Halál ...

Most kaptam egyik barátomtól a hírt, hogy meghalt az apja. Egy pillanatra a döbbenettől a lélegzetem is elakadt, de aztán felmerült bennem a gondolat, hogy jobb neki így. Ő már nem szenved ebben az életben, és amennyire a körülményeket ismertem, tényleg jobb neki így. Csak ilyenkor a hozzátartozóknak rossz, a ragaszkodás, és a veszteség miatt. De Ő már beteg volt, az állapota egyre csak romlott. Ez egyfajta megszabadulás volt neki, az biztos.

Haverom kérdezte, hogy ma ráérek-e. Nem akar otthon lenni, amit tökéletesen meg tudok érteni. Kérdeztem, hogy mi a terve, erre azt mondta, hogy mocskosmód be akar rúgni, és be akar szívni. Ezt is megértem. És valahogy az elmúlt pár hetet is kezdem megérteni, ahogy az események más megvilágításba kerülnek. Sejtettem, hogy valami gáz van, de nem mertem megkérdezni, nem tudtam, mik lesznek a helyes szavak, amiket ki kell mondani. Inkább nem mondtam ki, nem tettem fel a kérdést. Hogy helyesen tettem-e? Nem tudom, és most már nem is fog kiderülni.

Most majd hamarosan kiderül, hogy mi is lesz a nap további részében, hogyan tovább. De segítenem kell a haveromon, hogy valahogy túllépjen a történten. Hogy ne szenvedjen a veszteség érzése miatt. Vagy bármi, ami rossz érzés felmerülne. Nem tudom. Mint ahogy azt se, hogy ilyenkor mit kell tenni. Korábbi antiszociális viselkedésem még csak az átalakulása elején jár, még nem vagyok tisztában minden viselkedési normával, amit az élesebb, és érzelmesebb helyzetek megkövetelnek. Csak a saját tapasztalataimra, és megérzéseimre hagyatkozhatok.

Nem tudom, hogy mi lesz, és hogyan. Nem tudom, hogy miként fogok reagálni. De az biztos, hogy ez most nem rólam fog szólni. De egy biztos, hogy segíteni fogok a haveromon, amennyire tőlem telik.