Miért?

Miért van az, hogy néha olyan emberrel/ekkel kell beszélgetnem, akikkel nem akarok? És nem is veszik észre? És ráadásul még untat is? És ez rendszeres? A legjobb persze az, hogy ő ezt beszélgetésnek gondolja, de csak a magáét hajtogatja egyre, engem szinte meg se hallgat, és persze a szemellenző folyamatos rajta van. Mert ő már idősebb, és tapasztaltabb, és különben is anyám lehetne (milyen szerencsés vagyok, hogy mégse!), meg egyáltalán. Csak én meg magasról szarok az ilyen dolgokra, csakmég nem közöltem vele, nem szembesítettem a ténnyel. Nem akarom megsérteni. Még. Persze megértem én, hogy beszélgetni akar velem, mert értelmesnek tart, csak at nem tudja szegény, hogy ő meg kevés hozzám. Hogy én meg nem akarok vele beszélgetni. Mert nem igazán tudok vele beszélgetni. Ezt nevezik valahol generációs szakadéknak? Nem hiszem, hogy érdekelnének őt (és az összes többit, akivel egy müszakban dolgozok általában) azok a kérdések, témák, amiket felvetnék, amik érdekelnek, amikről szívesen vitáznék (nem vitatkoznék), vagy mi. Hol vannak azok az emberek, akikkel el tudtam beszélgetni, akik megértettek (még ha csak részben is), és el is fogadtak a magam furcsa természetével? Hova tüntek ők? Vagy csak azt is képzeltem? Elvégre mi a valóság? Melyik az igazi? Elvégre a Valóság, amit ismerek, csak az én fejemben létezik ...