Munkakedv ...

            ... az, ami nekem most nem van nagyon. Sőt, szinte egyáltalán nem van. Újra meg kell szoknom, hogy 3 műszakban dolgozok, és megen ülőmunkát végzek. Vissza a kezdetekhez. Na jó, a kezdetekhez nem, az szép is volna, de mindenképpen visszalépés. Persze lehetett volna rosszabb is, sokkal rosszabb. Az egyik lehetőség az lett volna, hogy fel se ajánlanak semmit, csak kiraknak. Aztán ott van az, ahogy sok más technikus kolegám járt, felajánlották nekik, hogy lehetnek gépioperátorok. Na ezt nevezem igazán szopatásnak, kibaszásnak! Nem csoda, hogy sokan el se fogadták. Az télleg jelentős visszalépés. De voltak olyanok, akik kénytelenek voltak ezt elfogadni, mert a körülmények erre kényszerítik őket. És akkor ott vannak azok, akik arra érkeznek be a Céghez, hogy a Portán a revolverkapu már be se engedi őket. Ez reggel gáz leginkább, mert ilyenkor az ember korán felkel, ha vidéki, akkor mégkorábban, majd miután már ideér, akkor szembesül a tényekkel. Mindazt a gyötrődést, amit el kellett viselnie, hogy beérjen dolgozni, hiába tette. Vagy ott vannak azok a kolegák, akik még be tudnak jönni, majd az ebédlőben éri őket a meglepetés, amikor nem tudnak fizetni a kártyájukkal. Mert már letiltották. Vagy akiket szabadságról hívnak be, vagy túlórázni azzal a fals szöveggel, hogy sok a munka. Aztán műszak végén közlik velük a „jó” hírt. Komolyan mondom, az jár jól akinek estleg kitelefonálnak, hogy jöjjön be leszámolni. És mindez el fog még tartani vagy március közepéig. Mekkora királyság! Szóval tulajdonképpen senki sincs biztonságban. És akkor ezen dolgok tudatában, árnyékában még dolgozzunk teljes kapacitással, és lelkesedéssel. Lófaszt! De azért örülhetek, hogy van munkám. Még ...