Reakciók, félelmek, és a várakozás izgalma ...

Milyen érdekes. Kolegák, akik megtudják, hogy megyek Zamárdiba, kérdezik, hogy mi lesz ez. Elmondom. Látom az irigykedés fényeit a szemükben. Azt a fajta irigykedést, ami azt jelenti, hogy ők úgy gondolják, hogy nem tehetik ezt meg. És milyen igazuk van! És azért nem tehetik meg leginkább, mert elhiszik maguknak, hogy nem tehetik meg. Pedig! A következő dolog, érzés, amit az arcukon felismerek, az a csodálkozás/döbbenet/hitetlenkedés keveréke, amikor válaszolok arra a kérdésre, hogy kikkel megyek. Ezt is megmondom. Hogy egyedül. Azt mondják erre, hogy „Ez igen, bátor vagy! Le mersz menni egyedül!” Mintha olyan nagy dolog lenne. Ez nem bátorság kérdése, hanem elhatározásé. Csak, és kizárólag elhatározás kérdése. Ha a félelmeimre hallgatnék, akkor lehet, hogy el se indulnék. Lehet, hogy odáig el se jutottam volna, hogy azt mondom, „Márpedig Én elmegyek erre a bulira!” Mert ha a félelmeimre hallgatok, akkor nem indulok el azért, mert mi van akkor, ha senki ismerőssel nem találkozok. Ha végig Egyedül leszek, és nem igazán tudok tt beszélgetni senkivel se. Ezek a félelmek felmerültek, de leszarom az egészet. Nem hiszem, hogy nem tudok senkivel se összehaverkodni, hiszen rengeteg ember lesz ott,  és tuti, hogy találkozok olyan emberekkel, akikkel kölcsönösen kialakul egyfajta szimpátia. Attól is tartok, hogy esetleg kipakolják a séátramat, lenyúlják a cuccaimat. De ezt a kockázatot is vállalom, sőt, csökkentem azzal, hogy csak a legszükségesebbeket viszem magammal. Ruha, tisztálkodószerek, papirok, pénz, az is csak az, ami kell, szükséges. Milyen félelmeim vannak még? Nem fogom jól érezni magam? Az kizárt dolog, láttam a fellépők, előadók listáját, az idei rendezvény térképét, és nézegettem a tavaly készült fényképeket. Ezt meg kell tapasztalnom, át kell élnem, nem szabad kihagynom. Azért azt gyanítom, hogy nem fogok túl sokat aludni azon a 3 napon. De nem is azért megyek oda!