Költözködés után ...

Hát megtörtént, ezen is túl vagyok. Elmúlt az utolsó éjszaka a régi albiban, az újban is aludtam már, és a költözés is megtörtént. Sokkal könnyebben zajlott az egész folyamat, mint tavaly. Maga a keresés, a költözködés megszervezése, és lebonyolítása igen egyszerű volt. Persze voltak kisebb akadályok, és nem minden ment úgy, ahogy elterveztem, de az mind semmiség volt. Igazából nem is volt probléma. Az, hogy nem sikerült egy fuvarral megoldanom a cuccaim átszállítását, igazából csak kalkulációs hiba volt.
Persze még koránt sem vagyok teljesen kész, hiszen a dobozok kipakolása, a ruhák elpakolása, rendezkedés, berendezés még vissza van, de már van egy konkrét képem arról, hogy mit, és hogyan akarok. Ami lényeges, hogy csináltam mini-oltárt. Eddig ilyenem nem volt. De most! Van pár cacám (megtöltött gipsz buddha szobrok), azokat raktam ki, illetve pár buddha-ábrázolást, képet. Tegnap este fel is avattam, meditáltam előtte egyet. És a menedék-fát ábrázoló képemet is felraktam a falra, az ágyam / fejem fölé. Végre minden a helyére került, megvalósult, amiket ezzel kapcsolatban már szerettem volna egy ideje. Lord Vader-nek meditációs kamrája volt, nekem kis szentélyem 😇 .
A konyhában is még el kell rendeznem a dolgaimat, eszközöket, amiket magammal hoztam. Hogy minden elférjen, hogy meglegyen a helye. Habár nem vagyok rend-, és takarítás mániás, de 43 évesen eljutottam oda, hogy kialakult az igény arra, hogy legyen körülöttem egy viszonylagos rend. Kicsit fura belegondolni, de a tapasztalatok miatt jutottam erre a döntésre.
Holnap folytatódik a belakás, a beszokás. Bekövetkezik az első mosás, és főzés. Bár még fogalmam sincs, hogy mit fogok főzni, de mire oda jutok, addigra ki fogom találni. Egy biztos, hogy finom lesz.
Amúgy ma azt vettem észre délután, hogy mivel túl vagyok a nehezén, elmúlt az az enyhe feszültség, ami az elmúlt heteket jellemezte, és automatikusan leeresztettem, megkönnyebültem kicsit. Olyannyira, hogy mindaz a fáradtság, ami eddig összegyűlt, az most egyszerre tört rám. Majdnem bealudtam. De csak majdnem. Még időben kapcsoltam, és elmentem az esti közös meditációra.
A tegnapi nappal életem egy régi szakasza lezárult, és egy új vette kezdetét. Nagyon bízok benne, hogy így van, és nem csak remélem, hogy így lesz. Egykor létezett egy társaság, ami a "Lúzer-banda" nevet viselte. Tagja voltam. Sokáig. Tovább, mint kellett volna. Nem tudom, hogy jelenleg hány tagja van még, de pár egykori tagról tudom, hogy már régen kilépett. Tegnap az én tagságom is megszűnt. Cserbenhagyás? Nem hiszem. De elegem volt már abból, hogy hátráltatnak, visszafognak folyamatosan. Nem tudom, hogy ez a döntésem, hogy kiléptem a régi lakótársi kapcsolatból, milyen következményekhez fog vezetni, de ennek meg kellett történnie. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna. De nem lehetek mindig szentimentális. Néha önzőnek kell lennem, és a saját érdekeimet kell előtérbe helyeznem. Most ez történt. Semmit nem sajnálok.

My new residence ...

Kb másfél hete néztem meg az első potenciális albérletet, ami akár új lakhelyem is lehetett volna. Nem lett. Mint ahogy a következő öt sem. Ezek közül 2 volt, amire azt mondtam, hogy semmiképp nem, ki van zárva. A többi elment volna, de nem jött össze, nem én lettem a szerencsés nyertes. Vasárnap este jutottam arra gondolatra, hogy biztos azért nem kaptam meg ezek közül egyiket sem, mert ezek nem nekem valók voltak, nem erre van szükségem, és majd biztos lesz jobb, ami megfelel céljaimnak. Tulajdonképpen a vasárnapi is már elég barátságos volt, annak is örültem volna, de mint ma kiderült, más kapta meg. Tulajdonképpen napi szinten tettem kívánságokat azért, hogy találjak egy megfelelőt, kérve a buddhák segítségét. Talán még a mostanában megint rendszeressé váló meditáció is segített abban, hogy végül sikerrel jártam.
Tegnap délután megnéztem egy albérletet, egy szobát, ami a képek alapján már szimpatikus volt, és a helye is megfelelő. Boráros tér közelében, közel a Duna-part, a 4-6-os villamos, viszonylag központi helyen, könnyen elérhető minden hely, ami számomra fontos. Munkahely, Huszár utca, város központ, üzletek. Mint kiderült, ez egy belső udvaros épületben található polgári lakás a második emeleten, lift nélkül (testmozgás rulez!), de utcára néző ablakkal, ennek ellenére mégis csendes. Tulajdonképpen minél többet láttam belőle, annál jobban tetszett. Tágas konyha, külön wc, nagy fürdőszoba, tároló helység. Teljesen ideális. Aztán megláttam a szobát. Szinte azonnal beleszerettem. Nagy, tágas, nagy ággyal, szekrénnyel, íróasztal, és ülőgarnitúra, és mindezek mellett még hatalmas tér a szoba közepén. Nem tudom, mihez fogok kezdeni ennyi térrel, de majd meglátom. Rég volt ekkora szobám, talán gyerekkorom első 6 évében. Miután elhagytam a lakást, a bérbeadó hölggyel egy darabig együtt utaztam a Corvin negyedig, így volt alkalmam beszélgetni vele egy keveset. Rengeteg információt zúdított rám, és azzal köszöntünk el egymástól, hogy kb. 2 nap amíg dönt, hogy kinek adja ki, de én szimpatikus vagyok neki. A vasárnapi lakásról vártam választ (mint fentebb említettem, más nyerte meg), de mivel nem jött semmi, gondoltam nem kockáztatok, hogy ez elússzon. Még akkor este fél9kor telefonáltam, és jeleztem szándékomat, hogy kiveszem. Ennek köszönhetően vasárnap délelőtt elkezdek költözködni, és már szombaton pakolok. Most már csak egy fuvart kell keresnem, hogy azokat a cuccokat, amiket nem tudok BKV-val vinni, eljuttassam az új pecóba.
Ezután teljesen érthető, hogy tegnap este a hazautat emelkedett hangulatban tettem meg. Könnyed léptekkel, mintha a talaj felett lebegtem volna, olyan érzés volt. Örültem. Kisebb boldogság járt át. A siker érzése, hogy megcsináltam. Amúgy az egész keresésből hiányzott (dehogy hiányzott!) a stressz, amit tavaly tapasztaltam ugyanebben az időszakban, ugyanezen tevékenység alatt. Talán sokat segített az a tény, hogy csak magamnak keresek, és ezáltal tényleg csak magamra hagyatkozhatok. Bíztam magamban. Tudtam azt, hogy időben meg fogom találni azt a lakást, ahol szeptembertől lakni fogok. Hogy hamarosan véget ér egy mára már számomra terhes lakótársi kapcsolat, ami már csak visszafogott az elmúlt pár évben. És a tudat, hogy mindenre, bármire képes vagyok. Erre is. Szóval, tulajdonképpen mindenki bekaphatja  😎 
Bízok benne, hogy július elején egy új fejezet kezdődött az életemben, és a hátizsák, amit évek óta kövekkel megpakolva cipelek magammal a hátamon, csak ürülni fog, egyre ürülni, amíg egyszer csak azt veszem észre, hogy nincs is hátizsák. Meguntam félni, kockacukor!

Comics ...

Nemrég betértem az egyik Libri üzletbe. Csak hogy teljen az idő, Hogy körülnézzek, mik jelentek meg, mi az, ami érdekelhet. Mit töltsek le esetleg. Már korábban észre vettem, hogy van képregény szekció, ami felkeltette az érdeklődésemet, hiszen kb. 6 éves korom óta nagy képregény rajongó vagyok. Akkoriban az újra megjelenő Kockást vettem rendszeresen, talán még most is megvannak a régi füzetek, amiket annak idején vásároltam. Aztán jöttek az Alfa magazinok, amikben rendszeresen megjelent pár képregény, majd amikor nálunk is kiadásra kerültek a Marvel-képregények, az maga volt a Kánaán számomra. Egy csodás világ tárult elém. Mindig is vonzott a fantasztikus.
De ne kalandozzunk el annyira, maradjunk az alap felütésnél. Libri. Képregények. Szóval már múltkor felfigyeltem egy képregényre, mégpedig a Monstress - Fenevad című darabra. Ahogy megpillantottam, magával ragadott a címlapja. A cím betű készlete, a rajzolás, mind azt sugallta, hogy valami varázslatos, csodálatos dologgal van dolgom. Csak az elejét olvastam el, a bevezető szöveget, és az első oldalakat, és már akkor tudtam, hogy ezt hamarosan meg akarom venni. Aztán pár napja megint bele lapoztam, olvastam, és az elhatározás megerősödött. Ez kell nekem!
Egy másik remekmű is elém került. Kiadták Neil Gaiman nagy sikerű Sandman képregényének gyűjteményét, kemény kötésben Sandman - Az álmok fejedelme címmel. Már nem emlékszem, hogy mikor olvastam először ezeket a képregényeket, de már akkor magával ragadott, köszönhetően Gaiman történet mesélési képességének, és a tehetséges rajzolónak köszönhetően. Persze lehetne mondani, hogy elfogult vagyok, hiszen Gaiman az egyik kedvenc jelenkori íróm, de aki már olvasott tőle bármit is, az tudja, hogy miért is. Hiszen csak elég megnézni a könyveiből, novelláiból készült filmeket, filmsorozatokat. Csillagpor, Sosehol, Coraline, Amerikai Istenek, és Elveszett próféciák/Good omens. És ezek csak azok, amiket megfilmesítettek!
Emlékszem, ahogy kezemben tartottam ezt a két könyvet, ahogy beléjük lapoztam, elhatároztam, hogy nekem ez a 2 mű kell a polcomra (nincs is polcom). Szeretném ezeket megvenni, kerül, amibe kerül (a 2 együtt 15000 Ft), nem számít. Szóval, ha minden jól alakul (és miért ne alakulna jól?) akkor szeptemberben ezzel a 2 csodálatos képregénnyel leszek gazdagabb. Ajánlom mindenkinek, aki szereti ezt a műfajt.

Changes ...

Születésnapom előtt, körül, és után változások történtek az életemben. Volt, ami tudatosan, és volt, amit csak észrevettem, hogy megtörtént. Az egyik, ami tudatos volt, az az, hogy józanabb életet élek. Ez leginkább azt jelenti, hogy nincs szükségem arra, hogy minden nap sörözzek. Hogy nap végén megigyak 2-3 sört, mert megérdemlem. Nem akarom, hogy ez szokásommá váljon. Nem mondom, hogy egyszerű volt, mert eleinte önkéntelenül befordultam a sörös sorok közé a boltokban. Reflex. Megszokás. Mostanra elmúlt.
Elkezdtem odafigyelni, hogy mit, és mennyit eszek. Ez nem azt jelenti, hogy elkezdtem diétázni, esetleg vega/vegán lettem. Nem, az nem én vagyok. Csak próbálok egészségesebben táplálkozni. Több zöldség, gyümölcs, kevesebb édesség, rágcsa, péksütemény. Próbálom beállítani, meghatározni, hogy mi az, ami elég, és mi az, amire szükségem van. Az ember biológiailag mindenevő, és én ehhez próbálom igazítani az étrendem. Szénhidrát, növényi rostok, fehérje, mind szükséges. És ha tehetem, akkor lehetőleg természetes forrásokból.
Elkezdtem többet mozogni. Na jó, most ezen a héten pont nem annyira, de amúgy igen. Többet biciklizek. Amíg ki nem derült, hogy a Postás strand felett esőzések után a Dunába folyik a szennyvíz, és jó volt az idő, addig oda is mentem. Sokat sétálok, csavargok, csak úgy, felfedezem a várost, ahol már 9 éve élek. Ismert, és ismeretlen helyeket. Ha normalizálódik a helyzet, és megoldódnak az aktuális feladatok, akkor talán szeptemberben falmászás is elkezdődik. Végre!
Azt vettem észre, hogy ezeknek következtében több energiám van, frissebbek a gondolataim. Éberebb lettem. Sokkal jobban tudok örülni az apró dolgoknak, amik felett korábban elsiklottam. Akkor is érzékeltem őket, csak kevesebb figyelmet fordítottam rájuk. Nem foglalkoztam velük.
Az elmúlt egy hónapban sokkal nyitottabb lettem, könnyebben befogadok dolgokat, és könnyebben nyitok mások felé. Teljesen idegen emberek felé. Kevesebb a feszélyezettség,amit magamban érzek, illetve kevésbé foglalkozok vele. Nem ragadok le ennél az érzésnél. Engedem, hogy a kíváncsiság győzzön, hogy az erősödjön. Ezáltal egy sokkal érdekesebb, színesebb világot tapasztalok, mint korábban. És ez fantasztikus érzés, tapasztalat.
Júniusban 5 hónap nem meditálás után újra elkezdtem járni a centrumba. Már nagyon hiányzott, és tény, hogy előbb kellett volna mennem. De korábban nem éreztem magam elég erősnek, stabilnak, túlságosan zavarodott, és zaklatott voltam. Idő kellett, hogy lenyugodjak, és átgondoljam a dolgaimat, életemet. Hogy letisztuljon minden, és felállítsak egy fontossági sorrendet. Hogy meghatározzam a prioritásokat. Hogy bizonyos döntéseket meghozzak. És leginkább arra volt szükségem, hogy szembenézzek félelmeimmel. Szembenéztem, majd felismertem, hogy nem engedhetem meg, hogy félelmeim határozzanak meg, és azok irányítsák az életemet. Ezért átléptem rajtuk. Ez nem azt jelenti, hogy megszűntek létezni. Nem. Továbbra is ott rejtőzködnek az árnyékomban,mindenhova követnek, és folyamatosan suttognak a fülembe, duruzsolnak. Csak nem foglalkozok velük. Nem etetem őket. Teszem, amit kell, még ha néha nem is könnyű. És ez megint csak csodálatos, fantasztikus érzés, tapasztalat.
Megint meditálok, folytatom az egyéni gyakorlatomat. Próbálom rendszeressé tenni, hogy haladjak vele, hogy szokássá váljon. Mikor elkezdtem folytatni, nem tudtam, hogy hol tartottam pontosan, nem találtam a feljegyzéseimet. Csak egy régebbit, ami kb. egy éves lehet. A januári értéktől kb. 10000-el kevesebbet. De ez volt az, amit tudtam biztosra. Így onnan kezdtem folytatni, ami meg az felett volt, az ment felajánlásnak. De ami érdekes, az az, hogy sokkal könnyebben megy most a gyakorlás, mint a tavalyi év során bármikor. Nem alszok bele a meditációba, tudok hosszabb ideig folyamatosan összpontosítani, és haladok is. Hogy mik az eredmények? Ezt nem tudom pontosan. Nem tudom, hogy mi minek köszönhető. Nem tudom, hogy mi minek a következménye. Számít? Nem hiszem. Inkább próbálom élvezni az életet, úgy, ahogy van, ahogy jön, változtatni azokon, amiken kell, amiken tudok, a többit meg csak hagyni, hogy történjen, miközben figyelek.
Nem tudom, hogy mi az, ami legközelebb szembe jön, de azt tudom, hogy meguntam félni (kockacukor), és nem akarok többé menekülni. Nem akarok többé menekülni az elől, aki vagyok, aki lehetnék.
És így van ez jól ...

Tapasztalatok ...

A korábban említett merész lépés végül is megtörtént. Sőt, tulajdonképpen lépések, bár az is igaz, hogy ezek a lépések igazából több irányba történtek, viszonylag rövid időn belül. Minek a hatására? Nem tudom. Magam sem értem, hogy a korábban emlegetett visszahúzódó, mondhatni bátortalan viselkedésemmel teljesen ellentétesen cselekedtem, ráadásul többszörösen. Persze, ha jobban megvizsgáljuk a dolgokat, akkor tulajdonképpen nem igazán könyvelhetek el sikereket, 2 történet tulajdonképpen rövidre is lett zárva. Legalább nem kell felesleges köröket futni, illúziókat kergetni. De maga tény, hogy ki mertem lépni az árnyékomból, az mindenképpen felemelő, és meglepő is egyben. Mindegy is tulajdonképpen.

Tegnap este el voltam egy rendezvényen. Egy offline társkereső/társaságkereső közösség szervezésében volt a rendezvény. Nyilvános szórakozóhelyen, de csak előzetes regisztrációval lehetett belépni. Már korábban is szándékomban állt, hogy megnézem az egyik ilyen estét, de valahogy soha nem sikerült eljutni. Kitalált, vagy valós indokok végett. Aztán jött a kérdések kérdése, egészen konkrétan a "Miért ne? Tulajdonképpen mit veszíthetek?" Szóval elmentem. Azt nem mondom, hogy a határtalan nyugalom példaképe voltam, de kíváncsi voltam, hogy mi fog történni, és ez erősebb érzés volt az aggodalmaimnál. Most nem fogok részletes beszámolót írni, hogy mi is történt. Inkább csak egy rövid összegzést a tapasztalataimról. Nem bántam meg, hogy elmentem, mert tulajdonképpen tetszett az este. Teljesen idegen környezetben el tudtam magam engedni, minimális feszélyezettséggel, ami az idő múlásával egyre  inkább oldódott, elillant. Számomra vadidegen emberekkel beszélgettem, ami nálam nemigazán jellemző. Legalább is eddig nem volt az. Tulajdonképpen teszteltem magam folyamatosan, önanalízist folytattam a háttérben, miközben próbáltam folyamatosan jelen lenni az adott helyzetben. Nem jelentkezett a szokásos lámpaláz, idegesség, illetve hamar eltűntek ezek az érzések. Ami tulajdonképpen nagyon meglepett. Tulajdonképpen az egész este szokatlan volt a számomra, de határozottan pozitív érzésekkel érzésekkel zártam az estét. Olyan oldalamat ismertem meg, ami eddig magam előtt is el volt rejtve.

Szóval a tegnap este, és a ma délután eseményei után egyre inkább úgy gondolom, hogy ebbe az irányba próbálok meg nyitni, és megnézek más programokat is ennek a közösségnek a szervezésében. Szimpatikusabb, mint az eddig megismert online társkeresők. Személyesebbnek, interaktívabbnak tűnik, és megér egy nagyobb próbát, lélegzetvételt, tényleges tapasztalatom, véleményem lehessen róla. És különben is, kit tudja? Hátha.

Felismerés ...

Egyértelműen alábecsültem, és alulértékeltem magam eddig. Sokkal több mindenre vagyok képes, és sokkal több rejtőzik bennem, mint amit eddig feltételeztem.

Summer!

Hosszú évek óta a legjobb nyárban van részem. De tényleg. Talán 2016-ban volt csak ennél jobb, hiszen akkor sokat utaztam. Malaga, Mangutovo, és az EC Németországban, Immenstadt mellett. Az tényleg fantasztikus, csodálatos nyár volt.
Az idei nyáron nem utaztam igazából sehova, csak Pellérdre, családlátogatásra, illetve a szentendrei szennyvizes szabad strandot látogattam csak. Hogy miért számít mégis jónak ez a nyár? Egyrészt azért, mert végre nem csak arról szól, hogy szabadidőmben a szobámban pihengetek, próbálok regenerálódni, semmit tevéssel, netezéssel agyoncsapva az időt. Nem. Ez a nyár nem erről szól eddig. Egyrészt elővettem a biciklimet (igen, az enyém, mint nemrég kiderült, 2012-ben kaptam egy buddhista baráttól, hogy könnyebb legyen a közlekedésem), és használom, kilométerek sokaságát tekertem le vele. Budapest ismeretlen részeit fedezem fel, vagy csak a testmozgás örömeit élvezem 2 keréken. Jó pár helyet kell még a nyár folyamán felfedeznem, meglátogatnom, ezek egy része a Duna mentén van.
Másrészt a szentendrei strandon, a Duna partján üldögélve, heverészve számtalan régi emlék, és érzés fogott el, amik segítettek átértékelni, az elmúlt évtizedeket, éveket, végiggondolni az életemet. És 43 év után sikerült elfogadnom a testemet, önmagamat, felismerve, hogy mindazoknak, akik eddig próbáltak hátráltatni, próbálták elhitetni vele, hogy mennyire értéktelen vagyok, mekkora lúzer vagyok, mindazoknak tulajdonképpen hálás vagyok, hogy megtanítottak küzdeni, megtanítottak arra, hogyan álljak talpra újra, ha elbukok, és hogyan maradjak önmagam, nem engedve a nyomásnak. Hű maradtam önmagamhoz. És talán visszatértem önmagamhoz. Ez még egy jó kérdés, amit majd az idő eldönt. Mindenesetre végignéztem emlékeimen keresztül ezeken az embereken, majd tartottam magam elé, és igazából nem panaszkodhatok semmilyen téren.
Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy elégedett vagyok a jelenlegi helyzetemen, és nincs min változtatni, nincs hova fejlődni. Igenis van! Nem kevés munka vár rám, mert változtatni akarok, bizonyos dolgokon. Az életemen, az életemen minőségén. A hogy, és miként persze még elég ködös. De valami már változott, aminek köszönhetően könnyebbnek tűnnek a dolgok, kevesebbet aggódok, és az alap hangulatom is sokkal vidámabb. Nem tudom. De jó érzések uralkodnak mostanában rajtam. Aztán lehet, hogy hamarosan ez elmúlik, és megint jön az áradat, ami mindent elsöpör. Vagy nem.
Ezen kívül, annak ellenére, hogy a szomszédomban zajló építkezéssel a faszom tele van, tulajdonképpen hálás vagyok az építkezésért, mert ennek köszönhetően nem akarok otthon tartózkodni napközben. Nem akarom a zajokat, hangzavart (fúrás, kopácsolás, flexelés, és gépek zúgása), a román munkások beszélgetését hallgatni. Nem, inkább aktivizálom magam, és kitalálom, hogy mit akarok csinálni, hogy lefoglaljam magam, hogy jól érezzem magam. És jó érzés aktívnak lenni, tapasztalni a körülöttem lévő világot, nem pedig a négy fal között tespedni, öregesen.
Nemrég újra visszatértem a buddhizmushoz. Nem, ez így nem igaz. Mert nem távolodtam el tőle soha, mióta menedéket vettem. Inkább arról van szó, hogy az elmúlt egy év annyi pofont adott, és feszültséget okozott, hogy egyszerűen szükségem volt egy kis térre, mindentől távol, és egy kis időre, hogy pár dolgot megemésszek, végiggondoljak, illetve átvészeljem, túléljem az elmúlt évet. De megint elkezdtem járni a központba, és megint meditálok, amennyire lehet, rendszeresen, napi szinten, rendszerességgel. Az elmúlt fél évben csak a mantrázni tudtam, és ez is számít, de ami lényeges, hogy képes vagyok megint meditálni. Mindezt a kényszer érzése nélkül, örömtelien.
Szóval hálás vagyok ezért a nyárért, mert már szinte elfelejtett érzések fogtak el újra. Mert ha csak kis örömök is ezek, de értékelni, élvezni kell ezeket is. Félelem nélkül, örömtelien ...

Hasznos tanácsok ...

Ezeket most találtam, mint olyan szempontokat, amiket követve nyugodtabb lesz az életünk. Érdekes, hogy nemrég pár sor ezek közül magamtól jutott az eszembe, és próbálom ezeket a mindennapokban alkalmazni. De azért leírom ide. Hasznosnak tűnnek:

1. Ne időzz a kudarcoknál és a kellemetlenségeknél

2. Ne akadj ki, ha a dolgok nem úgy mennek, ahogy menniük kéne

3. Ne pazarold az időt arra, hogy mások sikerét, vagyonát irigyled, vagy haragszol rájuk/magadra/a világra emiatt

4. Ne vonj le messzemenő következtetéseket abból, ha valami nem jön össze

5. Ne dramatizáld túl a nehézségeket és hibákat, amik az élet velejárói

6. Ne pazarold az időt arra, hogy a „tökéletes életet” próbálod megvalósítani

7. Tölts több időt azzal, hogy másokkal értékes kapcsolatot építesz

8. Légy hálás azért, amid van

9. Minden nap adj az agyadnak pihenőt

10. Légy jelen az adott pillanatban

11. Ismerd fel a negatív gondolatokat

12. Építs erős társas hálót magad köré

13. Fókuszálj az összetartozásra

14. Adj és fogadj el segítséget

Principles, and morality ...

Elvek, és moralitás. Miért van szükség ezekre? Szükség van-e rá egyáltalán? Ezeket a kérdéseket most csak saját szempontomból fogom vizsgálni.
Nem egyszer előfordult, hogy morális elveim tulajdonképpen csak hátráltattak, akadályoztak. Akkor miért nem dobtam egyszerűen sutba őket? Miért nem hagytam el ezeket? Talán azért, mert ezek a számomra meghatározóak. Irányt adnak. Így érzem tisztességesnek másokkal, és magammal szemben, hogy ezeket az elveket, szempontokat figyelembe veszem, ezek mentén haladok életem során.
Félreértés ne essék, nem tartom magam egy erkölcsös embernek. Kíváncsiságom végett nagyok sok mindent megteszek, kipróbálok. De mindezt úgy, hogy közben megpróbálok másoknak nem ártani. Megpróbálok! Arra törekszem, hogy így legyen.
Az utóbbi napokban elgondolkoztam, hogy mi hasznom van, ha minden elvemet betartom. Segít-e abban, hogy előrébb jussak, vagy éppen hátráltat? Ezt mindenképpen felül kell vizsgálnom, átértékelnem, ahogy a közelmúltban eddigi életemet is mérlegre tettem, és átértékeltem. Valószínű, hogy pár korábbi szokásomat, elképzelésemet elhagyom, mert nem látom értelmét. Mindezt úgy hogy továbbra is törekedni fogok arra, hogy másoknak ne ártsak.

Holiday!

A 7en töltöm nyári szabadságom. Nem kell valami nagy dologra gondolni, semmi utazás, vagy buddhista kurzus. De nem is az a passzív otthonülős, semmittevős fajta.
Múlt 7végén családlátogatás volt, meglátogattam Anyukámékat, találkoztam Öcsémékkel is, ettem finom halászlét, amit már régóta ettem volna. Szeretek főzni, de ennek még nem mertem nekiállni.
Na jó, az igazat megvallva a hétfő az valamelyest lazulós volt. Hamarosan le fog járni a személyim, ezért délelőtt azt intéztem, majd főzés pár napnyi ebédet, aztán punnyadás, internet, némi játék. De igazából ez nem elégítette ki az igényeimet, vágyaimat. Ezt bármikor meg tudom tenni, és tulajdonképpen már meg is tettem jó párszor, főleg télen. Valami aktívabbra vágytam, valami intenzívebbet akartam csinálni.
Éppen ezért kedden a tettek mezejére léptem, és kibicikliztem Szentendrére, a Postás strandra. Másfél óra alatt kitekertem, majd megérkezve szinte azonnal csobbantam a Duna vizébe, és úszva hűsítettem magam. A mostani kánikulában, hőségben ez kimondottan élvezetes. Annyira jól éreztem magam, hogy eredeti elképzelésemet felülírva nem du5kor, hanem 6kor indultam csak haza. Hazafele tekerve euforikus érzés fogott el, gondolom az egész napi programon kívúl a csodálatos táj, amin keresztül haladtam sokat adott ehhez. Másnap ugyanígy tettem, megint biciklivel ki Szentendrére. Már meg se próbáltam 5kor haza indulni, de azért 6 óra lett a távozás időpontja. Ismerve képességeimet, korlátaimat, főleg, hogy éreztem, már nincs bennem annyi kraft, mint előző nap. Meg is fogadtam, hogy legközelebb bicikli marad otthon, én meg HÉV-vel utazok. Kényelmesebb, gyorsabb. Egyrészt. Másrészt meg volt olyan útszakasz Szentendre előtt, ami a Vízmű tulajdonában áll, és hát, meg is látszik, sajnos. Nem arról van szó, hogy kátyús az út. Nem. Maga az egész út egy nagy kátyú. Ahol van aszfalt. Ahol meg nincs, az tele van gödrökkel, puklákkal, szétrázza az embert. Azon a szakaszon utazni felér egy prosztata masszázzsal. Ezen én 4x mentem végig, amiből kicsit elegem lett, és amúgy is kell egy kis lazulás, pihenés az izmoknak.
A mai nap érdekesebb volt, mert találkoztam egy buddhista barátommal is a strandon, illetve ott volt egy ismerőse, így nem egyedül töltöttem el az időmet. Tudtam beszélgetni, kellemesen telt az idő, minőségi változás volt az előző napokhoz képest, bár azokkal kapcsolatban sem panaszkodhatok. Közben reagáltam a születésnapi köszöntésekre - ma töltöttem be a 43. évemet.
Mivel ma HÉV-vel utaztam, így hamarabb is indultam vissza, be akartam menni a Központba, hogy találkozzak buddhista barátaimmal is, és meditáljak. Mármint ott is. Mert itthon is tudok, nem kell ahhoz gompa, igazából bárhol lehet. Csak ott jobban megy, jobbak a körülmények. Ja, érdekesség. Megpróbáltam kicsit csalni a HÉV-en. Odafelé nem ellenőrizték a jegyem, így megpróbáltam visszafele is azzal utazni.Nem ment. A jegyen rajta van a viszonylat, hogy honnan hova. Szerencsére nem kellett büntit fizetni, csak a normál jegy árát. A Buddhák vigyáznak rám, hogy ne halmozzak fel negatív karmát. Igazán jó fejek  😀
Amúgy az egész strandolás határozottan jó érzés volt. Nem csak azért,mert ott, és akkor jól éreztem magam. Eszembe jutottak a régi mohácsi nyarak, amik meghatározták gyerekkoromat, és megannyi élménnyel gazdagítottak. Emlékek sokasága árasztotta el tudatomat, szinte visszarepítve térben és időben, újra átélve azokat a pillanatokat. Mindehhez hozzásegített a Duna illata, a folyó csobogása, a fák suhogása, és az ég kéksége. A tudat, hogy vannak dolgok, amik nem változnak. A gyerekek falkában rohangáltak, gödröket, várakat építve, az iszapban dagonyázva, tudva, hogy most büntetlenül megtehetik, hogy tetőtől talpig mocskosak lehetnek. Visongtak, örömtelien visongtak, amikor apu dobálta őket a vízbe. Belerohantak a hullámokba, amit a motorcsónakok, sétahajók keltettek. mint mi, annak idején 30-35 éve. Ezt nézve szinte újra gyereknek éreztem magam.
Hosszú idő után végre újra igazán örültem, elfogott valami boldogság, és nyugalom, amiben már régen volt részem. Rátaláltam arra, aki egykor voltam, aki igazából vagyok, csak elfelejtettem. Mint amikor a tekintetet elhomályosító fátylak lehullanak, és rájössz, hogy mindaz, amit eddig  Ebben hiszek!látni véltél, csak káprázat, képzelet.
És igen, ezek után ki merem jelenteni, hogy jó pár év után ez a legszebb nyaram! Bízok benne, hogy még nem ért véget, ez csak a kezdete valaminek, valami nagyszerűbbnek, csodálatosnak! Mert az élet szép, tele van csodával, és varázslattal! Én hiszek ebben.

No Fear!

Léptem egy merészet, ami igazából annyit tesz, hogy túlléptem félelmeimen, aggodalmaimon. Több minden vezetett ehhez. Egy magyar sorozat epizódja. Beszélgetés Anyukámmal. Régóta tartó gondolkodás az elmúlt évtizedekről, az eddigi életemről. Egy mai eltávozás, halálozás. Az élet nem tudjuk meddig tart, mikor ér véget, és ha eljő az én időm, nem akarom, hogy úgy érezzem, lemaradtam valamiről, kihagytam valamit, csak azért mert féltem megtenni a szükséges lépéseket.
Pedig emlékszem, hogy régen mertem lépni, tenni. Gyerekkoromban, kamaszként, elhatároztam dolgokat, és megtettem őket. Jelentkeztem szakkörökre, kipróbáltam magam sportokban mindenféle kényszer, ösztönzés nélkül. Mikor jött a lehetőség, hogy el lehet menni Tallinnba, kiküldetésre by Elcoteq, jelentkeztem, és mentem. Egy évvel később Finnország, Salo. Aztán/közben mi történt? elhitették velem, hogy nem vagyok elég jó/menő. Hogy kevés vagyok. EZ már elkezdődött középiskolában, folytatódott a seregben, és kicsúcsosodott munkáim alatt. Főnökeim, kolegáim által.  Én meg naivan elhittem, elfogadtam. Ennek következményeként alul értékelem, alábecsülöm magam.
Pedig amit nem vettem észre, hogy ezek tettek egyre erősebbé, egyre kitartóbbá. Mert meg nem változtam igazán, mindezek ellenére megmaradtam az, aki voltam, a kíváncsi, mindent tudni akaró, tapasztalatokra vágyó gyermek, aki bízik a világban. Aki ragaszkodik az elveihez, a normákhoz, amik mindig is meghatározták lényegiségét. 43 év kellett ahhoz, hogy felismerjem, igazából csak nem értettek meg soha, és nem tudtak hogyan kezelni, mert annyira kilógtam a sorból. A sorból, ahova soha nem is álltam be, maximum csak megpróbáltam, de soha nem is sikerült. És nem is akarok. Már.
És még egy lényeges dolog. Mostantól azon vagyok, hogy azt, hogy mit szeretnék, azt elfelejtem. Helyette az lesz, hogy mit akarok. Mint egy gyerek. Aki akar. Most! Ha nem most, akkor minél előbb!

Gyötrődés ...

A 7végén családlátogatás van. Húsvét után először vagyok megint látogatóba. Anyukámnak meg szófosása van, én meg nem tudok belekezdeni a mondandómba. Pedig szeretném, ha valaki meghallgatna, és az Ő lenne. Ha tanácsot nem is adna, de meghallgatna, és esetleg elmondaná, mit gondol. De az is elég, ha meghallgat.

Update: nos, sikerült meghallgatásra lelnem, és bár megoldásra nem leltem, de legalább kicsit lenyugodott a tudatom. El tudtam mondani, hogy mi az a probléma, ami nyomaszt. De a megoldás továbbra is rám vár. Hajrá!

A Vörös démon csábítása ...

Alapvetőn jók szoktak lenni a megérzéseim, rendszeresen szoktam hagyatkozni az intuíciómra. Alapvetően. De ha nőkről van szó, akkor nem igazán működik. Sűrűn tévedek. Nem működik, cserben hagynak a megérzéseim. Éppen ezért fogalmam sincs, hogy amit látok, tapasztalok, az mennyire valós, és mennyire csak az elképzeléseim játszanak velem. Korábbi ballépéseimnek köszönhetően zavarban vagyok, tanácstalanság fogott el. Pedig elég egyértelműnek tűnik, amit látok. Figyelemfelkeltés. Nagyon is az. Csak az a nyamvadt bizonytalanság. A mitévő legyek esete.
Pedig tudom, hogy a megoldás az lenne, ha sutba dobnám a ragaszkodásomat az elveim, elképzeléseim iránt, és lépnék egy merészet. Magamhoz képest nagyon merészet. Végül is mit veszíthetek? Maximum hamarabb indulok ez után munkába. A probléma ezzel kapcsolatban csak az, hogy jövő héten szabadságon vagyok. Minden eltolódik egy héttel, mire megint esélyem lehet tenni valamit.
Vagy lépek egy merészet. Lépek?

Napi idézet ...

Élj úgy, ahogy szeretnél!

Prophecy

Ami egykor együtt volt, de szétesett, újra összeáll, hogy egész legyen megint ...

Going back to the Playa

Tegnap régi tervemet valósította meg. Végre eljutottam Szentendrére, a Postás strandra. Minden, ami kellett hozzá, megvolt. Kedv, időjárás, napsütés, csak el kellett indulni. Nem kellett csalódnom, tökéletesen megfelelt az elvárásaimnak. Szabadstrand, természetes víz, semmi zsúfoltság, minden adott volt, hogy jól érezzem magam. Még naptejet is vettem, hogy ne égjek le.
Nosztalgikus érzésem volt, gyermekkorom nyarai jutottak eszembe. Mohácson volt nyaralónk , minden nyaram ott töltöttem. Ahhoz volt kicsit hasonló az érzés. A víz szaga, a napsütés, a meleg. Egyetlen negatívum az volt csak, hogy egyedül voltam. Ezen változtatnom kell mindenképp. Mielőbb.
Mindenesetre azért a tegnapi élmény után ma is oda tartok éppen. Élek a lehetőséggel, amit a jó idő nyújt, hogy élvezzem a nyár örömeit.

Felismerések ...

Valamikor a 20as éveim közepén elhatároztam, hogy márpedig én senki elvárásainak nem fogok megfelelni. Elég nekem a saját magamnak felállított elvárások. Na persze! Ehhez képest az a felismerés ért az elmúlt hónapokban, hogy igenis meg akartam felelni bizonyos elvárásoknak, amik nem a sajátjaim. Társadalmi elvárások. Bizonyítási vágy, és kényszer. Hogy mik ezek pontosan?
Sikeresen akartam én is lenni. Mert egy siker orientált világban élünk. Meg akartam mutatni, hogy én is képes vagyok arra, amire mindenki más. De mik is ezek a célok, amiket ha elértem volna, akkor "sikeres" lennék?
Párkapcsolat, család, gyerkőcök. Alap. Az egyik legnagyobb társadalmi elvárás. Gyerekkorunktól kezdve nevelik belénk. Ezt látjuk otthon is. Illetve meg akarjuk mutatni annak, azoknak, akik dobtak annak idején, hogy kellünk másnak. Igenis vagyok annyira jó, hogy más valaki elfogad. Velem akar élni.
Esetemben a probléma alapja az, hogy introvertált vagyok. Ez miatt nehezebben ismerkedek, nyitok mások felé. Ha tetszik a csaj, akkor még inkább. Ez miatt lassúnak tűnhetek. Határozatlannak. Pedig csak túlgondolkodom, agyalom a helyzetet. Ezerszer lejátszom fejben, aztán azt veszem észre, hogy elment a busz. Vagy azt veszem észre, hogy megint bekerültem a "barátzónába". Meh!
Lakás. Mármint saját. Ez kisebb probléma, manapság sokaknak nincs saját lakása. Sokan laknak albérletben, ha mégis saját tulajdonban laknak, akkor nem ritkán hitelből vásárolták.
Autó. Jogosítványom sincs. Az évek során többször kérdezték, hogy miért nincs? Egyrészt így alakult. Másrészt nem érdekel a vezetés. Ellenkező esetben megszereztem volna. De nem. Mikor ezt egyszer kijelentettem, megkaptam, hogy önző vagyok. Pedig nekem nem igazán fűződött hozzá érdeke, hogy legyen.
Karrier. Legyen sikeres munkád, érj el eredményeket a munkáddal! A helyzet az, hogy egyre inkább úgy érzem, hogy pályát tévesztettem. Igazából fogalmam sincs, hogy miért is választottam a szakmámat. Nem tudom, hogy minek kellett volna mennem. És érzem is, hogy egyre kevésbé érdekel a szakmám, annak ellenére, hogy egyre többet érték hozzá. Pedig élvezem, amikor csinálom. De ez nem az én életem. Ez nem én vagyok. Tanácstalanság. Zavar.
Egészen eddig tudat alatt meg akartam felelni ezeknek az elvárásoknak, és mindezzel csak azt értem el, hogy frusztrált lettem. Boldogtalan. Mert siker orientált világunkban nem tudtam megfelelni az elvárásoknak. Mert közben szem elől tévesztettem mindazt, ami tényleg érdekel. Addig sulykolták belém, hogy lúzer vagyok, amíg én magam is elhittem már. Félénk lettem, és visszahúzódó. Vajon van még esélyem változni, változtatni?

My Superhero Powers

Szuperhős képességeim, amiket ismerek:

• Introvertált személyiség
• Szarkazmus
• Szkeptikus (mindig)
• Intuitív, és analitikus gondolkodás
• Fejlett humorérzék
• Cinizmus

My Superhero powers, knowed:

• Introverted personality
• Sarcasm
• Sceptic (always)
• Intuitive and analityc thinking
• Advanced humor
• Cynicism

Re-learning

Még kell tanulnom újra önzőnek lennem. Éppen csak annyira, hogy újra kiálljak magamért. Hogy ne mások, hanem a saját érdekeit, céljaim lebegjenek a szemeim előtt. Elég volt abból, hogy mások érdekeit, érzéseit a magam elé helyeztem. Nem akarom, hogy úgy teljen el az életem, hogy nem tettem semmit az álmaim, céljaim megvalósulásáért.

My Superhero Power

Introvertált vagyok.
És mi a Te szuperképességed?

Easter traveling

Utazok Pécsre, Húzsvéti családlátogatásra. Ahogy az elmúlt években, most is Oszkarral utazok (telekocsi). Az egy dolog, hogy olcsóbb, kényelmesebb, gyorsabb, mint a tömegközlekedés, de ami miatt még tetszik, hogy általában érdekes emberekkel találkozok. Vagy hasznos információk kerülnek hozzám. Mint ahogy most is. A közelmúlt eseményei, történései arra az útra terelték, aminek az lesz a vége, hogy elhagyom az országot. Irány külföld. A lehetőségeim annyira be fognak szűkűlni/megszünni, hogy nem látok más megoldást. Persze megvan a célterület, ami nem más, mint a Kanári szigetek. De erről bővebben majd később. Talán. Erre mi történik? Az egyik utitársamról kiderül, hogy dolgozott egy ideig ott. Gyorsan ki is faggattam , és pozitív válaszokat kaptam. És persze pár tanácsot is. Így azért már nem olyan sötét a jövő, mint ahogy azt pár héttel ezelőtt láttam.

Taste of Freedom ...

Másfél hónapja dolgozok az új munkahelyemen, és egyelőre jól érzem magam. Tetszenek a feladatok, a légkör, maga az egész szituáció, és nem utolsósorban az időbeosztás. Az, hogy hétfőtől péntekig, 8tól 4ig dolgozok, az valami fantasztikus. Számomra. Megtapasztalni, hogy a péntek tényleg pénteket jelent, hogy a hétvége tényleg az, és nem pedig lehetőség arra, hogy dolgozzak. Egyfajta rendszer költözött az életembe. Rendszeresség. Inkább ez a megfelelő szó. Sokkal nyugodtabb vagyok, a korábban tapasztal feszültség nagyrésze eltűnt. Kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. Kezdem megszokni, hogy munka után nem vagyok kimerült, van energiám. És ebből kifolyólag a korábbi szabadidős tevékenységek (játék, filmnézés) már nem elég. Ott van a késztetés, a vágy, hogy kimozduljak a világba. Hogy csináljak valamit. Tapasztaljak. Persze meg kell találni azt a tevékenységet, ami érdekel, amivel foglalkozni akarok. Persze, ott van a fotózás, amivel régóta akarok foglalkozni, és el is határoztam, hogy fogok erre időt szakítani. Mint ahogy a héten tettem is. Szerencsére Budapesten rengeteg lehetőség, és téma van, szóval a közeljövőben valószínüleg sokat fogok kóborolni a városban, élesített fotóapparáttal a kezemben. Másrészt pedig nyár van, rengeteg program a városban, koncertek, bulik, események, rendezvények. Eddig általában munka végett nem tudtam ezeken részt venni, de most ez is megváltozott. Csak hogy egy példát mondjak, holnap lesz megrendezve a Normafa-Kamaraerdő happening, 4 helyszín, 30 dj, estétől reggelig. Vagy ott van a Város és Folyó, VaLyó, idén kitelepültek a Rákóczi híd pesti hídfőlye mellé, ahol egész nyáron érdekes programok várhatóak. Hamarosan fel is fogom keresni, hogy felderítsem, megtapasztaljam valójában, hogy milyen. És még sorolhatnám a lehetőségeket. Lassan kezdem megszokni a helyzetet, és kezdem felfogni, hogy eddig miben is voltam. Szóval a lényeg az, hogy nem bántam meg a döntésem, hogy otthagytam a CAF-t.

Sunday afternoon chill ...

Mi lehet jobb, mint vasárnap délután a naplementében Palotait hallgatni élőben, az A38-on, mindezt laza sörözéssel kísérni? Persze vannak ötleteim, de ezt már a hét közepén elterveztem. És nem bántam meg  😎  Úgy érzem, kellemes nyár előtt állok ...

Everything is changes ...

Nemrég gyökeres változás történt az életemben. Besokaltam a munkahelyemtől, belefáradtam, belefásultam mindabba, ami ott történt, és mindattól, ami már kiáltott az életem minden területére. Tulajdonképpen szinte megszűnt a szociális életem, a magánélete meg abban merült ki, hogy meló után kipihenni a nap fáradalmait, és felkészülni a következő nap megpróbáltatásaira. Néha elmentem moziba, nagy ritkán találkoztam ismerőseimmel, barátaimmal, de kb ennyi. Ráadásul nagyrészt éjszaka, és délután dolgoztam, ami hosszú távon nem igazán barátságos.
Így február közepén úgy döntöttem, beadom a felmondásom. Mindezt úgy, hogy még nem volt meg a következő munkahelyem. Itt most lehetne mondani, hogy milyen felelőtlen voltam, vagy milyen bátor. Erre inkább csak azt mondom, hogy megtettem a szükséges lépést annak érdekében, hogy megváltozzon az életem. Persze az is segített a döntésem én, hogy volt 2 hónap felmondási időm. Bíztam benne, hogy ennyi idő alatt csak találok valamit. A keresésben nagyon fontos szempont volt, hogy nem akarok többet hétvégén, és többmüszakos munkarendben dolgozni. Nos, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy összejött minden feltétel. Április közepe óta egy családi kisvállalkozásnál dolgozom elektroműszerészként, kozmetikai, és egészségügyi lézereket gyártunk. Hétfőtől péntekig, 8tól 4ig dolgozom, nyugodt, stresszmentes környezetben. Kimondottan tetszik a helyzet , és a munkát is élvezem. Szeretnék sokáig itt dolgozni (a jelenlegi tényállás egyelőre ez).
Tetszik, hogy van szabadidőm, hogy minden délutánom szabad, a 7végéimmel egyetemben, hogy munka után nem vagyok fáradt, kimerült. Hogy van energiám. Végre van időm arra, hogy foglalkozzak azokkal a dolgokkal, amik érdekelnek. Szeretném fejleszteni fotós készségeimet, képességeimet. Szeretnék jó fotókat készíteni. Elkezdtem felderíteni a különböző programlehetőségeket. Koncertek, bulik. Kiállítások. Bármi, ami felkelti az érdeklődésem. Élni akarok, és élvezni az életet. Amit viszont le akarok csökkenteni, az az otthon töltött idő. Illetve nem több időt otthon tölteni, mint az szükséges. Aztán, hogy mindez, hogy alakul, mennyire fog megvalósulni, az már egy másik kérdés.
Let see, what happens!

1000.

Valamikor áprilisban megírtam a 999. postomat. Akkor nagy elhatározások voltak, hogy mit is fogok majd írni az 1000-ik postba. Nem akartam negatív dolgokról írni. Nem akartam sablomos lenni. Nem akartam .... Nem tudom, mit akartam pontosan. Most, fél évvel ez után végre megint itt vagyok, és végre megírom ezt. Hogy mi lesz benne? Nem tudom. Ami kijön belőlem. Megformázom a káoszt, ami a fejemben kavarog.
Túlsok minden történt ahhoz, hogy pár sorban leírjam. Voltak jó, és rossz dolgok. Azaz, ha hű akarok lenni világszemléletemhez, akkor inkább azt mondom, hogy tanulságos, tapasztalatokkal teli fél évem volt. Minden téren, minden szinten. Szakmai szinten nagyon sok. Ez mindenképpen pozitív. Sokat tanultam, tapasztaltam, fejlődtem szakmailag, és ez nem az elmúlt fél évben történt, hanem a CAF-nál eltöltött közel 2ésfél év alatt. Ugyanakkor (ha már a munkával kezdtem, akkor ezzel folytatom, majd próbálom röviden) rengeteg tapasztalatom volt emberekkel kapcsolatban, viselkedéssel, természetükkel, személyiségükkel kapcsolatban, ami nem feltétlenül "pozitív", de mindenképpen tanulságos. Az persze határozottan tetszik, hogy az emberismeretem továbbra is jól működik. És fejlődik. Sajnos a "hibám", hogy túlságosan megbízok olyanokban is, akikben nem biztos, hogy kellene, még mindig meg van.
A CAF-fal kapcsolatban eljutottam odáig, hogy már nem akarok ott dolgozni. Keresnem kell másik helyet, mert nem érzem jól magam ezen a munkahelyen. Hogy mi az, ami nem tetszik? Leginkább a munkarend. Nincs benne rendszer, ritmus, amit meg tudnék szokni, amihez tudnék igazodni. Az életem teljesen felborult, és belefáradtam. Van, hogy a kollégáimmal is csak műszakváltáskor találkozok, a barátaimmal, ismerőseimmel szinte alig, köszönhetően a sok délutános, éjszakás műszaknak. Nem tudok szocializálódni, "éhezem" az emberi kapcsolatokra. Szerencsére most elég sokat leszek délelőttös, és mondom ezt annak ellenére, hogy utálok korán kelni. De a szabad délutánok mindenért kárpótolnak. Az megfizethetelen. Minden másra ott a MasterCard. 😉
A lényeg az, hogy sok körülménynek köszönhetően úgy döntöttem, hogy ideje váltani. Új helyet kell keresnem. Okosan. Meghatározva pontosan a feltételeket. Nincs hétvégi munka, folyamatos műszak. Az kizáró ok. Ha lehet, akkor a többműszakos munkavégzést is skippelem. Főleg office-time munkaidős meló érdekelne. Nem akarok éjszaka dolgozni. Kimerít. Hétfőtől péntekig szeretnék dolgozni. Élvezni a szabad hétvégéket. Elmenni Becskére, és egyébb programokra (buddhista, és nem-buddhista). Egyelőre ezek a fő szempontok.
Jut eszembe, Becske! Idén Láma Ole ismét ellátogatott Becskére, Mahamudra tanításokat adott, és elég alaposan elmélyültünk benne. Idén, a korábbi évek gyakorlatától eltérően most nem a büfében vállaltam feladatokat, hanem a GFT (Gompa Security Team) feladataiból vettem ki részem. Érdekes volt, bár így utólag belegondolva nem egészen az volt, amire számítottam. Mindenesetre gyakorolhattam a türelmet, és megint szembesültem a ténnyel, hogy elképzeléseink egyes dolgokról eltérőek a valóságtól. Főleg, ha buddhista barátainkról van szó. Nem szabad elfelejtenem, hogy a buddhisták ugyanolyan emberek, mint bárki más. Alapvetően nem különbözünk egy hétköznapi, nembuddhista embertől. Ezt jó lesz nem elfelejteni. Persze a legnagyobb előnye aannak, hogy a GFT tagja voltam, hogy közel lehettem a Lámához, és ennek köszönhetően sikerült "potya"-áldásokat begyüjteni. Értem ez alatt azt, hogy Ole érkezésekor/távozásakor beálltam a sorba áldásért, de voltak esetek, amikor csak úgy, spontán megáldott. Éppen azon nevetem, hogy az egyik bemondó kapott egy váratlan áldást, és az utána lévő reakció, arckifejezés megnevettetett. Aztán a következő pillanatban Ole kinyúlt, és én voltam a következő. Annyira meglepődtem, hogy el is hallgattam. Nem számítotam rá. Egy másik érdekes pillanat az volt, amikor Ole az aktuális előadás után éppen távozott, és páran várakoztunk rá. Megint áldás, (örömködés belül) majd a következő pillanat azt mondja nekem, hogy köszöni mindazt a munkát, ami a Dharmáért végeztem. Nekem! Amikor az elmúlt két évben annyira lecsökkent az aktivitásom, hogy az elmúlt fél évben alig, vagy nem is meditáltam, és 3 hónap után most kezdtem el megint járni a Központba. Közösségi munkát már régóta nem vállaltam (köszönhetően többek között a munkarendemnek is). Úgy gondolom még most is, hogy nem érdemeltem meg ezt a köszönetet. De ha Ole így gondolja ... Legyen! Egyik ismerősöm azt mondta, hogy ez nem feltétlenül az eddigi dolgokat jelenti, hanem a jövőre gondolt. Ki tudja? Én nem. Szóval fantasztikus volt az idei kurzus is.
Persze folytatódott (illetve folyamatban van még mindig) a "midle age crisis". Egyre erősebb bennem az érzés, hogy nem megfelő pályát választottam magamnak. Nem tudom, nem értem, hogy miért elektroműszerész vagyok/lettem. Az az érzésem, hogy az elmúlt 20 évet elvesztegettem. Nem teljesen feleslegesen, csak nem éppen ezt akartam. Egyre többször eszembe jut Nagymamám kérdése16-18 éves koromból: -"Miért nem mész filmesnek?" -"Nem akarok színész lenni, az nekem nem megy." -"Nem színésznek, hanem filmekkel dolgozni?" És persze elengedtem a kérdést. Nem foglalkoztam vele. Pedig mindig is érdekelt a képi, vizuális megjelenítés. Ezért akkarok foglalkozni fotózással. Mint hobbí, szabadidős tevékenység, persze folyamatosan fejleszteni magam. Az is tervben van, hogy veszek majd egy kamerát, és megnézem, hogy azzal mit tudok alkotni. Érdekel. De ez nem gyógyír a válságra. Az egészben az a legérdekesebb, hogy alapvetően nem vagyok egy hétköznapi eset, a legjobb szó, ami leír engem, az talán a különc. Nem tudok beállni a sorba, kilógok belőle. Ha megpróbálom, akkor is. Hiába erőlködök, kilógok. Mindig ez volt, amióta az eszemet tudom, márpedig az elég régre nyúlik vissza. Tudom, hihetetlen, de legkorábbi emlékem 9 hónapos koromból származik. Meg is lett erősítve, tanú által. Mindegy. Annak ellenére, hogy különc vagyok és nem egy tradicionális életet élek, mostanában többször belegondoltam abba, hogy mikor Apám annyi idős volt mint most én, már volt 2 felnőtt fia (én 20, Öcsém 18 volt akkor). Nekem semmim. Nem különösebben zavar, de azért elő-elő bukkan a gondolat.
Szeptemberben lementünk Pécsváradra. Kicsit rendet rakni, szemetet összeszedni, illetve részemről kincskeresés is volt. Találtam egy rakás dolgot, ami még kell, amire szükségem van. Könyvek, CD-k, képek, kések. Szerszámok, kisszék. Rövidnyakú zsiráf. Máig harcoló II. Világháborús német páncélos hadosztály. De ami a legfontosabb, hogy megtaláltam régi, papírra vetett gondolataimat, még jóval azelőttről, hogy megírtam első posztomat az első blogomban. Akkoriban sűrűn csináltam azt, hogy fogtam egy papírlapot (A4, mint az Audi), egy darabig ültem előtte, majd pár perc alatt teleírtam azzal, ami a fejemben volt. Mindezt dátumozás nélkül. Ha jól emlékszem, akkor ennek ellenére is sikerült megfelelő időrendbe rakni az egészet. Szóval nagyon örülök, hogy ez megvan. Tervezem, hogy majd valahogy digitalizálom, aztán kiposztolom szépen lassan, fokozatosan. Érdekes lesz. Nekem mindenképp. Megnézem, hogy miként gondolkodtam 15 éve. Mi változott azóta. Igen, ezt mindenképpen kiposztolom.
Múlt 7végén Budapesten tartózkodott Dzsangon Kontrul Rinpocse, a vonalunk egyik magas rangú lámája. Pénteken tanítást adott, amire nem mentem el sajnos, de rettenetesen fáradt volta, és kimerült az egész heti munkától, így a szombati programra fókuszáltam inkább. Gyémánt Tudat beavatást adott. Gyémánt Tudat egy nagyon erőteljes buddha-forma, a rajta való meditáció segít megtisztítani a tudatunkat a korábban elkövetett negatív gondolatok, szavak, cselekedetek hatásától, következnényétől. A Ngöndró 2. alapgyakorlata, jelenlegi egyéni gyakorlatom. Már ezért is szerettem volna mindenképpen részt venni ezen a beavatáson, hogy erősítse a gyakorlásomat, és visszatérésemet a Dharmához. Eddig úgy tűnik, hogy működik. Újra meditálok. Nem mondom, hogy könnyű, de megy. Most van lehetőségem rá, most kell élnem vele. Nem tudhatom, hogy meddig lesz.
Az év hátralévő részével kapcsolatban vannak elképzeléseim. Ezek egy része konkrét, másik része homályos, képlékeny, de alakul, formálódik. Október végén leadtam szabi igényemet az év végére. Nagyrészt megkaptam, amit kértem. Most novemberben, 2 hét múlva lesz 6 nap ami szabad. Becskén akkor program lesz, így egyértelmű, hogy ott leszek. Utána még Veszprém is esélyes, mert szeretnék oda visszatérni. Tavaly nagyon tetszett. Mivel a villamosok az ünnepek alatt is dolgoznak, közlekednek, így nekünk is kell. Akartam szabadságot az év végére, de vezérem azt mondta, hogy az idei évtől új szabályok vannak. Hogy mik? Az egyik ünnepet be kell vállalni, mindkettőt nem lehet megkapni. Rögtön reagáltam is rá, hogy akkor ez ugyanúgy megy, ahogy az előző 2 évben. Majd folytattam is, hogy elviszem a Karácsonyt, bevállalom, de utána kiveszem a maradék szabadságot, mert azt külföldön akarom tölteni. Angliában, London mellett. Ezt szeretném, nagyon. Ki kell derítenem a költségeket, hogy mibe kerül majd, aztán meglátom, hogy mi is lesz. Ha meg nem jön össze, akkor meg lesz máshogy, de egy biztos. Év végén nem fogok dolgozni 😁 És még egy fontos dolog, amit meg kell tennem mihamarabb. Frissíteni a CV-met, és másik melót keresni.

Headphones ...

Kezdhetném azzal is, hogy "Meghalt a Király, éljen a Király!", de ez erős túlzás lenne. Történt az, hogy a korábbi fejhallgatóm (Philips BT stereo headset, SHB4000) fülszivacsa kezdett elhasználódni, elszakadni, mígnem már csak a jóindulat tartotta egyben. Amúgy rendesen működött, mint eddig, csak ez a szivacs dolog zavart. Mint kiderült, ez nem javítható, a bevizsgálás még tart (de a garancia valszeg már lejárt), de sok reményt nem fűzök hozzá. Nem fogom visszakapni az árát. Amúgy sem voltam hasra esve tőle igazán. Nem az volt, amit vártam. Mindegy. Ideiglenesen megfelelt.

Ki is néztem az utódját, egy JBL, szintén BT headsetet. Pénteken meg is vettem, és próbálgattam, de a teljes teszt nem történt meg, Wroclawban nem igazán volt erre alkalom. De ez egy másik post története. Lásd később. Szóval, ma végre sikerült tesztelnem, illetve folyamatában van a teszt. Azt kell, hogy mondjam, nem túlzás, amit a JBL headsetekről mondanak. Nem véletlenül dícsérik. Fantasztikus hangzás, minden gyönyörűen szól, minden hangszín ott van. Mintha egy hifi-torony lenne a fejemen. Hallgattam ma vele több műfajt, D'n'B, Breakbeat, szóval a szokásos kedvenc műfajok. Néztem trailereket is. Mind jól, szépen szólt. Aztán jött a döbbenet.

Youtube-on nézetettem ezt-azt, aztán megnyitottam egy videót, ami a Skyrim (Dragonborn) címet viselte. Nem tudtam, hogy mivel fogom magam szembetalálni. De erre nem is lehetett volna felkészülni. Az előadó Tina Guo csellóművész. Ahogy játszik, az minden elképzelést felül múlt. Most is Őt hallgatom, köszönhetően a Spotifynak minden megjelent zenéjét hallhatom. A hideg futkos a hátamon, miközben hallgatom, annyira gyönyörűen játszik. Nem is szívbe markoló,már inkább lélekbe. Megérinti az ember teljes egészét. Főleg mikor a The Rains of Castamere-t játsza. A könnyim folytak közben, nem szégyellem kijelenteni. Ezt hallani kell mindenképpen. De eddig mindegyik zene, amit játszik, ilyen. Megérinti az embert a legmélyebb szinten, ami elképzelhető, sőt, talán olyan mélyen, amit eddig nem is gondoltam. És mindezt egy JBL headsettel!

Örülök, hogy megvettem, nem volt rossz vásár. És ez most nem a reklám helye, csak egyszerűen meg vagyok elégedve a választásommal. Szóval élvezem tovább a zenét, amit találtam ...

Credo ...

Ma kicsit beleástam magam Új-Zéland őslakosságának, a maorik szokásaiba. Ami nagyon megérintett, az a haka. Itt most nem fogom leírni, mi is ez pontosan, mert bármilyen szónál többet mond a látvány, az élmény, amit nyújt, ha megnézed. Felemelő. Fantasztikus. Hihetetlen.

A másik dolog, ami miatt ezt a post-ot tulajdonképpen elkezdtem, az az előző maori király egyik gondolata, amit valamelyik könyvében megfogalmazott. Tulajdonképpen annyira egyértelmű, és logikus, hogy magyarázni sem kell a jelentését, értelmét. Szeretném, ha ez lenne az egyik alapgondolat, ami életemet vezérli. De a sok szövegelés helyett inkább megosztom mondanivalóját:

„A múlt szomorúságát magunk mögött kell hagyni, és nem átadni azt a jövő nemzedékének…a haladás egyetlen lehetséges útja, hogy felismerjük a múlt hibáit és egységesen haladunk előre”.

Te Arikinui Te Atairangikaahu királynő (1931-2006), minden idők legsikeresebb és legközkedveltebb maori uralkodója

Logan ...

Még nem néztem meg az új Rozsomák filmet, de tervezem, ha minden jól megy, majd holnap. De nem is ez a postom témája, hogy holnap meg fogom/akarom nézni. Nem. Itt valami másról lesz szó.
Jómagam mindig is képregény rajongó voltam, szerettem szinte minden műfajban, formában. Szinte minden! Amikor kezdtek magyarul megjelenni a Marvel-képregények, azonnal elkezdtem gyűjteni. Nagyon hamar kedvencem lett Rozsi, a lazaságával, flegmaságával, és persze nem utolsósorban képességei miatt. Persze azóta már tudom, hogy nem ő a legcoolabb karakter (ezért a kijelentésért most páran biztos megkínoznának, de ezt a kijelentésem tartom, nem állok el tőle), de attól még nagyon állat. Na, de nem ez a lényeg. Szeretném, ha az az inkompetens, retardált barom, aki a Wolverine-t Farkasnak fordította (tudom, hogy az volt az indok, hogy a magyarok nem tudják, hogy mi az a rozsomák, de könyörgöm, ott a Gugli, rákeresve konkrét leírás, és képek találhatóak, ennyire már ne értékeljenek le minket!), megkapná méltó büntetését, ami nem más, mint 20 lendkerekes faszkorbács, napi 5x. Ja, és ha lehet, a végén felhevített úthengerrel hajtsanak át a heréin.

Gondolatok ...

Mert véletlenek nincsenek. Soha nem is voltak. Minden apró események kapcsolódása, láncolata. Hasonlóképpen gondolkodok a szerencséről. Nem létezik. Nincs. Csak szerencsés körülmények, amire a fentiek szintúgy igazak. Minden ok és okozat kapcsolata, valaminek a következménye. És csak rajtunk áll, hogy mit kezdünk az adott helyzettel. Felismerem a lehetőséget, és élek vele, tanulok belőle, vagy éppen szenvedek tőle. Éppen ezért minden relatív. "A világ, amit ismersz, csak a fejedben létezik." Kezemben atoll, és csak rajtam áll, hogy mit írok életem lapjaira. Ha lehet, azért a tragédiákat inkább kihagyom. Bár az is igaz, hogy éles helyzet csiszolja az elmét. A kérdés tehát, mit is tegyek? Tanulj!

God help you ...

Habár előző posztomban megfogadtam, hogy nem foglalok állást a témában, most olyat láttam, hogy nem tudom szó nélkül hagyni. Keleti aluljáróban, 4esMetró bejáratával szemben, egymás mellett áll a Nolimpia aláírásgyűjtő standja, és Jehova Tanúi hittérítő szakosztálya. Lehet, hogy nem bíznak abban, hogy összejön a szükséges aláírás mennyiség, és mennyei támogatásért folyamodtak. Mindenesetre, ha Isten is úgy akarja, meglesz nekik! Én azért jót nevettem, hangosan, és cseppet sem bánom ...

Olimpia, or Nolimpia ...

Úgy döntöttem, hogy elhatárolódok a kérdéstől. Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Mint egykori sportoló, támogatnám, hogy legyen, de ugyanakkor tudva, hogy mekkora a korrupció országunkban, illetve mi lenne a sorsa az erre fordított összegeknek, hol kötnének ki, már kétségeim vannak. Tény, hogy idealista vagyok, és naív is, de ugyanakkor szkeptikus is. Szóval úgy döntöttem, hogy se nem támogatom, sem ellenzem.

Szomorú tapasztalat ...

Sajnálatos a felismerés, hogy az utolsó négy melóhelyemen, ahol a szakmában dolgoztam, a felső vezetés szakmailag dilettánsokból állt. The work is suck ...
Asszem ideje körülnéznem a lehetőségeim végett ...

Spontán vágyak ...

Nem akarok többet éjszaka dolgozni.
Nem akarok többet műszakban dolgozni.
Nem akarok többet hétvégén dolgozni.
Jelenleg ezek a célok lebegnek a szemem előtt ...

Advice for Myself ...

Nyugodjál meg! Attól majd megnyugszol!
Sohase hátra! Mindig csak előre!
Relax! Let see, what happens!

Olimpia 2016 Rio

Szeretnék köszönetet mondani minden Magyar Olimpikonnak, aki kijutott az Olimpiára, függetlenül attól, hogy milyen színű érmet szerzett, függetlenül attól, hogy dobogóra lépett-e, függetlenül attól, hogy hányadik helyen végzett. Ők azok, akik képviselhették Hazánkat az idei Olimpián, akik megszerezték a kvótát a kijutáshoz, szerepléshez. Tudom, hogy mindent, vagy még annál is többet megtettek, amit lehetséges, hogy ott legyenek, és legjobb eredményüket hozzák. Köszönöm Nekik, hogy ott vannak, és képviselnek Engem is. Hajrá Magyarok! Mert a részvétel is fontos!

(Nem kritizálni, reprodukálni! Ha nem tetszik, amit láttál, mutasd meg, hogy TE hogy csináltad volna! Csináld jobban, mint ŐK!)

Mottó ...

Mostantól kezdve két mondat határozza meg az életem:

"Let see, what happens."
"Csak a Puffin ad erőt, és mindent legyőző akaratot!"

My new photos ...

Feltöltöttem pár képet, főleg az elmúlt egy hónapból. Itt vannak, a régebbiekkel együtt. Megpróbálom majd folyamatosan frissíteni az állományt.
Ezenkívül regeltem az Instára is, de attól tartok, hogy csak telefonról lehet feltölteni képeket oda. No, majd kiderül hamarost ...

Enjoy the Silence ...

4 hete elkezdődött a fúrás, faragás, csiszolás, kopácsolás a szomszédokban. A szomszédokban mindenhol. De tényleg. A lépcsőházban több lakásban is, de még a szomszéd lépcsőházban is. Ez azért volt konkrétan szar, mert amikor elkezdődött, akkor 2 hétig voltam éjszakás. Na hadd ne írjam le, hogy általában milyen szavakkal ébredtem, el lehet képzelni. Most úgy tűnik, hogy 4 hét után végre abbahagyták, befejezték a munkálatokat. Ennek már csak azért is örülök, mert ma kezdem az éjszakást megint, másrészt végre nem fáj a fejem a sivító, kopácsoló hangoktól. Köszönöm!

A Távolságot, mint üveggolyót ...

Van egy kő a nyakamban, amit folyamatosan cipelek, ami hátráltat, ami visszafog. Nem tudom miért, de vágyaim tárgya mindig az elérhetetlen, a megfoghatatlan, a távoli. Ami mindig épp annyira lesz csak távol, hogy tudjam, hogy ott van, de mégis ott lesz az érzés, hogy nem jutok el oda soha. A hiábavalóság érzete. És amíg a távolba nézek, nem  veszem észre, hogy mi van előttem, mi az, ami csak karnyújtásnyira van tőlem ...

40 éve a Nap körül ...

Hát ez is megtörtént. Betöltöttem a 40-t. És hogy milyen érzés? Nem tudom. Nem tudom, hogy milyen érzésnek kellene lennie. Ugyanezt éreztem 30 évesen. Azóta semmi nem változott. Ugyan az az életérzés van még mindig. Illetve nem. Sok minden változott. Többek között azóta lettem buddhista is. És ez mindent megváltoztatott. De nem azon, hogy korilag hogy érzem magam. Vagy talán mégis. Nem tudom. De egy biztos, nem az határozza meg az életem, az életérzésem, hogy hány kört tettem meg a Nap körül. Csak megpróbálom alkalmazni életemben azokat a dolgokat, amiket tanítanak. És nagyszerű érzés, hogy működnek. Hogy nem a körülmények határozzák meg , hogy hogy érzem magam. Illetve általában nem. Mert hullámvölgyek vannak. Szerencsére egyre laposabbak, egyre rövidebbek. Próbálok arra összpontosítani, ami előttem van. Na jó, ezt még gyakorolni kell. De lényegesen kevesebb időt töltök a Múltban. És kevesebbet merengek a Jövőn. Csak így lehet Élni. Élvezni azt, ami Itt, és Most van. Jelen lenni. Tapasztalni.
Emlékszem, vagy 10 éve ex-sógórnőm szememre hányta, hogy nem vagyok képes koromnak megfelelően öltözködni, és viselkedni. Mert hogy megragadtam az egyetemista/főiskolás életérzésnél. Ezzel a gond csak az, hogy igazából mikor főiskolára jártam, azt munka mellett csináltam, tehát az igazi egyetemista életérzés kimaradt. Másrészt pedig a mai napig nem tudom, hogy hogyan kellene a koromhoz képest öltözködnöm, viselkednem. Öcsém barátnője jegyezte meg a múltkoriban, hogy minek hordok oldalzsebes nadrágot, az már nem divat, talán tartok benne valamit? A válasz az volt, hogy igen, használom azokat a zsebeket, másrészt a divat nem érdekel, jobban számít az, hogy kényelmesen, és jól érezzem magam a ruháimban. Bár elnézve a mai divatot (beszartam nadrág, meg sztreccs-farmer, és társaik, jajj de gáz), nem is akarom követni. Semmi bajom nincs a melegekkel, de nem szabadott volna engedni, hogy a férfi öltözködést befolyásolják. Főleg, hogy a mai fiatalság gyík felépítését kihangsúlyozzák, kiemelik (na jó, ezek a gondolatok miatt érzem a korom egy kicsit :D ) . Szóval a lényeg az, hogy nem érzem a korom. Ha meg kellene határoznom, hogy mi az a kor, ahova be tudom magam határolni, akkor azt mondanám, hogy leginkább a 25-30. Maximum. De az igazság az, hogy jelenleg kortalannak érzem magam.  Nem tudom, hogy ezt minek köszönhetem. Talán a jó karma.
Megpróbáltam megünnepelni ezt a kerek számot, amit éveimben születésem óta megértem. Eleinte nem tudtam, hogy hogy lesz. Valami emlékezeteset akartam. Valami nagy durranást. Sok barát társaságában. És persze össze is jött. Nem úgy, ahogy terveztem, de szerintem sokkal jobb lett. Szombaton lementünk Veszprémbe. Hétvégén egy szlovák tanító adott tanításokat a meditációs hétvégén, és amúgy is Utcazene Fesztivál volt. Este érkeztünk meg, szóval érkezés után kaja, és elkezdtünk iszogatni is. Majd elindultunk a városba. Először voltam Veszprémben úgy, hogy körül tudtam nézni, láttam a várost, bár igaz, hogy csak este, sötétben, de így is hatalmas benyomást gyakorolt rám. Hamarosan vissza kell mennem, és meg kell néznem rendesen. Fényképezővel felfegyverkezve. Tetszett a fesztivál, főleg az, hogy nem lőtték le a zenét este 10kor, mint Pécsett szokás. Tetszett a nyüzsgés, amit tapasztaltam. Jó volt a hangulat. Megint olyan dolgokat kellene leírnom, amiket éreztem, és szavakkal nem tudom kifejezni. Az, hogy jó volt, nem megfelelő szó. Annál több, mélyebb. Nem tudom szavakkal átadni. Éjfél után lementünk az egyik helyi szórakozóhelyre, az Eszpresszóba. A régi pécsi szórakozóhelyekre emlékeztetett. Rák, Az Gyár, Szenes Klub. Ott verődött össze a társaság, ott csapattuk tovább. Jó volt. Negatívum itt is volt, nem volt szellőztetés, így egy idő után konstans izzadás volt a zárt helységnek, és az egyre növekvő tömegnek köszönhetően, illetve zeneileg is lehetett volna jobb egy kicsit. Én nem így raktam volna össze a zenei kínálatot. Bizonyos zenéket kihagytam volna, illetve az átvezetéseket jobban összeillesztettem volna, hogy ne legyenek túl éles váltások. De a társaság, és a hangulat kárpótolt mindenért. Főleg, miután kiderült, hogy belépődíjas volt a buli, karszalaggal, én meg semmit sem fizettem érte. Kérdezték, hogy csináltam? Egyszerűen. Bementem, és senki sem állított meg, nem kért belépődíjat, semmit.
Másnap azért már sikerült részt venni a dharma-programban is. Az egyéni gyakorlás elmaradt, ahhoz még nem voltam elég éber, illetve mire mentem volna, már kezdődött a tanítás. Jó volt, és örülök, hogy ott voltam. Ebéd után haza indultunk, persze azt megígértem, hogy hamarosan visszatérek. És ezt szeretném be is tartani. Meg akarom nézni a várost nappal is, és a veszprémiek amúgy is jó fejek, kedvelem őket.
Mindent összevetve jó volt.A hétvége is, és az elmúlt 40 év is. Tartalmas, mozgalmas, unalmasnak nem mondható, tapasztalatokkal, élményekkel teli. Ha a következő 40 is ilyen lesz, akkor bátran, és kíváncsian várom a folytatást. Nem mintha lenne más választásom :D

Évforduló ...

Szerdán volt 1 éve, hogy elkezdtem dolgozni a CAFnak. Hogy szalad az idő ... Egy újabb ok az ünneplésre ...

Vágyak, igények, szükségletek ...

Az elmúlt hónapokban többször végiggondltam, hogy születésnapomra mit ia vennék magamnak. Az első ötletem a babzsákfotel volt. Régóta akarok egy ilyet, és lesz is, csak nem most, egyrészt alig vagyok otthon mostanában, nyár van, másrészt majd. Volt 5let arra is, hogy veszek egy játékot, de az is van bőven. Valami hasznosabbra vágyok.
Mivel nagy kávé fogyasztó vagyok, az igényem a jó kávé iránt megnőtt. És az, hogy mi a jó, megint csak relatív. Ki milyen ízt szeret, mi a kedvenc intenzitás, a megfelelő mennyiség, ez mind egyedi. Én például a karakteres, erőteljes ízeket szeretem. De sok múlik a főzése, illetve magán a főzőn is. Éveken át kotyogós főzőt használtam, használok, de valahogy nem a igazi, nem azt az ízhatást kapom, amit várok. Ezért gondoltam arra, hogy veszek egy presszó főzőt. Elég baráti árakon már kaphatóak, szóval ez is megfordult a fejemben,és listán is van. A kérdés a mikor?
Tegnap este meló végén megláttam a teliholdat, és nem tudtam ellenállni a késztetésnek, csináltam képeket. Persze állványom nincs, így rögtönöztem, létra, és műszer doboz segítségével lőttem pár képet. De az igény már korábban megjelent, mindenképp kell egy állvány.
Múlt hét végére megkaptuk az augusztusi munkabeosztást, és örömmel vettem tudomásul, hogy augusztus elején el tudok menni a EC-be a beavatásokra. Ez azért sok mindent eldöntött, mert az igaz, hogy csak 3 napról van szó, de azért annak is megvan a költsége. Így egyértelmű, hogy elsődlegesen erre fordítom az anyagi erőforrásaim nagy részét.
Mindezzel arra akartam kilyukadni, hogy az, hogy mire vágyunk, mire van igényünk, és mire van szükségünk, nem mindig egyezik, sőt az esetek nagy részében alig vannak köszönő viszonyban. Még szerencse, hogy a tér megadja a megfelelő választ, még egy ilyen szerteágazó helyzetben is, amikor a bőség zavara áll fenn.
Szóval augusztusban irány az EC, most 7végén meg Veszprém! Utcazene-fesztivál, és szülinapi buli a Király nők városában!

Hétvégi képek ...

A hétvégén voltam Pécsett, családlátogatás okán. De most nem is ezen van a hangsúly, ez csak másodlagos a post szempontjából. Megragadtam a lehetőséget, és nekiálltam fotózni. Eleinte full automata módban, majd váltottam manuálisra. Elvégre azért vettem a gépem, hogy ne a a programautomatika határozza meg, hogy milyen képet csinálok, hanem én. Automata módban mindenki tud fényképezni. Én viszont tényleg szeretnék magam képeket csinálni, és jó képeket. Az egésznek persze az a titka, hogy sokat kell gyakorolni, használni kell a gépet. Erre fogok mostanában, mostantól időt fordítani. Úgy látom, hogy érdemes, mert lett pár jól (vagy csak jobban) sikerült kép, ami annak köszönhető, hogy játszottam a beállításokkal. A jobbakat hamarosan fel is rakom Flickr-re, csak erre is időt kell fordítanom. Ma este, vagy holnap délelőtt ...

Kuruzslók, sarlatánok, és szélhámosok ...

Nehéz elhinni, de igaz, hogy Magyarországon a sarlatásnság, és a kuruzslás teljesen legális, sőt, olyannyira, hogy a TV-ben élő műsorban közvetítik, és be is lehet telefonálni áldásért, átoklevételért, gyógyításért. Mindezt horribilis percdíjakért. Mindezt a modern XXI. században. Legálisan, bűntetés nélkül. De hát nincs mit csodálkoznom, amikor az emberek a legvadabb, leghihetetlenebb konteókat is megeszik ...

After courses ...

Folytatnom kellene a kurzus-élményeket, főleg az után, hogy Mangutovóban is volta, és eltöltöttem pár napot a láma közelében. De nehéz olyan élményekről írni, beszámolni, ami a tapasztalatok, és leginkább a szavakkal ki nem fejezhető érzések szintjén mozog. Azért majd megpróbálom ... mihamarabb ...

35 nappal később ...

Az utóbbi 1 hónapban többen mondták, hogy szokatlan vagyok szakáll nélkül. Tény, hogy akik az utóbbi pár évben megismertek, ismernek, már mind így láttak. De akik régebbről ismernek, azok se nagyon láttak szakáll nélkül. Elvégre 18 évig megvolt. Előzőleg katonaság előtt (sosevolt!) vágtam le, leszerelés után azonnal visszanövesztettem. A mostani mentesség tulajdonképpen tetszik. Más lett a kinézetem, az arcom. Állítólag fiatalabbnak nézek ki (eddig se néztek annyinak, amennyi vagyok), és egyesek szerint határozottabb, karakteresebb lett a fizimiskám. Többen mondták, és nem olyan arcok, akik ilyet udvariasságból mondanának.
A másik dolog, ami miatt úgy döntöttem, hogy ezt az ábrázatot megtartom magamnak egy darabig, az az, hogy nagyon trendi lett a szakáll. Úton, útfélen olyanokba botlok, akik annak ellenére, hogy nem áll jól nekik, szakállasok. Mert most divat. Persze ehhez hozzá tartozik a kockás ing, szűk nadrág, és egyéb trendi viseletek, amik a szememben csak viccesebbé teszik az egészet. Komolytalan az egész. Nem áll össze a kép, van benne valami zavar. Vagy csak bennem, ezt döntse el mindenki maga. A lényeg az, hogy hiányzik belőle a természetesség. Egyfajta lazaság. Az egész mesterkéltnek tűnik. De lehet, hogy ez csak az én meglátásom.
Megint egy másik dolog, ami miatt nem növesztem vissza. Lényegesen lerövidült a fejszőrzetem kezelésének ideje. Eddig formára, méretre vágtam géppel, ügyelve arra, hogy nehogy belevágjak, szimmetrikus legyen, és jól nézzen ki. Aztán borotvával simára az arcom, és fejem többi részét. Ezzel szemben most 0-ás géppel letolom a fejemről a felesleget, és még így is megmarad annyi borosta, ami pont elég, amitől nem lesz tök fejem. Ami pont kell. És ez így van jól.
És a vicc kedvéért, a végére. Azt sem akarom, hogy a szakállam miatt muszlimnak nézzenek. Törökverő nemzet sarja vagyok, őseim kiűzték a mórokat Szicíliából, együtt vonultak a Hunyadiakkal, és védték a végeket, Európát a hódító muszlim török seregektől.

Felismerés ...

Így 1 hónap után ki merem jelenteni, hogy már korábban le kellett volna vágnom a szakállam. Mindegy, jobb később, mint soha ...

EB 2016 ...

Nem vagyok egy foci-rajongó, és nem is értek hozzá, közömbösen állok alapvetően a témához. De most valahogy mégis érdekel valamennyire, olvasom a cikkeket, bele-bele nézek 1-2 meccsbe. Talán azért, mert végre kijutott a magyar válogatott egy világversenyre, és még eredményt is tudnak felmutatni. Szóval, Hajrá Magyarok! Csak így tovább! Mutassátok meg a kétkedőknek (nekem is), hogy nem véletlenül, nem hiába jutottatok ki az EB-re! Kívánom Nektek a legjobbakat!
(De azért ne bízzátok el magatokat ...)

Próba ...

Az akaraterőé. Csapó 1 ...

Metamorphosis ...

Ahogy ígértem, átalakulásom képekben:

Nem, nem vagyok morcos, csak nem vagyok gyakorlott selfie-maker :)