivel a következő 100 évet leélném. Most, hogy az egyébb akadályok elhárultak, erre akarok összpontosítani. És az egészségesebb életre.

Hülyék mindenhol ...

Egyre sőrőbben fog el az érzés, és sajnos a tapasztalatok is alátámasztják, hogy hülyékkel vagyok körül véve. Tisztelet a kevés kivételnek.  A nagyon kevés kivételnek. Igazából annyi a hülye, hogy egész bolygót megtöltöttek vele. Ja, hogy én is itt lek? Ez igaz, de engem száműztek ide, bűntetésből vagyok csak itt. Ki tudja meddig ...

Napi idézet ...

"Ki kell állnunk az értékein mellett, attól lesznek vvalódiak."

                                                                Deadly Class

CBD ...

Még valamikor az évezred elején kezembe került egy könyv, ami a kannabisz történetét, alkalmazási területeit, lehetőségeit ecsetelte. Elfogult voltam a témával kapcsolatban, illetve vagyok mind a mai napig, kedvezően ítélem meg, sőt igazából szerintem  legalizálni kellene, de most nem ez a téma. A lényeg az, hogy már akkor olvastam a jótékony, egészségre kedvező hatásáról. Azóta is követem a témát, így tudtam meg még évekkel ezelőtt, hogy a kannabiszból készült CBD-olaj legális, hozzá lehet jutni. Ez volt 2018-ban.

Nem rég kapcsolatba kerültem egy céggel, ami CBD-olajat, illetve ezt tartalmazó termékeket árul, forgalmaz. Kb. másfél hete meg is kaptam az első adag olajamat, és el is kezdtem használni, fogyasztani. Nyelv alá cseppegtetve, ahogy azt kell (nyálkahártyán keresztül jobban felszívódik, mint gyomorba kerülve az emésztőrendszer által, bárki bármit is állít ezzel kapcsolatban).

Kíváncsian vártam az eredményeket, hatásokat, de eddig azon kívül, hogy a problémás körmöm a kezemen el kezdett javulni, nem igazán tapasztaltam, bár ez is nagy dolog, mert már lassan fél éve küszködök ezzel. Ma viszont meglepődtem, és bízom benne, hogy amit tapasztaltam, az valós, nem pedig arról van szó, hogy bebeszélem magamnak. Ügyet intéztem, és mivel jó idő van, napszemüveg ilyenkor alap. Dioptriás, persze, mert közel 30 éve kiderült, hogy rövidlátó vagyok. 

Szóval, a lényeg az, hogy amikor kiléptem az irodából, ahol voltam, nem vettem vissza a szemüveget, mert el volt rakva, és mivel még árnyékos helyen voltam, még nem zavart a fény. Viszont azt vettem észre, hogy nem hunyorgok, a feliratok, amik korábban szemüveg nélkül homályos, "szőrös" volt, azt most el tudtam olvasni. A napfény sem zavarta annyira a szemem, mint szokta. Mikor ezt felfedeztem, észleltem, meg is lepődtem, és mivel szkeptikus vagyok, a tapasztalatok embere, és szeretem leellenőrizni, amit észlelek, azonnal tesztelni kezdtem magam. Persze ahogy mondani szokás, egy teszt nem teszt, ezért különböző körülmények között tovább fogom tesztelni a helyzetet, és csak az után fogom levonni a végső következtetéseket. Még az is lehet, hogy tévedtem, bár azt már korábban is olvastam, tudtam, hogy a kannabisz jótékony hatással van a látásra, a szemre, a szemidegekre. Nos, szerintem ez hamarosan kiderül.

További tapasztalatok a témában hamarosan ...

Time ...

Érdekes, hogy az emberek hogy gondolkodnak az időről. Hogy osztják be az idejüket, hogyan hazdálkodnak vele. "Jaj, erre most nincs időm!" "Annyi mindent kell tennem, nincs elég időm." Ehhez képest mindenki folyamatosan a Face-en lóg, post-ol, kommentel, és játszik. De soha nincs elég idejük. Persze lehetne mondani azt, hogy én is ezt teszem. De ez nem teljesen igaz, mert nekem arra van időm, amire fordítok időt. Ha szükséges, akkor megoldom, hogy legyen. Persze ha valamit nem akarok megcsinálni, akkor én is leszarom, vagy csak kötelességből fogom. De időm az mindig lesz. Jelenleg is csak az van ...

I am weird ...

Mindig is szerettem volna normális lenni. Olyan lenni, mint a nagy töbség. Mint a többiek. Meg is próbáltam. Általában nem éreztem jól magam tőle. Amikor ezt akartam, hogy elfogadjanak, és azt csináltam, amit mások. Nem azt, amit gondoltam, hogy kellene, vagy amit szeretnék. Amikor árral szembe mentem. Szembe a sodrással. A saját sodrásommal. Mondhatnám azt is, hogy széllel szembe hugyoztam.
Általában akkor érzem/éreztem jól magam, amikor ezeket a hamis illúziókat, vágyakat elengedtem, és önmagam lehettem, mindenféle játszma, és színjáték nélkül. Szabadon, önmagam. Sokáig érdekes elképzeléseim voltak arról, hogy mi a szabadság, mitől érezném szabadnak magamat. Ahogy ezeket a sorokat írom, jöttem rá, hogy számomra ez jelenti a szabadságot, hogy önmagam lehetek. Hogy nem kell rejtőzködni, színlelni, azt mutatni, amilyennek látni szeretnének.
Általában nem értenek meg. A nagy többség. Hogy mit  miért, és úgy gondolom, ahogy. Nem értik meg, hogy nem feltétlenül egy szempontból vizsgálok meg dolgokat, hanem akár több aspektusát figyelem a dolgoknak. Hogy mi minden juthat eszembe egy teljesen hétköznapi, szokványos dologról. Hány gombot nyom be tudatomban egyetlen dolog, hány gondolatot képes elindítani. Éppen ezért nyílok meg nehezen mások előtt. Bár mostanában azt vettem észre, hogy ismeretlen emberekkel is simán el tudok beszélgetni mindenféle feszengés nélkül. Érdekes témákat kibeszélve, megtárgyalva. Nem tudom, fejlődök, vagy csak a falak omlanak le? Igazából mindegy is.
Nemrég volt egy érdekes játékban részem. Fel lett dobva egy téma, és arról kellett 2 percig (maximum) beszélni. Egész érdekes volt, és akkor, ott, azokban a percekben 100%ig önmagamat adhattam, önmagam lehettem. Jó volt. Főleg, hogy úgy mondhattam el véleményemet az adott témáról, hogy bele merülhettem az érzéseimbe, amik közben elfogtak. Ott magamat mutattam. Nem volt színjáték, nem volt játszma. Ritka pillanat.
Igazából bennem is, ahogy mindenki másban, ott van a prehisztorikus ösztönlény, aki törzshöz tartozik, törzsben él. A mai ember egyszerre lehet akár több törzs tagja is, bár van egy fő törzs, aminek a tagja. Az igény, hogy egy törzs tagja legyek, bennem is ott van. Csak mostanra rájöttem, hogy nem kell minden törzsbe belépni, csak azért, hogy tartozzak az egyikhez. Hogy egy közösség tagja legyek. Szerencsére a magamfajta csodabogarak, különcök azért megtalálják egymást, és kialakítják a saját kis, fucsa közösségüket, törzsüket, ahol pont a különbözőségük az, ami összetartja őket. A különböző szemléletmód, és az, hogy értékelik mindazt a furcsaságot, amit a többség nem ért meg. Ez a kívülállók törzse is lehetne akár. De akárhogy is hívom, a lényeg az, hogy ismét van egy közösség, amiben jól érzem magam. Ahol többnyire önmagam lehetek, vagyok.

Érzések, gondolatok ...

Minél régebb óta vagyok buddhista, annál inkább csalódok a gyakorló közösség tagjaiban. De tényleg. Ez nem most kezdődött, hanem 2-4 éve. Olyan dolgokat tesznek, mondanak. amiket nem hittem volna. Emlékszem, annak idején úgy gondoltam, hogy azok az emberek, akik ezt az utat választották, rendelkeznek valami szellemi töblettel, hogy értelmesebbek, mint a nagy átlag. Most már látom, hogy ez csak egy téves elképzelés volt. A buddhisták is ugyan olyan emberek, mint a nem buddhisták, alapvetően. Ugyan úgy viselkednek, reagálnak, mint mindenki más. Csak van egy maszk, amit a külvilág felé fordulva viselnek, hordanak, mutatva, hogy mennyire mások, tudatosabbak vagyunk a nagy többségnél. Ezt teszem valamennyire én is, pedig figyelek, hogy ne tegyem, de mégis. Bár az is igaz, hogy én legalább nem próbálok szentként viselkedni. Mert nem vagyok az. Egy ember vagyok, aki megpróbál a Buddha tanításai szerint élni, gondolkodni. Amikor nem sikerül, újra kezdem. Egyéni szinten. És, ami még fontos, nem próbálok másokat tanítani, oktatni, mert nem vagyok azon a szinten, hogy ezt tegyem. Ha kérdeznek, persze próbálok válaszolni, tudásomnak megfelelően. De ennyi. Mindenesetre szeretném leszögezni, hogy nem az Úttal, nem a Tanításokkal, és nem is a Tanítóval van problémám. Továbbra is életem legbölcsebb lépésének tekintem azt a pillanatot, amikor Menedéket vettem, amikor buddhista gyakorló lettem. Ezen nem változtat semmi.

Be/felismerés ...

Egy ideje érzem/sejtem/tudom, hogy nekem nem érdemes jegyzetelnem. Az esetek nagy részében - 90% - a jegyzeteimet nem nézem meg, nem használom. Jobban szeretem a szóbeli átadást, amit megjegyzek, az megmarad. Persze néha nem árt jegyzetelni, mert van az a 10%, amikor kellenek a jegyzetek. Még szerencse, hogy felismerem, hogy mit kell jegyzetelni.

Napi idézet ...

"Ez az egy életed van. Hogyan szeretnéd eltölteni? ...Bocsánatért esedezve? Megbánással? Megkérdőjelezve mindent? Utálva önmagad? Diétázva? Olyan emberek után rohanva, akik észre sem vesznek Téged?

Legyél bátor. Higgy önmagadban. Csináld azt, amitől jobban érzed magad. Kockáztass. Ez az egy életed van. Légy büszke önmagadra!"

/ Cara Delevingne /

Írhatnékom van!

Június óta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kéne próbálkoznom az írással. Hogy ezen a téren mire vagyok képes. Vannak ötleteim, hogy mit szeretnék leírni, hogy milyen témában bontogatnám szárnyaimat, csak még nem tudtam a kezdő lépést megtenni.
Igazából több téma is van. Az egyik az sci-fi/fantasy jellegű lenne, egy pár évvel ezelőtt poénból elejtett megjegyzésre épülve. Maga a gondolat számomra elég érdekes, izgalmas, csak nem tudom, hogy hogy tudnám megvalósítani, szavakba önteni, ami a fejemben kavarog ezzel kapcsolatban. Jelenleg képek, gondolatok, és érzések adják a vázát az alapötletnek. Ezt kellene megformálni.
Aztán ott van egy másik tervezet. Még évekkel ezelőtt szokásom volt, hogy munka közben rengeteg időm volt, és ha úgy tartotta kedvem, akkor egy A4-es lapot teleírtam az aktuális érzéseimmel, gondolataimmal. Mindenféle dátumozás nélkül. Ezeket megtartottam, és pár éve meg is találtam őket. Azon gondolkodom, hogy valahogy beszkennelem ezeket az irományokat, és egyenként, szépen sorban nyilvánossá teszem mind. Aztán meglátom mi lesz.
A harmadik tervezet pedig anekdoták sora lenne, megemlékezések életem eseményeiről, mozzanatairól.  De ez a legérzékenyebb téma, hiszen itt az életemről írnék, és nem biztos, hogy ezt igazából akarom. Bár az is igaz, hogy idén a Postás strandon heverészve ezt megtettem, amikor gyerekkorom élményeiről, érzéseiről, illetve amik akkor ezeket előhozták, azokról írtam fészen mindenféle feszélyezettség, és aggályoskodás nélkül. Lehet, hogy mégis belekezdek ebbe.
Mivel közeleg a tél (The Winter is coming!), és ez kicsit behatárol, bekorlátoz, valamivel le kell foglalnom magam, és úgy gondolom, hogy ez remek lehetőség lenne arra, hogy alkotói készségemet, oldalamat felfedezzem, kiterjesszem. Végül is, miért ne?

My new toy ...

Emlékszem, valamikor gyerekkoromban, talán egy Karácsony alkalmával, megkaptam első fényképezőgépemet,  ami  egy Smena-8 volt. Egyszerű fényképező, egy gyerek is tudta kezelni, és tulajdonképpen szerettem. A képek, amiket csináltam vele, még meg is vannak valahol, pár éve láttam egy fiókban őket. Fekete-fehérben nyomtam, mert a színes film az drágább volt. Később, középiskolában szerettem is volna jobban foglalkozni vele, a suliban volt szakkör, vagy valami hasonló, illetve érettségizetteknek volt képzés. Hogy miért nem ezt választottam akkor másodszakmának, érettségi után? Gyakorlati helyet kellett volna találni, és valahogy nem erőlködtem otthon, hogy jelezzem, ez jobban érdekel, mint az elektronika, a rádió-tv szerelés, vagy a háztartásigép javítás. Igazából nem is tudtam, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, hogy mi akarok lenni, csak azt tudtam, hogy nem akarok még katona lenni, és annyira nem érdekel az elektronika. De Anyukám talált gyakorlati helyet egy háztartásigép javító szervízben, így ebbe az irányba haladtam. Mind hamarosan kiderült, feleslegesen. Amúgy meg akkoriban tele voltunk gondokkal, problémákkal. De nem hibáztatok senkit sem azért, hogy így alakultak a dolgok. Lehettem volna határozottabb, elszántabb. Mindegy, lényegtelen, ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni. Most nem ezen akarok merengeni, nem ez a post témája. Elnézést a kitérőért. (intermezzo vége)
Apámnak volt egy Zenit fényképezője, az már jóval komolyabb, mint az én Smenám. Az tükörreflexes volt, orosz (szovjet) gyártmány, de amennyire emlékszem, megbízható, és jó képeket lehetett vele csinálni. Ebből is vannak még valahol, egy fiókban. Sajnos nem emlékszem a típusra, hogy melyik volt pontosan, mire használtam volna, sajnos elromlott a mechanika, mindez a már a korábban említett problémás időszakban. Nem lett megjavíttatva soha. Nem tudom, hogy mi lett a sorsa, 2 költözködés közben el lett feledve. Talán még megvan valahol ...
Nagypapám szintén hobbifotós (is!) volt, mielőtt meghalt, vett egy új gépet. Nem emlékszem, hogy milyen gép volt, pedig használtam egy darabig. De modern volt (a '80-as évekről beszélünk), elemmel működött, elektromos volt, de analóg, kinézetre a mai kompakt gépekre hasonlított. Fekete, műanyag borítás, lekerekített sarkok,  fénymérő, meg még pár, akkoriban modern, az újdonság jegyében tündöklő funkció. Például a keresőben azt láttam, amit az optika "látott". Ez nem egy tükörreflexes gép volt. Csináltam vele képeket Olaszországban, mikor Bibioneba mentünk nyaralni '91-ben. Az volt az első, és egyetlen külföldi, családi nyaralás. Emlékezetes volt, bízom benne, hogy soha nem fogom elfelejteni. Erről bővebben talán majd egy későbbi megemlékezésben fogok írni. Most hirtelen beugrott, hogy talán leszerelés előtt bevittem a laktanyába (nem, ilyet biztos, hogy nem csináltam, hiszen tiltotta a szabályzat!), és az utolsó napokról csináltam pár képet. Csak homályos emlékek vannak erről, mert nem igazán ittunk azokban a napokban. Vizet, mármint. Aztán mikor a szép emlékű Elcoteq jóvoltábol eljutottam Észtországba, majd Finnországba, oda is magammal vittem. Na, ott aztán volt mit fényképezni! Nagyon remélem, hogy azok a képek megvannak, megmaradtak, mert nagyon sajnálnám, ha elvesztek. Ennek utána kell járnom, mihamarabb.
Finnország. Na igen. Ott vettem első "komolyabb" gépemet, egy Nikon FG-20 modellt. Mint később kiderült, ez nem volt a legsikeresebb terméke a Nikonnak, de nekem abszolút megfelet. Sajnos nem használtam annyit mint szerettem volna, egyrészt a 2000-s évek számomra a hedonizmusról szóltak, partyk, bulik, szórakozás, a mának éltem. A pillanatnak. Fiatalság, bohóság. És akkoriban kezdtek megjelenni a digitális gépek is. Egyik régi cimborám a 2000-s évek első felében tett szert egy Nikon D40 DSLR gépre. Nem mondtam ki, de irigykedtem rá. Persze kifele az analóg gépeket éltette, dicsértem, hogy azok jobbak, amit azzal csinál az ember, az az igazi fényképezés. Közben meg majd megevett a rosseb, hogy nekem is kellene egy hasonló. Nem lett. De az FG-20 még megvan!
2007-ben vettem meg az első digitális gépemet, egy Nikon CollpixC6-t, ha jól emlékszem. Ha nem, az se baj. És azonnal rájöttem, hogy miért is jó a digitális technológia! Az eredmény azonnal leellenőrizhető, ha nem tetszik a kép, azonnal csinálok egy másikat. Mit egyet! Rengeteget! Jártam Pécs utcáit, és fényképeztem mindent, ami tetszett, amiben láttam valamit. Pécsváradon is rengeteg képet csinálta, mecseki csavargások, családi képek, próbálkozások, és tanulás, hogy mire vagyok képes. Hogy lássam, van-e szemem hozzá? Mert a gép önmagában nem elég a fényképezéshez, kell hozzá szem, érzék. És idő, rengeteg idő, gyakorlás, hogy meglegyen a tapasztalat.
Aztán amikor felköltöztem Budapestre, ott is folyattam ezt a hobbit, időtöltést, tevékenységet. Szerencsére a digitális képek mind megvannak, egészen pontosan tudom, hogy melyik mappában a gépemen. És hogy hova töltöttem fel képeket, különböző portálokra. De eljött az idő, amikor a kis Nikonomat is kinőttem, már nem volt elég a tudása. Onnan kezdve kevesebbet, ritkán használtam. 2014 Karácsonyára  vetem  magamnak  egy Fuji Finepix S4200 modellt. Egyrészt erre volt pénzem akkor, másrészt azzal áltattam magam, hogy ha kiderül egy nagyobb, drágább gép esetén, hogy az túl sok nekem, annyira mégse megy nekem a fotózás, akkor csak felesleges pénzkidobás az egész. A meggyőzés sikeres volt, mert elhittem. Az előzőhöz képest ez hatalmas ugrás volt, minta ... nem is tudom, nem jut eszembe hasonlat. Sokkal nagyobb beleszólásom volt a képekbe, több lehetőség, funkció. Elvégre ez mégis csak egy ultrazoomos bridge gép volt, 14 megapixeles felbontás, 24x optikai zoom, és még sorolhatnám, de arra ott van az adatlap. Sok képet csináltam, de nem annyit, amennyit csinálhattam volna. Ennek oka egyrészt az elmúlt években keresendő, ami a munkáimra vezethető vissza (időhiány, fáradtság, lustaság), másrészt itt is kezdtem észrevenni, hogy többre lennék képes egy jobb géppel. Persze ha elkapott a láz, akkor órákon át talpaltam, és lődözgettem, ami tetszett, amiben láttam valamit, azt lekaptam. Utoljára idén májusban, júniusban a Várban hódoltam ennek a szenvedélyemnek. Bár a képeket még azóta sem néztem át.Talán a héten erre is időt szakítok, elvégre beteg vagyok, táppénzen, és valamit tennem kell, hogy ne unatkozzak. Nem nézhetek egész nap filmeket.
Idén augusztusban elmentem az Aréna plázába, hogy megnézzem a Hobbs and Shaw c. filmet. A film előtt még volt időm, ezért bementem a MediaMarktba nézelődni. Ott szinte azonnal szerelmes lettem. Szokás szerinte odaértem a fotó részleghez, és  elkezdtem   nézni   a  kínálatot. Ott  láttam  meg  előszőr  a   Canon EOS 2000D-t. Ami miatt felkeltette az érdeklődésem, az az ára volt, mert elérhető volt. Telóval lefényképeztem, hogy később tudjam, mit is kell keresnem. Film után már kerestem is a leírásokat, mi ez, mit tud, Utána még hetekig olvasgattam a teszteket, leírásokat, és a lehetőségeket, hogy milyen csomagban adják. Az MM-nél 2 lehetőség volt, a különbség az optikákban volt. De mégsem ott vettem meg szeptember elején, hanem az eDigitálnál, mivel a csomag, amit ők kínáltak, az volt a legkedvezőbb a számomra. Azóta rengeteget fényképeztem, próbálom kiismerni, megtanulni a gép lehetőségeit, és felfedezni, hogy mire vagyok képes. És ami egy nagyon jó érzés, hogy végre az történik, amit én szeretnék. Ha valami nem tetszik, változtatok a beállításokon, úgy, ahogy kell.
Az elmúlt évek tapasztalata, gyakorlásának haszna most mutatkozik meg, mert úgy gondolom, hogy azok egy nagyon jó alapot adtak ahhoz, hogy most már jobb képeket csináljak. Van még mit tanulnom, bőven, de tetszik, amit csinálok. Szeretek fotózni. Mindig is szerettem, és végre van hozzá megfelelő eszközöm. Van hozzá kedvem. Megtaláltam azt a tevékenységet, amivel foglalkozni akarok. Nem ebből fogok megélni, ahhoz túlságosan telített a piac. Számomra ez inkább az önkifejezés egy módja. Alkotás. Megragadom, megörökítem a pillanatot, az idő egy piciny morzsáját a végtelen tér egy porszemnyi szegletében. Ha tetszik, és arra alkalmasnak találom, akkor megosztom a Világgal is. Hátha tetszik másnak is, amit megörökítettem.

Kérdés ...

Kíváncsi vagyok, hogy mi az oka annak, hogy valaki barát-zónába tesz? Hogy általában ott kötök ki? Mit kell tennem azért, hogy ne kerüljek a barát-zónába? Tudom, nem elég macsó a viselkedésem, nincsen menő szövegem, amitől lecsúszik a csajok bugyija egyből, és nem viselkedek a nőkkel genyó módon, nem úgy kezelem őket, mintha semmik lennének. Na jó, most lehet, hogy kicsit túlzásba estem. Csak ... csak. Ehh ... Nem értem ... Lehet, hogy nem is fogom soha megérteni. Ennyire ufó lennék? Másodhegedűs. Tartalék terv. Lehet, hogy ezek közül valamelyiket felveszem középső névnek. Az találó lenne. Ehh ...

Megerősítés ...

Igazából tök jó, amikor a környezetemből folyamatosan olyan jelek, visszajelzések érkeznek, amik azt mutatják, hogy jó irányba változtattam a dolgokon, az életemben. Eddig legalábbis úgy tűnik. Persze a tévedés lehetősége nincs kizárva, tulajdonképpen bármi elő fordulhat ...

Költözködés után ...

Hát megtörtént, ezen is túl vagyok. Elmúlt az utolsó éjszaka a régi albiban, az újban is aludtam már, és a költözés is megtörtént. Sokkal könnyebben zajlott az egész folyamat, mint tavaly. Maga a keresés, a költözködés megszervezése, és lebonyolítása igen egyszerű volt. Persze voltak kisebb akadályok, és nem minden ment úgy, ahogy elterveztem, de az mind semmiség volt. Igazából nem is volt probléma. Az, hogy nem sikerült egy fuvarral megoldanom a cuccaim átszállítását, igazából csak kalkulációs hiba volt.
Persze még koránt sem vagyok teljesen kész, hiszen a dobozok kipakolása, a ruhák elpakolása, rendezkedés, berendezés még vissza van, de már van egy konkrét képem arról, hogy mit, és hogyan akarok. Ami lényeges, hogy csináltam mini-oltárt. Eddig ilyenem nem volt. De most! Van pár cacám (megtöltött gipsz buddha szobrok), azokat raktam ki, illetve pár buddha-ábrázolást, képet. Tegnap este fel is avattam, meditáltam előtte egyet. És a menedék-fát ábrázoló képemet is felraktam a falra, az ágyam / fejem fölé. Végre minden a helyére került, megvalósult, amiket ezzel kapcsolatban már szerettem volna egy ideje. Lord Vader-nek meditációs kamrája volt, nekem kis szentélyem 😇 .
A konyhában is még el kell rendeznem a dolgaimat, eszközöket, amiket magammal hoztam. Hogy minden elférjen, hogy meglegyen a helye. Habár nem vagyok rend-, és takarítás mániás, de 43 évesen eljutottam oda, hogy kialakult az igény arra, hogy legyen körülöttem egy viszonylagos rend. Kicsit fura belegondolni, de a tapasztalatok miatt jutottam erre a döntésre.
Holnap folytatódik a belakás, a beszokás. Bekövetkezik az első mosás, és főzés. Bár még fogalmam sincs, hogy mit fogok főzni, de mire oda jutok, addigra ki fogom találni. Egy biztos, hogy finom lesz.
Amúgy ma azt vettem észre délután, hogy mivel túl vagyok a nehezén, elmúlt az az enyhe feszültség, ami az elmúlt heteket jellemezte, és automatikusan leeresztettem, megkönnyebültem kicsit. Olyannyira, hogy mindaz a fáradtság, ami eddig összegyűlt, az most egyszerre tört rám. Majdnem bealudtam. De csak majdnem. Még időben kapcsoltam, és elmentem az esti közös meditációra.
A tegnapi nappal életem egy régi szakasza lezárult, és egy új vette kezdetét. Nagyon bízok benne, hogy így van, és nem csak remélem, hogy így lesz. Egykor létezett egy társaság, ami a "Lúzer-banda" nevet viselte. Tagja voltam. Sokáig. Tovább, mint kellett volna. Nem tudom, hogy jelenleg hány tagja van még, de pár egykori tagról tudom, hogy már régen kilépett. Tegnap az én tagságom is megszűnt. Cserbenhagyás? Nem hiszem. De elegem volt már abból, hogy hátráltatnak, visszafognak folyamatosan. Nem tudom, hogy ez a döntésem, hogy kiléptem a régi lakótársi kapcsolatból, milyen következményekhez fog vezetni, de ennek meg kellett történnie. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna. De nem lehetek mindig szentimentális. Néha önzőnek kell lennem, és a saját érdekeimet kell előtérbe helyeznem. Most ez történt. Semmit nem sajnálok.

My new residence ...

Kb másfél hete néztem meg az első potenciális albérletet, ami akár új lakhelyem is lehetett volna. Nem lett. Mint ahogy a következő öt sem. Ezek közül 2 volt, amire azt mondtam, hogy semmiképp nem, ki van zárva. A többi elment volna, de nem jött össze, nem én lettem a szerencsés nyertes. Vasárnap este jutottam arra gondolatra, hogy biztos azért nem kaptam meg ezek közül egyiket sem, mert ezek nem nekem valók voltak, nem erre van szükségem, és majd biztos lesz jobb, ami megfelel céljaimnak. Tulajdonképpen a vasárnapi is már elég barátságos volt, annak is örültem volna, de mint ma kiderült, más kapta meg. Tulajdonképpen napi szinten tettem kívánságokat azért, hogy találjak egy megfelelőt, kérve a buddhák segítségét. Talán még a mostanában megint rendszeressé váló meditáció is segített abban, hogy végül sikerrel jártam.
Tegnap délután megnéztem egy albérletet, egy szobát, ami a képek alapján már szimpatikus volt, és a helye is megfelelő. Boráros tér közelében, közel a Duna-part, a 4-6-os villamos, viszonylag központi helyen, könnyen elérhető minden hely, ami számomra fontos. Munkahely, Huszár utca, város központ, üzletek. Mint kiderült, ez egy belső udvaros épületben található polgári lakás a második emeleten, lift nélkül (testmozgás rulez!), de utcára néző ablakkal, ennek ellenére mégis csendes. Tulajdonképpen minél többet láttam belőle, annál jobban tetszett. Tágas konyha, külön wc, nagy fürdőszoba, tároló helység. Teljesen ideális. Aztán megláttam a szobát. Szinte azonnal beleszerettem. Nagy, tágas, nagy ággyal, szekrénnyel, íróasztal, és ülőgarnitúra, és mindezek mellett még hatalmas tér a szoba közepén. Nem tudom, mihez fogok kezdeni ennyi térrel, de majd meglátom. Rég volt ekkora szobám, talán gyerekkorom első 6 évében. Miután elhagytam a lakást, a bérbeadó hölggyel egy darabig együtt utaztam a Corvin negyedig, így volt alkalmam beszélgetni vele egy keveset. Rengeteg információt zúdított rám, és azzal köszöntünk el egymástól, hogy kb. 2 nap amíg dönt, hogy kinek adja ki, de én szimpatikus vagyok neki. A vasárnapi lakásról vártam választ (mint fentebb említettem, más nyerte meg), de mivel nem jött semmi, gondoltam nem kockáztatok, hogy ez elússzon. Még akkor este fél9kor telefonáltam, és jeleztem szándékomat, hogy kiveszem. Ennek köszönhetően vasárnap délelőtt elkezdek költözködni, és már szombaton pakolok. Most már csak egy fuvart kell keresnem, hogy azokat a cuccokat, amiket nem tudok BKV-val vinni, eljuttassam az új pecóba.
Ezután teljesen érthető, hogy tegnap este a hazautat emelkedett hangulatban tettem meg. Könnyed léptekkel, mintha a talaj felett lebegtem volna, olyan érzés volt. Örültem. Kisebb boldogság járt át. A siker érzése, hogy megcsináltam. Amúgy az egész keresésből hiányzott (dehogy hiányzott!) a stressz, amit tavaly tapasztaltam ugyanebben az időszakban, ugyanezen tevékenység alatt. Talán sokat segített az a tény, hogy csak magamnak keresek, és ezáltal tényleg csak magamra hagyatkozhatok. Bíztam magamban. Tudtam azt, hogy időben meg fogom találni azt a lakást, ahol szeptembertől lakni fogok. Hogy hamarosan véget ér egy mára már számomra terhes lakótársi kapcsolat, ami már csak visszafogott az elmúlt pár évben. És a tudat, hogy mindenre, bármire képes vagyok. Erre is. Szóval, tulajdonképpen mindenki bekaphatja  😎 
Bízok benne, hogy július elején egy új fejezet kezdődött az életemben, és a hátizsák, amit évek óta kövekkel megpakolva cipelek magammal a hátamon, csak ürülni fog, egyre ürülni, amíg egyszer csak azt veszem észre, hogy nincs is hátizsák. Meguntam félni, kockacukor!

Comics ...

Nemrég betértem az egyik Libri üzletbe. Csak hogy teljen az idő, Hogy körülnézzek, mik jelentek meg, mi az, ami érdekelhet. Mit töltsek le esetleg. Már korábban észre vettem, hogy van képregény szekció, ami felkeltette az érdeklődésemet, hiszen kb. 6 éves korom óta nagy képregény rajongó vagyok. Akkoriban az újra megjelenő Kockást vettem rendszeresen, talán még most is megvannak a régi füzetek, amiket annak idején vásároltam. Aztán jöttek az Alfa magazinok, amikben rendszeresen megjelent pár képregény, majd amikor nálunk is kiadásra kerültek a Marvel-képregények, az maga volt a Kánaán számomra. Egy csodás világ tárult elém. Mindig is vonzott a fantasztikus.
De ne kalandozzunk el annyira, maradjunk az alap felütésnél. Libri. Képregények. Szóval már múltkor felfigyeltem egy képregényre, mégpedig a Monstress - Fenevad című darabra. Ahogy megpillantottam, magával ragadott a címlapja. A cím betű készlete, a rajzolás, mind azt sugallta, hogy valami varázslatos, csodálatos dologgal van dolgom. Csak az elejét olvastam el, a bevezető szöveget, és az első oldalakat, és már akkor tudtam, hogy ezt hamarosan meg akarom venni. Aztán pár napja megint bele lapoztam, olvastam, és az elhatározás megerősödött. Ez kell nekem!
Egy másik remekmű is elém került. Kiadták Neil Gaiman nagy sikerű Sandman képregényének gyűjteményét, kemény kötésben Sandman - Az álmok fejedelme címmel. Már nem emlékszem, hogy mikor olvastam először ezeket a képregényeket, de már akkor magával ragadott, köszönhetően Gaiman történet mesélési képességének, és a tehetséges rajzolónak köszönhetően. Persze lehetne mondani, hogy elfogult vagyok, hiszen Gaiman az egyik kedvenc jelenkori íróm, de aki már olvasott tőle bármit is, az tudja, hogy miért is. Hiszen csak elég megnézni a könyveiből, novelláiból készült filmeket, filmsorozatokat. Csillagpor, Sosehol, Coraline, Amerikai Istenek, és Elveszett próféciák/Good omens. És ezek csak azok, amiket megfilmesítettek!
Emlékszem, ahogy kezemben tartottam ezt a két könyvet, ahogy beléjük lapoztam, elhatároztam, hogy nekem ez a 2 mű kell a polcomra (nincs is polcom). Szeretném ezeket megvenni, kerül, amibe kerül (a 2 együtt 15000 Ft), nem számít. Szóval, ha minden jól alakul (és miért ne alakulna jól?) akkor szeptemberben ezzel a 2 csodálatos képregénnyel leszek gazdagabb. Ajánlom mindenkinek, aki szereti ezt a műfajt.

Changes ...

Születésnapom előtt, körül, és után változások történtek az életemben. Volt, ami tudatosan, és volt, amit csak észrevettem, hogy megtörtént. Az egyik, ami tudatos volt, az az, hogy józanabb életet élek. Ez leginkább azt jelenti, hogy nincs szükségem arra, hogy minden nap sörözzek. Hogy nap végén megigyak 2-3 sört, mert megérdemlem. Nem akarom, hogy ez szokásommá váljon. Nem mondom, hogy egyszerű volt, mert eleinte önkéntelenül befordultam a sörös sorok közé a boltokban. Reflex. Megszokás. Mostanra elmúlt.
Elkezdtem odafigyelni, hogy mit, és mennyit eszek. Ez nem azt jelenti, hogy elkezdtem diétázni, esetleg vega/vegán lettem. Nem, az nem én vagyok. Csak próbálok egészségesebben táplálkozni. Több zöldség, gyümölcs, kevesebb édesség, rágcsa, péksütemény. Próbálom beállítani, meghatározni, hogy mi az, ami elég, és mi az, amire szükségem van. Az ember biológiailag mindenevő, és én ehhez próbálom igazítani az étrendem. Szénhidrát, növényi rostok, fehérje, mind szükséges. És ha tehetem, akkor lehetőleg természetes forrásokból.
Elkezdtem többet mozogni. Na jó, most ezen a héten pont nem annyira, de amúgy igen. Többet biciklizek. Amíg ki nem derült, hogy a Postás strand felett esőzések után a Dunába folyik a szennyvíz, és jó volt az idő, addig oda is mentem. Sokat sétálok, csavargok, csak úgy, felfedezem a várost, ahol már 9 éve élek. Ismert, és ismeretlen helyeket. Ha normalizálódik a helyzet, és megoldódnak az aktuális feladatok, akkor talán szeptemberben falmászás is elkezdődik. Végre!
Azt vettem észre, hogy ezeknek következtében több energiám van, frissebbek a gondolataim. Éberebb lettem. Sokkal jobban tudok örülni az apró dolgoknak, amik felett korábban elsiklottam. Akkor is érzékeltem őket, csak kevesebb figyelmet fordítottam rájuk. Nem foglalkoztam velük.
Az elmúlt egy hónapban sokkal nyitottabb lettem, könnyebben befogadok dolgokat, és könnyebben nyitok mások felé. Teljesen idegen emberek felé. Kevesebb a feszélyezettség,amit magamban érzek, illetve kevésbé foglalkozok vele. Nem ragadok le ennél az érzésnél. Engedem, hogy a kíváncsiság győzzön, hogy az erősödjön. Ezáltal egy sokkal érdekesebb, színesebb világot tapasztalok, mint korábban. És ez fantasztikus érzés, tapasztalat.
Júniusban 5 hónap nem meditálás után újra elkezdtem járni a centrumba. Már nagyon hiányzott, és tény, hogy előbb kellett volna mennem. De korábban nem éreztem magam elég erősnek, stabilnak, túlságosan zavarodott, és zaklatott voltam. Idő kellett, hogy lenyugodjak, és átgondoljam a dolgaimat, életemet. Hogy letisztuljon minden, és felállítsak egy fontossági sorrendet. Hogy meghatározzam a prioritásokat. Hogy bizonyos döntéseket meghozzak. És leginkább arra volt szükségem, hogy szembenézzek félelmeimmel. Szembenéztem, majd felismertem, hogy nem engedhetem meg, hogy félelmeim határozzanak meg, és azok irányítsák az életemet. Ezért átléptem rajtuk. Ez nem azt jelenti, hogy megszűntek létezni. Nem. Továbbra is ott rejtőzködnek az árnyékomban,mindenhova követnek, és folyamatosan suttognak a fülembe, duruzsolnak. Csak nem foglalkozok velük. Nem etetem őket. Teszem, amit kell, még ha néha nem is könnyű. És ez megint csak csodálatos, fantasztikus érzés, tapasztalat.
Megint meditálok, folytatom az egyéni gyakorlatomat. Próbálom rendszeressé tenni, hogy haladjak vele, hogy szokássá váljon. Mikor elkezdtem folytatni, nem tudtam, hogy hol tartottam pontosan, nem találtam a feljegyzéseimet. Csak egy régebbit, ami kb. egy éves lehet. A januári értéktől kb. 10000-el kevesebbet. De ez volt az, amit tudtam biztosra. Így onnan kezdtem folytatni, ami meg az felett volt, az ment felajánlásnak. De ami érdekes, az az, hogy sokkal könnyebben megy most a gyakorlás, mint a tavalyi év során bármikor. Nem alszok bele a meditációba, tudok hosszabb ideig folyamatosan összpontosítani, és haladok is. Hogy mik az eredmények? Ezt nem tudom pontosan. Nem tudom, hogy mi minek köszönhető. Nem tudom, hogy mi minek a következménye. Számít? Nem hiszem. Inkább próbálom élvezni az életet, úgy, ahogy van, ahogy jön, változtatni azokon, amiken kell, amiken tudok, a többit meg csak hagyni, hogy történjen, miközben figyelek.
Nem tudom, hogy mi az, ami legközelebb szembe jön, de azt tudom, hogy meguntam félni (kockacukor), és nem akarok többé menekülni. Nem akarok többé menekülni az elől, aki vagyok, aki lehetnék.
És így van ez jól ...

Tapasztalatok ...

A korábban említett merész lépés végül is megtörtént. Sőt, tulajdonképpen lépések, bár az is igaz, hogy ezek a lépések igazából több irányba történtek, viszonylag rövid időn belül. Minek a hatására? Nem tudom. Magam sem értem, hogy a korábban emlegetett visszahúzódó, mondhatni bátortalan viselkedésemmel teljesen ellentétesen cselekedtem, ráadásul többszörösen. Persze, ha jobban megvizsgáljuk a dolgokat, akkor tulajdonképpen nem igazán könyvelhetek el sikereket, 2 történet tulajdonképpen rövidre is lett zárva. Legalább nem kell felesleges köröket futni, illúziókat kergetni. De maga tény, hogy ki mertem lépni az árnyékomból, az mindenképpen felemelő, és meglepő is egyben. Mindegy is tulajdonképpen.

Tegnap este el voltam egy rendezvényen. Egy offline társkereső/társaságkereső közösség szervezésében volt a rendezvény. Nyilvános szórakozóhelyen, de csak előzetes regisztrációval lehetett belépni. Már korábban is szándékomban állt, hogy megnézem az egyik ilyen estét, de valahogy soha nem sikerült eljutni. Kitalált, vagy valós indokok végett. Aztán jött a kérdések kérdése, egészen konkrétan a "Miért ne? Tulajdonképpen mit veszíthetek?" Szóval elmentem. Azt nem mondom, hogy a határtalan nyugalom példaképe voltam, de kíváncsi voltam, hogy mi fog történni, és ez erősebb érzés volt az aggodalmaimnál. Most nem fogok részletes beszámolót írni, hogy mi is történt. Inkább csak egy rövid összegzést a tapasztalataimról. Nem bántam meg, hogy elmentem, mert tulajdonképpen tetszett az este. Teljesen idegen környezetben el tudtam magam engedni, minimális feszélyezettséggel, ami az idő múlásával egyre  inkább oldódott, elillant. Számomra vadidegen emberekkel beszélgettem, ami nálam nemigazán jellemző. Legalább is eddig nem volt az. Tulajdonképpen teszteltem magam folyamatosan, önanalízist folytattam a háttérben, miközben próbáltam folyamatosan jelen lenni az adott helyzetben. Nem jelentkezett a szokásos lámpaláz, idegesség, illetve hamar eltűntek ezek az érzések. Ami tulajdonképpen nagyon meglepett. Tulajdonképpen az egész este szokatlan volt a számomra, de határozottan pozitív érzésekkel érzésekkel zártam az estét. Olyan oldalamat ismertem meg, ami eddig magam előtt is el volt rejtve.

Szóval a tegnap este, és a ma délután eseményei után egyre inkább úgy gondolom, hogy ebbe az irányba próbálok meg nyitni, és megnézek más programokat is ennek a közösségnek a szervezésében. Szimpatikusabb, mint az eddig megismert online társkeresők. Személyesebbnek, interaktívabbnak tűnik, és megér egy nagyobb próbát, lélegzetvételt, tényleges tapasztalatom, véleményem lehessen róla. És különben is, kit tudja? Hátha.

Felismerés ...

Egyértelműen alábecsültem, és alulértékeltem magam eddig. Sokkal több mindenre vagyok képes, és sokkal több rejtőzik bennem, mint amit eddig feltételeztem.

Summer!

Hosszú évek óta a legjobb nyárban van részem. De tényleg. Talán 2016-ban volt csak ennél jobb, hiszen akkor sokat utaztam. Malaga, Mangutovo, és az EC Németországban, Immenstadt mellett. Az tényleg fantasztikus, csodálatos nyár volt.
Az idei nyáron nem utaztam igazából sehova, csak Pellérdre, családlátogatásra, illetve a szentendrei szennyvizes szabad strandot látogattam csak. Hogy miért számít mégis jónak ez a nyár? Egyrészt azért, mert végre nem csak arról szól, hogy szabadidőmben a szobámban pihengetek, próbálok regenerálódni, semmit tevéssel, netezéssel agyoncsapva az időt. Nem. Ez a nyár nem erről szól eddig. Egyrészt elővettem a biciklimet (igen, az enyém, mint nemrég kiderült, 2012-ben kaptam egy buddhista baráttól, hogy könnyebb legyen a közlekedésem), és használom, kilométerek sokaságát tekertem le vele. Budapest ismeretlen részeit fedezem fel, vagy csak a testmozgás örömeit élvezem 2 keréken. Jó pár helyet kell még a nyár folyamán felfedeznem, meglátogatnom, ezek egy része a Duna mentén van.
Másrészt a szentendrei strandon, a Duna partján üldögélve, heverészve számtalan régi emlék, és érzés fogott el, amik segítettek átértékelni, az elmúlt évtizedeket, éveket, végiggondolni az életemet. És 43 év után sikerült elfogadnom a testemet, önmagamat, felismerve, hogy mindazoknak, akik eddig próbáltak hátráltatni, próbálták elhitetni vele, hogy mennyire értéktelen vagyok, mekkora lúzer vagyok, mindazoknak tulajdonképpen hálás vagyok, hogy megtanítottak küzdeni, megtanítottak arra, hogyan álljak talpra újra, ha elbukok, és hogyan maradjak önmagam, nem engedve a nyomásnak. Hű maradtam önmagamhoz. És talán visszatértem önmagamhoz. Ez még egy jó kérdés, amit majd az idő eldönt. Mindenesetre végignéztem emlékeimen keresztül ezeken az embereken, majd tartottam magam elé, és igazából nem panaszkodhatok semmilyen téren.
Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy elégedett vagyok a jelenlegi helyzetemen, és nincs min változtatni, nincs hova fejlődni. Igenis van! Nem kevés munka vár rám, mert változtatni akarok, bizonyos dolgokon. Az életemen, az életemen minőségén. A hogy, és miként persze még elég ködös. De valami már változott, aminek köszönhetően könnyebbnek tűnnek a dolgok, kevesebbet aggódok, és az alap hangulatom is sokkal vidámabb. Nem tudom. De jó érzések uralkodnak mostanában rajtam. Aztán lehet, hogy hamarosan ez elmúlik, és megint jön az áradat, ami mindent elsöpör. Vagy nem.
Ezen kívül, annak ellenére, hogy a szomszédomban zajló építkezéssel a faszom tele van, tulajdonképpen hálás vagyok az építkezésért, mert ennek köszönhetően nem akarok otthon tartózkodni napközben. Nem akarom a zajokat, hangzavart (fúrás, kopácsolás, flexelés, és gépek zúgása), a román munkások beszélgetését hallgatni. Nem, inkább aktivizálom magam, és kitalálom, hogy mit akarok csinálni, hogy lefoglaljam magam, hogy jól érezzem magam. És jó érzés aktívnak lenni, tapasztalni a körülöttem lévő világot, nem pedig a négy fal között tespedni, öregesen.
Nemrég újra visszatértem a buddhizmushoz. Nem, ez így nem igaz. Mert nem távolodtam el tőle soha, mióta menedéket vettem. Inkább arról van szó, hogy az elmúlt egy év annyi pofont adott, és feszültséget okozott, hogy egyszerűen szükségem volt egy kis térre, mindentől távol, és egy kis időre, hogy pár dolgot megemésszek, végiggondoljak, illetve átvészeljem, túléljem az elmúlt évet. De megint elkezdtem járni a központba, és megint meditálok, amennyire lehet, rendszeresen, napi szinten, rendszerességgel. Az elmúlt fél évben csak a mantrázni tudtam, és ez is számít, de ami lényeges, hogy képes vagyok megint meditálni. Mindezt a kényszer érzése nélkül, örömtelien.
Szóval hálás vagyok ezért a nyárért, mert már szinte elfelejtett érzések fogtak el újra. Mert ha csak kis örömök is ezek, de értékelni, élvezni kell ezeket is. Félelem nélkül, örömtelien ...

Hasznos tanácsok ...

Ezeket most találtam, mint olyan szempontokat, amiket követve nyugodtabb lesz az életünk. Érdekes, hogy nemrég pár sor ezek közül magamtól jutott az eszembe, és próbálom ezeket a mindennapokban alkalmazni. De azért leírom ide. Hasznosnak tűnnek:

1. Ne időzz a kudarcoknál és a kellemetlenségeknél

2. Ne akadj ki, ha a dolgok nem úgy mennek, ahogy menniük kéne

3. Ne pazarold az időt arra, hogy mások sikerét, vagyonát irigyled, vagy haragszol rájuk/magadra/a világra emiatt

4. Ne vonj le messzemenő következtetéseket abból, ha valami nem jön össze

5. Ne dramatizáld túl a nehézségeket és hibákat, amik az élet velejárói

6. Ne pazarold az időt arra, hogy a „tökéletes életet” próbálod megvalósítani

7. Tölts több időt azzal, hogy másokkal értékes kapcsolatot építesz

8. Légy hálás azért, amid van

9. Minden nap adj az agyadnak pihenőt

10. Légy jelen az adott pillanatban

11. Ismerd fel a negatív gondolatokat

12. Építs erős társas hálót magad köré

13. Fókuszálj az összetartozásra

14. Adj és fogadj el segítséget

Principles, and morality ...

Elvek, és moralitás. Miért van szükség ezekre? Szükség van-e rá egyáltalán? Ezeket a kérdéseket most csak saját szempontomból fogom vizsgálni.
Nem egyszer előfordult, hogy morális elveim tulajdonképpen csak hátráltattak, akadályoztak. Akkor miért nem dobtam egyszerűen sutba őket? Miért nem hagytam el ezeket? Talán azért, mert ezek a számomra meghatározóak. Irányt adnak. Így érzem tisztességesnek másokkal, és magammal szemben, hogy ezeket az elveket, szempontokat figyelembe veszem, ezek mentén haladok életem során.
Félreértés ne essék, nem tartom magam egy erkölcsös embernek. Kíváncsiságom végett nagyok sok mindent megteszek, kipróbálok. De mindezt úgy, hogy közben megpróbálok másoknak nem ártani. Megpróbálok! Arra törekszem, hogy így legyen.
Az utóbbi napokban elgondolkoztam, hogy mi hasznom van, ha minden elvemet betartom. Segít-e abban, hogy előrébb jussak, vagy éppen hátráltat? Ezt mindenképpen felül kell vizsgálnom, átértékelnem, ahogy a közelmúltban eddigi életemet is mérlegre tettem, és átértékeltem. Valószínű, hogy pár korábbi szokásomat, elképzelésemet elhagyom, mert nem látom értelmét. Mindezt úgy hogy továbbra is törekedni fogok arra, hogy másoknak ne ártsak.

Holiday!

A 7en töltöm nyári szabadságom. Nem kell valami nagy dologra gondolni, semmi utazás, vagy buddhista kurzus. De nem is az a passzív otthonülős, semmittevős fajta.
Múlt 7végén családlátogatás volt, meglátogattam Anyukámékat, találkoztam Öcsémékkel is, ettem finom halászlét, amit már régóta ettem volna. Szeretek főzni, de ennek még nem mertem nekiállni.
Na jó, az igazat megvallva a hétfő az valamelyest lazulós volt. Hamarosan le fog járni a személyim, ezért délelőtt azt intéztem, majd főzés pár napnyi ebédet, aztán punnyadás, internet, némi játék. De igazából ez nem elégítette ki az igényeimet, vágyaimat. Ezt bármikor meg tudom tenni, és tulajdonképpen már meg is tettem jó párszor, főleg télen. Valami aktívabbra vágytam, valami intenzívebbet akartam csinálni.
Éppen ezért kedden a tettek mezejére léptem, és kibicikliztem Szentendrére, a Postás strandra. Másfél óra alatt kitekertem, majd megérkezve szinte azonnal csobbantam a Duna vizébe, és úszva hűsítettem magam. A mostani kánikulában, hőségben ez kimondottan élvezetes. Annyira jól éreztem magam, hogy eredeti elképzelésemet felülírva nem du5kor, hanem 6kor indultam csak haza. Hazafele tekerve euforikus érzés fogott el, gondolom az egész napi programon kívúl a csodálatos táj, amin keresztül haladtam sokat adott ehhez. Másnap ugyanígy tettem, megint biciklivel ki Szentendrére. Már meg se próbáltam 5kor haza indulni, de azért 6 óra lett a távozás időpontja. Ismerve képességeimet, korlátaimat, főleg, hogy éreztem, már nincs bennem annyi kraft, mint előző nap. Meg is fogadtam, hogy legközelebb bicikli marad otthon, én meg HÉV-vel utazok. Kényelmesebb, gyorsabb. Egyrészt. Másrészt meg volt olyan útszakasz Szentendre előtt, ami a Vízmű tulajdonában áll, és hát, meg is látszik, sajnos. Nem arról van szó, hogy kátyús az út. Nem. Maga az egész út egy nagy kátyú. Ahol van aszfalt. Ahol meg nincs, az tele van gödrökkel, puklákkal, szétrázza az embert. Azon a szakaszon utazni felér egy prosztata masszázzsal. Ezen én 4x mentem végig, amiből kicsit elegem lett, és amúgy is kell egy kis lazulás, pihenés az izmoknak.
A mai nap érdekesebb volt, mert találkoztam egy buddhista barátommal is a strandon, illetve ott volt egy ismerőse, így nem egyedül töltöttem el az időmet. Tudtam beszélgetni, kellemesen telt az idő, minőségi változás volt az előző napokhoz képest, bár azokkal kapcsolatban sem panaszkodhatok. Közben reagáltam a születésnapi köszöntésekre - ma töltöttem be a 43. évemet.
Mivel ma HÉV-vel utaztam, így hamarabb is indultam vissza, be akartam menni a Központba, hogy találkozzak buddhista barátaimmal is, és meditáljak. Mármint ott is. Mert itthon is tudok, nem kell ahhoz gompa, igazából bárhol lehet. Csak ott jobban megy, jobbak a körülmények. Ja, érdekesség. Megpróbáltam kicsit csalni a HÉV-en. Odafelé nem ellenőrizték a jegyem, így megpróbáltam visszafele is azzal utazni.Nem ment. A jegyen rajta van a viszonylat, hogy honnan hova. Szerencsére nem kellett büntit fizetni, csak a normál jegy árát. A Buddhák vigyáznak rám, hogy ne halmozzak fel negatív karmát. Igazán jó fejek  😀
Amúgy az egész strandolás határozottan jó érzés volt. Nem csak azért,mert ott, és akkor jól éreztem magam. Eszembe jutottak a régi mohácsi nyarak, amik meghatározták gyerekkoromat, és megannyi élménnyel gazdagítottak. Emlékek sokasága árasztotta el tudatomat, szinte visszarepítve térben és időben, újra átélve azokat a pillanatokat. Mindehhez hozzásegített a Duna illata, a folyó csobogása, a fák suhogása, és az ég kéksége. A tudat, hogy vannak dolgok, amik nem változnak. A gyerekek falkában rohangáltak, gödröket, várakat építve, az iszapban dagonyázva, tudva, hogy most büntetlenül megtehetik, hogy tetőtől talpig mocskosak lehetnek. Visongtak, örömtelien visongtak, amikor apu dobálta őket a vízbe. Belerohantak a hullámokba, amit a motorcsónakok, sétahajók keltettek. mint mi, annak idején 30-35 éve. Ezt nézve szinte újra gyereknek éreztem magam.
Hosszú idő után végre újra igazán örültem, elfogott valami boldogság, és nyugalom, amiben már régen volt részem. Rátaláltam arra, aki egykor voltam, aki igazából vagyok, csak elfelejtettem. Mint amikor a tekintetet elhomályosító fátylak lehullanak, és rájössz, hogy mindaz, amit eddig  Ebben hiszek!látni véltél, csak káprázat, képzelet.
És igen, ezek után ki merem jelenteni, hogy jó pár év után ez a legszebb nyaram! Bízok benne, hogy még nem ért véget, ez csak a kezdete valaminek, valami nagyszerűbbnek, csodálatosnak! Mert az élet szép, tele van csodával, és varázslattal! Én hiszek ebben.

No Fear!

Léptem egy merészet, ami igazából annyit tesz, hogy túlléptem félelmeimen, aggodalmaimon. Több minden vezetett ehhez. Egy magyar sorozat epizódja. Beszélgetés Anyukámmal. Régóta tartó gondolkodás az elmúlt évtizedekről, az eddigi életemről. Egy mai eltávozás, halálozás. Az élet nem tudjuk meddig tart, mikor ér véget, és ha eljő az én időm, nem akarom, hogy úgy érezzem, lemaradtam valamiről, kihagytam valamit, csak azért mert féltem megtenni a szükséges lépéseket.
Pedig emlékszem, hogy régen mertem lépni, tenni. Gyerekkoromban, kamaszként, elhatároztam dolgokat, és megtettem őket. Jelentkeztem szakkörökre, kipróbáltam magam sportokban mindenféle kényszer, ösztönzés nélkül. Mikor jött a lehetőség, hogy el lehet menni Tallinnba, kiküldetésre by Elcoteq, jelentkeztem, és mentem. Egy évvel később Finnország, Salo. Aztán/közben mi történt? elhitették velem, hogy nem vagyok elég jó/menő. Hogy kevés vagyok. EZ már elkezdődött középiskolában, folytatódott a seregben, és kicsúcsosodott munkáim alatt. Főnökeim, kolegáim által.  Én meg naivan elhittem, elfogadtam. Ennek következményeként alul értékelem, alábecsülöm magam.
Pedig amit nem vettem észre, hogy ezek tettek egyre erősebbé, egyre kitartóbbá. Mert meg nem változtam igazán, mindezek ellenére megmaradtam az, aki voltam, a kíváncsi, mindent tudni akaró, tapasztalatokra vágyó gyermek, aki bízik a világban. Aki ragaszkodik az elveihez, a normákhoz, amik mindig is meghatározták lényegiségét. 43 év kellett ahhoz, hogy felismerjem, igazából csak nem értettek meg soha, és nem tudtak hogyan kezelni, mert annyira kilógtam a sorból. A sorból, ahova soha nem is álltam be, maximum csak megpróbáltam, de soha nem is sikerült. És nem is akarok. Már.
És még egy lényeges dolog. Mostantól azon vagyok, hogy azt, hogy mit szeretnék, azt elfelejtem. Helyette az lesz, hogy mit akarok. Mint egy gyerek. Aki akar. Most! Ha nem most, akkor minél előbb!

Gyötrődés ...

A 7végén családlátogatás van. Húsvét után először vagyok megint látogatóba. Anyukámnak meg szófosása van, én meg nem tudok belekezdeni a mondandómba. Pedig szeretném, ha valaki meghallgatna, és az Ő lenne. Ha tanácsot nem is adna, de meghallgatna, és esetleg elmondaná, mit gondol. De az is elég, ha meghallgat.

Update: nos, sikerült meghallgatásra lelnem, és bár megoldásra nem leltem, de legalább kicsit lenyugodott a tudatom. El tudtam mondani, hogy mi az a probléma, ami nyomaszt. De a megoldás továbbra is rám vár. Hajrá!

A Vörös démon csábítása ...

Alapvetőn jók szoktak lenni a megérzéseim, rendszeresen szoktam hagyatkozni az intuíciómra. Alapvetően. De ha nőkről van szó, akkor nem igazán működik. Sűrűn tévedek. Nem működik, cserben hagynak a megérzéseim. Éppen ezért fogalmam sincs, hogy amit látok, tapasztalok, az mennyire valós, és mennyire csak az elképzeléseim játszanak velem. Korábbi ballépéseimnek köszönhetően zavarban vagyok, tanácstalanság fogott el. Pedig elég egyértelműnek tűnik, amit látok. Figyelemfelkeltés. Nagyon is az. Csak az a nyamvadt bizonytalanság. A mitévő legyek esete.
Pedig tudom, hogy a megoldás az lenne, ha sutba dobnám a ragaszkodásomat az elveim, elképzeléseim iránt, és lépnék egy merészet. Magamhoz képest nagyon merészet. Végül is mit veszíthetek? Maximum hamarabb indulok ez után munkába. A probléma ezzel kapcsolatban csak az, hogy jövő héten szabadságon vagyok. Minden eltolódik egy héttel, mire megint esélyem lehet tenni valamit.
Vagy lépek egy merészet. Lépek?

Napi idézet ...

Élj úgy, ahogy szeretnél!

Prophecy

Ami egykor együtt volt, de szétesett, újra összeáll, hogy egész legyen megint ...

Going back to the Playa

Tegnap régi tervemet valósította meg. Végre eljutottam Szentendrére, a Postás strandra. Minden, ami kellett hozzá, megvolt. Kedv, időjárás, napsütés, csak el kellett indulni. Nem kellett csalódnom, tökéletesen megfelelt az elvárásaimnak. Szabadstrand, természetes víz, semmi zsúfoltság, minden adott volt, hogy jól érezzem magam. Még naptejet is vettem, hogy ne égjek le.
Nosztalgikus érzésem volt, gyermekkorom nyarai jutottak eszembe. Mohácson volt nyaralónk , minden nyaram ott töltöttem. Ahhoz volt kicsit hasonló az érzés. A víz szaga, a napsütés, a meleg. Egyetlen negatívum az volt csak, hogy egyedül voltam. Ezen változtatnom kell mindenképp. Mielőbb.
Mindenesetre azért a tegnapi élmény után ma is oda tartok éppen. Élek a lehetőséggel, amit a jó idő nyújt, hogy élvezzem a nyár örömeit.

Felismerések ...

Valamikor a 20as éveim közepén elhatároztam, hogy márpedig én senki elvárásainak nem fogok megfelelni. Elég nekem a saját magamnak felállított elvárások. Na persze! Ehhez képest az a felismerés ért az elmúlt hónapokban, hogy igenis meg akartam felelni bizonyos elvárásoknak, amik nem a sajátjaim. Társadalmi elvárások. Bizonyítási vágy, és kényszer. Hogy mik ezek pontosan?
Sikeresen akartam én is lenni. Mert egy siker orientált világban élünk. Meg akartam mutatni, hogy én is képes vagyok arra, amire mindenki más. De mik is ezek a célok, amiket ha elértem volna, akkor "sikeres" lennék?
Párkapcsolat, család, gyerkőcök. Alap. Az egyik legnagyobb társadalmi elvárás. Gyerekkorunktól kezdve nevelik belénk. Ezt látjuk otthon is. Illetve meg akarjuk mutatni annak, azoknak, akik dobtak annak idején, hogy kellünk másnak. Igenis vagyok annyira jó, hogy más valaki elfogad. Velem akar élni.
Esetemben a probléma alapja az, hogy introvertált vagyok. Ez miatt nehezebben ismerkedek, nyitok mások felé. Ha tetszik a csaj, akkor még inkább. Ez miatt lassúnak tűnhetek. Határozatlannak. Pedig csak túlgondolkodom, agyalom a helyzetet. Ezerszer lejátszom fejben, aztán azt veszem észre, hogy elment a busz. Vagy azt veszem észre, hogy megint bekerültem a "barátzónába". Meh!
Lakás. Mármint saját. Ez kisebb probléma, manapság sokaknak nincs saját lakása. Sokan laknak albérletben, ha mégis saját tulajdonban laknak, akkor nem ritkán hitelből vásárolták.
Autó. Jogosítványom sincs. Az évek során többször kérdezték, hogy miért nincs? Egyrészt így alakult. Másrészt nem érdekel a vezetés. Ellenkező esetben megszereztem volna. De nem. Mikor ezt egyszer kijelentettem, megkaptam, hogy önző vagyok. Pedig nekem nem igazán fűződött hozzá érdeke, hogy legyen.
Karrier. Legyen sikeres munkád, érj el eredményeket a munkáddal! A helyzet az, hogy egyre inkább úgy érzem, hogy pályát tévesztettem. Igazából fogalmam sincs, hogy miért is választottam a szakmámat. Nem tudom, hogy minek kellett volna mennem. És érzem is, hogy egyre kevésbé érdekel a szakmám, annak ellenére, hogy egyre többet érték hozzá. Pedig élvezem, amikor csinálom. De ez nem az én életem. Ez nem én vagyok. Tanácstalanság. Zavar.
Egészen eddig tudat alatt meg akartam felelni ezeknek az elvárásoknak, és mindezzel csak azt értem el, hogy frusztrált lettem. Boldogtalan. Mert siker orientált világunkban nem tudtam megfelelni az elvárásoknak. Mert közben szem elől tévesztettem mindazt, ami tényleg érdekel. Addig sulykolták belém, hogy lúzer vagyok, amíg én magam is elhittem már. Félénk lettem, és visszahúzódó. Vajon van még esélyem változni, változtatni?

My Superhero Powers

Szuperhős képességeim, amiket ismerek:

• Introvertált személyiség
• Szarkazmus
• Szkeptikus (mindig)
• Intuitív, és analitikus gondolkodás
• Fejlett humorérzék
• Cinizmus

My Superhero powers, knowed:

• Introverted personality
• Sarcasm
• Sceptic (always)
• Intuitive and analityc thinking
• Advanced humor
• Cynicism

Re-learning

Még kell tanulnom újra önzőnek lennem. Éppen csak annyira, hogy újra kiálljak magamért. Hogy ne mások, hanem a saját érdekeit, céljaim lebegjenek a szemeim előtt. Elég volt abból, hogy mások érdekeit, érzéseit a magam elé helyeztem. Nem akarom, hogy úgy teljen el az életem, hogy nem tettem semmit az álmaim, céljaim megvalósulásáért.

My Superhero Power

Introvertált vagyok.
És mi a Te szuperképességed?

Easter traveling

Utazok Pécsre, Húzsvéti családlátogatásra. Ahogy az elmúlt években, most is Oszkarral utazok (telekocsi). Az egy dolog, hogy olcsóbb, kényelmesebb, gyorsabb, mint a tömegközlekedés, de ami miatt még tetszik, hogy általában érdekes emberekkel találkozok. Vagy hasznos információk kerülnek hozzám. Mint ahogy most is. A közelmúlt eseményei, történései arra az útra terelték, aminek az lesz a vége, hogy elhagyom az országot. Irány külföld. A lehetőségeim annyira be fognak szűkűlni/megszünni, hogy nem látok más megoldást. Persze megvan a célterület, ami nem más, mint a Kanári szigetek. De erről bővebben majd később. Talán. Erre mi történik? Az egyik utitársamról kiderül, hogy dolgozott egy ideig ott. Gyorsan ki is faggattam , és pozitív válaszokat kaptam. És persze pár tanácsot is. Így azért már nem olyan sötét a jövő, mint ahogy azt pár héttel ezelőtt láttam.

Taste of Freedom ...

Másfél hónapja dolgozok az új munkahelyemen, és egyelőre jól érzem magam. Tetszenek a feladatok, a légkör, maga az egész szituáció, és nem utolsósorban az időbeosztás. Az, hogy hétfőtől péntekig, 8tól 4ig dolgozok, az valami fantasztikus. Számomra. Megtapasztalni, hogy a péntek tényleg pénteket jelent, hogy a hétvége tényleg az, és nem pedig lehetőség arra, hogy dolgozzak. Egyfajta rendszer költözött az életembe. Rendszeresség. Inkább ez a megfelelő szó. Sokkal nyugodtabb vagyok, a korábban tapasztal feszültség nagyrésze eltűnt. Kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. Kezdem megszokni, hogy munka után nem vagyok kimerült, van energiám. És ebből kifolyólag a korábbi szabadidős tevékenységek (játék, filmnézés) már nem elég. Ott van a késztetés, a vágy, hogy kimozduljak a világba. Hogy csináljak valamit. Tapasztaljak. Persze meg kell találni azt a tevékenységet, ami érdekel, amivel foglalkozni akarok. Persze, ott van a fotózás, amivel régóta akarok foglalkozni, és el is határoztam, hogy fogok erre időt szakítani. Mint ahogy a héten tettem is. Szerencsére Budapesten rengeteg lehetőség, és téma van, szóval a közeljövőben valószínüleg sokat fogok kóborolni a városban, élesített fotóapparáttal a kezemben. Másrészt pedig nyár van, rengeteg program a városban, koncertek, bulik, események, rendezvények. Eddig általában munka végett nem tudtam ezeken részt venni, de most ez is megváltozott. Csak hogy egy példát mondjak, holnap lesz megrendezve a Normafa-Kamaraerdő happening, 4 helyszín, 30 dj, estétől reggelig. Vagy ott van a Város és Folyó, VaLyó, idén kitelepültek a Rákóczi híd pesti hídfőlye mellé, ahol egész nyáron érdekes programok várhatóak. Hamarosan fel is fogom keresni, hogy felderítsem, megtapasztaljam valójában, hogy milyen. És még sorolhatnám a lehetőségeket. Lassan kezdem megszokni a helyzetet, és kezdem felfogni, hogy eddig miben is voltam. Szóval a lényeg az, hogy nem bántam meg a döntésem, hogy otthagytam a CAF-t.

Sunday afternoon chill ...

Mi lehet jobb, mint vasárnap délután a naplementében Palotait hallgatni élőben, az A38-on, mindezt laza sörözéssel kísérni? Persze vannak ötleteim, de ezt már a hét közepén elterveztem. És nem bántam meg  😎  Úgy érzem, kellemes nyár előtt állok ...

Everything is changes ...

Nemrég gyökeres változás történt az életemben. Besokaltam a munkahelyemtől, belefáradtam, belefásultam mindabba, ami ott történt, és mindattól, ami már kiáltott az életem minden területére. Tulajdonképpen szinte megszűnt a szociális életem, a magánélete meg abban merült ki, hogy meló után kipihenni a nap fáradalmait, és felkészülni a következő nap megpróbáltatásaira. Néha elmentem moziba, nagy ritkán találkoztam ismerőseimmel, barátaimmal, de kb ennyi. Ráadásul nagyrészt éjszaka, és délután dolgoztam, ami hosszú távon nem igazán barátságos.
Így február közepén úgy döntöttem, beadom a felmondásom. Mindezt úgy, hogy még nem volt meg a következő munkahelyem. Itt most lehetne mondani, hogy milyen felelőtlen voltam, vagy milyen bátor. Erre inkább csak azt mondom, hogy megtettem a szükséges lépést annak érdekében, hogy megváltozzon az életem. Persze az is segített a döntésem én, hogy volt 2 hónap felmondási időm. Bíztam benne, hogy ennyi idő alatt csak találok valamit. A keresésben nagyon fontos szempont volt, hogy nem akarok többet hétvégén, és többmüszakos munkarendben dolgozni. Nos, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy összejött minden feltétel. Április közepe óta egy családi kisvállalkozásnál dolgozom elektroműszerészként, kozmetikai, és egészségügyi lézereket gyártunk. Hétfőtől péntekig, 8tól 4ig dolgozom, nyugodt, stresszmentes környezetben. Kimondottan tetszik a helyzet , és a munkát is élvezem. Szeretnék sokáig itt dolgozni (a jelenlegi tényállás egyelőre ez).
Tetszik, hogy van szabadidőm, hogy minden délutánom szabad, a 7végéimmel egyetemben, hogy munka után nem vagyok fáradt, kimerült. Hogy van energiám. Végre van időm arra, hogy foglalkozzak azokkal a dolgokkal, amik érdekelnek. Szeretném fejleszteni fotós készségeimet, képességeimet. Szeretnék jó fotókat készíteni. Elkezdtem felderíteni a különböző programlehetőségeket. Koncertek, bulik. Kiállítások. Bármi, ami felkelti az érdeklődésem. Élni akarok, és élvezni az életet. Amit viszont le akarok csökkenteni, az az otthon töltött idő. Illetve nem több időt otthon tölteni, mint az szükséges. Aztán, hogy mindez, hogy alakul, mennyire fog megvalósulni, az már egy másik kérdés.
Let see, what happens!

1000.

Valamikor áprilisban megírtam a 999. postomat. Akkor nagy elhatározások voltak, hogy mit is fogok majd írni az 1000-ik postba. Nem akartam negatív dolgokról írni. Nem akartam sablomos lenni. Nem akartam .... Nem tudom, mit akartam pontosan. Most, fél évvel ez után végre megint itt vagyok, és végre megírom ezt. Hogy mi lesz benne? Nem tudom. Ami kijön belőlem. Megformázom a káoszt, ami a fejemben kavarog.
Túlsok minden történt ahhoz, hogy pár sorban leírjam. Voltak jó, és rossz dolgok. Azaz, ha hű akarok lenni világszemléletemhez, akkor inkább azt mondom, hogy tanulságos, tapasztalatokkal teli fél évem volt. Minden téren, minden szinten. Szakmai szinten nagyon sok. Ez mindenképpen pozitív. Sokat tanultam, tapasztaltam, fejlődtem szakmailag, és ez nem az elmúlt fél évben történt, hanem a CAF-nál eltöltött közel 2ésfél év alatt. Ugyanakkor (ha már a munkával kezdtem, akkor ezzel folytatom, majd próbálom röviden) rengeteg tapasztalatom volt emberekkel kapcsolatban, viselkedéssel, természetükkel, személyiségükkel kapcsolatban, ami nem feltétlenül "pozitív", de mindenképpen tanulságos. Az persze határozottan tetszik, hogy az emberismeretem továbbra is jól működik. És fejlődik. Sajnos a "hibám", hogy túlságosan megbízok olyanokban is, akikben nem biztos, hogy kellene, még mindig meg van.
A CAF-fal kapcsolatban eljutottam odáig, hogy már nem akarok ott dolgozni. Keresnem kell másik helyet, mert nem érzem jól magam ezen a munkahelyen. Hogy mi az, ami nem tetszik? Leginkább a munkarend. Nincs benne rendszer, ritmus, amit meg tudnék szokni, amihez tudnék igazodni. Az életem teljesen felborult, és belefáradtam. Van, hogy a kollégáimmal is csak műszakváltáskor találkozok, a barátaimmal, ismerőseimmel szinte alig, köszönhetően a sok délutános, éjszakás műszaknak. Nem tudok szocializálódni, "éhezem" az emberi kapcsolatokra. Szerencsére most elég sokat leszek délelőttös, és mondom ezt annak ellenére, hogy utálok korán kelni. De a szabad délutánok mindenért kárpótolnak. Az megfizethetelen. Minden másra ott a MasterCard. 😉
A lényeg az, hogy sok körülménynek köszönhetően úgy döntöttem, hogy ideje váltani. Új helyet kell keresnem. Okosan. Meghatározva pontosan a feltételeket. Nincs hétvégi munka, folyamatos műszak. Az kizáró ok. Ha lehet, akkor a többműszakos munkavégzést is skippelem. Főleg office-time munkaidős meló érdekelne. Nem akarok éjszaka dolgozni. Kimerít. Hétfőtől péntekig szeretnék dolgozni. Élvezni a szabad hétvégéket. Elmenni Becskére, és egyébb programokra (buddhista, és nem-buddhista). Egyelőre ezek a fő szempontok.
Jut eszembe, Becske! Idén Láma Ole ismét ellátogatott Becskére, Mahamudra tanításokat adott, és elég alaposan elmélyültünk benne. Idén, a korábbi évek gyakorlatától eltérően most nem a büfében vállaltam feladatokat, hanem a GFT (Gompa Security Team) feladataiból vettem ki részem. Érdekes volt, bár így utólag belegondolva nem egészen az volt, amire számítottam. Mindenesetre gyakorolhattam a türelmet, és megint szembesültem a ténnyel, hogy elképzeléseink egyes dolgokról eltérőek a valóságtól. Főleg, ha buddhista barátainkról van szó. Nem szabad elfelejtenem, hogy a buddhisták ugyanolyan emberek, mint bárki más. Alapvetően nem különbözünk egy hétköznapi, nembuddhista embertől. Ezt jó lesz nem elfelejteni. Persze a legnagyobb előnye aannak, hogy a GFT tagja voltam, hogy közel lehettem a Lámához, és ennek köszönhetően sikerült "potya"-áldásokat begyüjteni. Értem ez alatt azt, hogy Ole érkezésekor/távozásakor beálltam a sorba áldásért, de voltak esetek, amikor csak úgy, spontán megáldott. Éppen azon nevetem, hogy az egyik bemondó kapott egy váratlan áldást, és az utána lévő reakció, arckifejezés megnevettetett. Aztán a következő pillanatban Ole kinyúlt, és én voltam a következő. Annyira meglepődtem, hogy el is hallgattam. Nem számítotam rá. Egy másik érdekes pillanat az volt, amikor Ole az aktuális előadás után éppen távozott, és páran várakoztunk rá. Megint áldás, (örömködés belül) majd a következő pillanat azt mondja nekem, hogy köszöni mindazt a munkát, ami a Dharmáért végeztem. Nekem! Amikor az elmúlt két évben annyira lecsökkent az aktivitásom, hogy az elmúlt fél évben alig, vagy nem is meditáltam, és 3 hónap után most kezdtem el megint járni a Központba. Közösségi munkát már régóta nem vállaltam (köszönhetően többek között a munkarendemnek is). Úgy gondolom még most is, hogy nem érdemeltem meg ezt a köszönetet. De ha Ole így gondolja ... Legyen! Egyik ismerősöm azt mondta, hogy ez nem feltétlenül az eddigi dolgokat jelenti, hanem a jövőre gondolt. Ki tudja? Én nem. Szóval fantasztikus volt az idei kurzus is.
Persze folytatódott (illetve folyamatban van még mindig) a "midle age crisis". Egyre erősebb bennem az érzés, hogy nem megfelő pályát választottam magamnak. Nem tudom, nem értem, hogy miért elektroműszerész vagyok/lettem. Az az érzésem, hogy az elmúlt 20 évet elvesztegettem. Nem teljesen feleslegesen, csak nem éppen ezt akartam. Egyre többször eszembe jut Nagymamám kérdése16-18 éves koromból: -"Miért nem mész filmesnek?" -"Nem akarok színész lenni, az nekem nem megy." -"Nem színésznek, hanem filmekkel dolgozni?" És persze elengedtem a kérdést. Nem foglalkoztam vele. Pedig mindig is érdekelt a képi, vizuális megjelenítés. Ezért akkarok foglalkozni fotózással. Mint hobbí, szabadidős tevékenység, persze folyamatosan fejleszteni magam. Az is tervben van, hogy veszek majd egy kamerát, és megnézem, hogy azzal mit tudok alkotni. Érdekel. De ez nem gyógyír a válságra. Az egészben az a legérdekesebb, hogy alapvetően nem vagyok egy hétköznapi eset, a legjobb szó, ami leír engem, az talán a különc. Nem tudok beállni a sorba, kilógok belőle. Ha megpróbálom, akkor is. Hiába erőlködök, kilógok. Mindig ez volt, amióta az eszemet tudom, márpedig az elég régre nyúlik vissza. Tudom, hihetetlen, de legkorábbi emlékem 9 hónapos koromból származik. Meg is lett erősítve, tanú által. Mindegy. Annak ellenére, hogy különc vagyok és nem egy tradicionális életet élek, mostanában többször belegondoltam abba, hogy mikor Apám annyi idős volt mint most én, már volt 2 felnőtt fia (én 20, Öcsém 18 volt akkor). Nekem semmim. Nem különösebben zavar, de azért elő-elő bukkan a gondolat.
Szeptemberben lementünk Pécsváradra. Kicsit rendet rakni, szemetet összeszedni, illetve részemről kincskeresés is volt. Találtam egy rakás dolgot, ami még kell, amire szükségem van. Könyvek, CD-k, képek, kések. Szerszámok, kisszék. Rövidnyakú zsiráf. Máig harcoló II. Világháborús német páncélos hadosztály. De ami a legfontosabb, hogy megtaláltam régi, papírra vetett gondolataimat, még jóval azelőttről, hogy megírtam első posztomat az első blogomban. Akkoriban sűrűn csináltam azt, hogy fogtam egy papírlapot (A4, mint az Audi), egy darabig ültem előtte, majd pár perc alatt teleírtam azzal, ami a fejemben volt. Mindezt dátumozás nélkül. Ha jól emlékszem, akkor ennek ellenére is sikerült megfelelő időrendbe rakni az egészet. Szóval nagyon örülök, hogy ez megvan. Tervezem, hogy majd valahogy digitalizálom, aztán kiposztolom szépen lassan, fokozatosan. Érdekes lesz. Nekem mindenképp. Megnézem, hogy miként gondolkodtam 15 éve. Mi változott azóta. Igen, ezt mindenképpen kiposztolom.
Múlt 7végén Budapesten tartózkodott Dzsangon Kontrul Rinpocse, a vonalunk egyik magas rangú lámája. Pénteken tanítást adott, amire nem mentem el sajnos, de rettenetesen fáradt volta, és kimerült az egész heti munkától, így a szombati programra fókuszáltam inkább. Gyémánt Tudat beavatást adott. Gyémánt Tudat egy nagyon erőteljes buddha-forma, a rajta való meditáció segít megtisztítani a tudatunkat a korábban elkövetett negatív gondolatok, szavak, cselekedetek hatásától, következnényétől. A Ngöndró 2. alapgyakorlata, jelenlegi egyéni gyakorlatom. Már ezért is szerettem volna mindenképpen részt venni ezen a beavatáson, hogy erősítse a gyakorlásomat, és visszatérésemet a Dharmához. Eddig úgy tűnik, hogy működik. Újra meditálok. Nem mondom, hogy könnyű, de megy. Most van lehetőségem rá, most kell élnem vele. Nem tudhatom, hogy meddig lesz.
Az év hátralévő részével kapcsolatban vannak elképzeléseim. Ezek egy része konkrét, másik része homályos, képlékeny, de alakul, formálódik. Október végén leadtam szabi igényemet az év végére. Nagyrészt megkaptam, amit kértem. Most novemberben, 2 hét múlva lesz 6 nap ami szabad. Becskén akkor program lesz, így egyértelmű, hogy ott leszek. Utána még Veszprém is esélyes, mert szeretnék oda visszatérni. Tavaly nagyon tetszett. Mivel a villamosok az ünnepek alatt is dolgoznak, közlekednek, így nekünk is kell. Akartam szabadságot az év végére, de vezérem azt mondta, hogy az idei évtől új szabályok vannak. Hogy mik? Az egyik ünnepet be kell vállalni, mindkettőt nem lehet megkapni. Rögtön reagáltam is rá, hogy akkor ez ugyanúgy megy, ahogy az előző 2 évben. Majd folytattam is, hogy elviszem a Karácsonyt, bevállalom, de utána kiveszem a maradék szabadságot, mert azt külföldön akarom tölteni. Angliában, London mellett. Ezt szeretném, nagyon. Ki kell derítenem a költségeket, hogy mibe kerül majd, aztán meglátom, hogy mi is lesz. Ha meg nem jön össze, akkor meg lesz máshogy, de egy biztos. Év végén nem fogok dolgozni 😁 És még egy fontos dolog, amit meg kell tennem mihamarabb. Frissíteni a CV-met, és másik melót keresni.

Headphones ...

Kezdhetném azzal is, hogy "Meghalt a Király, éljen a Király!", de ez erős túlzás lenne. Történt az, hogy a korábbi fejhallgatóm (Philips BT stereo headset, SHB4000) fülszivacsa kezdett elhasználódni, elszakadni, mígnem már csak a jóindulat tartotta egyben. Amúgy rendesen működött, mint eddig, csak ez a szivacs dolog zavart. Mint kiderült, ez nem javítható, a bevizsgálás még tart (de a garancia valszeg már lejárt), de sok reményt nem fűzök hozzá. Nem fogom visszakapni az árát. Amúgy sem voltam hasra esve tőle igazán. Nem az volt, amit vártam. Mindegy. Ideiglenesen megfelelt.

Ki is néztem az utódját, egy JBL, szintén BT headsetet. Pénteken meg is vettem, és próbálgattam, de a teljes teszt nem történt meg, Wroclawban nem igazán volt erre alkalom. De ez egy másik post története. Lásd később. Szóval, ma végre sikerült tesztelnem, illetve folyamatában van a teszt. Azt kell, hogy mondjam, nem túlzás, amit a JBL headsetekről mondanak. Nem véletlenül dícsérik. Fantasztikus hangzás, minden gyönyörűen szól, minden hangszín ott van. Mintha egy hifi-torony lenne a fejemen. Hallgattam ma vele több műfajt, D'n'B, Breakbeat, szóval a szokásos kedvenc műfajok. Néztem trailereket is. Mind jól, szépen szólt. Aztán jött a döbbenet.

Youtube-on nézetettem ezt-azt, aztán megnyitottam egy videót, ami a Skyrim (Dragonborn) címet viselte. Nem tudtam, hogy mivel fogom magam szembetalálni. De erre nem is lehetett volna felkészülni. Az előadó Tina Guo csellóművész. Ahogy játszik, az minden elképzelést felül múlt. Most is Őt hallgatom, köszönhetően a Spotifynak minden megjelent zenéjét hallhatom. A hideg futkos a hátamon, miközben hallgatom, annyira gyönyörűen játszik. Nem is szívbe markoló,már inkább lélekbe. Megérinti az ember teljes egészét. Főleg mikor a The Rains of Castamere-t játsza. A könnyim folytak közben, nem szégyellem kijelenteni. Ezt hallani kell mindenképpen. De eddig mindegyik zene, amit játszik, ilyen. Megérinti az embert a legmélyebb szinten, ami elképzelhető, sőt, talán olyan mélyen, amit eddig nem is gondoltam. És mindezt egy JBL headsettel!

Örülök, hogy megvettem, nem volt rossz vásár. És ez most nem a reklám helye, csak egyszerűen meg vagyok elégedve a választásommal. Szóval élvezem tovább a zenét, amit találtam ...